/Rachael/
A következő nap ugyanúgy telt, mint az előző. Shammel elvittük a gyerekeket a játszótérre, aminek nagyon örültek. Csak késő délután tudtuk őket hazarángatni, de egyáltalán nem bántam, hisz két hete ki sem mozdultam a házból, - vagy lusta voltam, vagy nem engedték.
Olyan hat óra fele Darren és Sharieldi már a fotelban heverésztek, a kezükben egy-egy cumisüveggel és a mesét bámulták a TV-ben. Én egy gyors zuhany és átöltözés után fáradtan dőltem le melléjük, és - bár nem olyan nagy érdeklődéssel, mint a kicsik, - de a rajzfilmet figyeltem. Sham is nagyon fáradt lehetett már, ugyanis elszundított a kanapén. Mosolyogva felálltam és betakartam egy pléddel, majd visszaültem a helyemre. A kicsik játszadoztak a fotelban; éppen egy takarót rángattak kétfelé. Sham motyogott valamit álmában amit nem értettem, de az arcára pillantottam és elmosolyodtam. Örültem, hogy végre nem olyan gondterhelt és szomorú. Sham nyújtózkodott egyet, én pedig a kapcsolóért nyúltam és lehalkítottam egy kicsit a TV-t, hogy ne szóljon olyan hangosan.
- Rachael... - motyogta Sham álmában. Rápillantottam és elmosolyodtam. Forgolódott egy kicsit, aminek az lett az eredménye hogy leesett a kanapéról, de nem ébredt fel rá. Halkan felnevettem és megráztam a fejemet. Mint egy kisgyerek.
Még percekig figyeltem Shamet, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a kicsiket, akik nyugodtan játszottak. Aztán hitelen eluralkodott rajtam az ismerős rosszullét, és kénytelen voltam otthagyni őket egy pillanatra, amíg kirohantam a mosdóba. Kiadtam magamból a reggeli szendvicset ami nem volt annyira kellemes, de már kezdtem megszokni. Amikor végeztem megmostam a fogamat, majd az arcomat hideg vízzel, és már sokkal jobb volt. Kijöttem a fürdőszobából és visszaültem a helyemre, de végig magamon éreztem Sham tekintetét. Rápillantottam.
- Mi a baj? - Kérdeztem közömbösen.
- Csak... csak aggódom érted - próbált mosolyt erőltetni az arcára, ami csak félig sikerült. Az ölébe másztam és megpusziltam a száját.
- Ne tedd - suttogtam mosolyogva.
- Nem lesz baj - jelentette ki, de inkább magát győzködte, mintsem engem. Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Ugyan mi baj lenne? - Kérdeztem.
- Semmi - elmosolyodott, - Semmi.
Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Sham. Ne gondolj semmi rosszra, jó? - Kértem, mert az ő félelmei előhozták az enyémeket.
- Oké. - Bólintott mosolyogva, én pedig megkönnyebbültem és viszonoztam a mosolyát.
- Fogadni mernék, hogy David ma hazahozza a Húgocskámat... - mondta Sham elgondolkozva, miközben merengve kinézett az ablakon.
- Remélem - feleltem én. Sham átkarolta a derekamat és magához ölelt.
- Biztos vagyok benne - suttogta. Tényleg biztos volt. Határozottan biztos.
- Ha te is, én is.
Elmosolyodott, és abban a pillanatban megszólalt a csengő. Shammel egyszerre néztünk egymásra, és ugyanarra gondoltunk.
Sietve felpattant és az ajtóhoz rohant, én pedig utána. Az ajtó előtt megtorpant, mintha félt volna valamitől, de aztán nagy levegőt vett és kinyitotta az ajtót. Ott álltam közvetlenül mögötte, de nem hittem a szememnek.
Ariel és David állt az ajtóban.
Ariel azonnal előre lépett és szorosan átölelt mindkettőnket. Elmosolyodtam és úgy öleltem vissza. Rettentően örültem hogy épségben visszaértek, mert már nagyon aggódtam miattuk. Ariel aztán elhúzódott, és egyáltalán nem lepődtem meg az első kérdésén.
- Hogy vagytok? És hogy vannak a kicsik? - A pillantása a hasamra kúszott, Sham pedig átölelte a derekamat. Elmosolyodtam.
- Nagyon jól. Darren és Sharieldi a kanapén alszanak - nyugtattam meg, miközben a két kicsire pillantottam. Békésen szuszogtak a kanapén. Láthatóan megkönnyebbült, és mosolyogva pillantott vissza rám.
- És a tiéd? - Kérdezte kedvesen, ami nagyon jó érzés volt.
- Ő is jól van. - Válaszoltam mosolyogva, és a hasamra simítottam a kezem. - De gyertek már be! - Nevettem fel miközben félreálltam az útból. David úgy rohant be mint akit kilőttek, közbe véletlenül meglökte Arielt, de elkapta még mielőtt eleshetett volna és nevetve megpuszilta.
- Jaj, ne haragudj - mondta, mire Ariel csak elmosolyodott.
- Semmi baj - felelte, és normális, emberi tempóban besétált a szobába. David követte.
- Jobban is vigyázhatnál a feleségedre! - Nevetett Sham, miközben helytelenítően megrázta a fejét. David szinte meg se hallotta, óvatosan leguggolt a kanapé mellé, ügyelve, hogy nehogy felébressze a kicsiket. Leültem a másik kanapéra, Sham pedig mellém, de aztán rögtön fel is pattant és a konyhába sietett. Ariel felment a szobába, és nem sokkal később David is követte. Sham egy bögre forró teával tért vissza és átnyújtotta nekem. Felkuncogtam.
- Beléd meg mi ütött? - Kérdeztem. Ennyire örül, hogy Ariel és David visszatértek?
Sham nagyokat pislogva nézett rám.
- Semmi, csak gondoltam jólesne egy kis tea.
Elmosolyodtam. Milyen aranyos.
Odahajolt hozzám és megpuszilt, én pedig mosolyogva átvettem tőle a teát.
- Köszönöm - hálálkodtam, és belekortyoltam a forró italba. Nagyon finom volt és jólesett, ezért az egészet megittam. Amikor végeztem, felálltam és elmosogattam a bögrét, miközben végig magamon éreztem Sham tekintetét. Leültem a fotelba, és abban a pillanatban Darren felsírt. Sham azonnal felpattant hogy megnyugtassa a kisfiút, amiért nagyon hálás voltam neki. Sikerült megnyugtatnia, és roppant büszke volt magára. Felkuncogtam az elégedett fejét látva.
- Egyre jobban csinálod - jegyeztem meg. Lehuppant a fotelba, de véletlenül ráült egy sípoló játékra, és azonnal felpattant.
- Jesszus!
Elnevettem magam, aztán felálltam és elpakoltam az útban lévő játékokat a fotelból. Sham folyamatosan engem nézett, és amikor visszaültem a kanapéra megszólalt.
- Biztos jól vagy?
Rámosolyogtam.
- Persze.
Nem tudtam megnyugtatni.
- Szólj, ha bármi is rossz, vagy akár kellemetlen! - Kérte aggódva, amit nem igazán értettem.
- Ööö... oké, de... jól vagyok, nem értem, miért aggódsz ennyire. - Motyogtam értetlenül. Sham a falon függő naptárra mutatott.
- Alig pár nap van még - emlékeztetett. Én is odapillantottam, majd mosolyogva Shamre néztem.
- Ühüm.
- Ezért. Ha bármi van, kérlek szépen, szólj!
Az ölébe másztam és egy puszit nyomtam az arcára.
- Szólni fogok, ígérem.
Egy kicsit megnyugodott, de nem teljesen.
- Nem kell aggódnod - tettem hozzá mosolyogva.
- Ja, persze... Hugival is mi volt...! - Grimaszolt. Felkuncogtam.
- Miért, mi volt? - Kérdeztem. Megforgatta a szemét.
- Mintha nem tudnád...
Mélyen a szemébe néztem és végigsimítottam az arcán.
- Nem lesz semmi baj. Megígérem.
Aprót biccentett, és részéről le is zárta a témát, aztán furcsa képet vágott és felpillantott a plafonra. Követtem a pillantását.
- Mi az? - Kérdeztem kíváncsian. Kikerekedett szemmel bámult maga elé, majd rám nézett.
- Öööö... mindjárt meglátod.
Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Ariel?
- Ehe... - válaszolta érdekes fejjel.
- Mit csinált? - Kuncogtam.
- Nem akarod tudni! - Mondta és kitört belőle a nevetés. Egyre jobban érdekelt a dolog.
- De igen, kíváncsi vagyok! - Makacskodtam. Abban a pillanatban megjelent Ariel a lépcső tetején, öhm... hiányos öltözetben. Sham felé mutatott.
- Ööhh... - Nem bírta abbahagyni a nevetést. Amint megláttam Arielt, pislogtam kettőt, majd én is elnevettem magam. Ariel össze vissza rohangált a házban, David pedig utána egy törülközővel. Shammel nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Átöleltem a nyakát és belefúrtam az arcomat, miközben még mindig nevettem, ő pedig átölelt. Hosszú percek múlva sikerült abbahagynom, de Sham még mindig zihált.
Aztán valaki csengetett.
Ariel mezítláb, mindössze egy ruhában - ami kifordítva volt rajta, - leszökdécselt a lépcsőn. David szorosan ott volt a nyomában, és amikor meglátott minket, védekezően feltartotta a kezeit.
- De legalább ruha van rajta! - Mentegetőzött. Ariel eközben kinyitotta az ajtót. Nem láttam sokat; egy magas férfi állt az ajtóban, sötét ruhába öltözve, és fekete kalappal a fején, ami eltakarta az arcát. Még soha életemben nem láttam azelőtt.
Ariel beszélgetésbe elegyedett vele, amiből nem értettem sokat. Végül a férfi bejött a házba, felakasztotta a kabátját a fogasra és lerakta a kalapját is, majd besétált mellénk a szobába. Kíváncsian figyeltem minden mozdulatát, és így, hogy már nem volt rajta kalap, meg tudtam vizsgálni az arcát. A haja sötét volt, a bőre ezzel ellentétben világos. A szemei nyugtalanítóak, sötétzöldek. Az arcán egy sebhely húzódott. Ránézésre nem lehetett olyan idős.
Közelebb húzódtam Shamhez.
- Jóestét. Az én nevem Mr Ripheistein. - Mutatkozott be. - Mint mondtam, lenne egy ajánlatom maguknak.
David feszülten figyelt rá, ahogy mi is.
- Az én nevem David, ők pedig Sham és Rachael. - Intett felénk. - Hallgatom az ajánlatát.
Sham védelmezően átkarolt, a férfi pedig elvigyorodott.
- Tudom, mik maguk. És nem kell aggódniuk, a titkuk nincs veszélyben. - Mondta, miközben kényelmesen elhelyezkedett a fotelban velünk szemben. - Tudják, én egy nagyon népszerű vándorcirkusz tulajdonosa vagyok. - Belekortyolt egy pohár vízbe, ami az asztalon volt. - De nem akármilyen cirkuszé.
Sham halkan felmordult, Ariel pedig felemelte a fejét. A tekintete érdeklődő volt.
David gyanakodva méregette a férfit.
- Miféle cirkuszé?
Mr Ripheistein még egyet kortyolt az italba, mielőtt folytatta volna.
- Tudják, ebben a cirkuszban nem kell titkolózni. A társulat összes tagjában van valami furcsa, vagy éppen különleges. Mindenkiben más, de egy közös bennük. - Davidre pillantott. - Hogy egyikőjük sem ember.
Ariel abban a pillanatban megdermedt, aztán felpattant és kirohant a konyhába, miközben kitört belőle a zokogás. David elnézést kérve azonnal utána rohan. Aggódva néztem Ariel után, aztán Shamre pillantottam.
Mr Ripheistein várakozóan nézett minket.
- Folytassa - mondta Sham kifejezéstelen hangon. A férfi biccentett.
- Nos, mint mondtam, egyikőjük sem ember. Épp ez az a dolog, ami összetartja őket. Ebben a közösségben nincsenek titkok. - Elvigyorodott. - Ezért remek az összetartás. - Megköszörülte a torkát. - Nem akarják hátrahagyni az életüket és csatlakozni a cirkuszhoz? Nem fogják megbánni.
A mosolya furcsa volt. Valahogy... rejtélyes. Sokat ígérő. Túl sokat.
Sham körbepillantott.
- Hagyjuk hátra ezt? - Körülintett a házban. - Az otthonunkat? A megszokott életünket?
A férfi bólintott.
- Erről szó az egész, fiam. - Vigyorgott. Sham nem nagyon bízott benne, és az ötlet sem tetszett neki.
- A válaszom nem. A gyerekeim nem fognak vándorolni! Biztonságos otthonra van szükségük! Ahol téli napokon kellemes meleg van, és biztonságban lehetnek! Egy vándorcirkuszban mindez nincs meg.
Mr Ripheistein fel-alá kezdett járkálni.
- A cirkusz tökéletes biztonságot ad a társulat összes tagjának. Nem is egy közülük ebben a közösségben nőtt fel.
- Az én gyerekemet nem fogja csodabogárként mutogatni!
Mr Ripheistein felnevetett.
- Mondtam én ilyet? - Félredöntötte a fejét. - Ugyan! Csak arra próbáltam célozni, hogy a környezet ennél tökéletesebb nem is lehetne. Főleg azért, mert ha egy gyermek ilyen környezetben nő fel, akkor később nem lesznek kétségei önmagával kapcsolatban. - Magyarázta, miközben felkapta a kabátját.
Sham megforgatta a szemeit.
- Mennyi idő van a döntésre?
A férfi felvette a kalapját.
- Holnap reggel tovább indulunk. Addig gondolkodhatnak. - Sham elé lépett és kezet nyújtott neki, amit ő nem fogadott el.
- Ha a Húgom beleegyezik, akár most is pakolunk és megyünk.
A férfi ezután bólintott és távozott. Ariel lehuppant a kanapéra.
- A válaszom... NEM. - Jelentette ki, és felhúzta a lábát maga elé. David leült mellé és átölelte, de én Arielt figyeltem. Sajnáltam a legjobb barátnőmet, - elképzelni sem tudtam, milyen rossz lehetett neki Mr Ripheistein látogatása.
- Ne aggódj, nem megyünk sehová. - Mosolyogtam rá. Rámpillantott, de a tekintete valahogy nagyon furcsa volt.
- Te... - kezdte, de nem fejezte be a mondatot. Mielőtt még rákérdezhettem volna, hirtelen rám tört a rosszullét, de most máshogy, mint eddig. A baba fészkelődni kezdett, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy most mi következik.
Mindenki engem nézett, én pedig Szerelmemre pillantottam.
- Sham, ne ijedj meg, de azt hiszem hogy... rosszul vagyok. - Motyogtam, majd mély levegőt vettem. Ariel és Shamino szinte egyszerre pattantak fel; Sham a telefonhoz rohant, Ariel pedig már az emeletről kiabált le nekem.
- Rach, hol van a táskád?! - Kérdezte zaklatott hangon.
- Az... ajtó mellett, azt hiszem. - Válaszoltam akadozva, mert a fájdalom nem volt kellemes. Sham mellettem termett és gyengéden magához ölelt.
- A taxi úton van.
Bólintottam.
- Minden rendben - jelentettem ki, de nem igazán tudtam megnyugtatni. Nagyon aggódott.
- Biztos? Nem akarsz leülni? Egy pohár vizet se kérsz? Csak szólnod kell, és máris hozom! - Hadarta, mire megráztam a fejem és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Jól vagyok, ne aggódj.
Sham halálsápadtan nézett és nem engedett el addig, amíg a taxi meg nem érkezett. Kikísért és segített beülni, közben David átadta a táskát, amit időközben Ariel teljesen telepakolt.
Aztán elindultunk.
A kórházba érve egy kicsit elfogott a félelem, de nem törődtem vele. Kaptam egy viszonylag normális szobát és rám adtak egy olyan idióta fehér kórházi ruhát, aztán az orvost áthívták egy másik szobába és kiment.
Időközben Chris is megérkezett és kifaggatta Shamet, aki nagyjából válaszolgatott neki. Én az ágyon fekve bámultam a plafont, és az apróbb repedéseket vizsgálgattam. Volt, hogy néha erősebben éreztem a fájdalmat, olyankor a hasamra simítottam a kezemet és suttogtam pár megnyugtatóbb szót mindkettőnknek, de a percek hihetetlenül lassan teltek. Az egyik nővér folyamatosan kérdezgette, hogy hogy vagyok. Eleinte elnéztem neki, hogy oké, ez a munkája meg minden, de utána már kezdett zavarni.
A fájások egyre sűrűbbek és elviselhetetlenebbek lettek, míg végül tényleg elkezdődött.
Nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam, de lehet, hogy csak azért, mert nem néztem az órára. Nem számít, mindent elfelejtettem, amikor a nővér a kezembe adta a kisbabámat.
- Egészséges kislány - mosolygott rám, én pedig leírhatatlanul boldog voltam. Óvatosan átvettem tőle a törékeny kislányt, és gyengéden magamhoz öleltem. Megcirógattam az arcát, és halkan beszéltem hozzá, ő pedig csak nézett rám a nagy, kék szemeivel.
A nővér végül kiment a szobából, nem sokkal később pedig Sham jelent meg az ajtóban. Lassan odasétált és leült mellénk, miközben folyamatosan a babát figyelte.
- Sziasztok, gyönyörűségeim. - Mosolygott, mire én is elmosolyodtam. Odahajoltam és egy csókot leheltem az ajkaira.
- Szia. - Köszöntem neki én is.
- Késő van. - Gyengéden megcsókolt. - Pihenned kellene.
- Nem vagyok fáradt. - Jelentettem ki. Sham nem mert velem ellenkezni, ezért csak bólintott. A mellkasának döntöttem a fejem, és nem szóltam semmit. Csendben néztem a karjaimban fekvő kisbabát, és nem tudtam nem mosolyogni. Hihetetlen és elképesztő - ez a két szó váltogatta egymást a fejemben újra és újra...
