Vámpírok és Farkasok // 3. fejezet (Szofi)

Reggel hangos puffanásra ébredtem.
Mi a fene...? - motyogtam álmosan, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Ásítozva felálltam, és halkan az ajtóhoz osontam, és füleltem. Nem hallottam semmi különöset, így annyiban hagytam és visszavánszorogtam az ágyba, de már cseppet se voltam álmos. A plafont bámulva feküdtem egy ideig, aztán meguntam, így felpattantam és előkerestem egy lila ruhát a szekrényből. Felkaptam magamra, aztán hátra fogtam a hajamat, és megmostam az arcomat. Közben eldöntöttem, hogy mit is fogok csinálni.
Síri csendben kisurrantam az ajtón, és halkan lépkedve, - hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit, - végigsétáltam a folyosón. A kastély másik vége felé vettem az irányt. A könyvtárba.
A könyvtár hatalmas volt, - egy óriási terem, ahol a polcok a tetőig értek, és minden telis-tele volt könyvekkel. Körbenéztem, és kiszúrtam magamnak egy könyvet valahonnan a magasból. Könnyedén felmásztam érte, lefújtam róla a port, és kimentem a kertbe olvasni.
Leültem egy tölgyfa árnyékába, kinyitottam a régi könyvet és olvasni kezdtem. Teljesen belemerültem, nem is nagyon figyeltem másra, aztán egyszer csak halk sóhajt hallottam a fákon túlról. Felpillantottam a könyvből, és akkor megláttam Szabit. A fűben feküdt a napon, amit én biztosan nem csináltam volna soha. Nem kedveltem túlzottan a napot.
Pár másodperc után lesütöttem a tekintetemet a könyv lapjaira. Szerintem azt se tudja, hogy itt vagyok.
Nem akartam bámulni, nem is akartam foglalkozni vele, de egyszerűen képtelen voltam a könyvre összpontosítani. Annyi eszem azért még volt, hogy az arcom előtt tartsam.
Ismételten felpillantottam, de nem kellett volna, mert többet nem tudtam róla levenni a szememet. Felült, de a tekintetét nem emelte fel. A szél, és a nap sugarai könnyedén játszadoztak vörös hajával, ami ebben a fényben olyan árnyalatot vett fel, mint a perzselő tűz. Az arcom elvörösödött, és észrevétlenül megráztam a fejemet hogy kitisztuljon, de a tekintetemet nem tudtam elszakítani tőle.
Megrázta a haját, - nekem meg kihagyott a szívverésem. A kastély egyik ablaka felé pillantott, pontosabban a hálószobájuk ablaka felé. Aztán nagyon halkan suttogott valamit. Nem értettem tisztán, ezért felemeltem a fejemet és némán hallgatóztam.
- Hugi, Hugi... - suttogta nagyon halkan, miközben még mindig az ablakot fürkészte. Lesütöttem a tekintetemet, magam elé húztam a könyvet és olvastam tovább. De a szemem előtt már nem azok a képek jelentek meg, amikről olvastam. Attól gondolatban nagyon, nagyon messze jártam.
Hallottam, hogy feláll és elkezd sétálgatni a kertben, de nem mertem ránézni. Olvasni próbáltam, figyelmesen fürkésztem a betűket, összeraktam őket szavakká majd mondatokká, de a jelentésük elveszett. A szemem előtt még mindig ugyanaz a kép lebegett, és sehogyan sem tudtam kiverni őt a fejemből.
Volt egy pont, amikor egyszerűen elegem lett a saját hülyeségeimből. Felpattantam a fa árnyékából, összecsaptam a könyvet és sietősen megindultam a kastély felé. De legnagyobb szerencsétlenségemre Szabi észrevett.
- Bocsáss meg, megzavartalak? - Kérdezte az arcomat fürkészve. Megtorpantam, de képtelen voltam a szemébe nézni.
- Dehogy.
- Oké - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Aprót bólintottam, hihetetlenül zavarban éreztem magam. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Nem tudtam, hogy tűnhetnék el a közeléből, mégpedig a lehető leggyorsabban.
- Hát akkor... akkor én megyek is vissza, a könyvtárba - habogtam hülyén, miközben átkoztam magamat. Nem válaszolt, de a szíve nagyon hangosan vert, amit nem tudtam mire vélni. Fél valamitől? Megijedt? Esetleg... gyanakszik?
Muszáj volt az arcára néznem, hogy kiolvashassak valamit a tekintetéből. Lassan felemeltem a fejemet és rápillantottam, de ő sarkon fordult és elrohant a kert másik végébe, eltűnt a növények között.
Egy darabig merengve néztem utána, majd észbe kaptam és villámgyorsan berohantam a kastélyba, egyenesen a könyvtár felé. A kezemben lévő könyvet egy mozdulattal visszatettem a helyére, és leültem az egyik sarokba. A kezeim közé temettem az arcom és felsóhajtottam. Mi a fene bajom van nekem?
Amikor sikerült összeszednem magamat felálltam, és lassan kiballagtam a kertbe. A kastély csendes volt, hát még a kert...
Akkor döbbentem rá.
Elmentek. 

Onnantól fogva minden ugyanúgy ment, mint azelőtt. Darren és én is tökéletesen megvoltunk a saját kis világunkban, a gondolatainkba feledkezve tettük automatikusan azokat a dolgokat, amiket általában csináltunk. Néha váltottunk egy-két szót, de soha nem beszéltünk semmi konkrét, vagy fontos dologról. Csak voltunk, és kész. Semmi több.
Két hétig ki sem mozdultam a kastély környékéről, ahogy általában. Vadászni természetesen elmentem, de amikor az erdő és a falu határához értem, mindig elmerengtem egy pillanatra. Vajon mi lehet velük? Elfelejtettek már minket? Biztosan. De sohasem folytattam ezt a gondolatmenetet, inkább csak sarkon fordultam és visszamentem az erdőbe. A kastély körül sétálgattam, amikor egy hangra lettem figyelmes. Megtorpantam egy pillanatra. Nem, az nem lehet... - győzködtem magamat, majd egy nagy levegővétel után tovább indultam.
Valamivel később, amikor visszamentem a kastélyba, még a szokottnál is nagyobb csend volt. Darren sehol. Biztos vadászik... - futott át az agyamon, aztán hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat.
Megkapaszkodtam a lépcső korlátjába, és lehunytam a szememet. próbáltam meggyőzni magamat hogy csak képzelődöm, de Szabolcs illata az egész kastélyban tisztán érezhető volt. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megőrülök...
Kirohantam a kastélyból, egyenesen az erdőbe. Fogalmam sem volt, merre rohanok; a célom az volt, hogy minél messzebb kerüljek ettől az átkozott vidéktől. Amikor elfáradtam, leguggoltam egy kis patak mellé, és megmostam az arcomat. Kinyitottam a szememet, és csak néztem a tükörképemet. A bőröm eszméletlenül világosnak tűnt a hajam mellett, a szemem szokásosan vörös volt. Az ajkaim fehérek. Valami hülye növény akadt a hajamba, de meg se próbáltam kiszedni. Csak néztem a vizet, mozdulatlanul.
Hirtelen egy tengerkék szempár jelent meg mellettem a víztükörben. Szabi szemei.
Felsikkantottam, és a kezemben lévő követ belehajítottam a vízbe, és azzal a lendülettel hátrébb ugrottam. Eszem ágában sem volt megfordulni, hisz tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem egy nagyon veszélyes játékot.
A víztükörben láttam, hogy leguggol mögöttem. De nem, nem guggolhat le, hisz nincs is itt. A rohadt életbe!
- Szofi... - ejtette ki halkan suttogva a nevemet. Lehunytam a szemeimet, veszettül kapkodtam a levegőt, és megtámaszkodtam remegő kezeimen magam mellett.  Nem is tudtam, hogy az őrületnek van ilyen fajtája...
Felállt és elém sétált, letérdelt velem szembe, a tekintetem egy vonalba került az övével. Aggódva fürkészte az arcomat.
- Megijesztettelek?
Némám megráztam a fejem, és kezdtem rájönni, hogy ez a valóság. Muszáj volt rákérdeznem, hogy ugyan mit csinál itt, az erdő közepén, ahol a vámpír se jár, - de természetesen a kivétel erősíti a szabályt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. Elmosolyodott.
- Téged.
Elakadt a lélegzetem.
- Itt vagyok - mondtam halkan, mivel jelenleg többre nem futotta. Nem szólalt meg, csak mosolygott, nekem pedig szép lassan kitisztult a fejem. Szabi valószínűleg Darrent keresi.
Feltápászkodtam és leporoltam a szoknyámat.
- Nem tudom, hol van Darren - mondtam őszintén.
- Lorennél - jelentette ki mosolyogva. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, aztán lesütöttem a szemet.
- Világos. Akkor... miért jöttél?
Nem láttam az arckifejezését, amit utólag már bánok is. Halkan felsóhajtott.
- Hiányoztál.
Kis híján felnevettem ekkora képtelenség hallatán.
- Hogy én? - Kérdeztem nagy szemekkel. Még mindig mosolygott.
- Igen, te - felelte egyszerűen. Lassan megingattam a fejemet, nem tudtam elhinni. Végül rápillantottam, és úgy döntöttem, kimondom az igazságot, hisz semmi értelme tagadni.
- Te is hiányoztál - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Leült mellém a fűbe, és némán hallgatott. Nem láttam az arcát, ezért muszáj volt rápillantanom, de egek, bár ne tettem volna! Engem nézett. Azokkal a kavargó, tengerkék szemeivel. Éreztem, hogy elvörösödöm. Rögtön elkaptam a tekintetemet, és idegesen félretűrtem a hajamat.
- Mit nézel? - Kérdeztem a kelleténél talán egy kicsit idegesebben, miközben a víztükörre pillantottam. Az arcom olyan vörös volt, hogy most aztán senki sem mondhatta, hogy holtsápadt vagyok. Emberinek néztem ki, de nem gondolkoztam ezen sokáig, ugyanis egy forró kéz érintette a hajamat.
- A hajadat... - suttogta halkan, és csak akkor jöttem rá, hogy ez most a válasz a kérdésemre. Végigsimított az arcomon, a bőre ezerszer forróbb volt az enyémnél. - ...az arcodat... - mélyen a szemebe nézett, pillantása fogva tartotta az enyémet, - ... és a szemeidet. 
Elképesztő mosolyát látva a szívem ezerszer hevesebben vert, és elakadt a lélegzetem. Csak néztem a szemeit, teljesen elvesztem a kék tengerében...
Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, és egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy normalizáljam a légzésemet. Amikor kinyitottam, még mindig engem nézett, és olyan közel hajolt hozzám, hogy nem éreztem a levegőréteget közöttünk.
- Gyönyörű vagy... - suttogta. Képtelen voltam megszólalni, ehelyett csak mélyen a szemébe néztem.
Lassan, nagyon lassan hozzáérintette az ajkait az enyémekhez. Éreztem a testéből áradó forróságot, aminek hatására kellemes borzongás futott végig rajtam. Nem gondolkoztam többet; lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam, az ajkaim elnyíltak. Éreztem, hogy elmosolyodik, és megcsókolt, leírhatatlanul finoman.
Szinte azonnal visszacsókoltam, a szívem hevesen vert, az arcom kipirult. Az egyik kezével támaszkodott, a másikat a nyakamra simította. Az érintése mintha elektromos lett volna. Felsóhajtottam, és eszem ágában sem volt elhúzódni. Megfogalmazni sem tudom azt az érzést, annyira élveztem...
Az ajkai egy picivel követelőzőbbek lettek, egyre vadabbul csókolt. Az egyik kezemmel végigsimítottam a karján, az ujjaitól egészen a nyakáig. Végigsimítottam a tarkóján, és a hajába markolva húztam közelebb magamhoz. Egész testébe hozzám simult, ami elképesztően jó érzés volt. Akaratlanul is megremegtem, és ismét felsóhajtottam. Nagyon gyengéden megszorította a tarkómat, és úgy húzott még közelebb magához. A szabad kezemet a mellkasára fektettem, a másik pedig vörös hajtincseivel játszott.
Az ajkai elváltak az enyémektől. Lehajolt, és alig érintve a bőrömet, egy csókot lehelt a nyakamra. Nem vettem levegőt, mozdulatlanul ültem, és nem érzékeltem mást, csak az ő érintéseit, de azokat aztán nagyon...
Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd finoman beleharapott, és játékosan megszívta a nyakamat. Erőtlenül megkapaszkodtam a vállába, és lehunyt szemmel próbáltam megszólalni.
- Mit... mit csinálsz? - Kérdeztem akadozó lélegzettel, mert imádtam, amit velem művelt. De egy szempillantás alatt vége lett, elhúzódott és aggódó tekintete az arcomat fürkészte.
- Túl gyors? - Kérdezte aggódva. Megráztam a fejemet.
- Nem, csak... nézz körül.  Az erdőben vagyunk - mondtam, és a mondat végére nem tudtam visszafojtani a vigyoromat.
- Ezen segíthetünk! - Jelentette ki magabiztosan vigyorogva. Értetlenül néztem rá.
- Mire gondolsz? - Kérdeztem kíváncsian. Odahajolt hozzám, nagyon, nagyon közel.
- Menjünk vissza a kastélyba - suttogta az ajkaim közé, majd finoman megcsókolt.
Elakadt a lélegzetem, de némi fáziskéséssel visszacsókoltam, és egyetértően bólintottam. Te jó isten, mi lesz ebből...
Felálltam, de még mindig az előbbi csók hatása alatt voltam, így beletelt egy percbe, mire megtaláltam az egyensúlyomat. Végül sikerült egy helyben megállnom, és roppant büszke voltam magamra. Szabi jót mulatott rajtam, aztán kuncogva felállt, és elindultunk vissza a kastélyba.
Csendesen mentünk, nem szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondani. Szabi a kezem után nyúlt, és összefűzte az ujjait az enyémekkel. Elmosolyodtam, megtorpantam egy pillanatra, lábujjhegyre álltam és egy csókot leheltem a nyakára. Lehajolt hozzám, hogy hosszabb legyen a csók, és pedig vágyakozva megcsókoltam az ajkait. Emlékeztetnem kellett magam, hogy még mindig az erdőben vagyunk, így kénytelen voltam elhúzódni tőle, amire egy mosoly volt a válasz.
Nemsokára visszaértünk a kastélyba. Ahogy bementünk, Szabi átkarolta a derekamat, én pedig megfordultam a karjaiban és mosolyogva átöleltem a nyakát. Egy percig hallgatóztam; odafentről általános hangok szűrődtek le. Darren idegesen járkált a szobájában, a fürdőből pedig víz csobogását lehetett hallani.
- Tényleg itt van a húgod - jegyeztem meg mosolyogva. Felkuncogott.
- Kételkedtél? - Kérdezte incselkedve. Elvigyorodtam.
- Oh, dehogy!
Nem tudtam mást mondani, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta, ezzel megakadályozva a beszédben. Azonnal visszacsókoltam, ő pedig elmosolyodott.
- Menjünk fel - mondta, én pedig bólintottam. Felmentünk a szobámba, és megszokásból becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordultam.
Szabi vigyorogva engem nézett, majd kitárta a karjait és rámmosolygott.
- Gyere ide! - Kérte, én pedig habozás nélkül odaléptem elé. Átölelt, és vágyakozva csókolt meg, amit ugyanúgy viszonoztam. Átkaroltam a nyakát, és a lehető legszorosabban hozzábújtam, élveztem a testéből áradó forróságot.
Szabi hátrált két lépést, aminek az lett az eredménye, hogy nekiütközött az ágynak. Leült a szélére majd lassan hátradőlt, engem is magával húzva. Egy pillanatra ledermedtem, de egy percig se tiltakoztam. Hagytam, hogy lehúzza rólam a pólómat majd a nadrágot is, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a csípőjén. Lehajoltam, feljebb tűrtem a pólóját és lassan végigcsókoltam a felsőtestén. Halkan sóhajtozva tűrte, egészen addig, amíg megszabadítottam a pólójától. Azután következett a nadrágja, majd visszaültem a csípőjére, megtámaszkodtam a mellkasán, előrehajoltam és a szemébe néztem. A szemei szikrákat szórtak, figyelte minden mozdulatomat. Egészen közel hajoltam az arcához, kisimítottam egy vörös tincset a homlokából és végtelenül gyengéden megcsókoltam. Összeszorította a szemeit és visszacsókolt, de éreztem, hogy valami nincs rendben...
Azonnal elhúzódtam.
- Valami... valami baj van? - kérdeztem félénken, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Mosolyogva nézett, és hanyagul megrázta a fejét. Borzasztóan megkönnyebbültem.
Hirtelen kiabálást hallottunk Darren szobája felől. Egy idegen hang volt. Férfihang.
- Mi volt ez? - Kérdezte Szabi, de nem válaszoltam. Egy szempillantás alatt felpattantam és az ablakhoz rohantam. Kinéztem rajta amennyire csak tudtam, de nem láttam be a szobába. Szabi is felkelt és odajött mellém, de most ez érdekelt a legkevésbé. Mivel nem láttam mindent tisztán, egy mozdulattal felálltam a párkányra és úgy hajoltam ki. Aztán megpillantottam a sötétben valakit. Egy idegen vámpírt.
Hosszan kifújtam a levegőt és visszaléptem a párkányról. Végig magamon éreztem Szabi tekintetét.
- Mi az? - Kérdezte. Talán aggódott.
- Semmi - feleltem egyszerűen és becsuktam az ablakot. Furcsán nézett rám.
- Biztos?
Elmosolyodtam és bólintottam. - Biztos.
- Oké - mondta mosolyogva és mit sem sejtve, majd elterült az ágyon. Lehuppantam az ágy szélére, de nem tudtam ránézni. Bűntudatom volt, mert el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Felsóhajtottam és lehasaltam mellé az ágyra, de folyamatosan ezen kattogott az agyam. Ezt Szabi is észrevette, mert átölelte a derekamat és megcsókolt.Viszonoztam, de csak még jobban mardosott a bűntudat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj - mosolygott, de még így se tudott megnyugtatni.
Aprót bólintottam.
- Hát persze - suttogtam vékony hangon, majd felálltam és hátráltam egy lépést. Figyelte minden mozdulatomat, én pedig elnézést kérve berohantam a fürdőbe. Bezártam az ajtót, aztán vettem egy nagy levegőt és felálltam a párkányra. Körbepillantottam odakint, de az idegent nem láttam sehol. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, - ezek szerint tényleg elment.
Lepattantam a párkányról és megmostam az arcomat, majd egy nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót és visszamentem a szobába. Szabi az ágyon feküdt, és a plafont bámulta. Csendesen, lehajtott fejjel lefeküdtem mellé. Arra gondoltam, hogy most biztos nagyon megbántottam.
- Ne haragudj - mondtam halkan, de nem mertem ránézni. A válasz meglepett.
- Miért haragudnék? - Kérdezett vissza értetlenül. Rápillantottam.
- Akkor másképp mondom. Sajnálom, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem az imént.
Szabi felkuncogott, aztán megcsókolt. Nem értettem, miért teszi, de visszacsókoltam.
Aztán kopogtak.
- Gyere - suttogta a hajamba, én pedig aprót bólintottam és kibújva a karjai közül felálltam.Ő is így tett, majd kinyitotta az ajtót. A látványtól szóhoz se jutottam.
- Darren, te...? - Kérdeztem az előttem álló fiútól. Tetőtől talpig csupa kosz és sár volt, a ruhái szétszakadtak, és a tekintete olyan kétségbeesett volt, mint még soha azelőtt. Elképzelni se tudtam, mit művelhetett.
- Elvesztettem - suttogta elgyötört hangon. Azonnal tudtam, hogy Lorenre gondol, de nem akartam elhinni.
- Hogy... hogy mondod? - suttogtam.
- Dominic elvitte. - Halkan és gyorsan beszélt, hogy Szabi ne érthesse, mit mondd. - Egy darabig tudtam követni, de utána hiába. Semmi. Elvesztettem.
Erre a kijelentésére lehunytam a szememet és vettem egy mély levegőt. Aztán kinyitottam és rájuk néztem. Darren rettenetesen ki volt fáradva és látszott rajta hogy már feladta ezt az egészet, Szabinak pedig halvány lila gőze sem volt a történésekről. Szó nélkül elindultam lefele a lépcsőn, hogy Lory keresésére induljak.

Hárman kerestük őt egészen hajnalig, de még csak egy kis nyomot se találtunk. Láttam Darrenen, hogy nagyon el van keseredve, de még akkor se adta fel. Végül beláttam, hogy így nem megyünk semmire, és fáradtan lehuppantam egy nagyobb kőre.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fel, de ők nem így gondolták. Szabi leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett.
- Szerinted fel kellene adnunk? - kérdezte halálosan komolyan. Hevesen megráztam a fejem, és azonnal rávágtam a válaszomat.
- Nem! - Egy kicsit elhalkult a hangom. - Csak... ez így reménytelen, hisz már mindenhol kerestük...
Darrennek támadt egy nagyon jó ötlete.
- Nem mindenhol. A folyó és a tó közelében még nem. - Mondta. Rápillantottam.
- Azonnal induljunk - pattantam fel, és órák óta először éreztem értelmét a keresésünknek. Darren bólintott, és abban a pillanatban egy kétségbeesett kiáltás rázta meg az egész erdőt. Loren.
Darrennel egymásra néztünk, majd futni kezdtünk a hang irányába, ami tényleg a vízesés felől jött.
Odaérve olyan látvány fogadott minket, hogy egyikünk se jutott szóhoz. A vízesés mögötti barlangban tisztán érezhető volt Loren illata. Az egyik sziklához egy lánc volt erősítve, olyan erős, hogy egy ember képtelen lett volna kiszabadulni a fogságából. A fal tiszta vér.
Láttam Darren arcát, és nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Lassan tettem egy lépést a szikla felé, és alaposan megvizsgáltam. A vér még nagyon friss volt, és a porban tisztán kivehető volt minden. Darrenre pillantottam.
- Nem ölte meg, - végighúztam az ujjamat a szikla oldalán - csak átváltoztatta.
Darren kicsit értetlenül, de reménykedve pillantott rám.
- Miből gondolod? - suttogta.
- Ez a vér még friss - mondtam magától értetődően, majd a por felé intettem. - Itt feküdt. - Háttal nekidőltem a barlang hideg falának. - És itt változtatta át. - Ellöktem magam a  sziklától és Darren felé fordultam. - Mindezt alig fél órája.
Rámnézett, és láttam rajta, hogy kezdi érteni. Bólintott, megpróbálta feldolgozni a dolgokat és elfogadni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog neki sikerülni. Addig biztosan nem, amíg itt állunk.
- Gyere, Darren, menjünk vissza - suttogtam halkan, de észre sem vette. Csak ott térdelt a homokban és egyszerűen nem akart mozdulni, én pedig nem akartam kényszeríteni semmire. Megfordultam és kisétáltam a barlangból, hogy megkeressem Szabit és visszamenjünk a kastélyba.

Vámpírok és Farkasok // 3. fejezet (Loren)

Még soha nem aludtam ilyen jól, mint most, Darren karjaiban. Nyugodt voltam, tudtam, hogy megvéd, nem is álmodtam semmi rosszat. Csak reggel fele, amikor kinyújtottam a karomat, akkor éreztem, hogy megkarmoltam valamit.

/Darren/

Lory karmolására ébredtem reggel és azt hittem, fent van, de mivel aludt tovább, én sem keltem fel, átöleltem és vigyáztam rá továbbra is. Felsóhajtott és mosolygott, nagyon szépet álmodhatott. Mosolyogva néztem az arcát és óvatosan kisimítottam egy makacs tincset a szeméből. Megfordult, és ezzel a mozdulattal lepottyant az ágyról és beverte a fejét a szekrénybe.

/Loren/

- Aúú! Juj... Jó reggelt! - Nevettem, miután felfogtam, mi történt. Darren elnevette magát és segített feltápászkodni.
- Jól vagy? - Fürkészte mosolyogva az arcomat.
- Persze. - Nevettem és tapogattam sajgó tarkómat. - Itt lesz egy púp... - Velem nevetett.
- Nem vagy éhes? Tegnap nem vacsoráztál. - Amint kimondta az utolsó szót, a gyomrom hangos követelőzésbe kezdett.
- Ááh... Hozzám képest egy éhes farkasfalka semmi! - Újfent elnevette magát.
- Akkor öltözz, mert le kell mennünk a faluba. Nincs itthon semmi ehető. - Ja igen... Ők nem esznek. Fintorogtam.
- Vámpír! - Nem bírtam ki egy halk kuncogás nélkül. Vigyorgott.
- De ha akarod, vadászok neked valamit. Feltéve, ha hajlandó vagy nyersen megenni. - A gondolatra elzöldültem.
- Kösz nem... - Közöltem folytott hangon.
- Gondoltam. Öltözz fel és lemegyünk a faluba! Lent várlak. - Mosolygott, és már el is tűnt, én pedig sóhajtozva felrángattam magamra a csőnacimat meg egy véletlenszerűen kiválasztott pólót. Lekullogtam, nem volt ínyemre kimenni, pedig Darren már az ajtóban várt rám. - Nem muszály jönnöd. Maradj itt a bátyáddal meg Szofival, én gyorsan megjárom. - Mosolygott, mintha megérezte volna, mennyire vonakodok kilépni innek.
- Oké. - Sóhajtottam és visszamentem a szobámba. Lehuppantam az ágyra és elgondolkoztam, de nem tudtam, pontosan min is. Csak úgy. Hirtelen egy hideg kézfej ért hozzá az arcomhoz.
- Édes Kicsi Lory... - Az idegen térdelt előttem szadista vigyorral a képén. Vissszahőköltem, nagyon megijedtem tőle. - Na, nyugodj meg. Én nem bántalak. - Nyugtató hangon beszélt hozzám. - Meg tudnálak védeni Darrentől, és mindenkitől. Sokkal jobban, mint ő. - Símogatta az arcomat, majd a kezeimet két kőkemény tenyere közé vette és finoman megszórította. - ÉN sokkal, de sokkal többet nyújthatok neked, mint Ő. Higgy nekem. - Lassan közeledett felém, én meg ugyanúgy húzódtam el tőle.
- Mit akar tőlem? - Féltem tőle, nem is kicsit.
- Nem nyilvánvaló? Téged, kicsi szívem. - Vigyorgott rám. Darren abban a pillanatban állított be a szobába. Amint megpillantott bennünket, elejtett mindent, ami a kezében volt és veszettül morgott a vámpírra.
- Darren! - Ugrottam fel és oda akartam rohanni hozzá, de az idegen nem engedett, lefogott.
- Nanana! Ne olyan nagy hévvel. Ottmaradsz, ha nem akarod, hogy baja essen a kis barátnődnek!
- Mit akarsz? - Morogta Darren.
- Mit akarok... Hogy mit akarok? - Gúnyosan nevetni kezdett. - Azt akarom, hogy szenvedj! Mindenedet el akarom venni! Kezdve ezzel a kis virágszállal. - Nyomott egy puszit az arcomra, amitől felkavarodott a gyomrom. Darren leírhatatlanul dühös volt, a kezei ökölbe rándultak. Ez volt az a tehetetlen harag, ami felőrli az ép elmét. Hányingerem volt, tudtam, hogy ha ez a szemét végre elenged, rohanok a wcre. Darren állkapcsa megfeszült.
- Engedd el őt! - Sziszegte a fogai között szűrve a szavakat.
- Nem! - Egyszerű, velős válasz. Félre nem érthető. Darren könyörgően nézett rá.
- Mit kérsz cserébe? Mi az, amiért elengednéd őt? - Fájdalmasan pillantott rám.
- Hmm... Szóval ez a gyengepontod! - Vigyorgott ördögien a behatoló, miközben lehajolt a nyakamhoz és mélyen belélegezte a vérem illatát. Kezdtem komolyan megijedni. - Hát nem igazságtalan az élet? - Pillantott fel rá. Darren kezei ökölbe szorultak, a tekintete elszánt volt.
- Bármit megteszek, ha elengeded!
- Tőled nem kell semmi. - Felelte az idegen elutasítóan. - Én ezt a Kiscsillagot akarom... És a vérét... - Kinyitotta a száját a nyakamnál, mire a szivem hevesen kalapált, ledermedtem, moccani se bírtam. Darren összeszorított ajkakkal felmérte a helyzetet, utána hirtelen előre mozdult, megragadta az idegen nyakát és elhajította a szoba másik felébe. Teljesen le voltam fagyva, minden olyan gyorsan történt. A Szerelmem dühösen nekirontott a betolakodónak, megragadta a nyakát és szó szerint kihajította az ablakon. Lassan odatántorogtam az ágyhoz és lehuppantam rá. Darren nagyon lassan közelített felém, minden mozdulatomat és reakciómat figyelte. Hirtelen újra felkavarodott a gyomrom, ezért kirohantam a wcre, és kiadtam mindent, ami még maradt bennem.
Mikor végre lecsillapodott háborgó gyomrom, magam alá hajtottam a lábaimat és leültem, minden olyan hideg volt. Még én magam is. Reszkettem, kocogtak a fogaim és próbáltam nem zihálva venni a levegőt. Darren bejött és leült mellém, lassan símogatta a hátamat, nagyon aggódott értem.
- Jól vagyok. - Próbáltam suttogva nyugtatni. Nem szólalt meg, csak tovább símogatta a hátamat. A keserű íz még mindig ott volt a szájamban, ezért felkeltem, nagyon, nagyon lassan persze, és a falnak támaszkodva, remegő lábakkal, mint egy kisgyerek, aki tanul járni, odabotorkáltam a csaphoz és kimostam a szájamat. Nem bírtam nézni, Darrenem bűntudatos arcát. Figyelte minden mozdulatomat, láttam rajta, hogy majd' megszakad a szíve értem, de nem jött közelebb, nem akart mégjobban megijeszteni. Szorítottam a porcelán mosdókagyló szélét, szédelegtem.
- Meg akart ölni? - Kérdeztem suttogva. Nem válaszolt, tett felém egy lépést, majd megtorpant, de végül mégis odajött hozzám és végigsimított a hajamon. Szó nélkül átöleltem, de a sokktól még mindig gyenge voltam. Azonnal visszaölelt és megtartott, símogatta a hátamat. - Mit akar? Mit akar tőled? És ki ez? - Néztem fel félve Darrenre.
- A neve Dominic. Egy nagyon régi ellenségem... Mondhatni az ősellenségem. - Gúnyosan elvigyorodott. - Fájdalmat akar okozni nekem. Bántani akar téged, hogy lásson engem szenvedni.
- Miért? Te... Te mit tettél neki? - Féltem a választól, de tudnom kellett, mibe csöppentem.
- Ez a kastély régen az övé volt, de én... Megszereztem tőle egy elég ronda csatában. - Nézett merengve a semmibe.
- Oh... - Ennyit tudtam kinyögni. - És velem mik a tervei? - Ez volt a leg aggasztóbb kérdés.
- Nem tudom pontosan... - Teljesen őszinte volt. - Minden, amivel ártani tud nekem rajtad keresztül.
- Engem nem fog jétékszernek használni! - Iszonyatosan begurultam, kirohantam a szobából, nem akartam tovább itt maradni. Utánam rohant és elkapta a csuklómat.
- Loren, várj! Kérlek, nyugodj meg! - Nézett a szemembe. Sírva néztem vissza, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Szorosan, de gyengéden ölelt meg, minden erjével azon volt, hogy megnyugtatson.
- Ssss! Ne sírj, Lory... - Suttogta.
- Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked! - Sírtam, arcomat belefúrtam a mellkasába. Gyengéden símogatta a hátamat, majd eltolt magától és a szemembe nézett.
- Akkor vigyázz magadra, és engedd, hogy megvédjelek! Megteszed ezt nekem, Lory? - Nézett rám. Válaszképp csak némán bólintottam. Halványan elmosolyodott.
- Köszönöm. - Belefúrta az arcát a hajamba. Hozzásímultam, most leginkább ott éreztem jól magamat. Ott biztonságos volt.
- Nem merek visszamenni. - Pillantottam a fürdőszoba felé, ahol most mindent véresnek láttam, rettenetesen féltem. Darren bólintott, megértett.
- Nem kell. - Halványan elmosolyodott. - Feküdj le, pihenj egy kicsit. Itt leszek. - Az utolsó mondata megnyugtatott, de nem eléggé. Remegve lefeküdtem, de a szemeim tágra voltak nyílva, tilttakoztak a lecsukódás ellen, mert mindig ugyanazt láttam: a vörös szempárt, amint éhesen mered rám.
- Nem... Nem megy... - Darren sóhajtva lefeküdt mellém, a gyertyát nem fújta el.
- Nem kell félned. - Hozzásimultam, a szívverésem kezdett normalizálódni és lassan el is aludtam, miközben a szerelmem cirógatta az arcomat és átölelt. Nem álmodtam semmit, így a körülményeimhez képest nyugodtan aludhattam.

/Darren/

Mosolyogva figyeltem a nyugodtan szuszogó Lorent és örültem, hogy viszonylag mélyen tud aludni. Egy idő múlva felkeltem, hogy körbenézzek a kastélyomban, hogy minden rendben van-e, nem akartam még több bajt mára. A könyvtárból neszezés hallatszott, hangosabb, mint amit Szofi szokott csapni. És emellett a lány a szobájában volt Szabolcsal, így gyanakodni kezdtem és elindultam arrafelé.
Az idegen a kastély alaprajzát tartalmazó könyvet lapozgatta, elégedett vigyorral a képén egy gyertya gyöngécske lángja mellett.
- Tűnj el innen. - Vicsorogtam rá.
- Mi van, már beszélgetni se lehet? - Vigyorgott undorítóan. - Csinos a barátnőd. - Láttam rajta, hogy megérezte, hogy nyert ügye van, ami mégjobban idegesített. Lassan mégis felemelkedtem a támadó pózból.
- Tűnj el innen, nem mondom el mégegyszer. - Könnyedén felállt a régi karosszékből.
- Oké, de viszem a kis Lorykát is. - Vigyorgott kivillantva az összes fogát, mire felnevettem.
- Ugyan, kérlek... - Visszavigyorogtam, miközben átszámoltam a helyzetet a fejemben.
- Ahogy láttam, jól csókol. - Vigyorgott még mindig. - És még bevállalós is! Fantasztikus párom lesz halhatatlanként. - Megnézte a karmait, a gonosz vigyor nem akart letörlődni a képéről. - Amint megharaptam, elviszem innen. - Megvetően elvigyorodtam, a szemeim összeszűkültek.
- Nem viszed innen sehová.
- Csak figyelj! - Azzal kilendült az ablakon. Tudtam, hogy ezt fogja tenni, ezért utánaugrottam és szempillantás alatt a szobában teremtem, de Lory nem volt sehol.

/Loren/

Este felébredtem, mert kaparni kezdett a torkom, ezért kimentem inni. Hirtelen valaki elkapta a derekamat, amitől sikítófrászt kaptam, elejtettem a vizespoharat, ami természetesen hatalmas csattanással tört darabokra a padlón.
- Darren... Oh, bocsi, feltakarítom! - Elkezdtem összeszedni az üvegcserepeket, amik persze felhasították a kezemet. Felszisszentem és kiejtettem a véres üvegeket a kezemből. - Áuh... - Darren egy pillanatra lefagyott, de hamar legyőzte a bizonytalanságát és se a vérrel, se a cserepekkel nem foglalkozva magához ölelt.
- Ne ijedj meg, de az idegen itt van a kastélyban.
- Nem félek. - Néztem fel rá. Láttam rajta, hogy fülel, de a kijelentésemen meglepődött.
- Tényleg nem? - Nézett rám.
- Túl fáradt vagyok ahoz, hogy féljek. - Félig csukva volt a szemem, álmos voltam, nem fogtam fel teljesen, mi történik. Felsóhajtott és halványan elmosolyodott.
- Oh, értem... - Nem mozdult mellőlem, folyamatosan a betolakodót kereste a tekintetével.
- Amúgy ott van az ajtó mögött. - Mondtam bágyadtan, mivel megpillantottam az idegen vámpír vörös szemét. - Na én mentem aludni. - Azzal elindultam felfelé, vissza lefeküdni, Darren meg hülyén nézett utánam.
Odefent hirtelen az idegen befogta a szájamat, kiugrott velem az ablakon és elrohant.
Dominic egy vízesés mögötti barlangba vitt és az elővigyázatosság kedvéért bekötötte a szájamat is. Csörgettem a jó hosszú láncot, amivel Dominic a jobb bokámat a sziklafalhoz kötözte. Darren nem hallhatta a zajt, mivel messze volt és a vízesés csobogása is elfedte a hangot. Számonkérően néztem Dominicra, mivel idegesített, hogy nem tudok normálisan levegőtvenni. Hisztériás hangot adtam ki, hogy ugyan vegye már le a számról.
Az csak vigyorogva nézett, erre komolyan ideges lettem, hisztériázni kezdtem. Végre leszedte a kendőt a számról, mire kapkodni kezdtem a levegő után. Amint újra rendesen tudtam lélegezni, kifakadtam.
- Te barom állat, mégis mi a francot gondoltál?? Majdnem megfulladtam!! - Ziháltam. Dominic türelmesen várta, amíg kiüvöltözöm magam, közben végigmért. Dühödten ziháltam, a szemeim szikrákat szórtak. Vigyorogva odanyúlt és végigsimított az arcomon.
- Ne nézz így rám! - Mérgesen elütöttem a kezét.
- Hozám ne érj! - Vicsorogtam. Egyik kezével könnyedén lefogta mind a két kezemet, a másikkal erőszakosan rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. Beleharaptam abba a kezébe, amelyikkel az arcomat tartotta meg, de nem volt jó ötlet. - Oh, hogy az a...! Kitörik a fogam. - Eltűrt az arcomból egy hajtincset.
- Legalább már ezt is megtanultad. - Nevetett. Rángatni kezdtem a kezemet.
- Engedj már el, te vadállat! - Nem mozdult.
- Most ki is viselkedik úgy, mint egy vadállat? - Akaratom ellenére is vadállati hörgés tört föl a torkomból.
- Engedj már el!! - Vigyorogva elengedett, hátrébb lépett és feltartotta a kezeit.
- Rendben! Tessék, elengedtelek. - Felpattantam, és elkeztem kifelé futni, de a lánc csörrenve megfeszült, a bilics belevágott a bokámba, én meg elestem. Lassan mellém lépdelt és leguggolt mellém, bizalmasan a fülembe suttogott. - Tudod, kislány, ha nem lennél ennyire makacs, már rég levettem volna azt a bilincset.
- Che. - Fújtam és grimaszoltam, megrántottam a lábammal a bilincset. - Álmaidban. - Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Hidd el, ha bántani akarnálak, már rég megtettem volna.
- Meg is tetted. - Húztam feljebb a bilicset a bokámról, mivel az alatta lévő bőr teljesen ledörzsölődött és rettentően fájt.
- Azt nem én tettem, hanem te magad. Ha nyugton maradnál, már rég levettem volna. - Tüntetően elfordultam, azt terveztem, hogy szökhetnék meg. Türelmesen nézett és várt.
- Mit akarsz tőlem?
- Elsősorban a bizalmadat. - Vigyorgott. - Szóval leveszem a bilincset.
- Nem bízok benned. - Jelentettem ki komoly hangon. Félredöntötte a fejét és elnevette magát.
- Nem is ismersz.
- Ja, mert tök bizalomgerjesztő, ha bekötözöd a számat és egy sziklafalhoz láncolsz. - Grimaszoltam. Elnevette magát, lenyúlt, és puszta kézzel szétfeszítette a láncot, egyetlen könnyed mozdulattal. - Nem csak a bizalmamat akarod. - Mondtam, nem moccantam meg, tudtam, hogy fölösleges menekülni, úgyis elkapna. Belenézett a szemembe, a tekintete komoly volt és valahogy meggyőző.
- Egyenlőre beérem annyival. - Lefeküdtem a hátamra, pihenni egy kicsit.
- Egyenlőre? - Kérdeztem vissza.
- Egyenlőre. - Ismételte meg bólintva és leszedte a vasbilincset a bokámról, mire felszisszentem.
- Fáj. - Szótlanul ráfektette hűvös kezét a lángoló sebemre. Semmi durvaság, se erőszak nem volt a mozdulatában, de gyengédség se. Az arcom kissé megrándult, de utána ellazítottam a bokámat és elmosolyodtam, ahogy a seb kezdett lehűlni és kevésbé lüktetni. Dominic az arcomra pillantott.
- Jobb? - Semmit nem lehetett kiolvasni a tekintetéből, se a hangjából, csak annyit, hogy valóban érdekli. Bólintottam, semmi vadság nem volt bennem, szelíden néztem rá, mint egy puha kiscica. Elmosolyodott. - Akkor jó.
- Köszönöm. - Tettem rá a kezemet Dominicéra. Elmosolyodott és felállt, én meg megrémültem, hogy itthagy, vagy, hogy rosszat tettem.
- Nincs mit.
- Ho... Hova mész? - Néztem rá riadt őzike szemekkel, mire megfordult és elvigyorodott.
- Miért érdekell? Úgy tudtam, te szabad vagy.
- Hát... - Felhúztam és átöleltem a térdemet. - Nem tudom hol vagyok, sötét is van, és... Nem akarok egyedül maradni... - Leült mellém.
- Egy vízesés mögött vagyunk egy barlangban.
- Addig én is eljutottam. - Közöltem kicsit harapósan, de rájöttem, hogy bizalmaskodnom kell ahoz, hogy kijussak innen. Részben ezért csúsztam közelebb hozzá, részben meg azért, mert fáztam és féltem. - Bocsi, csak... Fázok. - Felnevetett, ami vízhangzott az egész barlangban.
- Így még jobban fogsz. Gyere. - Felállt és intett, hogy menjek vele, amit vonakodtam teljesíteni.
- Hova? - Arra gondoltam, hogy Darren felmelegített volna. Ilyenkor ő mindig az ölébe húzott és megmelengetett, halkan suttogott a fülembe, apró puszikat adott a nyakamra, amitől felforrósodott a bőröm.
- Ki innen. Az erdőbe. A fényre. Ott meleg van. - Felnevetett, egy ki nem mondott viccen. - Na gyere már, és hidd el, hogy nem foglak bántani. - Ott maradtam a helyemen.
- Öhm... Már megbocsáss, de este van. És van eszemben felszolgálni magamat a szúnyogoknak! - Háborodtam fel. - Darren ilyenkor már felmelegített volna! - Amint kimondtam, rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, gyorsan a szájam elé kaptam a kezeimet. - Hoppá... - Leguggolt elém, nagyon közel hajolva hozzám, fenyegető tekintettel megszólalt.
- Idefigyelj, hercegnő. Mint látod, Darren nincs itt, és jobb, ha lemondasz róla, mert nem fog megtalálni. - Sziszegte. - Úgyhogy jobb lesz, ha hozzászoksz. - Kétségbeesetten kiutat kezdtem keresni, de Dominic gyorsabb és erősebb volt nálam, nem is kicsivel. Ezért inkább azt az utat választottam, ami a leggyorsabb, és remélhetőleg a legfájdalommentesebb. Rányomtam az ajkaimat kőkemény szájára, amin kicsit meglepődött, majd vadul viszonozta a csókot. Undorítónak éreztem magam és iszonyat dühös voltam, amiért ezt teszem, de ez volt az egyetlen kiút, amivel tisztában voltam, ezért erőt vettem az émelygésemen és folytattam az aljas kis játékot. Kicsit beleharaptam az ajkába.
Dominic felmordult, megfogta a kezemet és cseppet se finoman nekinyomott a hideg kőnek. Elmosolyodtam, tudtam, hogy innentől nyert ügyem van. Mit sem sejtett a tervemből, egyre vadabbul csókolt, amit ugyanúgy viszonoztam. Lefektetett a hátamra, amibe belecsípett a szikla hidege, majd Dominic lejjebb csúsztatta az ajkait a nyakamra. Szörnyen jó érzés volt ez a vad szenvedély, felsóhajtottam, a szemeim félig lecsukódtak, a fejemet akaratom ellenére is oldalra döntöttem.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán tiltakoznom kellene, de nem tudtam, egyrészt azért, mert lefogott és a kőre szorított, másrészt pedig a nyakammal volt elfoglalva, mi még a légzést is nehézkessé tette a számomra. Végigcsókolta a nyakamat, majd beleharapott, a fogai pedig felsértették a bőrömet, ezért kicsit felszisszentem.
- Do... Dominic... - Úgy tűnt, nem hall engem, de megérezte a vérem ízét és onnantól már nem figyelt semmire. - Ne, kérlek! - Megpróbáltam menekülni. Először elhúzódni, majd rásimítottam a kezeimet a melkasára, megkíséreltem eltolni magamtól. Felmordult, erőszakos lett. Megragadta a kezeimet és visszarántott magához, erősen szívni kezdte a nyakamat, a fogairól valami égtelenül hideg dolog jutott az ereimbe, majd égetni kezdett. Összeszorítottam a szemeimet és a fogsoromat, kétségbeesetten valami kapaszkodó után kutattam, de nem találtam semmit. - Dominic!! - Felsikítottam, nem bírtam tovább, könnycseppek gördültek le az arcomon. Nem foglalkozott velem, tovább szívogatta a nyakamat, de arra vigyázott, hogy ne öljön meg. Egyszercsak ellökött magától, neki a falnak. Lezuhantam a földre, semmi erőm nem maradt, a méreg égette az ereimet, megfagyasztotta a szöveteimet. Úgy éreztem, megégek.
Az ujjaim a sziklába martak, remegtem és kapkodtam a levegőt, nem egyszer felsikítottam a fájdalomtól. Dominicra néztem, aki egy mozdulattal letörölte a véremet a szájáról és éhesen nézett rám, de hátrálni kezdett, nem akarta mégjobban elrontani. Felsikítottam újból.
- Darreeeeen!! - Ő volt az egyetlen, aki segíthetett. Dominic bekötözte a szájamat, és felkapott, elvitt a barlangból. Sírtam, mivel féltem és a méreg iszonyúan kínzott, miközben belülről fagytam meg. A vámpír egyetlen szempillantás alatt tűnt el velem, miközben igyekeztem kiugrani a karjából, persze ez lehetetlen küldetésnek bizonyult.
Nem engedett el, már messze jártunk, mivel rettentő gyors volt. Éreztem, ahogy a szívverésem lassul és a testem is kezd kihűlni. A falu szélére vitt, egy elhagyatott kis házba, ahol pár perc múlva teljesen kihűltem, a vérem már nem égetett, így megnyugodhattam, csak azt nem tudtam, hol vagyok, és miért vagyok itt. Kinyitottam a szemeimet és szétnéztem, rápillantottam a koszos ablakra, ami visszatükrözte a rubinvörös tekintetemet.
Semmire nem emlékeztem, ezért rákérdeztem.
- Ki vagy te? És ki vagyok én?? - Zavart voltam.
- Az én nevem Dominic. - Mondta vigyorogva az idegen, majd letett a földre. - Te pedig Loren vagy, drágaságom. - Nagy szemeket meresztettem.
- Ki vagy te nekem? - Dominic arca elkomorodott és végigsimított az arcomon.
- Hát nem emlékszel, Lory? - Suttogott, láta rajta, hogy összetört a szíve és elszégyelltem magam, azt éreztem, hogy meg kell vígasztalnom.
- Én... Nem... Ugyan, még arra sem emlékszem, ki vagyok. - Mondtam ki szomorúan a fájó igazságot. Dominic szomorú arcal leült és az ölébe vont, ami most elképesztően jól esett, valahogy csökkentette a bizonytalanságomat, kíváncsian néztem rá. Megköszörülte a torkát és belekezdett a mesébe.
- Nos, tutod köztünk mindig is több volt, mint barátság... Az az igazság, hogy már első pillantásra egymásba szerettünk, akkor, amikor megmentettelek egy Darren nevű fiútól, aki mindekettőnk ősellensége. Vámpír vagy, ahogy én is és ők is.
- Ők? - Valahogy zavart ez a többesszám.
- Darren és egy lány. Az ellenségeink. Egy kastélyban élnek fent a hegyekben. - Magyarázta türelmesen.
- Oh. A lány a párja? - Kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Nem. A testvére. - Ezzel nagyjából az összes kérdésemet letudtam, ezért lehajtottam a fejemet Dominic melkasára.
- Szóval szerelmes vagyok beléd. - Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
- Halálosan. - Elégedetten vigyorogva ölelt magához, én pedig halkan kuncogtam azon, ahogy mondta.
- De te nem vagy halálosan belémzúgva. - Jelentettem ki, mire a fülemhez hajolt és vigyorogva belesuttogott, a lehellete csiklandozta a bőrömet.
- Nagyon sok mindenre nem emlékszel, angyalom. - Oldalra fordítottam a fejemet és próbaképp óvatosan megcsókoltam, amit azonnal viszonzott, éreztem, hogy próbál gyengéd lenni, de nem az erőssége, a vadsága elfolytva vonaglott, felszínre akart törni.
- Nem ez a valódi éned. - Suttogtam Dominic hideg, kőkemény ajkai közé. Kicsit elhúzódott és a szemembe nézett.
- Szeretném, ha emlékeznél mindenre... kettőnkre. - Suttogta. Végigsimítottam az arcán és rámosolyogtam, emlékezni akartam arra, mi történt kettőnk között.
- Emlékeztess. - Suttogtam. Elvigyorodott és megcsókolt, amit azonnal viszonoztam, nem kérettem magamat. Vigyorgott és átölelte a derekamat, kicsivel követelőzőbben csókolt. Nem zavartattam magamat, átöleltem a nyakát, de a hideg szellő, ami egy repedésben jutott be, észhez térített. - Ne... Késő van, aludjunk inkább. - Suttogtam nagyon halkan, mert nem igazán akartam aludni, jobban tetszett volna, ha megmutatja, mire kellene emlékeznem. Vigyorogva eltolt magától egy kicsit, és belenézett a szemembe, én meg kissé szomorkának néztem vissza rá.
- Biztos, hogy aludni akarsz? - Simított ki egy hajtincset az arcomból. Lassan megingattam a fejemet, a torkomat valami ismeretlen tűz perzselte.
- Ég a torkom. - Mondtam nagyon halkan, mire elvigyorodott és felállt.
- Akkor gyere. - Velementem, mivel komolyan fájt már. Kimentünk az erdőbe, és amint megláttam bármit, aminek volt vére, azt legyilkoltam, valami ősi vadság hajtott. Amerre jártam, végig tetemek mutatták az utamat. Mikor jóllaktam, és már parázs sem volt a torkomban, visszamentem Dominic mellé, a szám vértől csillogott. Visszacsókolt, majd kissé elhúzódott és rámnézett.
- Fáradt vagy? - Kérdezett rá a nyilvánvalóra.
- Csak egy kicsit. - Mondtam, majd ásítottam, majd' kigrott az állkapcsom. Elmosolyodott.
- Menjünk vissza és pihenj le.
- Oké... - Átöleltem, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudok állni a lábaimon. Visszaölelt, majd felkapott és visszarohant velem a házba és lefektetett az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedtem és ránéztem. Te nem jössz? - Csúsztam arrébb, mire bólintott és mellém bújt, én pedig átöleltem és hozzásimultam, úgy aludtam el, a karjaiban, elégedett vigyorgásának az emlékével.

Eltűnt Ariel?

/Rachael/
   Reggel arra ébredtem, hogy lecsúszott a lábamról a takaró. Átfordultam a másik oldalamra, de így sem volt az igazi. Résnyire nyitottam a szememet, és próbáltam megszokni a fényt. Amikor sikerült, felemeltem a fejemet és Shamre pillantottam, aki mosolyogva figyelt engem. Feljebb tornáztam magam, odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam, aztán a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Hány óra van? - Mormoltam a pólójába. Átölelt, és mosolyogva válaszolt.
- Hét.
- Hmm... olyan korán? - Suttogtam, majd az egyik lábammal átkaroltam a csípőjét. - Akkor még aludjunk - kuncogtam, persze csak viccből. Nem lettem volna képes visszaaludni.
- Igen... - Mosolygott. - Hát... inkább készítek reggelit...
Elengedtem, lefejtettem magamról a karját és felültem.
- Segítek - jelentettem ki.
- Lesz abból reggeli? - Kérdezte kuncogva, mire felnevettem.
- Talán. Ki kell próbálni - vigyorogtam. Sham egyetértett velem.
Kikeltem az ágyból és magamra kaptam egy kényelmes ruhát, aztán megmostam az arcomat és a fogamat. Hátrakötöttem egy laza kontyba a hajamat, aztán kimentem Shamhez, aki már várt rám. Rámosolyogtam.
- Mehetünk - mondtam. Sham bólintott, aztán lementünk a konyhába. A ház még csendes volt. Felpattantam a konyhapultra a hűtő mellé, és szórakozottan Shamre mosolyogtam.
- Mit együnk? - Kérdeztem tőle. Megtámaszkodott a pulton, egy pillanatra elgondolkodott, aztán elkezdte sorolni.
- Palacsintát? Omlettet? Vagy angol reggelit?
Furán pillantottam rá, amikor kimondta, hogy angol reggeli.
- Az meg mi a szösz? - Értetlenkedtem. Soha az életben nem hallottam róla.
- Omlett, némi párolt zöldség és bacon - felelte elnézően mosolyogva, én pedig örültem, hogy elnézi nekem a tudatlanságomat. Bólintottam, és elraktároztam az agyamba az információt, hogy később emlékezzek rá.
- Aham... akkor együnk azt - vigyorogtam. Sham bólintott, majd mindent gondosan előkészített a reggelihez.
- Na lássuk csak... - mormolta elgondolkodva, majd nekiállt elkészíteni az angol reggelit. Mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát, igyekeztem megjegyezni, mit hogyan kell csinálni. Sham nagyon kedves volt, mindent megmutatott, én pedig csak bólogattam és elraktároztam az infót. Végül elkészült a finom reggeli, és Sham tálalta.
- Kész is! - Jelentette ki elégedett mosollyal. Beharaptam az alsó ajkamat, rég voltam ennyire éhes. Nekiláttam a reggelimnek, és hamar elfogyasztottam az egészet. Amikor végeztem, hátradőltem a székben és a gömbölyödő hasamra csúsztattam a kezemet. Nem bírtam volna enni még egy falatot.
- Hú. - Drámai csend. - Rég ettem ennyit - kuncogtam. Sham elmosolyodott.
- Ízlett? - Felnevettem és bólintottam.
- Nagyon - vigyorogtam.
- Örülök - felelte mosolyogva, majd felállt, hogy elmosogasson. A háta mögé léptem, átöleltem a csípőjét, és átbújtam a karja alatt. Mosolyogva lehajolt hogy megcsókoljon, én pedig viszonoztam.
- A húgod hol van? - Suttogtam kíváncsian az ajkai közé. Sham abban a pillanatban ledermedt.
- Nincs itthon? - Kérdezte feszülten. Az arcát fürkésztem. Azt hittem, tudja.
- Azt hittem, tudsz róla... tegnap délután elment valahová, én azóta nem láttam - mondtam lassan.
- Mi? - Kérdezte rémülten. - Oh, hogy az a ...! Bárhol lehet! Ki tudja? A szakadéknál, az erdőben, a tónál, bárhol! Mi van, ha megsérült?!
Láttam rajta, hogy nagyon aggódik Ariel miatt. Végigsimítottam az arcán, és nyugtatólag rámosolyogtam.
- Ne aggódj. Biztosan nem történt semmi baj - nyugtatgattam. Feszült volt, rosszkedvű és szomorú. Rossz volt így látnom őt, mert ez az én kedvemet is megbélyegezte.
- Most egész nap ilyen leszel? - Kérdeztem komoran. - Akkor inkább keressük meg, csak ne legyél szomorú!
Nagyot nyelt, és magára erőltetett egy mosolyt.
- Haza fog jönni... - suttogta, de engem nem tudott átverni. Összeszűkült szemekkel méregettem.
- Én tudom. De Sham, kérlek, akkor keressük meg! Gyere.
Elindultam az ajtó felé, de Sham csak döbbenten állt, nem moccant. Felhúztam a cipőmet, és türelmetlenül odaszóltam neki.
- Gyere már, Sham!
Rápillantottam, de még mindig nem mozdult.
- Nem fog tudni váltani... - suttogta reszketve. Lerúgtam a cipőmet és odarohantam hozzá, a szemébe néztem és aggódva fürkésztem az arcát.
- Miről beszélsz, Sham?
Rámnézett, a tekintete kétségbeesett volt.
- Nem fog tudni visszajönni az emberi testébe!
Felsóhajtottam és leültettem a fotelbe, elhelyezkedtem az ölében. Végigsimítottam az arcán és a szemébe néztem.
- Oh, Sham... ne aggódj. Nem lesz semmi baj, rendben? Egyáltalán honnan veszed ezt a butaságot?
- Anyu mondta. Hogy ha valaki túl sok időt tölt farkastestben, nem tud majd visszajönni.
Ugyan elgondolkodtató volt, amit Sham mondott, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Végigsimítottam az arcán, és homlokon pusziltam.
- Ariel már biztosan visszaváltozott - suttogtam komolyan.
- Túlságosan szeret farkas lenni... Ezért aggódom. - Rámpillantott. - Ez volt az álma.
Elmosolyodtam. Ez nagyon Arielre vallott.
- De mostmár családja van. Férje és gyermekei. Ne aggódj, tud magára vigyázni.
- Remélem is - mosolyodott el végre. Visszamosolyogtam.
- Akkor mit csináljunk ma? - Kérdezte, pedig ezt általában én szoktam kérdezni.
- Hmm... nem tudom. Szerinted? - Kuncogtam.
- Nincsenek terveim - felelte mosolyogva.
- Itthon maradjunk vagy elmenjünk valahová?
- Ahogy szeretnéd.
Ezen nem kellett sokat gondolkoznom.
- Akkor punnyadjunk itthon és nézzünk TV-t - közöltem egyértelműen vigyorogva.
- Oké - mondta.
Lefeküdtem a kanapéra, egy párnát gyűrtem a fejem alá, és kényelmesen elhelyezkedtem. A hasamra simítottam a kezemet, és bekapcsoltam a TV-t.
- Mit nézzünk? - Kérdeztem Shamtől. Felpattant és egy szempillantás múlva visszatért a kezében egy DVD-vel. Felemelte, hogy lássam a borítóját.
- Mondjuk ezt?
Mosolyogva bólintottam. Sham leguggolt hogy berakja a DVD-t a lejátszóba. Csak néztem őt, és azon törtem a fejem, vajon mivel lehetne felvidítani. De rájöttem, hogy semmivel.
Aztán az emeletre pillantott.
- David felébredt - mondta halkan. Én is felpillantottam.
- Oh. És Ariel? Még mindig sehol? - Szomorú voltam. Kezdtem aggódni Ariel miatt. Lehet, hogy még is történt valami a legjobb barátnőmmel?
- Sehol - felelte Sham. Az arca gondterhelt volt. Felsóhajtottam és hátradöntöttem a fejem. Ekkor Daviud botorkált le a lépcsőn álmosan.
- Jóreggelt - ásított. Sham biccentett, én pedig intettem neki.
- Szia.
David körbepillantott.
- Ariel hol van? - Kérdezte. Nem feleltem, félrepillantottam, hogy ne kelljen ránéznem.
- Hát ...Őőő... Elment... - bökte ki Sham nagy nehezen. David értetlenül nézett rá.
- Hová? És mikor jön vissza? - Kérdezte türelmetlenül.
- El és gőzöm sincs. Valószínűleg soha többet nem tér vissza - felelte szomorúan Sham. Ezzel még mindig nem nagyon tudtam egyet érteni. David viszont halálra rémült.
- Arról papolok, hogy lehet, hogy örökre farkas marad és nem jön haza SOHA-AZ-ÉLETBEN. - Sham hangja ideges volt és türelmetlen. David szeme elkerekedett.
- Micsoda?! Azonnal meg kell keresnünk! Gyere! - Az ajtóhoz rohant, és már öltözködött is.
- Fölösleges - mondta keserűen Sham. Rossz volt hallani, milyen pesszimistán áll ehhez a dologhoz. David viszont már felöltözve toporgott az ajtóban.
- Nem, nem az! - Mondta teljes meggyőződéssel. - Gyere már!
Shamre pillantottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Menjetek. - Mondtam. Rám pillantott.
- Nem. Ha farkas, nem hallgat rám. Nagyon önfejű tud lenni. És még harap is. - Láttam rajta, hogy esze ágában sincs menni, ezért egy sóhaj kíséretében felálltam, mert már nagyon untam ezt az egészet. De Sham visszanyomott a helyemre.
- Nem mész te sehova! - Közölte ellentmondást nem tűrő hangon, de én megmakacsoltam magam. Csúnyán néztem Shamre és felálltam. - Dehogynem. - Odavonultam az ajtóhoz és felvettem a cipőmet. - Gyere te is! Megkeressük. - Mosolyogtam. Sham megadóan felsóhajtott.
- Oké, oké! - Odalépett mellénk és elkezdett öltözködni. Elmosolyodtam, de az örömöm nem tartott sokáig, ugyanis David felém fordult.
- Itt kell maradnod. Nem hagyhatjuk itt a gyerekeket. - Mondta egyértelműen. Nagyon mérges lettem. nem igaz, hogy már megint nekem kell itthon maradnom!
- Pff... És én maradjak itt, ugye? - Sértődötten lerúgtam a cipőmet és lehuppantam a fotelba. - Egyszer maradhatna már itthon egyikőtök!
- Rach, itt biztonságosabb neked. Ha kell, MI le tudjuk fogni a hugicámat, de te ilyen állapotban nem. - Célzás nélkül is egyértelmű volt, mire gondol. - És semmi szükség arra, hogy megsérülj.
Kishíján felnevettem, de egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet. Rossz volt, hogy úgy kezelnek, mint valami... súlyos beteget.
- Ezt most úgy mondtad, mintha halálos beteg lennék, de legalább is mozgássérült! - Fakadtam ki, jogosan. Sham megforgatta a szemét, ami még jobban fájt, mintha kinevetett volna. De amit ez után mondott, az még jobban szíven ütött.
- És ha elveszted a begolyózott Húgom miatt? 
Nem bírtam válaszolni. Elfojtottam a könnyeimet és szó nélkül felálltam, aztán felrohantam az emeletre. Nem néztem hátra, felőlem oda mentek ahová akartak. Ledőltem az ágyra, és mindenhol Sham illatát éreztem. nem tudtam visszatartani a könnyeimet, de nem volt erőm sírni, inkább csak könnyeztem. Percekkel később Darren és Sharieldi egyszerre sírt fel. Erőt vettem magamon és felálltam, megtöröltem az arcomat, majd átmentem a másik szobába. Kivettem a kiságyból és igyekeztem megvigasztalni őket, de nem sok sikerrel. Feltételeztem hogy éhesek voltak, ezért lementem és töltöttem két üvegbe tejet nekik. Borzasztóan megkönnyebbültem; mind a ketten elhallgattak a cumisüvegtől. Mosolyogva néztem őket, miközben mélységesen reméltem, hogy a fiúk megtalálják Arielt és hazahozzák.
   A két kicsi befejezték az evést, és csendesen játszadoztak a nyakláncommal. Mosolyogva figyeltem őket; Sharieldi hisztis hangot adott ki, amikor Darren egyenesen a kezéből piszkálta ki a medált. Kuncogtam egy sort, hátranyúltam és levettem a nyakláncot, majd odaadtam nekik. Miközben elmélyülten veszekedtek az apró tárgyon, betettem őket a kiságyba. Ledőltem a fotelba és mosolyogva figyeltem, ahogy birkóznak. Egy kis idő múlva elszundítottak, én pedig felálltam és gyengéden kivettem a kezükből a nyakláncot, nehogy baleset történjen. Visszavettem a nyakamba és ledőltem a fotelba. Akaratlanul is a hasamra simítottam a kezemet, és lehunytam a szemem. Fájt, hogy Sham nem bízik bennem, de tudtam, hogy igazuk volt. Semmiben se tudtam volna nekik segíteni, csak hátráltattam volna őket. De Shamnek akkor sem kellett volna... a szememre vetnie, hogy el fogom veszíteni.
   Gyűlöltem, amikor ezt mondta. Már a gondolatát is. Tudta, hogy ez az a mondat, amivel elhallgattathat, ameddig csak akar. Valahol ezt árulásnak éreztem, de sokkal inkább fájt, hogy neki ez egyáltalán megfordul a fejében... Ő hogy tud erről ilyen könnyen beszélni? Nem számít neki semmit?
   Felsóhajtottam és aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon. Nem akartam gondolni semmire, főleg nem rossz dolgokra. Felhúztam a lábamat, még egy pillantást vetettem a szuszogó babákra, majd én is álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy egy forró kéz végigsimít az arcomon.Nem aludtam igazán mélyen, ezért lassan kinyitottam a szememet. Sham térdelt a kanapé mellett, és rámmosolygott. Azonnal felültem, és megigazítottam a ruhámat. A padló hirtelen nagyon érdekesnek tűnt.
- Megtaláltátok? - Kérdeztem halkan, lesütött tekintettel. Még mindig borzasztóan éreztem magam.
- Csak annyit tudunk, hogy... nálatok van - felelte bizonytalanul. Bólintottam, majd felálltam, és vetettem egy pillantást a kiságyra. Darren és Sharieldi békésen aludtak. Halványan elmosolyodtam, majd elindultam át a másik szobába, hisz ez mégiscsak Davidéké. Végig magamon éreztem Sham tekintetét, és hallottam, ahogy feláll, hogy utánam jöjjön.
- Rach!
A hálószobánk ajtajában megtorpantam és hátrafordultam.
- Igen?
Sham lesütötte a szemeit.
- Sajnálom, én... én... nem akartalak megbántani - mondta. Láttam rajta, hogy bűntudata van a történtek miatt. Elmosolyodtam, összeszedtem magam, és igyekeztem őszintén hazudni, már ha van olyan.
- Nem bántottál meg - mondtam. Úgy tűnt, elhitte.
- Nem kellett volna azt mondanom, - suttogta lehajtott fejjel, szomorúan, - de csak így tudtalak megállítani.
Összeszorítottam az ajkaimat és bólintottam. Teljesen igaza volt, mindenben. Nem akartam, hogy ezen rágódjon, mert utáltam őt szomorúnak látni. Aztán szó nélkül megfordult és lement. Felsóhajtottam és utána rohantam, mert haragudott rám. A konyhában volt, épp nekiállt teát készíteni. Odasétáltam mellé, és az arcát fürkésztem.
- Haragszol? - Hülye kérdés, tudom. De azért kíváncsi voltam. Tudnom kellett.
- Igen... - felelte összeszorított fogakkal, - magamra...
Teljes erőből belerúgott a konyhapultba, és felszisszent, majd halkan szitkozódott egy sort. Tétován felé nyúltam és gyengéden végigsimítottam a kezén.
- Akkor ne haragudj magadra - mosolyodtam el. Megrázta a fejét és felém fordult.
- Még a Húgomra se tudok vigyázni, akkor rátok hogy vigyázzak? - kérdezte fájdalmas hangon, és gyengéden a hasamra simította a kezét. Elmosolyodtam, és az övére simítottam az enyémet.
- Ebben soha ne kételkedj! - Kértem a szemébe nézve. Félrepillantott, én pedig kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- A legjobb testvér vagy, és fantasztikus apa leszel - suttogtam. - Komolyan.
- Szép szavak... - suttogta megtörve. - De... én nem bízom magamban. Már nem.
- Fogalmad sincs, hogy mennyit tettél Arielért, amióta csak éltek. - Végigsimítottam az arcán, hogy a szemembe nézzen. - Mindig vigyáztál rá, Sham! Most is vigyázol rá, és mindig is fogsz! Bízz magadban. - Elmosolyodtam. - Mert én bízom benned.
Amikor kimondtam, rámkapta a tekintetét, ami végre nem volt tele szomorúsággal.
- Valóban? - Kérdezte reménykedve, én pedig mosolyogva bólintottam.
- Valóban.
Elmosolyodott, őszintén. Nagyon örültem, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire el tudtam oszlatni a kétségeit, mert olyan dolgok voltak a fejében, amikről ő soha nem látta volna, hogy mekkora őrültség.
- Köszönöm - mondta, és szorosan átölelt. Átkaroltam a nyakát és hozzábújtam, de ő még percek múlva se akart elengedni. Felkuncogtam.
- Szeretlek - leheltem halkan, de tudtam, hogy hallotta.
- Én is téged. Nagyon - felelte, én pedig lábujjhegyre álltam és szájonpusziltam, még mielőtt befejezhette volna a mondatot.
- Mit csináljunk? - Suttogtam a nyakába. Elmosolyodott.
- Tévézzünk? - Javasolta. Lelkesen bólintottam, miközben szórakozottan cirógattam Sham ujjait. - Most válassz te filmet - motyogta. Kelletlenül elengedtem és leguggoltam a szekrény elé, ami furcsán nehezemre esett. A hasamra csúsztattam a kezemet, és a filmek között kezdtem válogatni. Véletlenszerűen kiemeltem egyet, és beraktam a lejátszóba. Felálltam és vetettem egy pillantást a képernyőre, majd mosolyogva leültem Sham mellé a fotelba. Átölelt, és pedig közelebb bújtam hozzá. Csendben néztük a filmet, pedig nem is volt igazán érdekes. Sham megpuszilt, amit kuncogva viszonoztam, de még így se tudtam a filmre koncentrálni, mert mindenfélét suttogott a fülembe, amiből egy kukkot se értettem. Franciául volt.
- Tessék? - Kérdeztem kuncogva, miközben a tekintetét kerestem. Rámmosolygott, és aprót rázott a fején.
- Mindegy - felelte, én pedig úgy döntöttem nem faggatom tovább. Visszadöntöttem a fejemet a mellkasára és elmélyülten babráltam a kezével. Rámpillantott, és figyelte, mit csinálok. Felnéztem rá és elvigyorodtam.
- Unom a TV-t - magyaráztam.
Elmosolyodott. - Mi lenne, ha kimennénk sétálni? A kicsikkel persze - tette hozzá. Mosolyogva felálltam és bólintottam.
- Oké!
Sham felpattant és felsietett az emeletre, hogy lehozza Shaieldit és Darrent. Felhúztam a cipőmet, ami a legnagyobb örömömre sikerült, aztán nekidőltem a bejárati ajtónak, és a lépcsőt fürkészve vártam őket. Aztán Sham megjelent a lépcső tetején, kezében a két gyerekkel, akik a hajába kapaszkodtak, de Sham elnézően mosolygott. A szám elé kaptam a kezemet, hogy elfojtsam a nevetést.
- Segítenél? - Kérdezte, de a tekintete olyan kétségbeesett volt, hogy kuncogva ugyan, de bólintottam, és kivettem a kezéből Darrent. Sham megkönnyebbült, és csúnyán néztek egymásra Darrennel. olyan aranyosak voltak, hogy muszáj volt nevetnem.
- Na mi az? - kérdeztem először az egyikre, majd a másikra pillantva. Sham megrázta a fejét.
- Nem birjuk egymás búráját... - Mondta, és farkasszemet néztek Darrennel. Felvontam az egyik szemöldököm.
- No és miért?
Sham grimaszolt.
- Azt mondja, elcsórtam a húgát! - Mondta felháborodottann. Darrenre pillantottam.
- Igaz ez? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, mire gügyörészve magyarázni kezdett valamit. Türelmesen végighallgattam, majd ismét Shamre pillantottam.
- Próbáljátok meg elviselni egymást - kértem tőlük, mire mindketten bólintottak. Kimentünk az erdőbe a ház elé. és letettem Darrent a fűre, de a kezét nem engedtem el. A kisfiú kicsit ügyetlenül ugyan, de lépkedni kezdett, én pedig nem engedtem, hogy elveszítse az egyensúlyát. Közben Sham is letette Sharieldit, aki még ügyetlenebbül bukdácsolt, mint a bátyja. Sham vigyázott rá, fogta a kezét, de engedte, hogy elessen, aztán újra felsegitette, hogy a kislány ismét elindulhasson. Elmosolyodtam, aztán Sham arcára pillantottam. Szomorú volt, és fájdalmas. Rámnézett, a szemei könyesek voltak.
- A Húgom is ezt tette volna... - csuklott el a hangja. Mellé léptem és összefűtem az ujjainkat, bíztattam, hogy folytassa. - "Soha nem fogom megakadályozni, hogy eless. De mindíg ott leszek, hogy segítsek felállni." í Idézte Ariel szavait. - Mindig ezt mondta. És mindig így tett... És annyira hiányzik!
Láttam az arcán, hogy a sírással küszködik. Felsóhajtottam és átöleltem, annyira rossz volt így látnom őt, annyira fájt, hogy az én könnyeim is kicsordultak. Hiányzott Ariel. Nagyon.
Sham megremegett, éreztem, hogy összeszorítja a fogait, hogy visszafojtsa a könnyeit. Hátrébb húzódtam és a szemébe néztem, ő pedig sietve leörölt egy könnycseppet a szeméről. Felsóhajtottam és végigsimítottam az arcán, letörölve ezzel még egy könnycseppet. Aztán magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam: Nyugodtan sírj...
Nála itt szakadt el a cérna, és kitört belőle a már oly' régóta visszafojtott zokogás. Nem szóltam smemit, csak szorosan öleltem és vártam, hogy kiadja magából mindazt, amit eddig nem tett.
Percek múlva összeszedte magát és elhúzódott, majd letöröle az utolsó könnycseppet is a szeméből.
- Sajnálom, hogy így kellett látnod - suttogta, és egy apró csókot lehelt az ajkaimra. Erőt vettem magamon és rámosolyogtam.
- Semmi baj - feleltem neki, de ő nem hitte el nekem. Bocsánatkérően nézett rám; szégyellte magát.
- Erősnek kellett volna maradnom.
Megráztam a fejemet.
- Ez nem igaz! - Felkaptam az épp arra rohangászó Darrent. - Nincs semmi baj. - Mosolyogtam. Sham felkapta Sharieldit és rámmosolygott.
- Oké. Menjünk sétálni.
Kételkedve néztem rá, aggódtam miatta.
- Biztos hogy már jól vagy? - Fürkésztem az arcát, ő pedig a szemembe nézett.
- Biztos. - Igaz mosolygott, de a szemében megtört valami. Felsóhajtottam és bólintottam, majd elindultunk sétálni az erdőbe.
Sham jól elvolt Sharieldivel, én pedig Darren után szaladgáltam. A kis lüke mindenhová felmászott, és minden második dolgot a szájába akart venni. Ősintén szólva elég fársztó volt és a hátam is fájt már, de nem nagyon tudott érdekelni. Aztán Sharieldi sikított egyet, Darren pedig felkapta a fejét és odarhant. hozzá súnyán nézett Shamre, gondolom azt szerette volna, hogy tegye le a húgát végre. Sham nevetve letette Sharieldit, Darren pedig elégedett képet vágott. Felkuncogtam.
A nap hátralévő részében körbejártuk szinte az egész erdőt. Sharieldi és Darren nagyon élvezték az utat, úgy tűnt, kifáraszthatatlanok. Amikor visszaértünk a házhoz, Shammel lefürdettük őket és egy estimese után már aludni is hajlandóak voltak.
Iszonyúan fáradt voltam, ezért úgy ahogy voltam, ledőltem az ágyra és lehunytam a szememet. Annyit még érzékeltem, hogy Sham kuncogva lekapcsolja mellettem a villanyt, de aztán álomba merültem.

Elválaszthatatlanok 2. könyv // A forgatás

/Ariel/

Reggel, mint mint az utóbbi időben álltalában, Sarah ágyában ébredtem. 11-e volt, az első forgatási nap. Plüssmackónak éreztem magam, ahogy ott feküdtem a kislány ágyán farkas alakban. A Picuri szorított magához és nem engedett el, mintha valóban egy alvójáték lennék. Végignéztem magamon és nem voltam épp szalonkész. Koszos voltam, kócos és még a fogaim se voltak tiszták. Mikor Sarah felébredt, máris számonkéréssel kezdett, úgy hét óra körül.
- Kutyus!! De hiszen te piszkos vagy!! Így akarsz forgatásra menni?! - Leejtettem a fejemet a párnára és fáradtan pislogtam fel rá. Kiment a fürdőszobába, matatott egy darabig és végül egy csomó holmival tért vissza. Fésű, hajszárító, csattok, hajgumik és körömlakk volt nála. Riadtan néztem, halkan nyüszítettem, mire ördögien vigyorgott. - Először megfürdetlek. - Lassan elkezdtem tolatni az ajtó felé, hogy le tudjak szaladni, mielőtt még bele kellene mennem a kádba. - Irány a kert! - Vigyorgott és felkapta a dobozt. Kis kitérővel szó szerint kirángattam Mr. Seltont az ágyból, estélyt sem adva az alvásra.
Sarah közben rohant utánam, maga után vonszolva a dobozt és magasan lengetve egy hajkefét, visítozott.
- Tutuuus!! - A gazdám álmosan nézet rám.
- Mi a baj, Ariel? - De mikor meglátta Saraht, leesett meni és elvenevette magát, gyorsan felkapott valamit magára. Saraht az anyukája kapta el és ráadott valami rendes ruhát, amit a kicsilány kapálózva tűrt, utána meg sikítva rohant utánunk. Magam alá húztam a farkamat, tartottam tőle, hogy ebből a kozmetikázásból nem fogok jól kijönni.
- Nos, mi volt az a fontos dolog, amiért hajnalban kirángattaok az ágyból? - Nézett ránk, jó kedve volt. Odarángattam a naptárhoz, ahol a mai nap be volt karkázva és nagy betűkkel oda volt írva: FORGATÁS. Mr. Selton kishíján a homlokára csapott, teljesen kimehetett a fejéből. - Oh, egek! El is felejtettem! - Majd rám nézett. - Neked meg kell fürdened, Kisasszony, nincs apelláta. Így nem állhatsz a rendező úr elé! - Leereszkedő hangot adtam ki, lelógattam a fejemet a füleimet és a farkamat is, éhes voltam, a gazdám meg felkiabált kis idő múlva. - Reggeli! - Sarah mindent eldobott, ami addig a kezecskéjében volt és rohant le reggelizni, én meg kishíján a saját lábamban buktam fel, ahogy leszaladtam.
Mindenki sietett, a reggeli el volt készítve. A magam részéről egy hatalmas csontot és mindenféle finomságokat kaptam, gratuláció képpen, mert mindenki büszke volt rám. ELőször megnéztem, majd megszimatoltam az illatozó ételemet, mielőtt hozzáfogtam volna. Sarah bőszen ette a palacsintát, és figyelte, hogy én mit csinálok, kuncogott rajtam. Először a legkisebb cafatka húst vettem a fogaim közé, de az íze leírhatatlanul finom volt. Az éhség belemart a gyomromba és úrrá lett rajtam, pillanatok alatt mindent betermeltem.
- Kérsz még, Ariel? - Kérdezte mosolyogva Mr. Selton. Elégedetten szopogattam a csontot, jóllaktam azzal, amit kaptam. A gazda elnevette magát és visszaült a helyére. - Majd szólj, ha kérsz még valamit. - Megfigyeltem, hogy Sarah soha nem eszi meg a kenyér hélyát, ezért vettem a bátorságot és elcsórtam. Senki nem vette észre, kivéve a kislányt, aki örömmel lepakolta a hélyakat az asztal alá. Odakúsztam és elterültem, vártam a még lehulló falatokat. Peter is ledobált nekem egy-két falatkát, amit örömmel felszedtem. Ami csak a földön landolt, az az enyém lett.
Mikor végeztünk a reggelivel, megnyalogattam a gyerekek kezét köszönet képpen, amíg Mr. Selton mosogatott. Peter mosolygott, már nem félt tőlem, Sarah pedig kacagva megölelt. Meglengettem a farkamat, imádtam ezt a tiszta, őszinte szeretetét, ami nekem szólt. Nem pedig annak, amit tettem.
Miután mindenki végzett a dolgával, kimentünk a kertbe, hogy megfürdessenek. Csakhogy amit megettem, le is kellett mozognom. A hasam vagy másfélszer akkora volt, mint normálisan, így remek alkalom volt a fürdetés egy kis rohangálásra. A Gazdám próbált eltalálni a vízsugárral, de még Rachaelnél és ügyetlenebb volt. Miután lement a reggeli, megpróbáltam megenni a kemény vízsugarat, ami így letisztította a fogaimat. Sarah kuncogott, Peter meg nevetett. Miután már elég tiszta lettem, Mr. Selton elzárta a vizet, én meg odamentem egész közel hozzájuk és megráztam magam, ezzel beterítve őket vízzel és fehér farkasszőrrel. Minenki nevetett, a gazdám meg morgolódott, hogy most mehet átöltözni, de nem haragudott nagyon. A gyerekek anyja szólt, hogy ideje öltözni, mert menniük kell az iskolába.
Hűségesen kint megváltam a gyerekeket, hogy elkísérjem őket. Végül a gyerekek végre felöltöztek és indulhattunk. Ugyan Sarah csak jövőre ment suliba, elkísérte Petert. Lefeküdtem a gyepre, hogy ha akarnak, felülhetnek a hátamra. Kaptak az alkalmon és Sarah előre, Peter meg mögé ült, úgy mentünk a suliba. Könnyedén mozogtam még a súlyuk alatt is, ami meg se kottyant. A gazda otthon maradt, megbízott mennem, amire meg is volt az oka.
A sulinál letettem Petert, Sarah maradt a hátamon, elvégre ő hazajött velem. Peter megköszönte a fuvart és elindult, de a kapuban négy kissrác gonosz vigyorral figyelte, ezért nem mozdultam, csak a fülemet hegyezve figyeltem az eseményeket. Peter úgy döntött, hogy irányt változtat, és hátul megy be, de a néy fiú követte és lökdösni kezdték, ezért úgy döntöttem, közbelépek. Odakocogtam, hogy közelebbről átlássam a helyzetet. A fiúk kicsit megijedtek, de nem tulajdonítottak nekem nagyonn figyelmet.
- Mi van, elhoztad a kutyádat is, hogy megvédjen? - Röhögtek. A kutyádat. Erre a kijelentésre bepöccentem, előre ugrottam, a fejemet egészen a hátam vonaláig leeresztettem, a füleimet a koponyámhoz lapítottam. Morogtam, vicsorogtam a srácokra, a maromon felborzolódott a szőr, támadásra kész voltam. A kölykök teljesen ledermedtek a félelemtől, lassan hátrálni kezdtek, majd sikítva elrohantak az anyjuk nevét kiabálva. Büszkén kihúztam magam, egész elégedett voltam. Peter nevetve hozzám rohant és átölelt.
- Köszönöm, Ariel! Te vagy a legjobb! Mostmár tuti nem fognak piszkálni. - Sarah is ürült a hátamon, akit eddig észre se vettem. Peter bement a tanterembe, ahol egy ideig még figyeltem. Felugrottam és a melső mancsaimat az ablakpárkányra tettem. A fiú a tanteremből integetett nekem és néhány meglepett gyerek még odanézett. A következő órára bemehettem, hogy a tanárnő mutogathasson rajtam, mivel a gerinceseket vették.
Az osztály elámult, Sarah meg pózolt, élvezte a rivaldafényben való csillogást. Én ellenben félig csukott szemmel tűrtem, kishíján állva aludtam el. Az óra végén végre kicsöngettek és a gyerekek kimehettek szünetre. Most kivételesen aki akart, bentmaradhatott, amíg ott voltam.
A legtöbben bent maradtak és símogattak, Sarah meg büszkén mesélte, hogy az ő farkasa forgatásra készül. Nem tudtam, mikor aludhattam el, de a lágy illatok és a finom símogatás nagyon megnyugtatott. A bátrabbak símogattak, a félénkebbek csak néztek. Sarah meg hevesen keltegetni kezdett, hogy mennünk kell. Lustán morgolódva fordultam a hasamra, semmi kedvem nem volt menni most, hogy szundikálhattam. A kislány lemászott a hátamról és felemelte a fülemet, úgy suttogott bele.
- Ariel! Gyere, mert elkésünk a forgatásról. - Felálltam, de nem nagyon volt kedvem a forgatáshoz. Lehajoltam, hogy Sarah vissza tudjon mászni a hátamra, mert imádta ezt a fajta utazási módot. Felszállt és hazafele egyre gyorsabb tempóban mentem, végül már a szél süvített a fülem mellett, miközben Sarah ügyesen kapaszkodott, akár egy zsoké.
A ház előtt lassítottam és bekocogtam a kertbe, majd vonyítással jeleztem, hogy megérkeztünk. Mr. Selton kirohant elénk, amíg én fáradtan lihegtem. A gazda behívott minket, így Sarah leszállt a hátamról, és bement én meg kissé remegő lábakkal követtem. A gazdám intett, hogy pihenhetek még egy kicsit, úgyhogy a nappali közepén elterültem, figyeltem, ahogy Sarah hozzám mászik, de szinte semmit nem hallottam, a pulzusom a fülemben dörömbölt. A kislány lefeküdt mellém és együtt vártuk, hogy indulni kelljen.
Kis idő múlva Mr. Selton szólt be.
- Ariel! Gyere, indulunk. - Beszedtem magam alá a lábaimat és felpattantam, hűségesen mentem vele. Beszálltunk a kocsiba, ahol a motor megnyugtató duruzsolására elszundikáltam. Nyugodt voltam, nem izgultam semmi miatt, önmagamat adtam, ellenben Mr. Seltonnal, aki mosolygott és izgult a forgatás miatt.
A városban kissé eltévadtünk, de a végére sikerült odakeverednünk a forgatásra és az őr a rendező elé vezetett bennünket. Még kissé kótyagos voltam, mint akit benyugtatóztak, de amúgy már viszonylag jól voltam. A rendező üdvözölt bennünket és körbevezetett, mindent megmutatott. Sikeresen keresztülestem egy vezetéken, ami a padlón kígyóként húzódott végig, mire a rendező elnézően mosolygott.
- Vigyázzanak, itt mindanhol vezetékek vannak. - Morgolódtam, aminek a pontos fordítása ez lett volna: "Vettem észre!" Mr. Selton csak kuncogott, de a rendező viszont nevetett. Prüszköltem, nem szerettem, ahogy a mancsomba nyomódnak a kemény műanyag vackok. A rendező csodálattal nézett rám. - Milyen intelligens állat. Pont őt kerestük a szerepre! - Unalmasnak és elcsépeltnek találtam a szöveget, ásítottam és megbökdöstem az orrommal a gazdám tenyerét, hogy kérek egy kis nyakvagargatást, mert itt nem lehet leülni és nyugodtan vakarózni. A gazdám büszkén vakargatta a nyakamat, amitől hirtelen a fülem is viszketni kezdett ezért kerestem egy zsinóroktól mentes helyet és leültem, hogy jó alaposan kivakarózzam magam. Addig a rendező a gazdámmal beszélt. Figyeltem az eseményeket és végül is odamentem a cameramanhoz barátkozni. A fickó minden oldalról felvett, nagyon lelkes volt, látszott, hogy lát bennem fantáziát. Mutattam a kamera felé egy vad vicsort, amit vadászatkor lehet látni legtöbbször. A kamera a hapsival együtt hőkült hátra, én meg engesztelésül olyan kis cuki, kecses beállást produkáltam, mint valami rózsaszín pudli. Szegés fickó szívrogamot kapott, én meg nagy szemekkel, ártatlan báránykaként pislogtam, mintha nem érteném, mi a baja. Senki nem értette, a pasi miért ájult el, mindenki engem méregetett, de én is úgy álltam, mintha én se érteném és közöm se lenne az egészhez.
A rendező és Mr. Selton is odarohant, nem értették a helyzetet ők sem. De mikor a gazdám rám nézett, megvilágosodott képet végott, én meg szánalmasan sipító hangot adtam az orromon keresztül. Vinnyogtam. Nem akartam én semmi rosszat sem. A rendező meg a gazda pontos időpontot egyeztettek: holnap hét órát. Vadul felmordultam, elegem volt a várakozásból, kirohantam. A körmeim csúszkáltak és kopogtak a padlón, kint pedig pont egy kamion jött szembe és egyikőnk se tudott megállni vagy kitérni. Csattanás, dudálás és fehér fény. Ez volt, amit felfogtam.
Mindenki kirohant és frászt kapott. Feltápászkodtam, igaz a törött bordáim iszonyúan szúrtak és a sebeimből csurgott a vér. A rendező kihívta az orvost, amíg én remegő, szétvetett lábakkal álltam és halkan nyöszörögtem. Mr. Sleton egyetlen pillanatra el nem mozdult volna mellőlem, az orvos beg hiába ért ki gyorsan, ideges voltam és még annyit se engedtem, hogy megnézze, féltem. Az orvos most kivételesen kedves volt, a szaga is a gyógyszerek mellett seítőkészséget tudatott velem. Szimatoltam és a doki felé fordítottam a füleimet, figyeltem, mit akar, miközben a gazdám bíztatott, hogy nem kell félnem.
És az orvos valóban kedves volt, nem sietett sehove, felény nyújtotta a kezét és engedte, hogy megszimatoljam. Kezdtem megbízni benne, az ottomat belenyomtam kellemes meleg tenyerébe. Megnyugtatott a hangja, ahogy halkan beszélt hozzám. Óvatosan emgsímogatott, majd megvakargatta a nyakamat. Lehasaltam, tőle már nem féltem, csak attól, hogy a bordáim fognak fájni, ahogy helyrerakja vagy újra eltöri őket. Szerencsére óvatosan bánt velem, amennyire ez lehetséges volt, ellátta és bekötötte a sebeimet, de azt mondta, hogy be kell, hogy vigyen, amit én nem akartam. A füleimet előre-hátra csapkodtam, visza akartam menni az erdőbe, ahol biztonságban érzem magamat, szívettépően vinnyogtam. A doktor megértett, megsimította az oldalamat, megnézte, mennyire boldogulnék egyedül.
- Hát nem is tudom... Elég rossz bőrben vagy. - Lehajtottam a fejemet a melső mancsaimra, idegesen figyeltem a hordágyat. Abba még valahogy beleegyeztem, hogy bevigyenek, de abba, hogy hordágyra erőltetsenek, abba már nem.
- Sajnálom, de be kell, hogy vigyünk. Ez az előírás. - Nézett rám szomorúan, és megvakargatta a fülem tövét. Művészi sóhajjal küzdöttem talpra magamat, hogy velemenjek. A rendező felsóhajtott, láttam rajta, hogy iszonyú büszke, az orvos meg elmosolyodott. Morogtam, amikor megpróbáltak a hordágy fele terelni, eszem ágában sem volt felülni rá. Utáltam, amikor úgy gurigáznak, mint valami ezüst tálon feltálalt sültcsirkét. Az ápolók szerencsére nem mertek ujjathúzni velem, hagyták, hogy a saját lábamon menjek.
Néha egy-egy kisebb nyögés kíséretében megtántorodtam, mikor a bordáim szúrtak, de azt leszámítva egész szépen mentem. Magamon éreztem mindenkinek a tekintetét, figyeltek rám. Kóvályogtam, mint valami részeg, végül feladtam és mégiscsak ráfeküdtem arra a nyavajás guruló ágyra. Az orvos mosolygott és bevittek, Mr. Selton végig mellettem volt. Út közben sziréna nem is kellett, mivel előadtam a hattyú... Vagyis a farkas halálát, egész úton siralmasan vonyítottam. Sajnos berekedtem és mindenki örömére abbahagytam az "éneklést", letettem a fejemet és alig lélegeztem, olyan lehettem így, mint akinek annyi. Az orvos először frászt kapott, de utána megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok.
Nem sokára beértünk végre és betoltak a kórházba. Az odáig vezető úton azzal foglaltam el magam, hogy ahányszor döccent a hordágy, annyiszor vakkantottam. Részben szórakozásból, részben meg a fájdalomtól, viszont egy nagyobb bukkanónál a bordákat viszonylag összetartó hártya szétszakadt és a csontok egymásra csúsztak. Vinnyogtam, vonyítottam, nem rejtettem el a fájdalmamat. Amikor végre beértünk a kórházba, beszállítottak egy kényelmes szobát, ételt és vizet, nameg új kötéseket. Óvatosan a vizemhez kúsztam és vigyorogva lefetyeltem belőle egy kicsit, bár eléggé szappan íze volt.
Lesték minden egyek kívánságomat, amit könnyen kihasználhattam volna, de nem tettem. Csak nyújtózkodtam -a gerincem végig kiropogott-, utána elnyúltam a puha szőnyegen, hogy a csontok gyorsabban tudjanak összeforrni. Három ápolót kaptam magam mellé és olyan kiszolgálást, mintha máris díva lennék. Folyamatosan friss vizet és ételt kaptam, sőt, az egyik ápoló még egy nagy csontot is csempészett be nekem, minek az illatára felkaptam a fejemet. Hálásan megnyalogattam a kezét, majd minden erőfeszítés nélkül rágtam el a copákot. Az ápoló büszke volt magára, hogy eltalálta az ízlésemet és bolog volt, hogy már sokkal jobban vagyok. Felnyalogattam a csontszilánkokat a padlóról és elégedetten vigyorogtam. Az orvos bejött, hogy még egyszer ellenőrizzen.
- Szia, Ariel! - Köszönt rám. Kettőt vakkantva üdvözöltem és vidáman söprögettem a farkammal a padlón. A doki nevetett és megvizsgált. - Hogy érzed magad? - Felpattantam, már alig látszott rajtam, hogy pár órával ezelőtt még lélegezni is nehezemre esett. Minden oldalról megszemlélt és húzogatta a szemöldökét. - Wow... Ez aztán nem semmi! Gyorsan gyógyulsz, kislány. - Vakargatta meg a nyakamat. Megráztam magamat, ami nagyon jól esett a sok fekvés után, majd morgolódva elkezdtem leszedni magamról egy kötést, ami már nagyon idegesített. A doki már ugrott volna, hogy megállítdon, de mivel látta, hogy nincs különösebb bajom vag fájdalmam, engedte, hogy leszedjem... Egy marék szőr kíséretében. Elégedettem negráztam a fejemet, mire a tapasz az orromra ragadt, én meg bandzsítva néztem. Az orvos kuncogott, majd óvatosan leszedte az orromról a tapaszt. Amint lent volt, prüszköltem, a szőr belement az orromba és csikizett.
A sebeim már begyógyultak és a csontok is összeforrtak. A doki nézegetett és húzogatta a szemöldökét.
- Wow... - Nézett át még egyszer. - Te aztán gyorsan gyógyulsz, kislány. - Kuncogva megvakargatta a nyakamat, amit nagyon tudtam díjazni. Tudtam, hogy holnap már a forgatáson lesz a helyem.
Kezdett esteledni, az orvos kiment, én meg kaptam fris kaját és vizet, de hozzájuk sem értem, csak lefeküdtem és szomorkodtam. Hiányzott a családom. Kicsit el is szundikáltam, de nem túl mélyen, mivel felriadtam arra, hogy rosszat élmodtam, de gőzöm sincs, hogy mit. Halkan nyöszörögtem, Davidet akartam. Megpróbáltam visszaváltozni, hogy kiosonhassak, de nem ment. Nem tudtam váltani. Idegességemben már az ajtót kezdtem kaparni, majd feladtam és járkáltam körbe-körbe, alig láttam vagy hallottam valamit, a bezártság minden érzékemet eltompított.
Halkan morgolódtam, nem tudtam mit kezdeni magammal. Hirtelen valaki megölelt, amitől ugrottam egyet, mert szinte alig érzékeltem bármit is, a bezártság idegileg kikészített. Az a valaki kinyitotta az ajtót, amin fény és friss illatok ömlöttek be, kitisztítva az orromat, a látásomat és a hallásomat is. Pislogtam párat, és megláttam Davidet az ajtóban állni. Odaugrottam hozzá és farkas-mód megöleltem, amit nevetve viszonzott, majd belesuttogott a fülembe.
- Ariel, haza kell mennünk. Gyere! - Felállt, már nagyon mehetnékje volt. - Változz vissza gyorsan. - Ugráltam, vinnyogtam, de képtelen voltam visszaváltozni emberré, végül feladtam és hasravágtam magamat. Dave egyre jobban aggódott, majd leguggolt mellém és óvatosan megsímogatott. - Nem megy igaz? - Tette fel a költői kérdést, utána lehajtotta a fejét. - Shamnek igaza volt... - Nyüszítve néztem fel rá, de akárhogy is akartam, nem tudtam feladni a farkas testemet, nem bírtam levetni a farkasbundát, hogy emberi ruhákra cseréljem, nameg emberi bőrre.
David egy ideig gondolkodott, majd láttam az arcán, hogy eszébe jutott valami, amíg én érdeklődve figyeltem.
- Menjünk haza. - Mondta és kisurrantunk az éplületből. Odakint a hűvös levegőben megéreztem a régi barátaim illatát és muszály volt tudatnom velük, hogy élek. Hogy itt vagyok. Hátravetettem hát a fejemet és vonyítani kezdtem. Hívam őket. David szomorúan nézett, de türelmesen várt. Mikor jobban beleszimatoltam a levegőbe, éreztem, hogy már elmentek, így nem találkozhatok velük többet egy jó ideig.
Dave lassan odajött hozzám és a szemembe nézett.
- Ariel... - Kezdte bizonytalanul, mire oldalra döntöttem a fejemet, kíváncsi voltam, mit szeretne. - Harapj meg. - Teljes bizonyossággal kért, fölösleges volt mindenféle ellenállás, ezért felugrottam, felborítottam és a melkasát az egyik melső mancsommal a földhöz szögeztem, majd megharaptam a nyakát. Szemfogaim könnyedén vitték át kőkemény bőrét, és amint a mérgem bejutott a szervezetébe, elengedtem, lemásztam róla és lefeküdtem mellé a betonra. Dave mellettem felordított, de azonnal beleharapott a szájába, nyilván nem akart balhét, se azt, hogy gyengének tűnjön előttem. Nyüszítve hátracsaptam a füleimet, legszívesebben én is sírtam volna. Azért, amiért szenvedést okozok mindenkinek.
David arcán folytak végig a fájdalom könnyei, nagyon szenvedhetett. Rátettem a fejemet a melkasára, hogy érezzem a lélegzetét, ahogy zihál. Remegő kézzel átölelt, bár tudtam, nem teljesen ura önmagának. Megnyalogattam felforrósodó arcát, reméltem, nem fog sokáig tartani ez az egész. Ismét felszisszent és az ajkába harapott, de nem engedett el. Valahogy sikerült elszundítanom és reggelig békésen aludhattam.