Amikor kinyitottam a szemem, már dél körül járt. Fészkelődni kezdtem, mert a nap pont a szemembe sütött, és ekkor megéreztem Szabi karjait magamon, ahogy átölelt. Óvatosan megfordultam és az arcára pillantottam. A szeme ugyan csukva volt, de mosolygott. Felültem.
- Te ébren vagy? - Kérdeztem suttogva, de nem érkezett válasz. Ezek szerint tényleg alszik.
Sóhajtva lehajoltam hozzá és megigazítottam rajta a takarót, majd visszadőltem a párnák közé. Behunytam a szememet, és hallgattam az egyenletes lélegzetvételeit, még órákon keresztül. Aztán ébredezni kezdett.
A szemem csukva volt, de éreztem, ahogy odahajol hozzám s gyengéden megcsókol.
- Jóreggelt, Édes - suttogta, s én hallottam, hogy mosolyog.
- Szia - feleltem suttogva, és én is elmosolyodtam.
- Szeretlek - jelentette ki, mire felpattantak a szemeim és felkuncogtam.
- És ez most hogy jött? - Kérdeztem mosolyogva, miközben átöleltem a nyakát.
- Nem tudom - felelte kuncogva, miközben nem eresztette a tekintetemet. Elmosolyodtam és közelebb húzódtam hozzá.
- Hát, én is szeretlek téged - a mondat végére felkuncogtam. Szabi elmosolyodott.
- Nos, mit csináljunk ma? - kérdezte vigyorogva, mire elnevettem magam.
- Nem tudom, amit szeretnél - feleltem. Nekem mindegy, amíg vele lehetek - gondoltam. Abban a pillanatban hátradöntött az ágyon és fölém mászott.
- Amit én szeretnék, az elég egyszerű - jelentette ki, én pedig értetlenül pislogtam rá.
- Igen?
- Igen. - Elvigyorodott. Összeszűkült szemekkel fürkésztem az arcát.
- És... mi lenne az? - Kérdeztem gyanakodva, de nem kaptam egyértelmű választ, ehelyett lehajolt hozzám és megcsókolt.
- Találd ki! - Mondta a szemembe nézve.
- Hmm... - Elgondolkodva a plafonra pillantottam, de nem tudtam rájönni, mit is szeretne. Eközben ő vigyorogva figyelte az arcomat, én pedig úgy döntöttem ez reménytelen.
- Oké, feladom - sóhajtottam fel. Helytelenítően megingatta a fejét, de még kiakadni se volt időm, hogy ugyan már legalább segítsen egy kicsit, mert lehajolt és egy csókot lehelt a nyakamra, aztán szívogatni kezdte. Elakadt a lélegzetem, de azonnal kapcsoltam és megpróbáltam eltolni magamtól.
- Ne... ezt ne, kérlek! - suttogtam halkan, de úgy tett, mint aki nem is hallotta. Nem hagyta, hogy eltoljam magamtól, nekem pedig nem volt elég erőm hozzá. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni.
- Szabi... - suttogtam fenyegetően, de nem értem el vele semmit, csak hogy elégedetten elvigyorodott. Beharaptam az alsó ajkamat hogy elfojtsak minden lehetséges hangot, majd erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Én nem akartam őt bántani, de ehhez neki is hozzá kellett járulnia. Nyilván meg se fordult a fejében, hogy az életével játszik.
Egy mozdulattal átfordítottam magunkat, így én kerültem felülre és gyengéden megcsókoltam. Bármeddig képes lettem volna elmenni, ha én irányítok. Nem arról volt szó, úgy is féltem, - féltem a következményektől, és a tudattól, hogy mire vagyok képes, - de úgy mégiscsak más volt. Egy kicsit.
Az se segített igazán, hogy egyre követelőzőbb lett. Ahogy ő csókolt, én ugyanúgy csókoltam vissza, de igyekeztem higgadt maradni, józan és óvatos. Azt hittem, hogy képes vagyok megtenni, de tévedtem. Pár perc múlva úgy éreztem, nem bírom tovább, ezért elszakadtam az ajkaitól és hátrébb húzódtam. Bosszúsan felmordult, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.
- Tudod, hogy ez nem játék - törtem meg a csöndet pár perccel hallgatás után.
- De az - felelte magától értetődően, mire rákaptam a tekintetemet.
- Mondd, te tényleg nem érted? - Kérdeztem a szemébe nézve, de nem tudom, miért, hisz nem is érthette. Ő nem tudta.
- Ööö... nem tudom, miért ne feküdhetnék le veled. - Mondta értetlen képet vágva. Félrenéztem.
- Mert bántanálak - suttogtam nagyon halkan. Felvonta a szemöldökét.
- Hogy tudnál TE ENGEM bántani? Emberek vagyunk, az Istenért is! - Mondta, és a hangjából tisztán kihallottam, hogy tényleg azt mondja, amit gondol.
Lehajtottam a fejemet. Tudtam, hogy ez a megfelelő alkalom, most kell elmondanom neki, de képtelen voltam megtenni. Azt se tudtam, hogy kezdhetnék bele, és hogy egyáltalán mit kéne mondanom. Végül felsóhajtottam és nagyon halkan megszólaltam.
- Igazad van - suttogtam majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Felkuncogott és azonnal viszonozta, átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Felsóhajtottam és a hajába fűztem az ujjaim, tökéletesen ura voltam önmagamnak, de neki ez nagyon nem tetszett, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne legyek higgadt. Végül feladtam; hagytam, hogy hátradöntsön az ágyon, és onnantól fogva nem én irányítottam.
/Két hónap múlva/
Egy borús nyári délutánon Szabival az erdőben sétáltunk kézenfogva. Minden a szokásos volt, de egyszer csak az állatok érezhetően nyugtalanná váltak a környéken. Nem különösebben törődtem vele, de amikor egy kétségbeesett őz rohant el közvetlenül előttünk, a dolog kezdett furcsa lenni. Az állat épp hogy elmenekült, de az a valami, ami kergette megtorpant amikor észrevett minket és felugrott az egyik fára. Azonnal megtorpantam, Szabi pedig feszülten figyelt engem, nem értette a helyzetet.
- Mi a baj? - Kérdezte, de figyelmen kívül hagytam a kérdését. Tettem egy megfontolt lépést a fa felé, mire az a valami feljebb mászott. Megálltam, és az orromat hirtelen megcsapta a friss vér és vámpírszag. Azonnal visszahátráltam Szabi mellé és gyengéden megragadtam a csuklóját.
- Gyere! - Suttogtam feszülten, és már húzni is kezdtem a kastély felé. Abban a pillanatban a vámpír leugrott a fáról, egyenesen mögénk.
- Bú!
Megpördültem és nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Loren volt az. A bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös. Vad volt, és egyáltalán nem hasonlított önmagára.
- Loren...? - Suttogtam némán a döbbenettől.
- Ismerlek? - Vetette oda nekem morogva, és nem változtatott a fenyegető testtartásán. Szabira pillantottam, de ő nem nézett rám, hanem Loren arcát fürkészte. Aztán hirtelen - elképesztően meggondolatlanul, - tett felé egy lépést és szorosan átölelte. A nevét suttogta, de Loren nem ismerte fel. Ahogy megérezte az illatát azonnal eluralkodott rajta a vadállat, és a karjánál fogva neki lökte a fiút egy fának, majd egy szempillantás alatt ott termett és a nyakába harapott, majd szívogatni kezdte a vérét. Egy másodpercig csak álltam és néztem, aztán egy szempillantás alatt mellettük termettem. Bármennyire is szerettem volna megállítani, tudtam, hogy azzal csak még jobban felhergelném, és semmi esélyem, mert sokkal erősebb nálam.
- Loren! - Igyekeztem annyira higgadt maradni, amennyire csak tudtam. Morogva rámkapta a tekintetét.
- Ne csináld, ő a testvéred, nem akarhatod bántani! - Mondtam a szemébe nézve. Lassan felemelkedett, és figyelt engem.
- Nekem nincs testvérem.
Csak álltam és néztem. Nem mutattam semmilyen érzelmet.
- De igen, van - mondtam. - Ő a bátyád, Loren.
Szabira pillantottam. Szívszorító látvány volt, ahogy ott feküdt a hideg földön és szenvedett. Óriási erőfeszítésembe került, hogy ne térdeljek le a porba mellé, mert azzal mindent elrontottam volna.
- Nem is ismerem. Ahogy téged se.
- Nem emlékszel, igaz? Dominic biztosan teletömte a fejed a hazugságaival. - Már a gondolattól is hányingerem lett, hogy miket mondhatott neki, hogy mikre vehette rá.
- Dominic szeret engem. Csak ő van nekem, ahogy neki én - morogta, de már láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni.
- Dominic elrabolt téged és átváltoztatott. - Kegyetlenül közöltem vele az igazságot. - Te nem akartad ezt.
- Hazudsz - sziszegte a fogai közt, majd hátrált egy lépést. Oldalra döntöttem a fejem.
- Miért hazudnék? Azért mondod ezt, mert te is érzed, hogy csak az igazat mondom. - Tettem felé egy lépést, de nem akartam, hogy fenyegetve érezze magát, ezért megálltam. - De ez nem a te hibád, nem tudhattad.
Láttam rajta, hogy teljesen összezavarodott. Hátrálni kezdett, majd megfordult és elrohant, be az erdő sűrűjébe. Azonnal letérdeltem Szabi mellé, és igyekeztem minél hamarabb felmérni az állapotát. Az arca falfehér volt, a nyakán lévő seb azonban már kezdett beforrni. Ezek szerint hat a méreg.
- Szabi, mondj valamit, kérlek! - Suttogtam vékony hangon, miközben magamban Istenhez imádkoztam. Mocorogni kezdett, a szemét résnyire nyitotta, aztán rögtön be is csukta újra, miközben a levegő nehézkesen távozott a tüdejéből. Nagyon rosszul volt.
- Sz... Szofi - suttogta halkan, és az arca fájdalmas grimaszba torzult. Óvatosan végigsimítottam az arcán, és igyekeztem nyugodtan beszélni hozzá.
- Nem lesz semmi baj, ne félj! - Suttogtam, részben neki, részben magamnak.
Innentől fogva nem beszéltünk többet. Felhúztam a térdemet és rátámasztottam az államat, és egy pillanatra se vettem le a tekintetemet Szabiról. Tudtam, hogy már késő, nem tehetek semmit, át fog változni olyanná, amilyenek mi is vagyunk.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de lépteket hallottam a fák árnyékából. Odapillantottam; Loren volt az.
Az arca most teljesen más volt, nyugodt és bűntudatos. Nagyon halkan és óvatosan odalépkedett mellénk, majd leguggolt és óvatosan megfogta Szabi kezét.
- Bátyám... - kezdte suttogva, - Én... én annyira sajnálom... - a könnyeivel küszködött. - Bocsáss meg nekem, kérlek.
Nem mozdultam, csak néztem őket, és megpróbáltam belegondolni, hogy vajon mivel érdemelték ki, hogy a dolgoknak így kellett történniük.
Loren kicsit megszorította Szabi kezét, és pár másodperc múlva Szabi rázárta az ujjait az ő kezére.
- Húgom. - A hangja leírhatatlanul gyenge volt és fájdalmas.
- Az én hibám - suttogta Loren fojtott hangon, majd elengedte Szabi kezét és felállt, hogy elrohanjon. Azonnal felpattantam. Ha ő most elmegy, akkor...
- Várj! - Kiáltottam utána, mire megtorpant, de nem fordult meg. - Nem a te hibád, Loren! Csak kérlek, ne hagyd most magára!
- Nem maradhatok. Miattam szenved. - Csuklott el a hangja.
- De ha elmész, még jobban fog szenvedni! - Itt elhalkult a hangom. - Azt nem akarod, ugye?
- Nem.
- Akkor gyere vissza - suttogtam. - Kérlek.
Tanácstalanul állt ott, nem tudta, mit kellene tennie. Döntésképtelen volt.
- Nem tudom... - suttogta halkan. Szabira pillantottam.
- Ő is ezt szeretné.- Mondtam őszintén.
- Jobb lesz neki nélkülem - mondta végül Loren. - Úgy... úgy biztonságban lesz. És ott vagy neki te is.
Lassan hátrálni kezdtem, én pedig tettem egy lépést felé. Addig kellett meggyőznöm, amíg még lehetett.
- Nem! - megráztam a fejemet. - És nem csak neki van rá szüksége... - tettem hozzá valamivel halkabban. A szemében egy pillanatra kíváncsiság csillant, de aztán újra felvette az ellenséges álarcot
- Oh, valóban? - kérdezte gúnyos hangon. - Ugyan kinek?
Összeszűkült szemmel méregettem.
- Te nem bízol bennem. - Jelentettem ki. Nagyon bántott, de megértettem.
- Nem - mondta keményen. Úgy döntöttem, feladom. Ha ennyire menni akar, hát menjen. Ki vagyok én, hogy beleszóljak az ő dolgaiba?
Megfordultam és visszamentem Szabihoz. Még hallottam, ahogy Loren megfordul és elrohan. Visszaültem a helyemre és felhúztam a lábamat, majd átkaroltam a térdemet. A tekintetemet nem vettem le Szabiról.
Az átváltozás nem tartott sokáig. Szabi egyszer csak mocorogni kezdett, majd panaszosan felnyögött. Aggódva fürkésztem az arcát, majd pár másodperc múlva felült és kinyitotta a szemeit. Körbepillantott, mintha azon gondolkodna, hogy is került ide, aztán a tekintete megállapodott rajtam, én pedig tetőtől talpig végigmértem.
A bőre hófehér volt, és a szeméből a kék szín összes árnyalata eltűnt. Vérvörös lett. Látszott rajta, hogy ez a helyzet még nagyon új neki, és nem tud mit kezdeni magával. Végül én törtem meg a csendet.
- Hogy érzed magad? - Kérdeztem félénken.
- Olyan... nem is tudom, szomjasan - felelte bizonytalanul, mire halványan elmosolyodtam. Felálltam és felé nyújtottam a kezemet.
- Akkor gyere.
Megfogta a kezemet és bizonytalanul mosolyogva felállt, majd elindultunk vadászni. Szabi eleinte elég ügyetlen volt, túl hamar támadt, nem koncentrált eléggé. Jót szórakoztam rajta. Amikor aztán végre sikerült elkapnia egy őzet, borzasztóan elégedett volt magával. Jóízűen szívogatta az állat vérét, nem is törődve azzal, hogy a ruhája tiszta vér mindenütt. Amikor végzett, elégedetten vigyorogva felém fordult. Elfojtottam a nevetésemet.
- Csupa vér a ruhád! - Közöltem vele, de egyáltalán nem érdekelte. A vigyora levakarhatatlan volt.
- De elkaptam!
Kuncogva elé léptem és letöröltem a vért az arcáról és a szájáról.
- El bizony - suttogtam nevetve. Odahajolt hozzám és megcsókolt. Az ajkai szokatlanul hidegek voltak, de nem foglalkoztam vele, visszacsókoltam. Egy kis idő múlva elhúzódtam és a szemébe néztem.
- Szomjas vagy még? - Kérdeztem.
- Nem... nagyon - felelte, mire felkuncogtam.
- És az mit is jelent? - Oldalra döntöttem a fejemet. Mosolyogtam.
- Azt, hogy már nem akarok minden mozgó élőlényt legyilkolni. - Felelte kuncogva. Bólintottam.
- Akkor menjünk vissza a kastélyba?
Szabi összefűzte az ujjainkat és bólintott.
- Oké.
Amint beléptünk a küszöbön, Szabi hátrahőkölt és grimaszolni kezdett.
- Pfuj, eddig is ennyi szag volt itt? - Kérdezte, mire halkan felnevettem.
- Igen.
- Eddig nem vettem észre. - Fintorgott. Elmosolyodtam.
- Sok minden új, nem igaz?
- De... - grimaszolt. - Minden olyan... éles és harsány!
- Nagyon zavar? - Kérdeztem az arcát fürkészve. Megrázta a fejét.
- Nem. Csak még új. Nagyon új.
Bólintottam.
- Megértem. De azért... biztos van valami jó oldala ennek az egésznek - sóhajtottam fel, mert eszembe jutott, hogy én mindig ezzel nyugtatgattam magamat.
- Igen. Mostmár tudom, hogy Huginak milyen az illata. - Átölelte a derekamat és mélyen beszívta az illatomat. - Nameg a tiedet is felismerem. - Egy finom csókot lehelt a nyakamra, én pedig teljesen elolvadtam.
- Ühüm... - sóhajtottam fel, és elmosolyodtam. Szabi elégedetten elvigyorodott, én pedig rágcsálni kezdtem a számat. Egy darabig elmélyülten nézett engem, aztán megszólalt.
- Hagysz belőle nekem is? - Nevetett. Elnevettem magam és elvörösödtem, de abba hagytam a szám rágcsálását. Mosolyogva odahajolt hozzám és megcsókolt, majd játékosan beleharapott az alsó ajkamba. Felszisszentem, bár egyáltalán nem éreztem fájdalmat, sőt, - épp ellenkezőleg. Szabi egy picit hátrébb húzódott.
- Tényleg finom, mostmár értem, miért rágcsálod. - Közölte vigyorogva, mire felkuncogtam.
- Hülye.
Nem válaszolt semmit, csak visszahajolt az ajkaimra, és erősebben ráharapott. Felsóhajtottam, mert jó érzés volt, és a hajába fűztem az ujjaim. Éreztem, ahogy elvigyorodik és válaszképp én is beleharaptam az ő ajkaiba. Összerezzent és halkan felmordult, majd elhúzódott és átölelte a derekamat. Elmosolyodtam, amikor kisimított az arcomból egy kósza hajtincset, aztán kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát és egyszerűen csak megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és óvatosan viszonoztam, alig érintve az ajkait.
- Már nem vagyok ember - mosolygott. A hangja nem volt több suttogásnál.
- Tudom - feleltem suttogva. Felkuncogott, és egy picit közelebb vont magához.
- Nos, mit csináljon két unatkozó vámpír? - kérdezte, mire halkan felnevettem.
- Az attól függ - válaszoltam. Elvigyorodott.
- Mitől?
Egy pillanatig eltűnődve néztem.
- Mondd csak, nem bánod, hogy... vámpír lett belőled? - kérdeztem lassan, mert jobbnak láttam témát váltani.
- Nem túlzottan - felelte mosolyogva. Őszintének hangzott. Nagyon megkönnyebbültem.
- Akkor jó - feleltem egy sóhaj kíséretében, és visszamosolyogtam rá. Egy kis csókot lehelt az ajkaimra.
- Így végre veled lehetek.
Halkan felnevettem.
- Eddig is velem voltál - mondtam én.
- Igen, de mostmár végképp nem szabadulsz meg tőlem - vigyorgott.
- Nem is akarok - biztosítottam mosolyogva.
- Akkor jó. - A falra pillantott, amin még mindig ott éktelenkedett az a jókora horpadás. - Következő lecke a megállás. - Nevetett fel. Tökéletesen egyetértettem.
- Pontosan.
- Szóval rajtam ugyebár nincsen fék. - Grimaszolt. - De gáz az van.
Felnevettem.
- Semmi kétség.
A nap többi részében Szabi gyakorolt. Valamit nagyon be akart bizonyítani magának, de legalább is elszántan próbálkozott, hogy gond nélkül kikerülje az akadályokat. Nem egyszer ütközött neki a falnak vagy más tárgyaknak, és én minden egyes alkalommal összerezzentem. Végül úgy döntött, kimegy és ott gyakorol tovább, ami egy nagyon hasznos ötlet volt.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam, hogy kipillantsak rajta. Nem láttam őt, de a fák és bokrok között tisztán kivehető volt, hogy merre ment. Leültem a fotelba és kézbe vettem a mellettem heverő könyvet, és találomra kinyitottam valahol, majd olvasni kezdtem. Nem sokkal később Szabi megjelent az ablakban.
- Sikerült! - jelentette ki vigyorogva, mire hátradöntöttem a fejemet és ránéztem. Én is vigyorogtam.
- Ügyes vagy - dicsértem meg. Eltűnt és a következő pillanatban mellettem termett. visszafordultam a könyvhöz és olvastam tovább. Leült mellém és érdeklődve belekukkantott a könyvbe. Mosolyogva rápillantottam.
- Nem mész vadászni? Én az első napon szinte csak azt csináltam - kuncogtam fel. Odahajolt hozzám, nagyon, nagyon közel.
- Most is vadászok - lehajolt és belecsókolt a nyakamba, mire elakadt a lélegzetem.
- Tényleg? Nekem... nekem nem úgy tűnik - motyogtam akadozva. Elvigyorodott és megharapta a nyakamat.
- Szabi, így... nem fogsz jóllakni, inkább menjünk ki vadászni, gyere. - Mondtam miközben kimásztam a karjai közül és felálltam. Nem mozdult, csak vigyorgott. Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Imádsz engem szekálni, ugye? - Kérdeztem duzzogva. Nagyon idegesített. De nem ő, és mégcsak nem is az, amit csinált, hanem egyszerűen csak túlságosan jó érzés volt, én meg könnyen elvesztem a fejem. És akkor mit gondolna rólam?
A tekintete elsötétült, az arca komor lett.
- Nem. Csak szeretlek. De ha te nem szereted a játékom, akár el is mehetek. - Ahogy ezt kimondta, már talpon is volt, és elindult kifelé, olyan gyorsan, hogy futnom kellett utána.
- Szabi, várj, én... nem úgy értettem! - Kiáltottam, de meg se hallotta.
Idegesen megtorpantam az ajtóban, és kezdtem dühös lenni. Tudom, hogy az én hibám, tudom, hogy én tehetek róla, de ő még csak esélyt se ad, hogy megmagyarázzam.
- Miért nem tudsz meghallgatni? Miért nem tudjuk... megbeszélni? - Nagy levegőt vettem, mert kellett a kiabáláshoz. - De igazad van, menj el, úgy sokkal egyszerűbb!
Megfordultam hogy visszamenjek a kastélyba, de amikor meghallottam a hangját közvetlenül a hátam mögül, megtorpantam.
- Szeretlek - suttogta halkan, és úgy mondta, mintha ez valami borzasztó dolog lenne. Megfordultam, hogy mondjak valamit, de nem hagyta. Megcsókolt, hogy belém fojtson minden lehetséges szót és gondolatot, és onnantól fogva nem érdekelt, hogy most haragszom rá és elméletileg szóba se kéne állnom vele. Tulajdonképpen már nem is haragudtam rá...
Este volt már, amikor csöngettek. Egy pillanat alatt az ajtó előtt termettem és kinyitottam. Három vámpír állt közvetlenül előttem; két lány és egy fiú. Még soha az életben nem találkoztam velük, és mégcsak az illatuk se volt ismerős.
- Ömm... helló. - Remek. Ez értelmes volt.
A fiú előrelépett és bemutatkozott, majd bemutatta a két másik vámpírt is.
- Üdvözöllek. Az én nevem Michael. Ő itt Irinda, ő meg Caty. Darrent keressük, régi jóbarátai vagyunk.
Kis híján a homlokomra csaptam. Hát persze, hogy Darren barátai! Csak neki vannak fura barátai.
Mielőtt még válaszolhattam volna Darren megjelent mellettem és jókedvűen üdvözölte rég nem látott barátait. Miközben elmélyült társalgásba kezdtek eltűntem, hogy visszamenjek a másik szobába, de pechemre Szabi ott állt az ajtóban. Rápillantottam.
- Menjünk le, ismerkedjünk össze velük. Több ideig fognak maradni. - Mondta s rámmosolygott. Felsóhajtottam és megadóan bólintottam.
- Oké... menjünk. - Válaszoltam. Aztán átkarolta a derekamat és lementünk. Rettentően örültem, hogy most órákat itt fogunk ülni és beszélgetni három tök idegen vámpírral. Hurrá.
Szabi kuncogva megpuszilt, majd mi is leültünk a kanapéra. Michael, Irinda és Caty elmesélték, hogy hallottak Dominicról és a terveiről, ezért segíteni jöttek. Elmosolyodtam, de amikor Darren elkezdte mesélni a mi történetünket, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Az elejétől kezdte és minden részletre kitért a végéig. Szabi néha beleszólt, helyesbített, vagy hozzátett valamit, én viszont csak csendben ültem. Nem én voltam az egyetlen, aki halálosan unta az egészet, ugyanis a Caty nevű csajszi idő közben elszundított. Kuncogtam egy kicsit, aztán a ruhámmal kezdtem el babrálni, mert érdekesnek tűnt, érdekesebbnek Darren meséjénél.
Sajnos Darren egészen másnap hajnalig folytatta a tervezgetést. Rettentően megkönnyebbültem, amikor végre befejezte a szövegelést. Felment a lépcsőn, míg Michael és Irinda rámbízták a kis Caty-t, és elmentek feltérképezni a környéket.
Hátradöntöttem a fejem és kifújtam a levegőt.
- Hurrá.
Szabi felkuncogott, a kislány pedig odamászott mellém és rángatni kezdte a szoknyámat.
- Haragszol, hogy vigyáznod kell rám? - Kérdezte szomorú boci szemekkel. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Nem, dehogy. - Válaszoltam.
