Vámpírok és Farkasok // 7. fejezet

Dominic azonnal utánam futott, de mivel nem ivott egy ideje, nem volt annyira gyors, mint amilyen lehetett volna. Én is alig ittam valamit - már ha a két mókust valaminek lehet nevezni-, Dominicnak megvolt az esélye, hogy elkapjon.
- Bátyám! Szofi! Darren!! - Szinte már sikítottam a neveiket. A kapu nyitva állt, így könnyedén berohantam rajta, és bevágtam magam mögött, majd felszaladtam a szobámba. Darren azonnal ott termett, alig hitt a szemének. Elhúztam a függönyöket, és a sarokban álltam, a falnak simulva, a karomat az arcom elé emelve. - Kérlek, ne bánts! - A fekete hajú fiú lassan közelebb lépett hozzám.
- Lory, én vagyok az! - Suttogta. Zokogva lecsúsztam a fal mellett, és lehuppantam a földre. Darren odajött hozzám, és átölelt, nem szólt semmit, csak némán a hajamba fúrta az arcát, és belélegezte az illatomat. Hozzábújtam, kiélveztem védelmező ölelését.
- Darren... - Szorosabban ölelt magához, két könnycsepp legördült az arcán, de ezek a boldogság könnyei voltak. Megpuszilt, amíg én az ujjaim közt szorongattam az ingét, már-már görcsös ragaszkodással. Szorosan ölelt, és magához húzva tartott, mintha soha nem akarna elengedni, ahogy én se a könnyű anyagból készült inget, amit még mindig görcsösen szorongattam. Rám pillantott, aggódva végigmért.
- Jól vagy? Nem sérültél meg? - Összeszorított ajkakkal, hüppögve megráztam a fejemet. Ez válasz volt mind a két kérdésre. Az ujjával finoman letörölt egy könnycseppet az arcomról. Átöleltem a nyakát, és nem tudtam visszatartani újból kitörni vágyó zokogásomat. Szorosan visszaölelt, neki is folytak a könnyei, de igyekezett tartani magát.
- Annyira hiányoztál... - Suttogtam természetellenesen vékonyka hangon.
- Te is nekem. - Ő is suttogott, és gyengéden megcsókolt. Mintha égett volna a szám, szinte fájt a csókja, a bűntudat belém mart, mégis viszonoztam a csókját. Kisimított egy könnyektől nedves hajtincset az arcomból, és a homlokomnak döntötte a homlokát. - Szeretlek. - Suttogta. Megremegtem, mint aki fázik.
- Én is téged. - Minden szónál lángok mardosták a torkomat. A bűntudat lángjai. Észrevette, hogy valami bánt, és rákérdezett.
- Mi a baj?
- Semmi... - Nyeltem egyet, hogy legyűrjem a torkomat kaparó rossz érzést. - Tényleg nem érdekes. - Úgy döntött, nem szekál ezzel, felállt, és engem is felsegített a földről. - Van itthon vér? - Kérdeztem félénken, de ő csak elmosolyodott.
- Persze. - Kézen fogott, és levezetett a "konyhába", vagy legalább is az arra a célra használt helyiségbe. Szomjas voltam, de nem mertem kimenni vadászni. Darren ezt pontosan tudta, és töltött nekem egy nagy pohár vért. Remegve, szomjasan néztem, ahogy kitölti. Mikor a pohár tele lett végre, átadta nekem. - Tessék. - Vadmacska szerű hangot adtam ki, és mohón kikaptam a kezéből, jó, hogy össze nem törtem az üveget, és két pillanat alatt kiittam a tartalmát. Darren töltött nekem még egy ugyanakkora pohárral, nem szólt semmit, csak azt is átadta. Ezt már nem olyan mohón küldtem le, kicsivel nyugodtabb voltam, de már tényleg nagyon szomjas voltam, vagy két hétig nem ittam semmit. Teljesen megértett, és inkább átadta az egész tasakot. Hálásan néztem rá, és nem kellett két perc, hogy eltüntessem a tartalmát. Darren elmosolyodott. - Kérsz még?
- Ü-ümm. - Mosolyogtam rá, kissé még véres ajkakkal. Mosolyogva megcsókolt, és eltüntette a számról a vért. Elpirultam, de nem szóltam semmit, csak annyit beszéltem, amennyit nagyon muszáj volt. Halkan felkuncogott, és kivette a kezemből az üres tasakot és kidobta a szemétbe.
Szétnéztem a kastélyban, és kérdően néztem Darrenre, hogy a vendégek itt vannak-e még. Először nem értette, de utána leesett neki.
-  Ja, igen! Odafönt vannak. - Elmosolyodott, mintha egy kedves emlék jutott volna eszébe. Mosolyogva biccentettem, hogy megértettem. Közelebb lépett hozzám, aggódva fürkészte az arcomat. - Valami baj van? - Nyilván nem értette, miért nem szólalok meg. Megráztam a fejemet, valahogy mosolyogtam. Összeszűkült szemekkel nézett rám.
- Nem hiszek neked! - Kicsit elhallgatott, majd finomabb hangnemmel folytatta. - Lory, kérlek. - Elfordultam, és kimentem a nappaliba. Utánam jött, fogalma sem volt, hogy szedhetné ki belőlem, mi bánt. Halkan sírva ültem a kanapén, alig hittem el, hogy kiabált velem. Leült mellém, és átölelt. - Sssh... Lory, semmi baj. - Suttogta.
- Kiabáltál velem. - Néztem rá. - Soha nem emelted meg a hangod velem, de most igen! - Remegtem, ki voltam borulva teljesen, nem értettem, miért tette. Elszégyellte magát, lesütötte a szemeit.
- Én csak... - Elhallgatott, nem fejezte be a mondatot, elengedett, és eltűnt, felment a szobájába. Kimentem, hogy megkeressem a bátyámat és Szofit. Mikor megláttam őket, véletlen belerúgtam egy botba. Szofi felkapta a fejét, én meg megijedtem, és elszaladtam, meghúztam magam egy fa mögött. Szofi hozzám sétált, és pár méterről megszólított.
- Lory? - Összeszorított szemeim kipattantak, és odakaptam a tekintetemet, meg voltam rémülve. Kedvesen elmosolyodott.
- Semmi baj. - Aggódott értem, nem értette a viselkedésemet. - Nem bánt senki.
- B... Biztos?
- Biztos. - Mosolygott. Megbíztam benne, kicsivel közelebb léptem hozzá.
- Darren kiabált velem. - Szofi szomorúan felsóhajtott.
-  Majd beszélek azzal a hülye fejével.
- Még soha nem kiabált velem. - Könnyek szöktek a szemembe. Odajött hozzám, és óvatosan megölelt. Visszaöleltem, a Dominickal töltött idő legbelül teljesen kikészített, és ez látszott meg rajtam most. Pár másodperc múlva a bátyám is odajött hozzánk, és átölelt bennünket.

Vámpírok és Farkasok // 5. fejezet (Loren)

Reggel elég sokáig aludtam. Halványan érzékeltem, hogy valaki ledől mellém az ágyba, nem sokkal később pedig megéreztem Darren illatát. Szusszantva megfordultam, és átöleltem. Hiányzott ez a mozdulat, ez az érzés. A biztonság, amit a közelsége nyújtott. Óvatosan átölelte a derekamat, ügyelve, hogy ne ébresszen fel, én pedig nyugodtan szuszogtam tovább a melkasán fekve.
Sikeresen aludtam még két órácskát, ami már nagyon hiányzott. Darren végig mellettem maradt, egészen addig, amíg felébredtem. Nyöszörögve kinyújtóztattam elzsibbadt karjaimat.
- Jó reggelt. - Mondtam kómás hangon, mire elmosolyodott.
- Neked is. Jól aludtál? - Simított ki egy hajtincset az arcomból.
- Igen. Végre. - Mosolyogtam rá. - Viszon szomjas vagyok.
- Akkor menjünk el vadászni. Gyere. - Állt fel mosolyogva, én meg készségesen felpattantam, és felkaptam magamra valamit. Ekkor megláttam egy szarvasbikát.
- Nézd! Pont jól jön. - Ugrottam ki az ablakon, és kergetni kezdtem az állatot. Végül elkaptam, amit nevetve be is jelentettem. - Megvan! - Darren is nevetett, és megállt mellettem, de mintha tartott volna valamitől. Éberen őrködött felettem, amíg én a friss, meleg vér szívogatásával voltam elfoglalva. Aggódva fürkészte az erdőt, majd védelmezően közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét.
- Rossz előérzetem van. - Suttogta.
- Na, nyugi már. - Mosolyogtam rá enyhén véres szájjal. - Menjünk tovább, szomjas vagyok. - Felsóhajtott, nyugtalan maradt, de bólintott. Óvatosan lépkedve tovább mentem, és egyszer csak idegen szagok csapták meg az orromat. Ismeretlen vámpírok. - A barátaid erre vannak? - Kérdeztem Darrentől, aki értetlenül megrázta a fejét.
- Nem. Miért? - Szimatoltam egy kicsit, hátha tévedek, mivel Darren nem érezte, de nem, nem tévedtem.
- Idegenek. - Hirtelen védekező pózba ugrott, és rám parancsolt.
- Ne mozdulj! - Teljesen ledermedtem, eddig nem beszélt velem így soha.
- Öööö...Oké... - Darren körbepillantott, de sehol semmi. Síri csend volt mindenhol, ami nagyon gyanús volt, még egyetlen állatot sem lehetett hallani. Kissé hülye pózban dermedtem mozdulatlanná, és kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. - Eldőlhetek? - Fél másodperc múlva el is dőltem. Darren rám kapta a tekintetét, és hirtelen vámpírok bukkantak fel a semmiből. Kettő lefogta Darrent, és egy harmadik segítségével elkezdték püfölni, amíg engem Dominic felkapott, és elvitt.
Sikítozva vertem a hátát.
- Eressz el!! Tegyél le, te vadállat!! - Nem reagált, és "biztonságos távolságban" lelassított sétatempóra, és úgy ment tovább, én meg feladtam a küzdelmet, és krumplis zsákként lógtam a vállán. - Letennél végre? - Kérdeztem higgadt hangon. - Tengeribeteg leszek, ha még sokáig lóbálsz. - Végre méltóztatott letenni, de szemmel tartott.
- Meg se próbálj elszökni, úgy sem jutnál messzire. - Közölte közömbös hangon.
- Hm! - Játszottam a sértődött hercegnőt, ő meg normál tempóban tartott a ház fele, de én tüntetőleg nem mozdultam. Felsóhajtott, megállt, és felém fordult.
- Örökké duzzogni akarsz? Gyerekesen viselkedsz! - Szomorúan néztem le a földre, majd leültem, és átöleltem az oldalamat. Dominic leült mellém, nézett, és várta, hogy mondjak valamit, de ehelyett csak halkan elsírtam magam. Egy ideig csak csendben ült, érzelmek nélkül, de utána, mikor tovább sírtam, felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzám.
- Miért sírsz?
- Azt... Azt hi... hittem, sze... szeretsz. - Hüppögtem.
- Én szeretlek. - Közömbös hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Erre felnéztem rá, az arcom maszatos, és ragacsos volt a könnyektől.
- Akkor már átöleltél volna! - Vetettem a szemére. - Netán kaptam volna egy puszit, csókot, vagy valamit. - Elfordultam, és sírtam tovább. Finoman megérintette a vállamat.
- Lory... - Nagyon halkan, gyengéden ejtette ki a nevemet. Remegve felnéztem rá, mire lélegzetelállítóan rám mosolygott, és megcsókolt. Egy másodpercig nem kaptam levegőt, minden izmom megfeszült, majd ellazultam, és visszacsókoltam. Halványan elmosolyodott, majd a nyakamra fektette az egyik kezét, és gyengéden közelebb húzott magához, és úgy csókolt tovább. Egyre kevésbé tudtam ellenállni neki, egy halk sóhaj kíséretében az egyik kezemmel letámaszkodtam mellé, a másikat a mellkasára fektettem, úgy viszonoztam tovább a csókját. Kicsivel még közelebb vont magához, és kicsivel hevesebben csókolt, de még mindig gyengéd maradt hozzám. Teljesen elégedett voltam, elmosolyodtam. Kicsivel hátrébb húzódott, rám nézett, ő is mosolygott.
- Hihető. - Kuncogtam fel, ő pedig velem kuncogott.
- Ezek szerint jól játszottam? - Tehát csak játék. Elkomorodtam, és félrenézve biccentettem.
- Jól. - Gyengéden rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Tudod, hogy szeretlek. - A hangja teljesen komoly volt, ahogy az arca is. Szomorú szemekkel pislogtam rá, majd eszembe jutott, hogy valamit soha nem fejeztünk be, ezért lenyomtam az avarra.
- Viszont soha nem fejezted be, amit elkezdtél. - Vigyorogtam rá. Elvigyorogott.
- Most bizonyítottad, hogy jól csinálom. Amit elkezdtem. - Megsimította a nyakamat, lehúzott magához, és megcsókolt.
- Amit elkezdtél, azt igen. - Suttogtam. - De a befejezést nem tudom véleményezni. - Csókoltam vissza a mondat végén. Elvigyorodott, maga alá fordított, és úgy csókolt tovább. Megfeszítettem a hátamat, így a hasam az övéhez simult, így húzódtam közelebb hozzá. Elmosolyodott, végigsimított az oldalamon, és megtartott, miközben gyengéden csókolt tovább. Halkan felsóhajtottam, az ajkaim lassan elnyíltak, teret engedve birtoklási vágyának. Befejezte, amit elkezdett, így tudtam véleményezni. Fantasztikus volt vele lenni, és még az se zavart, hogy pont az erdőben fekszünk. Az avar horzsolása határozottan ösztönzően hatott mind a kettőnkre, de utána rájöttem, hogy fáj. - Fáj a hátam. - Jelentettem ki. Felkuncogott, mint aki nem hisz nekem, ezért felkeltem, az avar alattam tiszta vér volt, az ágak rendesen kikarmolták a hátamat, akárcsak Dominic, aki felszisszent a látványra.
- Mennünk kéne... - Bólintottam, de a véres hátamra nem igazán akartam visszavenni a pólót.
- Én így vissza nem veszem a pólómat! - Háborodtam fel, mire felvonta a szemöldökét.
- Így akarsz mászkálni?

Vámpírok és Farkasok // 5. fejezet (Szofi)

Amikor kinyitottam a szemem, már dél körül járt. Fészkelődni kezdtem, mert a nap pont a szemembe sütött, és ekkor megéreztem Szabi karjait magamon, ahogy átölelt. Óvatosan megfordultam és az arcára pillantottam. A szeme ugyan csukva volt, de mosolygott. Felültem.
- Te ébren vagy? - Kérdeztem suttogva, de nem érkezett válasz. Ezek szerint tényleg alszik.
Sóhajtva lehajoltam hozzá és megigazítottam rajta a takarót, majd visszadőltem a párnák közé. Behunytam a szememet, és hallgattam az egyenletes lélegzetvételeit, még órákon keresztül. Aztán ébredezni kezdett.
A szemem csukva volt, de éreztem, ahogy odahajol hozzám s gyengéden megcsókol.
- Jóreggelt, Édes - suttogta, s én hallottam, hogy mosolyog.
- Szia - feleltem suttogva, és én is elmosolyodtam.
- Szeretlek - jelentette ki, mire felpattantak a szemeim és felkuncogtam.
- És ez most hogy jött? - Kérdeztem mosolyogva, miközben átöleltem a nyakát.
- Nem tudom - felelte kuncogva, miközben nem eresztette a tekintetemet. Elmosolyodtam és közelebb húzódtam hozzá.
- Hát, én is szeretlek téged - a mondat végére felkuncogtam. Szabi elmosolyodott.
- Nos, mit csináljunk ma? - kérdezte vigyorogva, mire elnevettem magam.
- Nem tudom, amit szeretnél - feleltem. Nekem mindegy, amíg vele lehetek - gondoltam. Abban a pillanatban hátradöntött az ágyon és fölém mászott.
- Amit én szeretnék, az elég egyszerű - jelentette ki, én pedig értetlenül pislogtam rá.
- Igen?
- Igen. - Elvigyorodott. Összeszűkült szemekkel fürkésztem az arcát.
- És... mi lenne az? - Kérdeztem gyanakodva, de nem kaptam egyértelmű választ, ehelyett lehajolt hozzám és megcsókolt.
- Találd ki! - Mondta a szemembe nézve.
- Hmm... - Elgondolkodva a plafonra pillantottam, de nem tudtam rájönni, mit is szeretne. Eközben ő vigyorogva figyelte az arcomat, én pedig úgy döntöttem ez reménytelen.
- Oké, feladom - sóhajtottam fel. Helytelenítően megingatta a fejét, de még kiakadni se volt időm, hogy ugyan már legalább segítsen egy kicsit, mert lehajolt és egy csókot lehelt a nyakamra, aztán szívogatni kezdte. Elakadt a lélegzetem, de azonnal kapcsoltam és megpróbáltam eltolni magamtól.
- Ne... ezt ne, kérlek! - suttogtam halkan, de úgy tett, mint aki nem is hallotta. Nem hagyta, hogy eltoljam magamtól, nekem pedig nem volt elég erőm hozzá. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni.
- Szabi... - suttogtam fenyegetően, de nem értem el vele semmit, csak hogy elégedetten elvigyorodott. Beharaptam az alsó ajkamat hogy elfojtsak minden lehetséges hangot, majd erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Én nem akartam őt bántani, de ehhez neki is hozzá kellett járulnia. Nyilván meg se fordult a fejében, hogy az életével játszik.
Egy mozdulattal átfordítottam magunkat, így én kerültem felülre és gyengéden megcsókoltam. Bármeddig képes lettem volna elmenni, ha én irányítok. Nem arról volt szó, úgy is féltem, - féltem a következményektől, és a tudattól, hogy mire vagyok képes, - de úgy mégiscsak más volt. Egy kicsit.
Az se segített igazán, hogy egyre követelőzőbb lett. Ahogy ő csókolt, én ugyanúgy csókoltam vissza, de igyekeztem higgadt maradni, józan és óvatos. Azt hittem, hogy képes vagyok megtenni, de tévedtem. Pár perc múlva úgy éreztem, nem bírom tovább, ezért elszakadtam az ajkaitól és hátrébb húzódtam. Bosszúsan felmordult, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.
- Tudod, hogy ez nem játék - törtem meg a csöndet pár perccel hallgatás után.
- De az - felelte magától értetődően, mire rákaptam a tekintetemet.
- Mondd, te tényleg nem érted? - Kérdeztem a szemébe nézve, de nem tudom, miért, hisz nem is érthette. Ő nem tudta.
- Ööö... nem tudom, miért ne feküdhetnék le veled. - Mondta értetlen képet vágva. Félrenéztem.
- Mert bántanálak - suttogtam nagyon halkan. Felvonta a szemöldökét.
- Hogy tudnál TE ENGEM bántani? Emberek vagyunk, az Istenért is! - Mondta, és a hangjából tisztán kihallottam, hogy tényleg azt mondja, amit gondol.
Lehajtottam a fejemet. Tudtam, hogy ez a megfelelő alkalom, most kell elmondanom neki, de képtelen voltam megtenni. Azt se tudtam, hogy kezdhetnék bele, és hogy egyáltalán mit kéne mondanom. Végül felsóhajtottam és nagyon halkan megszólaltam.
- Igazad van - suttogtam majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Felkuncogott és azonnal viszonozta, átölelte a derekamat és közelebb húzott magához. Felsóhajtottam és a hajába fűztem az ujjaim, tökéletesen ura voltam önmagamnak, de neki ez nagyon nem tetszett, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne legyek higgadt. Végül feladtam; hagytam, hogy hátradöntsön az ágyon, és onnantól fogva nem én irányítottam.


/Két hónap múlva/
Egy borús nyári délutánon Szabival az erdőben sétáltunk kézenfogva. Minden a szokásos volt, de egyszer csak az állatok érezhetően nyugtalanná váltak a környéken. Nem különösebben törődtem vele, de amikor egy kétségbeesett őz rohant el közvetlenül előttünk, a dolog kezdett furcsa lenni. Az állat épp hogy elmenekült, de az a valami, ami kergette megtorpant amikor észrevett minket és felugrott az egyik fára. Azonnal megtorpantam, Szabi pedig feszülten figyelt engem, nem értette a helyzetet.
- Mi a baj? - Kérdezte, de figyelmen kívül hagytam a kérdését. Tettem egy megfontolt lépést a fa felé, mire az a valami feljebb mászott. Megálltam, és az orromat hirtelen megcsapta a friss vér és vámpírszag. Azonnal visszahátráltam Szabi mellé és gyengéden megragadtam a csuklóját.
- Gyere! - Suttogtam feszülten, és már húzni is kezdtem a kastély felé. Abban a pillanatban a vámpír leugrott a fáról, egyenesen mögénk.
- Bú!
Megpördültem és nem hittem a szememnek, amikor megláttam. Loren volt az. A bőre hófehér volt, a szeme pedig vérvörös. Vad volt, és egyáltalán nem hasonlított önmagára.
- Loren...? - Suttogtam némán a döbbenettől.
- Ismerlek? - Vetette oda nekem morogva, és nem változtatott a fenyegető testtartásán. Szabira pillantottam, de ő nem nézett rám, hanem Loren arcát fürkészte. Aztán hirtelen - elképesztően meggondolatlanul, - tett felé egy lépést és szorosan átölelte. A nevét suttogta, de Loren nem ismerte fel. Ahogy megérezte az illatát azonnal eluralkodott rajta a vadállat, és a karjánál fogva neki lökte a fiút egy fának, majd egy szempillantás alatt ott termett és a nyakába harapott, majd szívogatni kezdte a vérét. Egy másodpercig csak álltam és néztem, aztán egy szempillantás alatt mellettük termettem. Bármennyire is szerettem volna megállítani, tudtam, hogy azzal csak még jobban felhergelném, és semmi esélyem, mert sokkal erősebb nálam.
- Loren! - Igyekeztem annyira higgadt maradni, amennyire csak tudtam. Morogva rámkapta a tekintetét.
- Ne csináld, ő a testvéred, nem akarhatod bántani! - Mondtam a szemébe nézve. Lassan felemelkedett, és figyelt engem.
- Nekem nincs testvérem.
Csak álltam és néztem. Nem mutattam semmilyen érzelmet.
- De igen, van - mondtam. - Ő a bátyád, Loren.
Szabira pillantottam. Szívszorító látvány volt, ahogy ott feküdt a hideg földön és szenvedett. Óriási erőfeszítésembe került, hogy ne térdeljek le a porba mellé, mert azzal mindent elrontottam volna.
- Nem is ismerem. Ahogy téged se.
- Nem emlékszel, igaz? Dominic biztosan teletömte a fejed a hazugságaival. - Már a gondolattól is hányingerem lett, hogy miket mondhatott neki, hogy mikre vehette rá.
- Dominic szeret engem. Csak ő van nekem, ahogy neki én - morogta, de már láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni.
- Dominic elrabolt téged és átváltoztatott. - Kegyetlenül közöltem vele az igazságot. -  Te nem akartad ezt.
- Hazudsz - sziszegte a fogai közt, majd hátrált egy lépést. Oldalra döntöttem a fejem.
- Miért hazudnék? Azért mondod ezt, mert te is érzed, hogy csak az igazat mondom. - Tettem felé egy lépést, de nem akartam, hogy fenyegetve érezze magát, ezért megálltam. - De ez nem a te hibád, nem tudhattad.
Láttam rajta, hogy teljesen összezavarodott. Hátrálni kezdett, majd megfordult és elrohant, be az erdő sűrűjébe. Azonnal letérdeltem Szabi mellé, és igyekeztem minél hamarabb felmérni az állapotát. Az arca falfehér volt, a nyakán lévő seb azonban már kezdett beforrni. Ezek szerint hat a méreg.
- Szabi, mondj valamit, kérlek! - Suttogtam vékony hangon, miközben magamban Istenhez imádkoztam. Mocorogni kezdett, a szemét résnyire nyitotta, aztán rögtön be is csukta újra, miközben a levegő nehézkesen távozott a tüdejéből. Nagyon rosszul volt.
- Sz... Szofi - suttogta halkan, és az arca fájdalmas grimaszba torzult. Óvatosan végigsimítottam az arcán, és igyekeztem nyugodtan beszélni hozzá.
- Nem lesz semmi baj, ne félj! - Suttogtam, részben neki, részben magamnak.
Innentől fogva nem beszéltünk többet. Felhúztam a térdemet és rátámasztottam az államat, és egy pillanatra se vettem le a tekintetemet Szabiról. Tudtam, hogy már késő, nem tehetek semmit, át fog változni olyanná, amilyenek mi is vagyunk.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de lépteket hallottam a fák árnyékából. Odapillantottam; Loren volt az.
Az arca most teljesen más volt, nyugodt és bűntudatos. Nagyon halkan és óvatosan odalépkedett mellénk, majd leguggolt és óvatosan megfogta Szabi kezét.
- Bátyám... - kezdte suttogva, - Én... én annyira sajnálom... - a könnyeivel küszködött. - Bocsáss meg nekem, kérlek.
Nem mozdultam, csak néztem őket, és megpróbáltam belegondolni, hogy vajon mivel érdemelték ki, hogy a dolgoknak így kellett történniük. 
Loren kicsit megszorította Szabi kezét, és pár másodperc múlva Szabi rázárta az ujjait az ő kezére.
- Húgom. - A hangja leírhatatlanul gyenge volt és fájdalmas.
- Az én hibám -  suttogta Loren fojtott hangon, majd elengedte Szabi kezét és felállt, hogy elrohanjon. Azonnal felpattantam. Ha ő most elmegy, akkor...
- Várj! - Kiáltottam utána, mire megtorpant, de nem fordult meg. - Nem a te hibád, Loren! Csak kérlek, ne hagyd most magára!
- Nem maradhatok. Miattam szenved. - Csuklott el a hangja.
- De ha elmész, még jobban fog szenvedni! - Itt elhalkult a hangom. - Azt nem akarod, ugye?
- Nem.
- Akkor gyere vissza - suttogtam. - Kérlek.
Tanácstalanul állt ott, nem tudta, mit kellene tennie. Döntésképtelen volt.
- Nem tudom... - suttogta halkan. Szabira pillantottam.
- Ő is ezt szeretné.- Mondtam őszintén.
- Jobb lesz neki nélkülem - mondta végül Loren. - Úgy... úgy biztonságban lesz. És ott vagy neki te is.
Lassan hátrálni kezdtem, én pedig tettem egy lépést felé. Addig kellett meggyőznöm, amíg még lehetett.
- Nem! - megráztam a fejemet. - És nem csak neki van rá szüksége... - tettem hozzá valamivel halkabban. A szemében egy pillanatra kíváncsiság csillant, de aztán újra felvette az ellenséges álarcot
- Oh, valóban? - kérdezte gúnyos hangon. - Ugyan kinek?
Összeszűkült szemmel méregettem.
- Te nem bízol bennem. - Jelentettem ki. Nagyon bántott, de megértettem.
- Nem - mondta keményen. Úgy döntöttem, feladom. Ha ennyire menni akar, hát menjen. Ki vagyok én, hogy beleszóljak az ő dolgaiba?
Megfordultam és visszamentem Szabihoz. Még hallottam, ahogy Loren megfordul és elrohan. Visszaültem a helyemre és felhúztam a lábamat, majd átkaroltam a térdemet. A tekintetemet nem vettem le Szabiról.
Az átváltozás nem tartott sokáig. Szabi egyszer csak mocorogni kezdett, majd panaszosan felnyögött. Aggódva fürkésztem az arcát, majd pár másodperc múlva felült és kinyitotta a szemeit. Körbepillantott, mintha azon gondolkodna, hogy is került ide, aztán a tekintete megállapodott rajtam, én pedig tetőtől talpig végigmértem.
A bőre hófehér volt, és a szeméből a kék szín összes árnyalata eltűnt. Vérvörös lett. Látszott rajta, hogy ez a helyzet még nagyon új neki, és nem tud mit kezdeni magával. Végül én törtem meg a csendet.
- Hogy érzed magad? - Kérdeztem félénken.
- Olyan... nem is tudom, szomjasan - felelte bizonytalanul, mire halványan elmosolyodtam. Felálltam és felé nyújtottam a kezemet.
- Akkor gyere.
Megfogta a kezemet és bizonytalanul mosolyogva felállt, majd elindultunk vadászni. Szabi eleinte elég ügyetlen volt, túl hamar támadt, nem koncentrált eléggé. Jót szórakoztam rajta. Amikor aztán végre sikerült elkapnia egy őzet, borzasztóan elégedett volt magával. Jóízűen szívogatta az állat vérét, nem is törődve azzal, hogy a ruhája tiszta vér mindenütt. Amikor végzett, elégedetten vigyorogva felém fordult. Elfojtottam a nevetésemet.
- Csupa vér a ruhád! - Közöltem vele, de egyáltalán nem érdekelte. A vigyora levakarhatatlan volt.
- De elkaptam!
Kuncogva elé léptem és letöröltem a vért az arcáról és a szájáról.
- El bizony - suttogtam nevetve. Odahajolt hozzám és megcsókolt. Az ajkai szokatlanul hidegek voltak, de nem foglalkoztam vele, visszacsókoltam. Egy kis idő múlva elhúzódtam és a szemébe néztem.
- Szomjas vagy még? - Kérdeztem.
- Nem... nagyon - felelte, mire felkuncogtam.
- És az mit is jelent? - Oldalra döntöttem a fejemet. Mosolyogtam.
- Azt, hogy már nem akarok minden mozgó élőlényt legyilkolni. - Felelte kuncogva. Bólintottam.
- Akkor menjünk vissza a kastélyba?
Szabi összefűzte az ujjainkat és bólintott.
- Oké.
Amint beléptünk a küszöbön, Szabi hátrahőkölt és grimaszolni kezdett.
- Pfuj, eddig is ennyi szag volt itt? - Kérdezte, mire halkan felnevettem.
- Igen.
- Eddig nem vettem észre. - Fintorgott. Elmosolyodtam.
- Sok minden új, nem igaz?
- De... - grimaszolt. - Minden olyan... éles és harsány!
- Nagyon zavar? - Kérdeztem az arcát fürkészve. Megrázta a fejét.
- Nem. Csak még új. Nagyon új.
Bólintottam.
- Megértem. De azért... biztos van valami jó oldala ennek az egésznek - sóhajtottam fel, mert eszembe jutott, hogy én mindig ezzel nyugtatgattam magamat.
- Igen. Mostmár tudom, hogy Huginak milyen az illata. - Átölelte a derekamat és mélyen beszívta az illatomat. - Nameg a tiedet is felismerem. - Egy finom csókot lehelt a nyakamra, én pedig teljesen elolvadtam.
- Ühüm... - sóhajtottam fel, és elmosolyodtam. Szabi elégedetten elvigyorodott, én pedig rágcsálni kezdtem a számat. Egy darabig elmélyülten nézett engem, aztán megszólalt.
- Hagysz belőle nekem is? - Nevetett. Elnevettem magam és elvörösödtem, de abba hagytam a szám rágcsálását. Mosolyogva odahajolt hozzám és megcsókolt, majd játékosan beleharapott az alsó ajkamba. Felszisszentem, bár egyáltalán nem éreztem fájdalmat, sőt, - épp ellenkezőleg. Szabi egy picit hátrébb húzódott.
- Tényleg finom, mostmár értem, miért rágcsálod. - Közölte vigyorogva, mire felkuncogtam.
- Hülye.
Nem válaszolt semmit, csak visszahajolt az ajkaimra, és erősebben ráharapott. Felsóhajtottam, mert jó érzés volt, és a hajába fűztem az ujjaim. Éreztem, ahogy elvigyorodik és válaszképp én is beleharaptam az ő ajkaiba. Összerezzent és halkan felmordult, majd elhúzódott és átölelte a derekamat. Elmosolyodtam, amikor kisimított az arcomból egy kósza hajtincset, aztán kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát és egyszerűen csak megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és óvatosan viszonoztam, alig érintve az ajkait.
- Már nem vagyok ember - mosolygott. A hangja nem volt több suttogásnál.
- Tudom - feleltem suttogva. Felkuncogott, és egy picit közelebb vont magához.
- Nos, mit csináljon két unatkozó vámpír? - kérdezte, mire halkan felnevettem.
- Az attól függ - válaszoltam. Elvigyorodott.
- Mitől?
Egy pillanatig eltűnődve néztem.
- Mondd csak, nem bánod, hogy... vámpír lett belőled? - kérdeztem lassan, mert jobbnak láttam témát váltani.
- Nem túlzottan - felelte mosolyogva. Őszintének hangzott. Nagyon megkönnyebbültem.
- Akkor jó - feleltem egy sóhaj kíséretében, és visszamosolyogtam rá. Egy kis csókot lehelt az ajkaimra.
- Így végre veled lehetek.
Halkan felnevettem.
- Eddig is velem voltál - mondtam én.
- Igen, de mostmár végképp nem szabadulsz meg tőlem - vigyorgott.
- Nem is akarok - biztosítottam mosolyogva.
- Akkor jó. - A falra pillantott, amin még mindig ott éktelenkedett az a jókora horpadás. - Következő lecke a megállás. - Nevetett fel. Tökéletesen egyetértettem.
- Pontosan.
- Szóval rajtam ugyebár nincsen fék. - Grimaszolt. - De gáz az van.
Felnevettem.
- Semmi kétség.
A nap többi részében Szabi gyakorolt. Valamit nagyon be akart bizonyítani magának, de legalább is elszántan próbálkozott, hogy gond nélkül kikerülje az akadályokat. Nem egyszer ütközött neki a falnak vagy más tárgyaknak, és én minden egyes alkalommal összerezzentem. Végül úgy döntött, kimegy és ott gyakorol tovább, ami egy nagyon hasznos ötlet volt.
Felálltam és az ablakhoz sétáltam, hogy kipillantsak rajta.  Nem láttam őt, de a fák és bokrok között tisztán kivehető volt, hogy merre ment. Leültem a fotelba és kézbe vettem a mellettem heverő könyvet, és találomra kinyitottam valahol, majd olvasni kezdtem. Nem sokkal később Szabi megjelent az ablakban.
- Sikerült! - jelentette ki vigyorogva, mire hátradöntöttem a fejemet és ránéztem. Én is vigyorogtam.
- Ügyes vagy - dicsértem meg. Eltűnt és a következő pillanatban mellettem termett. visszafordultam a könyvhöz és olvastam tovább. Leült mellém és érdeklődve belekukkantott a könyvbe. Mosolyogva rápillantottam.
- Nem mész vadászni? Én az első napon szinte csak azt csináltam - kuncogtam fel. Odahajolt hozzám, nagyon, nagyon közel.
- Most is vadászok - lehajolt és belecsókolt a nyakamba, mire elakadt a lélegzetem.
- Tényleg? Nekem... nekem nem úgy tűnik - motyogtam akadozva. Elvigyorodott és megharapta a nyakamat.
- Szabi, így... nem fogsz jóllakni, inkább menjünk ki vadászni, gyere. - Mondtam miközben kimásztam a karjai közül és felálltam. Nem mozdult, csak vigyorgott. Összeszűkült szemekkel néztem rá.
- Imádsz engem szekálni, ugye? - Kérdeztem duzzogva. Nagyon idegesített. De nem ő, és mégcsak nem is az, amit csinált, hanem egyszerűen csak túlságosan jó érzés volt, én meg könnyen elvesztem a fejem. És akkor mit gondolna rólam?
A tekintete elsötétült, az arca komor lett.
- Nem. Csak szeretlek. De ha te nem szereted a játékom, akár el is mehetek. - Ahogy ezt kimondta, már talpon is volt, és elindult kifelé, olyan gyorsan, hogy futnom kellett utána.
- Szabi, várj, én... nem úgy értettem! - Kiáltottam, de meg se hallotta.
Idegesen megtorpantam az ajtóban, és kezdtem dühös lenni. Tudom, hogy az én hibám, tudom, hogy én tehetek róla, de ő még csak esélyt se ad, hogy megmagyarázzam.
- Miért nem tudsz meghallgatni? Miért nem tudjuk... megbeszélni? - Nagy levegőt vettem, mert kellett a kiabáláshoz. - De igazad van, menj el, úgy sokkal egyszerűbb!
Megfordultam hogy visszamenjek a kastélyba, de amikor meghallottam a hangját közvetlenül a hátam mögül, megtorpantam.
- Szeretlek - suttogta halkan, és úgy mondta, mintha ez valami borzasztó dolog lenne. Megfordultam, hogy mondjak valamit, de nem hagyta. Megcsókolt, hogy belém fojtson minden lehetséges szót és gondolatot, és onnantól fogva nem érdekelt, hogy most haragszom rá és elméletileg szóba se kéne állnom vele. Tulajdonképpen már nem is haragudtam rá...

Este volt már, amikor csöngettek. Egy pillanat alatt az ajtó előtt termettem és kinyitottam. Három vámpír állt közvetlenül előttem; két lány és egy fiú. Még soha az életben nem találkoztam velük, és mégcsak az illatuk se volt ismerős.
- Ömm... helló. - Remek. Ez értelmes volt.
A fiú előrelépett és bemutatkozott, majd bemutatta a két másik vámpírt is.
- Üdvözöllek. Az én nevem Michael. Ő itt Irinda, ő meg Caty. Darrent keressük, régi jóbarátai vagyunk.
Kis híján a homlokomra csaptam. Hát persze, hogy Darren barátai! Csak neki vannak fura barátai.
Mielőtt még válaszolhattam volna Darren megjelent mellettem és jókedvűen üdvözölte rég nem látott barátait. Miközben elmélyült társalgásba kezdtek eltűntem, hogy visszamenjek a másik szobába, de pechemre Szabi ott állt az ajtóban. Rápillantottam.
- Menjünk le, ismerkedjünk össze velük. Több ideig fognak maradni. - Mondta s rámmosolygott. Felsóhajtottam és megadóan bólintottam. 
- Oké... menjünk. - Válaszoltam. Aztán átkarolta a derekamat és lementünk. Rettentően örültem, hogy most órákat itt fogunk ülni és beszélgetni három tök idegen vámpírral. Hurrá.
Szabi kuncogva megpuszilt, majd mi is leültünk a kanapéra. Michael, Irinda és Caty elmesélték, hogy hallottak Dominicról és a terveiről, ezért segíteni jöttek. Elmosolyodtam, de amikor Darren elkezdte mesélni a mi történetünket, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Az elejétől kezdte és minden részletre kitért a végéig. Szabi néha beleszólt, helyesbített, vagy hozzátett valamit, én viszont csak csendben ültem. Nem én voltam az egyetlen, aki halálosan unta az egészet, ugyanis a Caty nevű csajszi idő közben elszundított. Kuncogtam egy kicsit, aztán a ruhámmal kezdtem el babrálni, mert érdekesnek tűnt, érdekesebbnek Darren meséjénél.
Sajnos Darren egészen másnap hajnalig folytatta a tervezgetést. Rettentően megkönnyebbültem, amikor végre befejezte a szövegelést. Felment a lépcsőn, míg Michael és Irinda rámbízták a kis Caty-t, és elmentek feltérképezni a környéket.
Hátradöntöttem a fejem és kifújtam a levegőt.
- Hurrá.
Szabi felkuncogott, a kislány pedig odamászott mellém és rángatni kezdte a szoknyámat.
- Haragszol, hogy vigyáznod kell rám? - Kérdezte szomorú boci szemekkel. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- Nem, dehogy. - Válaszoltam.

Vámpírok és Farkasok // 4. fejezet (Loren)

Reggel a nap fénye idegesítően belsütött a szemembe, felébredésre kényszerítve engem. Dominicot sehol nem láttam, csak egy üzenet volt a párnán, amit felvettem.
- Hát ez meg mi? Dominic?? - Kicsit megijedtem, hogy egyedülhagyott, de valamiért meg is bíztam benne. De a levélben csak ennyi állt:
"Sürgős elintéznivalóm akadt, de este jövök. Ne menj sehová, maradj a házban.
Dominic"
Ez nagyon szívenütött, széttéptem a papírt.
- Tudod, mikor. - Kimentem az erdőbe vadászni és lefoglalni magamat. A hegy lábánál mászkáltam, de nem mertem bemenni a várba, akármennyire is kíváncsi voltam. Felmásztam az egyik fa tetejére, ahonnan beláttam a kastélyban lévő könyvtárba, ahol egy fiú ücsörgött, a kezeibe temetett arcal. Kíváncsian figyeltem, olyan érzésem volt, hogy ismerem, de azt nem tudtam, honnan. Leugrottam az ágról az ablakba. A fiú úgy tűnt, megijedt, de aztán meglepetést láttam az arcán, majd örömöt, amit nem igazán értettem. Aztán eltűnt és két pillanat múlva ott állt tőlem két méterre és úgy bámult, mindtha kísértet lennék, ami nagyon zavart.
- Neved? - Kissé ellenségesen csengett a hangom. Meghökkent, de összeszedte magát és végre megnyikkant.
- Nem... Nem emlékszel? - Suttogta ugyanazt az idegesítő kérdést, amit Dominic.
- Kéne? - Vondtam fel a szemöldökömet. Mély lélegzetet vett, halkan sóhajtott és egy pillanatra lehunyta a szemeit, utána közelebb lépett hozzám.
- Darren vagyok. - "Darren!!" Az agyam riadót fújt, megrémültem és elmenekültem. Futottam, ahogy bírtam, emlékeztem, mit mondott róla Dominic. Meghallottam, hogy Darren mögöttem fut. "Biztos el akar kapni, hogy megölhessen." A gondolattól kirázott a hideg, gyorsabb tempóra váltottam, de ő könnyedén tartotta a lépést. - Várj! - Kiáltott utánam, de eszem ágában sem volt bevárni.
- Dominiiiic!! - Sikítottam, nagyon meg voltam rémülve. Az járt a fejemben, mi lesz, ha Darren elkap és végez velem. Dominic biztos kikészülne.
- Loren, várj, kérlek! - Gyorsabbnak bizonyult nálam, ezért éles kanyarral befutottam a vízesés mögé. Azt reméltem, van egy kis hely legalább, hogy elbújhassak, de legnagyobb meglepetésemre egy egész barlangot találtam. Igaz, kissé bizarr volt a széttört láncal meg a vasbilincsel, de most nem lehettem válogatós. Nem jött utánam, reméltem, hogy sikerült leráznom. Kis idő múlva kinéztem, de nem láttam sehol, ezért hazamentem a kis házba, ahol rejtőztünk.
Bementem és reméltem, hogy Dominic nemsokára hazajön. Hallottam valami zajt, és kinéztem a kissé koszos ablakon, hátha Dominic az. De csalódnom kellett, miel Darren mászlált a ház körül, amitől kezdtem komolyan megijedni.
Nem tudom pontosan, mennyi idő telt el, de ahoz elég, hogy felmenjek, felkuporodjak az ágyra és szorongatni kezdjem a tépett takarót. Dominic amint meglátott, villámgyorsan mellettem termett és leguggolt, az arcomat fürkészte.
- Itt járt valaki. Ismerem ezt a szagot. - Hadarta.
- Da... Da... Da... - Képtelen voltam kimondani, dadogtam a félelemtől, de összeszedtem magam és kiböktem. - Darren. - Dominic arca elkomorodott, kifejezéstelenné vált, ahogy a hangja is.
- Találkoztál vele? - Ennyi, nekem végem. Reszketegen bólintottam, arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna otthon maradnom, vagy hagynom, hogy Darren megöljön. - Mit mondott neked? - Megfeszült az állkapcsa, kezdtem tőle is félni.
- Se... Semmit! - Igazat mondtam, de féltem, hogy nem fogja elhinni nekem, hátrébb húzódtam a biztonság kedvéért. Dominic tekintete elsötétült.
- Semmit?! - Ordított. - Akkor honnan tudod a nevét? Azt hittem, nem emlékszel... - Felmordult, tudtam, hogy ha nem mondok valamit nagyon sürgősen, bántani fog.
- Nem is! - Nyöszörögtem. - Arra... Arra én kérdeztem rá... - Mondtam kissé halkabban, de tudtam, hogy érti, amit mondok. Mogorva volt, nem is kicsit, a szoba mintha sötétebb lett volna körülötte.
- Akkor mégiscsak elmondta a nevét neked, nem? Szóval beszélt hozzád. Mozgott a szája és hangok jöttek ki rajta. Így volt vagy sem?
- Igen, de amint kimondta a nevét elmenekültem! - Remegtem, féltem a démoni tekintetétől. - Komolyan! Azt kérte, hogy várjak, de inkább elbújtam és hazajöttem! - Nézte az arcomat, mérlegelt, de aztán alig észrevehetően biccentett.
- Értem. Ezt elfogadom. De miért hagytad el a házat, amikor kifejezetten kértelek, hogy ne? - Újabb számonkérés.
- Mert egyedül hagytál! - Csattantam fel, de azonnal le is csendesedtem, mert már így is paprikás hangulatban volt, nem akartam még jobban felhergelni. - És féltem egyedül, meg akartalak keresni. - Elmosolyodott és bólintott.
- Szóval meg akartál keresni.
- Ühüm. - Ártatlan kiskutya szemekkel néztem rá, mert kicsinek és védtelennek éreztem magam. Elégedett vigyor jelent meg az arcán, úgy tűnt, már nem is haragszik, följebb mászott hozzám és megcsókolt. Óvatosan, félősen csókoltam vissza, igyekeztem kideríteni, vajon tényleg nem haragszik-e, vagy csak megjátsza, hogy semmi baj nincs. Cseppet sem volt óvatos, úgy csókolt, ahogy épp jólesett neki, hol erőszakosan és vadan, hol csak gyengéden, elvégre vámpírként már nem árthatott nekem.
Pár édes perc múlva elhúzódott.
- Nem vagy szomjas? - Kedves kérdés volt, de a tegnapi tömeggyilkosság után jól éreztem magam, lerántottam az ágyra.
- Nem. - Gonoszul vigyorogva néztem rá. - Éhes vagyok. - Lehajoltam hozzá és vadul megcsókoltam. Elvigyorodott, a szemében mértéktelen elégedettség és büszkeség volt, vadul viszonozta a csókomat. Könnyed mozdulattal kettétéptem a rajta lévő inget, most nem különösebben érdekellt semmi. Dominic is elvigyorodott, ugyanezzel a módszerrel szabadított meg a pólómtól, amitől ledermedtem. - Ezt kár volt. Nincs másik pólóm. - Közöltem kissé számonkérően.
- Ugyan már, nem aggódj, a szekrény tele van ruhákkal... - Nem húzódott el egy percre sem, tovább csókolt. Büntetésképp beleharaptam az ajkába, de inkább játékosan, mint durván. Felmordult, úgy tűnt, nagyon tetszik neki a játékom. Lefektetett a hátamra és hozzápréselt a matrachoz, megtámaszkodott a fejem mellett. Végigsimítottam erős hasán, át az oldalán csupasz hátára, és belevágtam a karmaimat jéghideg bőrébe, úgy húztam magamhoz közelebb. Felszisszent, de nem különösebben mutatta, hogy fájt volna neki, ehelyett átölelte a derekamat, és végigsimított a hátamon, a lapockámtól le egészen a derekamig, majd a csípőmig. Halkan felsóhajtottam, nem voltam biztos benne, hogy tudom, hol vagyok, de most nem is számított.
Megszabadított a nadrágomtól is, amit kivételesen nem tépett szét.
- Haladás. - Vigyorogtam, majd halkan elnevettem magamat. - Ez egyben maradt. - Ő is elnevette magát.
- Igen... Igazad lehet. - Megcsókolt, hogy még véletlenül se tudjak többet beszélni. Elégedetten vigyorogva csókoltam vissza, végigsimítottam a hasán és kikapcsoltam az övét, ezzel a mozdulattal közelebb rántva magamhoz. Tetszett neki, megragadta a csuklómat és a matracra feszítette, végigcsókolt a nyakamon.
- Nemtán a vérem kell? - Kérdeztem ravasz vigyorral a képemen. Gonoszul elvigyorodott, végigcsókolt a nyakamon, majd finoman beleharapott, az egyik kezét a derekamra fektette. Elakadt a lélegzetem, egy pillanatra nem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, vagy, hogy egyálltalán miért vagyok.
Hümmögött, és szívogatni kezdte a nyakamat. Úgy éreztem zuhanok. Zuhanok a józanságból a tudatlanságba, a sötétségbe. Kapkodtam a levegőt, a markomba gyűrt takarót - feltételeztem, hogy a takarót - szorítottam. Nem hagyta abba, közben megszabadított a maradék ruhámtól is.
- Do... Dominic... - Elszorult és égni kezdett a torkom, ugyanabban a tempóban, ahogy a szemem fordult sötétbíborba, majd feketébe, ahogy a vér kezdett kiürülni a szervezetemből. Dominic kicsit eltávolodott tőlem. Nyeltem egyet, kezdtem szomjas lenni. A Szerelmem belenézett a szemembe és azonnal feltűnt neki a változás. Hátrébb húzódott, úgy nézett rám.
- Szomjas vagy? - "Mintha nem tudnád!" Gondoltam, de válaszként reszketegen bólintottam. Azonnal felállt és felkapott magára valamit, majd várakozóan nézett rám. - Gyere. - Én is felálltam, kotorásztam kicsit a szekrényben. Találtam egy combközépig éső szoknyát, meg egy egész csinos pólót, így én is fel tudtam öltözni.
- Utálom a szoknyát. - Grimaszoltam, mire elvigyorodott.
- Vadászat után elmegyünk és kapsz pár rendes ruhát. - Visszavigyorogtam rá.
- Szerzel nekem?
- Hát persze! - Vigyorgott. - Na, gyere. - Azzal eltűnt a lépcsőn, én meg utánamentem, bár a szoknya nem kicsit idegesített.
Az erdőbe mentünk, de nem volt kedvem állatokat hajkurászni, ezért felmásztam az egyik fára és leültem az ágára, Dominic meg felpattant mellém.
- Mi a baj? - Nézett rám.
- Utálom az állatvért. Undorító íze van. - Duzzogtam, de ő csak elvigyorodott.
- Embervért szeretnél?
- Ha annak jobb az íze, akkor igen. - Sejtelmesen elvigyorodott.
- Meg kell kóstolni. - Válasz helyett megcsókoltam, de tudtam, mit fogok mondani. Elvigyorodott és visszacsókolt, suttogott az ajkaim közé, így megízlelhettem édes lehelletét. - Mi az, edig tartott a nagy szomjúság? - Kuncogott.
- Nem. - Suttogtam vissza. - De ha ilyen finom, akkor az egész falut legyilkolom.
- Szeretlek. - Mondta vigyorogva, majd futólag magcsókolt és nevetve leugrott a fáról. Én is elnevettem magam, utánaugrottam, amint a lábaim földet értek, a falu felé indultam. Dominic velem futott, egész addig, amíg a falu határához nem értünk. Ott megláttam egy embert és két pillanattal ésőbb már az illatát is éreztem. Kellemes, meleg illat, halálosan csábító. nem tudtam ellenállni a hívószónak, rátámadtam.
Dominic nem állított meg, hagyta, hogy tegyek, amit akarok. Két pillanat alatt végeztem a halandóval, és halk, jóleső morgás tört fel a torkomból, mikor elkezdtem kiszívni forró vérét. Édes volt és kicsit sós, de nagyon kellemes. Szerelmem elégedetten vigyorogva figyelt, és mintha büszkeséget fedeztem volna fel a tekintetében.

/2 hónap múlva/

Rászoktam az embervér szívásának mámorára és szinte lehetetlen volt megállnom, hogy ha elment előttem egy gyönge, törékeny halandó, ne öljem meg. Még akkor is gyilkoltam, ha épp nem voltam szomjas. Agresszív és vérszomjas lettem, szórakozásból is gyilkolásztam.
Egyik délután Dominicnak el kellett mennie a közeli városba, akadt valami elintéznivalója. Nem kérdezősködtem, csak tudomásul vettem, hogy el kellett mennie. Kimentem az erdőbe, hogy a szokásos játékomat űzzem a vadállatokkal. Megkergettem őket, aztán csapdába csaltam, de végül nem ittam belőlük és meg se öltem egyiket se. Csak szórakoztam velük. Szerencsétlenek rémülten rohantak előlem az összes lehetséges irányba, én meg nevetve hajkurásztam őket.
Végül kinéztem magamnak egy életerősnek tűnő őzet és azt hajtottam tovább. Hirtelen valami fura szag csapta meg az orromat. Vámpír és emberszag keveréke. Pár pillanattal később meg is láttam őket: egy vámpírlány és egy emberfiú. Befékeztem és azzal a lendülettel felugrottam egy fára, hogy elrejtőzzek. A lány felém kapta a tekintetét, így kénytelen voltam meghúzni magam mégjobban, mint amennyire eddig is elrejtőztem.
A vámpír közelebb lépett, hogy megnézzen, én meg próbáltam a lehető leghalkabban feljebb mászni. Mikor visszahátrált és megfogta a fiú csuklóját és elkezdte feszülten húzni kifelé az erdőből, leugrottam közvetlenül mögéjük.
- Bú! - A lány megperdült, és úgy tűnt, nem hisz a szemének.
- Loren...? - Meglepődtem, hogy tudja a nevemet. Tényleg sok mindenre nem emlékezhettem.
- Ismerlek? - Kérdeztem vissza halkan morogva. Nem felelt, csak a mellette álló fiúra nézett.
- Lory! - Az hozzám lépett és átölelt. Az illata olyan ismerős volt, és annyira csábító, hogy megőrjített. Megfogtam a karját és egy fának repítettem, majd odaugrottam hozzá, lefogtam és megharaptam. Szívogatni kezdtem a vérét, amely minden eddig kóstolt embernél finomabb volt. A lány egy pillanatig sokkot kapva állt, de még akkor se támadott rám, mikor kijózanodott, ehelyett rámkiáltott.
- Loren! - Morogva felnéztem rá, nem értettem, mi baja. - Ne csináld, ő a testvéred, nem akarhatod bántani! - A hangja meglepően nyugodtan csengett.
- Nekem nincs testvérem. - Lassan felemelkedtem, de a testtartásom fenyegető maradt. Nem mozdult meg, egyhelyben állt és csak nézett rám.
- De igen, van. Ő a bátyád, Loren. - Pillantott a földön fekvő, falfehér arcú, ziháló fiúra.
- Nem is ismerem. Ahogy téged se. - Semmilyen érzelmet nem mutatott, ami kissé megzavart.
- Nem emlékszel, igaz? Dominic biztos teletömte a fejedet a hazugságaival. - Ez kemény ütés volt, de csak felhergelt.
- Dominic szeret engem. Csak ő van nekem, ahogy neki én. - Morogtam, de ő csak megingatta a fejét.
- Dominic elrabolt téged és átváltoztatott. Te nem akartad ezt.
- Hazudsz. - Sziszegtem, jobbnak láttam menekülni. Semmiképp nem akartam nyílt lenni, mert az veszélyes. Tettem hátrafele egy fél lépést. Oldalra döntötte a fejét.
- Miért hazudnék? Azért mondod ezt, mert te is érzed, hogy csak az igazat mondom. - Tett felém egy lépést, majd megállt. - De ez nem a te hibád, nem tudhattad. - Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért inkább megfordultam és elrohantam, össze voltam zavarodva, már nem tudtam, kinek hihetek. Mikor a folyóhoz értem, leültem a partjára, és engedtem kitörni a melkasomból a zokogást. Nem értettem már semmit.
Nem tudom, meddig ülhettem ott, de elég sokáig ahoz, hogy kezdjen derengeni néhány dolog. Elsőnek a fiú neve jutott az eszembe, akit megharaptam. Szabolcs. Utána kezdett az is rémleni, hogy közöm van hozzá, de ahoz már több idő kellett, hogy rájöjjek, mi köt hozzá. De sikerült végül visszaemlékeznem arra, hogy ő a bátyám, és, hogy nagyon szeretem.
Amint ezek tisztázódtak bennem, felálltam és visszamentem hozzá. Láttam, hogy a lány ott térdel mellette, és láttam a tettem következményét. A fivérem miattam szenvedett az átváltozástól. Óvatos macskaléptekkel odamentem mellé és letérdeltem, megfogtam a kezét, ami kezdett kihűlni, de még puha volt.
- Bátyám... - Suttogtam megtörten. - Én... Én annyira sajnálom... - Komolyan gondoltam, de a szavaknak most nem volt értelmük. Visszafolytottam a sírásomat. - Bocsáss meg nekem, kérlek. - Nem tudtam hangosabban beszélni a suttogásnál. A lány nem mozdult, csak ült és nézett bennünket. Kicsit megszorítottam a Bátyám kezét, aki nagyon, nagyon lassan rázárta az ujjait a kezemre.
- Húgom. - A hangja halk volt és legyőzött. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy miattam szenved.
- Az én hibám. - Elcsuklott a hangom, elengedtem a Bátyám kezét és elmenekültem.
- Várj! - Hallottam a lány hangját a hátam mögül. Megálltam, de nem néztem vissza. - Nem a te hibád, Loren! Csak kérlek, ne hagyd most magára. - Éreztem magamond a tekintetét, de nem fordultam meg.
- Nem maradhatok. Miattam szenved. - Tisztán lehetett hallani a hangomon, hogy sírok, de most még ez sem érdekellt.
- De ha elmész, még jobban fog szenvedni! - Elhalkult a hangja. - Azt nem akarod, ugye?
- Nem. - Nyöszörögtem.
- Akkor gyere vissza. - Suttogta. Ledermedve csak álltam, nem tudtam, mit tegyek. - Kérlek. - Mondta halkan. Ránéztem, majd le a Bátyámra.
- Nem tudom... - Döntésképtelen voltam.
- Ő is ezt szeretné. - Nézett le ő is a földön fekvő Szabira.
- Jobb lesz neki nélkülem. Úgy... Úgy biztonságban lesz... És ott vagy neki te is. - Lassan hátrálni kezdtem, hogy amint elérem a megfelelő távolságot, elfuthassak.
- Nem! - Rázta meg a fejét a vámpírlány. - És nem csak neki van rád szüksége. - Egy pillanatra felcsillant a szememben a kíváncsiság, de azonnal el is rejtettem a komor maszk mögé.
- Oh, valóban? Ugyan kinek? - Újra megkeményítettem a pajzsomat, eszembe jutott, amit Dominic mondott. Ez a lány Darren testvére, biztos azért védi, hogy csapdába csaljon és megölhessenek. Szofinak hirtelen összeszűkült a szeme.
- Te nem bízol bennem. - Állapította meg a nyilvánvalót.
- Nem. - Jelentettem ki kemény hangon.
- Akkor ne tedd. - Megordult és visszament Szabihoz, én meg megingattam a fejemet, majd magam mögött hagytam őket. Visszamentem a házhoz és mászkáltam egy darabig, majd leültem a lépcsőre és csak vártam Dominicot.
Nemsokára meg is érkezett. Eldöntöttem, hogy nem titkolózok, elmondok neki mindent. Nagyon vidám volt, lehajolt hozzám és megcsókolt.
- Szia! - Vigyorgott.
- Beszéltem a lánnyal. - Kezdtem lehangolódva. - És majdnem megöltem... a... a saját Bátyámat... - Megint sírógörcs kerülgetett.
- Beszéltél a lánnyal? - Kerekedtek ki a szemei. - És... Ki a fene mondta neked egyálltalán, hogy a bátyád?! - Kezdett dühös lenni.
- A lány mondta... De Szabi átváltozott. - Mondtam vékonyka hangon, a nyakamat behúzva. Elsápadt, bár nem tudtam, miért. - Menekülnünk kell? - Egy pillanatig gondolkozott, végül rámnézett és bólintott.
- Igen, muszály lesz. Most bosszút akarnak állni rajtunk. - Mondta komoran.
- Mit... Mit ártottunk nekik? - Kérdeztem vékonyka hangon nyöszörögve. Nem válaszolt, csak megragadta a csuklómat és felrángatott az emeletre, elővett egy bőröndöt és elkezdte beledobálni a ruhákat. - Most azonnal indulnunk kell? - Nekipréselődtem a falnak félelmemben. Komor arcal rámnézett, de közben pakolt.
- Nem. Hajnalig várhatunk. Pakolj össze, addig én intézek egy helyet, messze innen egy másik városba. - Megpuszilt. - De addig el ne hagyd ennek a háznak a küszöbét, világos?
- Ühüm. - Megszeppenten bólogattam.
- Helyes. - Bólintott, és kiugrott az ablakon, magamra hagyva engem. Lassanként összepakoltam a ruháimat egy másik bőröndbe. Mikor elkészültem, odamentem a nyitott ablakhoz és kinéztem rajta.
- Most mi igaz, és mi nem? Kiben bízhatok meg? - Grimaszoltam rá a fákra. A Nap sugarai áthatoltak a ritkás lombokon és elérték az arcomat. Becsuktam a szememet és csak élveztem a napsütést. Hirtelen megéreztem Darren illatát a közelből, kipattantak a szemeim és a tekintetemmel kerestem a fiút. Félig elbújva, de remekül láthatóan állt, és csak nézett rám, én meg rá. Mereven figyeltük egymást, miközben mérlegeltem a lehetőségeimet.
Végül kiugrottam az ablakon, de ő nem mozdult, kifejezéstelen arcal nézett rám.
- Engem keresel? - Vetettem oda a kérdést kőkemény hangnemben.
- Nem. - Felelte ugyanolyan keményen. - Csak épp erre jártam. - Visszaugrottam az ablakba és nemtörődöm stílusban közöltem vele, amit hallottam.
- Hagytad elmenni a zsákmányod. - Erre elkapott egy kissebb vadat és leült a helyére lakomázni, de továbbra is nézte az ablakot, mintha valami érdekes film menne. Kuncogtam egy kicsit, mert viccesnek tartottam a reakcióját. - Ez meggyőző volt. - Pimasz vigyor jelent meg a képén, de továbbra is nyugodtan, ráérősen üldögélt a helyén, mint valami kiscserkész a tábortűznél. - Dominic, ha minden igaz, nemsokára hazaér. - Könnyed, társalgó hangnemmel enyhítettem a kijelentés fenyegető élét. Biccentéssel jelezte, hogy megértette.
- Az remek. Na, és hová ment? - Ugyanolyan csevegő hangot használt, mint én, de tudtam, hogy ez nem csak egy udvarias kérdés, ezért hazudtam.
- Ajándékot vesz nekem. Annyira figyelmes! - Elbűvölten pislogtam az ég felé, nehogy kiolvashassa a szememből a hazugságot.
- Aha. - Grimaszolt, és kissé dühösen beleharapott a szarvas nyakába. Ravaszul elvigyorodtam.
- Nem tán zavar? Nincs barátnőd? - Néztem le rá sajnálkozva. Nevetett, mintha vicces lett volna a kérdésem, de átláttam a szitán. - Szóval elhagyott. - Rám nézett és keserűen felnevetett.
- Ennyire látszik?
- Hát... - Nem tudtam, mit mondjak, végül az igazság mellett döntöttem. - Igen. - Kedvesen rámosolyogtam. - Na, meséld el, mi volt. - Maga elé nézett, láttam, hogy gondolatban máshol jár.
- Igazándiból nem az ő hibája volt. Másé. - Letörölte a szájáról a vért. A mozdulata valahonnan ismerős volt. - Ő csak az áldozat. - Újabb furcsa érzésem támadt, többet akartam tudni.
- Oh... Mesélj még! - Kértem őszinte kíváncsisággal.
- A régi ellenségem elrabolta azt a lányt, akit szeretek. Átváltoztatta vámpírrá és ő most semmire sem emlékszik. Nem emlékszik kettőnkre. - Ugyanazt a mondatot mondta el, amit Dominic. Nem szóltam semmit, a tekintetem ide-oda cikázott, miközben gyengéd tekintettél figyelt. Kezdtek összeállni bennem az apró darabkák teljes képpé.
- Nem. Nem vagyok annyira mázlista. - Suttogtam magamnak, de meghallotta.
- Mire gondolsz? - Nézett rám.
- Te az ellenségem vagy, ahogy Dominicé is. - Jelentettem ki, majdnem teljes meggyőződéssel. - ÉN nem lehetek Ő. - Majdnem, hogy olyan volt, mintha nem is hozzá beszélnék, inkább csak hangosan gondolkoznék. Szomorúan nézett rám.
- Ahogy én az ellensége vagyok, úgy ő az én ellenségem is. És aki elrabolta a lányt, az az ellenségem volt. - Mondta, mire igen "értelmes" tekintettel fintorogtam rá.
- He? - Halkan, édesen felnevetett, majd újra komor lett és a földre pillantott, lassan megingatta a fejét.
- Nekem csak egy ellenségem van. Az pedig Dominic.
- Szóval - Kezdtem összegezni a hallottakat. - Dominic elrabolta a lányt, akit szeret... tél, vagy még most is szeretsz? - Úgy hadonásztam az ujjaimmal a levegőben, mintha összegabalyodott szálakat próbálnék szétszedni. Darren arca kisimult, gyengéd lett.
- Mindig is szeretni fogom. - Hirtelen elöntött az irigység. Irigyeltem azt a lányt, aki ennyire szerencsés, hogy ilyen párja lehet.
- De ő most vámpír, és nem emlékszik rád. - Végre sikerült kibogoznom a "csomót", amit a történet kusza szálai alkottak. - Oh, ez annyira szomorú! - Nagyon sajnáltam azt a szerencsétlen fiút. Felsóhajtott és szomorúan nézett rám.
- Igen, az... Még akkor se emlékezne erre az egészre, ha ezt így elmesélném neki, mint most neked. - Nézett fel rám. Attól a szomorú tekintettől könny szökött a szemembe, amit azonnal makacsul le is töröltem.
- Jó lehet neki...
- Úgy gondolod? - Figyelte az arcomat. Leugrottam elé, egy valamit tudnom kellett. Alig fél méterre értem földet tőle.
- Mond, hogy nem én vagyok az a lány. - Kértem suttogva. Már épp szóra nyitotta a száját, mikor Dominic hirtelen előbukkant az egyik bokor mögül, a szemei vérben forogtak, iszonyú dühös lehetett. Hátrahőköltem a haragja láttán. - D... Dominic? - Szinte nem is nézett rám, csak dühödten -, mint valami felingerelt bika - méregette Darrent, lassan tett felé egy lépést, folyamatosan morgott és ugrásra kész volt. - Azt hiszem, én bemegyek a házba... - Mondtam irreálisan vékonyka hangon és befutottam a kis romba, az ablakból figyeltem tovább az eseményeket. Dominic valamit sziszegett Darrennek, de nem értettem, mit és tett felé még egy lépést. Darren nem hátrált, ugyanúgy harcra kész volt.
Halkan nyöszörögtem, a dolgok kezdtek komolyra fordulni, mintha amolyan innen-már-csak-az-egyikőnk-távozik-élve harc készült volna. Pár másodperc múlva nagyon durva összecsapás következett. Felsikkantottam és a szám elé kaptam a kezeimet, kirohantam és a fiúk közé álltam.
- Ne! - Kiáltottam rá Darrenre. - Kérlek! Ne bántsd. - Könyörögtem, féltem, hogy elveszítem Dominicot, hisz csak ő volt nekem. Darren rám nézett, majd felegyenesedett, kifürkészhetetlen pillantással nézett rám pár másodpercig.
- Azt akarod, hogy ne bántsam? - Nagyon halkan kérdezte, úgy, mint aki nem akarja elhinni.
- Te már tudod, milyen az, ha senkid sincs. Nekem... Nekem csak ő van. Képes lennél elvenni tőlem? - Kétségbeesetten néztem rá, kicsinek és gyengének éreztem magam, mint a bárány, aki a farkas előtt áll. Lassan hátrált egy lépést, ingatta a fejét, úgy nézett, mint aki szellemet lát, és nem pont ilyennek képzelte. - De nem válaszoltál a kérdésemre. - Kezdtem suttogva. - Én vagyok Ő? - A fiú lassan Dominicra nézett, láttam, hogy fontolgatja a választ. Figyeltem, alig kaptam levegőt, a tüdőm nem bizonyult valami erősnek.
Végül rámnézett, a tekintete majdnem annyira kétségbeesett volt, mint az enyém. Lehajtotta a fejét, úgy válaszolt.
- Igen, te vagy. - Suttogta nagyon halkan.Darren félve nézett fel rám, mintha a reakciómtól tartana. Meglepetésemben bent rekedt a levegő a tüdőmben, az ajkaim résnyire nyitva maradtak, alig akartam hinni a fülemnek. Kétségbeesetten figyelt, láttam rajta, hogy szinte bármit megadna, hogy belelásson a fejembe. Összecsaptam a fogaimat, picit megráztam a fejemet és pisolgtam párat, majd Dominic felé fordultam.
- Igaz ez? Elraboltál, és akaratom ellenére átváltoztattál? - Halk morgás tört fel a torkomból. Dominic félve állt és nézett ránk, majd meglepetéssel a hangjában válasz helyett egy kérdéssel felelt.
- Loren, te... Tényleg az ősellenségünknek hiszel, és nem nekem?
- Nem... Már nem tudom, kinek higgyek. - Majdnem sírtam az elkeseredéstől. Darren rámnézett és halványan elmosolyodott.
- Higgy magadnak. - Dominicra, majd rá néztem, egyenlőre még Dominic szavainak hatása alatt álltam, de néhány részlet, - mint a Bátyám és Szofi - kezdett rémleni. A fiúk úgy álltak, mint egy rakás szerencsétlenség, lélegzetvisszafolytva várták, most mit is fogok tenni. Enyhe, nyárias szellő borzolta meg a hajamat, és részben Darren-, részben pedig az álltala elejtett őz illata homályos emlékeket hozott a felszínre. Darrent szerettem. Odaugrottam hozzá és szorosan átöleltem.
- Darren! - Megkönnyebbült nevetés tört föl a melkasából, szorosan magához ölelt.
- Lory... - Leírhatatlanul boldogan csengett a hangja, én pedig boldog voltam, hogy ő boldog. Belefúrtam az arcomat a vállába és belélegeztem az illatát, ahogy ő is az enyémet. Érezhetően nem akaródzott neki elengedni engem.
- Szeretlek. Nagyon. - Kibuggyant belőlem az addig visszatartott sírás és teljes erővel megrázta a hátamat. Hirtelen valami nedvessék csöppent a nyakamra. Majd megint és megint. Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek, az engem szorosan ölelő Darrennek is folynak a könnyei.
- Én is téged, Lory. - Suttogta folytott hangon.
- Menjünk haza! - Kértem, ő meg bólintott és Dominicra pillantott, aki sötét pillantással méregetett bennünket.
- Nem mentek innen sehova. - Sziszegte. Minden bátorság elpárolgott belőlem, átöleltem Darren karját, úgy bújtam el mögé. Dominic támadó pózt vett fel, morgott, iszonyat dühös volt, tett felénk egy lépést, vörös szemei villámlottak. Nyöszörögtem, hátrálni akartam, de Darren karja odaszögezett, ahol voltam, mivel ő nem moccant, gyengéden a háta mögé terelt, hogy megvédjen. Szorítottam a karját, féltem a következő percektől. Darren mélyen Dominic szemébe nézett, fenyegető volt a testtartása, akárcsak a hangja és a pillantása.
- Fogd már fel, hogy vesztettél, Dominic! - Halkan felmordult. Dominic is halkan morgott, majd lassan hátrálni kezdett.
- Esküszöm, még visszajövök, és bosszútállok ezért. - Sziszegte, majd sarkonfordult és elrohant. Fellélegeztem és lehuppantam, amiből kiterülés lett, mintha elájultam volna. Hallottam, ahogy Darren leguggolt mellém. Az arcom kifejezéstelen volt, nem moccantam, mintha komolyan nem lennék magamnál. Bizonytalanul végigsimított a karomon, majd visszahúzta a kezét.
- Lory... - Nagyon halkan suttogott, annyira, hogy alig hallottam.
- Ümmm. - Továbbra se mozdultam, csak jeleztem, hogy még élek.
- Lory, kérlek, mondj valamit! - Aggódva a kezei közé fogta az arcomat.
- Mit mondjak? - Kérdeztem rekedtesen csengő hangon.
- Mire gondolsz most? - Halkan beszélt, aggódóan. Kinyitottam a szemeimet és rápillantottam.
- Győztünk? - Halványan elmosolyodott, látszott, mennyire megkönnyebbült.
- Egyenlőre igen. - Nézett folyamatosan. - De nem tudom, mi lesz később. Viszont az tény, mivel több ezer évet várt ezzel a bosszúval, most sem fogja elsietni. - Állt fel az utolsó mondat végén.
- Akkor jó. - "Ájultam" vissza. Darren gyengéden a karjaiba vett egy sóhaj kíséretében, majd belepuszilt a hajamba. - Hazamegyünk. - Jelentette ki. Úgy tűnt, nem lehet rávenni, hogy letegyen. Átöleltem a nyakát és a vállára hajtottam a fejemet, megnyugtató volt az illata és a karja körülöttem. Emberi tempóban sétált vissza velem a kastélyba. A végére tényleg elaludtam, mivel jó ideje nem pihentem már úgy, hogy ne legyenek rémálmaim.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mocorogtam egy kicsit, hogy kényelmesebb legyen. Végülis a kifáradtság erőt vett rajtam és nyugtommaradva aludtam tovább. Egyszercsak puha matracot éreztem magam alatt, így kinyújtóztam és még pár órát átaludtam. Mikor felébredtem, Darren mellettem feküdt és nézett, mint aki mindjárt felfal a tekintetével.
- Jó reggelt. - Mosolygott rám, majd közelebb csúszott hozzám. - Hogy érzed magad?
- Jobban. - Motyogtam és közelebb araszoltam hozzá, majd a melkasára feküdtem. Mosolyogva átölelt és símogatta a hátamat. - Hogy van a Bátyám? - Kérdeztem nagyon halkan.
- Jól van. Szeretnéd látni? - Némán bólogattam.
- Akkor gyere. Odalent vannak. - Mosolygott rám. Felálltam, és elindultam lefelé, bár ide-oda támolyogtam, nem álltam biztosan a lábaimon. Darren megfogta a kezemet és nem engedte, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Amint megláttam a lent ácsorgó Bátyámat, lerohantam hozzá és átöleltem, ő meg szorosan visszaölelt, úgy, hogy ha ember letttem volna, tuti a fulladás közelébe értem volna. Hadarva elmeséltünk egymásnak mindent, mindeközben Darren és Szofi mosolyogva figyeltek bennünket.

/Dominic/

Elutaztam végül is a város másik felébe, még ha egyedül is. Franciscohoz mentem, aki szintén egy erdőben élt, de egyedül. Nehéz volt megtalálni a házát, mivel elég jól el volt rejtve.

- Francisco!! - Kiáltottam, mikor tövv órás kóborlás után megtaláltam a romot. Rámnézett és nagy szemeket meresztett, láttam rajta, hogy meglepődött, nem számított rám.

- Nem, a Mars ura! - Vigyorogtam, mire ő is elvigyorodott.

- Mi járatban errefelé?

- Bosszú. - Feleltem egyszerűen. - Már majdnem sikerült, de... Elvette tőlem a lányt, és most vissza akarnék vágni, de kellene egy kis segítség. - Gonoszul elvigyorodott és félredöntötte a fejét.

- Ezer örömmel segítek. - Tudtam, hogy számíthatok rá.

- Remek. Négyen vannak, úgyhogy kellünk még egy páran. - Hangosan kezdtem gondolkozni. - Én Joshuára gondoltam. Meg a barátnőjére, Angiere. Esetleg még Derek jöhetne. Meg Daniel. - Fancisko lassan, egyetértően bólogatott.

- Hm. Ez jó ötlet... Rég nem találkoztam velük, van mit bepótolni. - Vigyorgott.

- Induljunk. - Biccentettem, forrt bennem a bosszúvágy. Fél nap alatt sikerült mindenkit összeszednem, és estére már a házban voltunk a kastély közelében, ahol Loryval voltam. Leültünk az asztalhoz, mindenki engem nézett.

- Mi a terv? - Kérdezte Derek.

- Kicsaljuk őket. Darren az enyém, Lorent nem bánthatjátok. - Felvettem Lory pólóját, és körbeadtuk. - Ez az ő illata. - Mindannyian megszagolták a ruhadarabot, bólintottak. - Őt hagyjátok. A másik lányt és a fiút kinyírhatjátok. Utána miénk lesz a kastély és szabadon vadászhatunk, ráadásul a falu is itt van a közelben.

- Mikor indulunk? - Tették fel a legfontosabb kérdést.

- Holnap hajnalban. Mikor Loren és a kedves barátja - Mondtam ki undorodva a szót, - vadászni indulnak. Odaterelünk valamit Lorykának. Egy embert, esetleg valami erdei állatot, szarvast, vagy valamit. A könnyű prédának nem tud majd ellenállni. Mikor Loren kijön, Darren követni fogja. Ti elkapjátok a lányt, és ha jön a másik kettő, végeztek velük. - Bólintottak, tetszett nekik a terv.
- Rendben.

/Loren/

Estefelé kibotorkáltam félkómás állapotban a fürdőszobába, bár vagy ötször eltévedtem közben, Darren meg kuncogva nézte a szerencsétlenkedésemet, ahelyett, hogy segített volna. Egyszercsak kintről neszezés hallatszott, majd csöngettek. Ijedtemben nekiszédültem az ajtónak.
- Ki a fene tette ide ezt az izét? - Morogtam. Darren vetett még rám egy utolsó pillantást, utána halkan nevetve lement. Végre valahára betaláltam végülis a fürdőszobaajtón és le tudtam zuhanyozni. Mikor végeztem a fürdéssel és a hajmosással, a kőkorlát széléhez mentem és lekiabáltam az érkezőknek és az itt lakóknak. - Jóéjszakát, akárkik is vagytok! - Kiabáltam le, majd elmentem aludni. A fejem alig ért a párnához, már durmoltam is.

Vámpírok és Farkasok // 3. fejezet (Szofi)

Reggel hangos puffanásra ébredtem.
Mi a fene...? - motyogtam álmosan, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Ásítozva felálltam, és halkan az ajtóhoz osontam, és füleltem. Nem hallottam semmi különöset, így annyiban hagytam és visszavánszorogtam az ágyba, de már cseppet se voltam álmos. A plafont bámulva feküdtem egy ideig, aztán meguntam, így felpattantam és előkerestem egy lila ruhát a szekrényből. Felkaptam magamra, aztán hátra fogtam a hajamat, és megmostam az arcomat. Közben eldöntöttem, hogy mit is fogok csinálni.
Síri csendben kisurrantam az ajtón, és halkan lépkedve, - hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit, - végigsétáltam a folyosón. A kastély másik vége felé vettem az irányt. A könyvtárba.
A könyvtár hatalmas volt, - egy óriási terem, ahol a polcok a tetőig értek, és minden telis-tele volt könyvekkel. Körbenéztem, és kiszúrtam magamnak egy könyvet valahonnan a magasból. Könnyedén felmásztam érte, lefújtam róla a port, és kimentem a kertbe olvasni.
Leültem egy tölgyfa árnyékába, kinyitottam a régi könyvet és olvasni kezdtem. Teljesen belemerültem, nem is nagyon figyeltem másra, aztán egyszer csak halk sóhajt hallottam a fákon túlról. Felpillantottam a könyvből, és akkor megláttam Szabit. A fűben feküdt a napon, amit én biztosan nem csináltam volna soha. Nem kedveltem túlzottan a napot.
Pár másodperc után lesütöttem a tekintetemet a könyv lapjaira. Szerintem azt se tudja, hogy itt vagyok.
Nem akartam bámulni, nem is akartam foglalkozni vele, de egyszerűen képtelen voltam a könyvre összpontosítani. Annyi eszem azért még volt, hogy az arcom előtt tartsam.
Ismételten felpillantottam, de nem kellett volna, mert többet nem tudtam róla levenni a szememet. Felült, de a tekintetét nem emelte fel. A szél, és a nap sugarai könnyedén játszadoztak vörös hajával, ami ebben a fényben olyan árnyalatot vett fel, mint a perzselő tűz. Az arcom elvörösödött, és észrevétlenül megráztam a fejemet hogy kitisztuljon, de a tekintetemet nem tudtam elszakítani tőle.
Megrázta a haját, - nekem meg kihagyott a szívverésem. A kastély egyik ablaka felé pillantott, pontosabban a hálószobájuk ablaka felé. Aztán nagyon halkan suttogott valamit. Nem értettem tisztán, ezért felemeltem a fejemet és némán hallgatóztam.
- Hugi, Hugi... - suttogta nagyon halkan, miközben még mindig az ablakot fürkészte. Lesütöttem a tekintetemet, magam elé húztam a könyvet és olvastam tovább. De a szemem előtt már nem azok a képek jelentek meg, amikről olvastam. Attól gondolatban nagyon, nagyon messze jártam.
Hallottam, hogy feláll és elkezd sétálgatni a kertben, de nem mertem ránézni. Olvasni próbáltam, figyelmesen fürkésztem a betűket, összeraktam őket szavakká majd mondatokká, de a jelentésük elveszett. A szemem előtt még mindig ugyanaz a kép lebegett, és sehogyan sem tudtam kiverni őt a fejemből.
Volt egy pont, amikor egyszerűen elegem lett a saját hülyeségeimből. Felpattantam a fa árnyékából, összecsaptam a könyvet és sietősen megindultam a kastély felé. De legnagyobb szerencsétlenségemre Szabi észrevett.
- Bocsáss meg, megzavartalak? - Kérdezte az arcomat fürkészve. Megtorpantam, de képtelen voltam a szemébe nézni.
- Dehogy.
- Oké - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Aprót bólintottam, hihetetlenül zavarban éreztem magam. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Nem tudtam, hogy tűnhetnék el a közeléből, mégpedig a lehető leggyorsabban.
- Hát akkor... akkor én megyek is vissza, a könyvtárba - habogtam hülyén, miközben átkoztam magamat. Nem válaszolt, de a szíve nagyon hangosan vert, amit nem tudtam mire vélni. Fél valamitől? Megijedt? Esetleg... gyanakszik?
Muszáj volt az arcára néznem, hogy kiolvashassak valamit a tekintetéből. Lassan felemeltem a fejemet és rápillantottam, de ő sarkon fordult és elrohant a kert másik végébe, eltűnt a növények között.
Egy darabig merengve néztem utána, majd észbe kaptam és villámgyorsan berohantam a kastélyba, egyenesen a könyvtár felé. A kezemben lévő könyvet egy mozdulattal visszatettem a helyére, és leültem az egyik sarokba. A kezeim közé temettem az arcom és felsóhajtottam. Mi a fene bajom van nekem?
Amikor sikerült összeszednem magamat felálltam, és lassan kiballagtam a kertbe. A kastély csendes volt, hát még a kert...
Akkor döbbentem rá.
Elmentek. 

Onnantól fogva minden ugyanúgy ment, mint azelőtt. Darren és én is tökéletesen megvoltunk a saját kis világunkban, a gondolatainkba feledkezve tettük automatikusan azokat a dolgokat, amiket általában csináltunk. Néha váltottunk egy-két szót, de soha nem beszéltünk semmi konkrét, vagy fontos dologról. Csak voltunk, és kész. Semmi több.
Két hétig ki sem mozdultam a kastély környékéről, ahogy általában. Vadászni természetesen elmentem, de amikor az erdő és a falu határához értem, mindig elmerengtem egy pillanatra. Vajon mi lehet velük? Elfelejtettek már minket? Biztosan. De sohasem folytattam ezt a gondolatmenetet, inkább csak sarkon fordultam és visszamentem az erdőbe. A kastély körül sétálgattam, amikor egy hangra lettem figyelmes. Megtorpantam egy pillanatra. Nem, az nem lehet... - győzködtem magamat, majd egy nagy levegővétel után tovább indultam.
Valamivel később, amikor visszamentem a kastélyba, még a szokottnál is nagyobb csend volt. Darren sehol. Biztos vadászik... - futott át az agyamon, aztán hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat.
Megkapaszkodtam a lépcső korlátjába, és lehunytam a szememet. próbáltam meggyőzni magamat hogy csak képzelődöm, de Szabolcs illata az egész kastélyban tisztán érezhető volt. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megőrülök...
Kirohantam a kastélyból, egyenesen az erdőbe. Fogalmam sem volt, merre rohanok; a célom az volt, hogy minél messzebb kerüljek ettől az átkozott vidéktől. Amikor elfáradtam, leguggoltam egy kis patak mellé, és megmostam az arcomat. Kinyitottam a szememet, és csak néztem a tükörképemet. A bőröm eszméletlenül világosnak tűnt a hajam mellett, a szemem szokásosan vörös volt. Az ajkaim fehérek. Valami hülye növény akadt a hajamba, de meg se próbáltam kiszedni. Csak néztem a vizet, mozdulatlanul.
Hirtelen egy tengerkék szempár jelent meg mellettem a víztükörben. Szabi szemei.
Felsikkantottam, és a kezemben lévő követ belehajítottam a vízbe, és azzal a lendülettel hátrébb ugrottam. Eszem ágában sem volt megfordulni, hisz tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem egy nagyon veszélyes játékot.
A víztükörben láttam, hogy leguggol mögöttem. De nem, nem guggolhat le, hisz nincs is itt. A rohadt életbe!
- Szofi... - ejtette ki halkan suttogva a nevemet. Lehunytam a szemeimet, veszettül kapkodtam a levegőt, és megtámaszkodtam remegő kezeimen magam mellett.  Nem is tudtam, hogy az őrületnek van ilyen fajtája...
Felállt és elém sétált, letérdelt velem szembe, a tekintetem egy vonalba került az övével. Aggódva fürkészte az arcomat.
- Megijesztettelek?
Némám megráztam a fejem, és kezdtem rájönni, hogy ez a valóság. Muszáj volt rákérdeznem, hogy ugyan mit csinál itt, az erdő közepén, ahol a vámpír se jár, - de természetesen a kivétel erősíti a szabályt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. Elmosolyodott.
- Téged.
Elakadt a lélegzetem.
- Itt vagyok - mondtam halkan, mivel jelenleg többre nem futotta. Nem szólalt meg, csak mosolygott, nekem pedig szép lassan kitisztult a fejem. Szabi valószínűleg Darrent keresi.
Feltápászkodtam és leporoltam a szoknyámat.
- Nem tudom, hol van Darren - mondtam őszintén.
- Lorennél - jelentette ki mosolyogva. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, aztán lesütöttem a szemet.
- Világos. Akkor... miért jöttél?
Nem láttam az arckifejezését, amit utólag már bánok is. Halkan felsóhajtott.
- Hiányoztál.
Kis híján felnevettem ekkora képtelenség hallatán.
- Hogy én? - Kérdeztem nagy szemekkel. Még mindig mosolygott.
- Igen, te - felelte egyszerűen. Lassan megingattam a fejemet, nem tudtam elhinni. Végül rápillantottam, és úgy döntöttem, kimondom az igazságot, hisz semmi értelme tagadni.
- Te is hiányoztál - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Leült mellém a fűbe, és némán hallgatott. Nem láttam az arcát, ezért muszáj volt rápillantanom, de egek, bár ne tettem volna! Engem nézett. Azokkal a kavargó, tengerkék szemeivel. Éreztem, hogy elvörösödöm. Rögtön elkaptam a tekintetemet, és idegesen félretűrtem a hajamat.
- Mit nézel? - Kérdeztem a kelleténél talán egy kicsit idegesebben, miközben a víztükörre pillantottam. Az arcom olyan vörös volt, hogy most aztán senki sem mondhatta, hogy holtsápadt vagyok. Emberinek néztem ki, de nem gondolkoztam ezen sokáig, ugyanis egy forró kéz érintette a hajamat.
- A hajadat... - suttogta halkan, és csak akkor jöttem rá, hogy ez most a válasz a kérdésemre. Végigsimított az arcomon, a bőre ezerszer forróbb volt az enyémnél. - ...az arcodat... - mélyen a szemebe nézett, pillantása fogva tartotta az enyémet, - ... és a szemeidet. 
Elképesztő mosolyát látva a szívem ezerszer hevesebben vert, és elakadt a lélegzetem. Csak néztem a szemeit, teljesen elvesztem a kék tengerében...
Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, és egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy normalizáljam a légzésemet. Amikor kinyitottam, még mindig engem nézett, és olyan közel hajolt hozzám, hogy nem éreztem a levegőréteget közöttünk.
- Gyönyörű vagy... - suttogta. Képtelen voltam megszólalni, ehelyett csak mélyen a szemébe néztem.
Lassan, nagyon lassan hozzáérintette az ajkait az enyémekhez. Éreztem a testéből áradó forróságot, aminek hatására kellemes borzongás futott végig rajtam. Nem gondolkoztam többet; lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam, az ajkaim elnyíltak. Éreztem, hogy elmosolyodik, és megcsókolt, leírhatatlanul finoman.
Szinte azonnal visszacsókoltam, a szívem hevesen vert, az arcom kipirult. Az egyik kezével támaszkodott, a másikat a nyakamra simította. Az érintése mintha elektromos lett volna. Felsóhajtottam, és eszem ágában sem volt elhúzódni. Megfogalmazni sem tudom azt az érzést, annyira élveztem...
Az ajkai egy picivel követelőzőbbek lettek, egyre vadabbul csókolt. Az egyik kezemmel végigsimítottam a karján, az ujjaitól egészen a nyakáig. Végigsimítottam a tarkóján, és a hajába markolva húztam közelebb magamhoz. Egész testébe hozzám simult, ami elképesztően jó érzés volt. Akaratlanul is megremegtem, és ismét felsóhajtottam. Nagyon gyengéden megszorította a tarkómat, és úgy húzott még közelebb magához. A szabad kezemet a mellkasára fektettem, a másik pedig vörös hajtincseivel játszott.
Az ajkai elváltak az enyémektől. Lehajolt, és alig érintve a bőrömet, egy csókot lehelt a nyakamra. Nem vettem levegőt, mozdulatlanul ültem, és nem érzékeltem mást, csak az ő érintéseit, de azokat aztán nagyon...
Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd finoman beleharapott, és játékosan megszívta a nyakamat. Erőtlenül megkapaszkodtam a vállába, és lehunyt szemmel próbáltam megszólalni.
- Mit... mit csinálsz? - Kérdeztem akadozó lélegzettel, mert imádtam, amit velem művelt. De egy szempillantás alatt vége lett, elhúzódott és aggódó tekintete az arcomat fürkészte.
- Túl gyors? - Kérdezte aggódva. Megráztam a fejemet.
- Nem, csak... nézz körül.  Az erdőben vagyunk - mondtam, és a mondat végére nem tudtam visszafojtani a vigyoromat.
- Ezen segíthetünk! - Jelentette ki magabiztosan vigyorogva. Értetlenül néztem rá.
- Mire gondolsz? - Kérdeztem kíváncsian. Odahajolt hozzám, nagyon, nagyon közel.
- Menjünk vissza a kastélyba - suttogta az ajkaim közé, majd finoman megcsókolt.
Elakadt a lélegzetem, de némi fáziskéséssel visszacsókoltam, és egyetértően bólintottam. Te jó isten, mi lesz ebből...
Felálltam, de még mindig az előbbi csók hatása alatt voltam, így beletelt egy percbe, mire megtaláltam az egyensúlyomat. Végül sikerült egy helyben megállnom, és roppant büszke voltam magamra. Szabi jót mulatott rajtam, aztán kuncogva felállt, és elindultunk vissza a kastélyba.
Csendesen mentünk, nem szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondani. Szabi a kezem után nyúlt, és összefűzte az ujjait az enyémekkel. Elmosolyodtam, megtorpantam egy pillanatra, lábujjhegyre álltam és egy csókot leheltem a nyakára. Lehajolt hozzám, hogy hosszabb legyen a csók, és pedig vágyakozva megcsókoltam az ajkait. Emlékeztetnem kellett magam, hogy még mindig az erdőben vagyunk, így kénytelen voltam elhúzódni tőle, amire egy mosoly volt a válasz.
Nemsokára visszaértünk a kastélyba. Ahogy bementünk, Szabi átkarolta a derekamat, én pedig megfordultam a karjaiban és mosolyogva átöleltem a nyakát. Egy percig hallgatóztam; odafentről általános hangok szűrődtek le. Darren idegesen járkált a szobájában, a fürdőből pedig víz csobogását lehetett hallani.
- Tényleg itt van a húgod - jegyeztem meg mosolyogva. Felkuncogott.
- Kételkedtél? - Kérdezte incselkedve. Elvigyorodtam.
- Oh, dehogy!
Nem tudtam mást mondani, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta, ezzel megakadályozva a beszédben. Azonnal visszacsókoltam, ő pedig elmosolyodott.
- Menjünk fel - mondta, én pedig bólintottam. Felmentünk a szobámba, és megszokásból becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordultam.
Szabi vigyorogva engem nézett, majd kitárta a karjait és rámmosolygott.
- Gyere ide! - Kérte, én pedig habozás nélkül odaléptem elé. Átölelt, és vágyakozva csókolt meg, amit ugyanúgy viszonoztam. Átkaroltam a nyakát, és a lehető legszorosabban hozzábújtam, élveztem a testéből áradó forróságot.
Szabi hátrált két lépést, aminek az lett az eredménye, hogy nekiütközött az ágynak. Leült a szélére majd lassan hátradőlt, engem is magával húzva. Egy pillanatra ledermedtem, de egy percig se tiltakoztam. Hagytam, hogy lehúzza rólam a pólómat majd a nadrágot is, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a csípőjén. Lehajoltam, feljebb tűrtem a pólóját és lassan végigcsókoltam a felsőtestén. Halkan sóhajtozva tűrte, egészen addig, amíg megszabadítottam a pólójától. Azután következett a nadrágja, majd visszaültem a csípőjére, megtámaszkodtam a mellkasán, előrehajoltam és a szemébe néztem. A szemei szikrákat szórtak, figyelte minden mozdulatomat. Egészen közel hajoltam az arcához, kisimítottam egy vörös tincset a homlokából és végtelenül gyengéden megcsókoltam. Összeszorította a szemeit és visszacsókolt, de éreztem, hogy valami nincs rendben...
Azonnal elhúzódtam.
- Valami... valami baj van? - kérdeztem félénken, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Mosolyogva nézett, és hanyagul megrázta a fejét. Borzasztóan megkönnyebbültem.
Hirtelen kiabálást hallottunk Darren szobája felől. Egy idegen hang volt. Férfihang.
- Mi volt ez? - Kérdezte Szabi, de nem válaszoltam. Egy szempillantás alatt felpattantam és az ablakhoz rohantam. Kinéztem rajta amennyire csak tudtam, de nem láttam be a szobába. Szabi is felkelt és odajött mellém, de most ez érdekelt a legkevésbé. Mivel nem láttam mindent tisztán, egy mozdulattal felálltam a párkányra és úgy hajoltam ki. Aztán megpillantottam a sötétben valakit. Egy idegen vámpírt.
Hosszan kifújtam a levegőt és visszaléptem a párkányról. Végig magamon éreztem Szabi tekintetét.
- Mi az? - Kérdezte. Talán aggódott.
- Semmi - feleltem egyszerűen és becsuktam az ablakot. Furcsán nézett rám.
- Biztos?
Elmosolyodtam és bólintottam. - Biztos.
- Oké - mondta mosolyogva és mit sem sejtve, majd elterült az ágyon. Lehuppantam az ágy szélére, de nem tudtam ránézni. Bűntudatom volt, mert el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Felsóhajtottam és lehasaltam mellé az ágyra, de folyamatosan ezen kattogott az agyam. Ezt Szabi is észrevette, mert átölelte a derekamat és megcsókolt.Viszonoztam, de csak még jobban mardosott a bűntudat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj - mosolygott, de még így se tudott megnyugtatni.
Aprót bólintottam.
- Hát persze - suttogtam vékony hangon, majd felálltam és hátráltam egy lépést. Figyelte minden mozdulatomat, én pedig elnézést kérve berohantam a fürdőbe. Bezártam az ajtót, aztán vettem egy nagy levegőt és felálltam a párkányra. Körbepillantottam odakint, de az idegent nem láttam sehol. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, - ezek szerint tényleg elment.
Lepattantam a párkányról és megmostam az arcomat, majd egy nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót és visszamentem a szobába. Szabi az ágyon feküdt, és a plafont bámulta. Csendesen, lehajtott fejjel lefeküdtem mellé. Arra gondoltam, hogy most biztos nagyon megbántottam.
- Ne haragudj - mondtam halkan, de nem mertem ránézni. A válasz meglepett.
- Miért haragudnék? - Kérdezett vissza értetlenül. Rápillantottam.
- Akkor másképp mondom. Sajnálom, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem az imént.
Szabi felkuncogott, aztán megcsókolt. Nem értettem, miért teszi, de visszacsókoltam.
Aztán kopogtak.
- Gyere - suttogta a hajamba, én pedig aprót bólintottam és kibújva a karjai közül felálltam.Ő is így tett, majd kinyitotta az ajtót. A látványtól szóhoz se jutottam.
- Darren, te...? - Kérdeztem az előttem álló fiútól. Tetőtől talpig csupa kosz és sár volt, a ruhái szétszakadtak, és a tekintete olyan kétségbeesett volt, mint még soha azelőtt. Elképzelni se tudtam, mit művelhetett.
- Elvesztettem - suttogta elgyötört hangon. Azonnal tudtam, hogy Lorenre gondol, de nem akartam elhinni.
- Hogy... hogy mondod? - suttogtam.
- Dominic elvitte. - Halkan és gyorsan beszélt, hogy Szabi ne érthesse, mit mondd. - Egy darabig tudtam követni, de utána hiába. Semmi. Elvesztettem.
Erre a kijelentésére lehunytam a szememet és vettem egy mély levegőt. Aztán kinyitottam és rájuk néztem. Darren rettenetesen ki volt fáradva és látszott rajta hogy már feladta ezt az egészet, Szabinak pedig halvány lila gőze sem volt a történésekről. Szó nélkül elindultam lefele a lépcsőn, hogy Lory keresésére induljak.

Hárman kerestük őt egészen hajnalig, de még csak egy kis nyomot se találtunk. Láttam Darrenen, hogy nagyon el van keseredve, de még akkor se adta fel. Végül beláttam, hogy így nem megyünk semmire, és fáradtan lehuppantam egy nagyobb kőre.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fel, de ők nem így gondolták. Szabi leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett.
- Szerinted fel kellene adnunk? - kérdezte halálosan komolyan. Hevesen megráztam a fejem, és azonnal rávágtam a válaszomat.
- Nem! - Egy kicsit elhalkult a hangom. - Csak... ez így reménytelen, hisz már mindenhol kerestük...
Darrennek támadt egy nagyon jó ötlete.
- Nem mindenhol. A folyó és a tó közelében még nem. - Mondta. Rápillantottam.
- Azonnal induljunk - pattantam fel, és órák óta először éreztem értelmét a keresésünknek. Darren bólintott, és abban a pillanatban egy kétségbeesett kiáltás rázta meg az egész erdőt. Loren.
Darrennel egymásra néztünk, majd futni kezdtünk a hang irányába, ami tényleg a vízesés felől jött.
Odaérve olyan látvány fogadott minket, hogy egyikünk se jutott szóhoz. A vízesés mögötti barlangban tisztán érezhető volt Loren illata. Az egyik sziklához egy lánc volt erősítve, olyan erős, hogy egy ember képtelen lett volna kiszabadulni a fogságából. A fal tiszta vér.
Láttam Darren arcát, és nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Lassan tettem egy lépést a szikla felé, és alaposan megvizsgáltam. A vér még nagyon friss volt, és a porban tisztán kivehető volt minden. Darrenre pillantottam.
- Nem ölte meg, - végighúztam az ujjamat a szikla oldalán - csak átváltoztatta.
Darren kicsit értetlenül, de reménykedve pillantott rám.
- Miből gondolod? - suttogta.
- Ez a vér még friss - mondtam magától értetődően, majd a por felé intettem. - Itt feküdt. - Háttal nekidőltem a barlang hideg falának. - És itt változtatta át. - Ellöktem magam a  sziklától és Darren felé fordultam. - Mindezt alig fél órája.
Rámnézett, és láttam rajta, hogy kezdi érteni. Bólintott, megpróbálta feldolgozni a dolgokat és elfogadni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog neki sikerülni. Addig biztosan nem, amíg itt állunk.
- Gyere, Darren, menjünk vissza - suttogtam halkan, de észre sem vette. Csak ott térdelt a homokban és egyszerűen nem akart mozdulni, én pedig nem akartam kényszeríteni semmire. Megfordultam és kisétáltam a barlangból, hogy megkeressem Szabit és visszamenjünk a kastélyba.

Vámpírok és Farkasok // 3. fejezet (Loren)

Még soha nem aludtam ilyen jól, mint most, Darren karjaiban. Nyugodt voltam, tudtam, hogy megvéd, nem is álmodtam semmi rosszat. Csak reggel fele, amikor kinyújtottam a karomat, akkor éreztem, hogy megkarmoltam valamit.

/Darren/

Lory karmolására ébredtem reggel és azt hittem, fent van, de mivel aludt tovább, én sem keltem fel, átöleltem és vigyáztam rá továbbra is. Felsóhajtott és mosolygott, nagyon szépet álmodhatott. Mosolyogva néztem az arcát és óvatosan kisimítottam egy makacs tincset a szeméből. Megfordult, és ezzel a mozdulattal lepottyant az ágyról és beverte a fejét a szekrénybe.

/Loren/

- Aúú! Juj... Jó reggelt! - Nevettem, miután felfogtam, mi történt. Darren elnevette magát és segített feltápászkodni.
- Jól vagy? - Fürkészte mosolyogva az arcomat.
- Persze. - Nevettem és tapogattam sajgó tarkómat. - Itt lesz egy púp... - Velem nevetett.
- Nem vagy éhes? Tegnap nem vacsoráztál. - Amint kimondta az utolsó szót, a gyomrom hangos követelőzésbe kezdett.
- Ááh... Hozzám képest egy éhes farkasfalka semmi! - Újfent elnevette magát.
- Akkor öltözz, mert le kell mennünk a faluba. Nincs itthon semmi ehető. - Ja igen... Ők nem esznek. Fintorogtam.
- Vámpír! - Nem bírtam ki egy halk kuncogás nélkül. Vigyorgott.
- De ha akarod, vadászok neked valamit. Feltéve, ha hajlandó vagy nyersen megenni. - A gondolatra elzöldültem.
- Kösz nem... - Közöltem folytott hangon.
- Gondoltam. Öltözz fel és lemegyünk a faluba! Lent várlak. - Mosolygott, és már el is tűnt, én pedig sóhajtozva felrángattam magamra a csőnacimat meg egy véletlenszerűen kiválasztott pólót. Lekullogtam, nem volt ínyemre kimenni, pedig Darren már az ajtóban várt rám. - Nem muszály jönnöd. Maradj itt a bátyáddal meg Szofival, én gyorsan megjárom. - Mosolygott, mintha megérezte volna, mennyire vonakodok kilépni innek.
- Oké. - Sóhajtottam és visszamentem a szobámba. Lehuppantam az ágyra és elgondolkoztam, de nem tudtam, pontosan min is. Csak úgy. Hirtelen egy hideg kézfej ért hozzá az arcomhoz.
- Édes Kicsi Lory... - Az idegen térdelt előttem szadista vigyorral a képén. Vissszahőköltem, nagyon megijedtem tőle. - Na, nyugodj meg. Én nem bántalak. - Nyugtató hangon beszélt hozzám. - Meg tudnálak védeni Darrentől, és mindenkitől. Sokkal jobban, mint ő. - Símogatta az arcomat, majd a kezeimet két kőkemény tenyere közé vette és finoman megszórította. - ÉN sokkal, de sokkal többet nyújthatok neked, mint Ő. Higgy nekem. - Lassan közeledett felém, én meg ugyanúgy húzódtam el tőle.
- Mit akar tőlem? - Féltem tőle, nem is kicsit.
- Nem nyilvánvaló? Téged, kicsi szívem. - Vigyorgott rám. Darren abban a pillanatban állított be a szobába. Amint megpillantott bennünket, elejtett mindent, ami a kezében volt és veszettül morgott a vámpírra.
- Darren! - Ugrottam fel és oda akartam rohanni hozzá, de az idegen nem engedett, lefogott.
- Nanana! Ne olyan nagy hévvel. Ottmaradsz, ha nem akarod, hogy baja essen a kis barátnődnek!
- Mit akarsz? - Morogta Darren.
- Mit akarok... Hogy mit akarok? - Gúnyosan nevetni kezdett. - Azt akarom, hogy szenvedj! Mindenedet el akarom venni! Kezdve ezzel a kis virágszállal. - Nyomott egy puszit az arcomra, amitől felkavarodott a gyomrom. Darren leírhatatlanul dühös volt, a kezei ökölbe rándultak. Ez volt az a tehetetlen harag, ami felőrli az ép elmét. Hányingerem volt, tudtam, hogy ha ez a szemét végre elenged, rohanok a wcre. Darren állkapcsa megfeszült.
- Engedd el őt! - Sziszegte a fogai között szűrve a szavakat.
- Nem! - Egyszerű, velős válasz. Félre nem érthető. Darren könyörgően nézett rá.
- Mit kérsz cserébe? Mi az, amiért elengednéd őt? - Fájdalmasan pillantott rám.
- Hmm... Szóval ez a gyengepontod! - Vigyorgott ördögien a behatoló, miközben lehajolt a nyakamhoz és mélyen belélegezte a vérem illatát. Kezdtem komolyan megijedni. - Hát nem igazságtalan az élet? - Pillantott fel rá. Darren kezei ökölbe szorultak, a tekintete elszánt volt.
- Bármit megteszek, ha elengeded!
- Tőled nem kell semmi. - Felelte az idegen elutasítóan. - Én ezt a Kiscsillagot akarom... És a vérét... - Kinyitotta a száját a nyakamnál, mire a szivem hevesen kalapált, ledermedtem, moccani se bírtam. Darren összeszorított ajkakkal felmérte a helyzetet, utána hirtelen előre mozdult, megragadta az idegen nyakát és elhajította a szoba másik felébe. Teljesen le voltam fagyva, minden olyan gyorsan történt. A Szerelmem dühösen nekirontott a betolakodónak, megragadta a nyakát és szó szerint kihajította az ablakon. Lassan odatántorogtam az ágyhoz és lehuppantam rá. Darren nagyon lassan közelített felém, minden mozdulatomat és reakciómat figyelte. Hirtelen újra felkavarodott a gyomrom, ezért kirohantam a wcre, és kiadtam mindent, ami még maradt bennem.
Mikor végre lecsillapodott háborgó gyomrom, magam alá hajtottam a lábaimat és leültem, minden olyan hideg volt. Még én magam is. Reszkettem, kocogtak a fogaim és próbáltam nem zihálva venni a levegőt. Darren bejött és leült mellém, lassan símogatta a hátamat, nagyon aggódott értem.
- Jól vagyok. - Próbáltam suttogva nyugtatni. Nem szólalt meg, csak tovább símogatta a hátamat. A keserű íz még mindig ott volt a szájamban, ezért felkeltem, nagyon, nagyon lassan persze, és a falnak támaszkodva, remegő lábakkal, mint egy kisgyerek, aki tanul járni, odabotorkáltam a csaphoz és kimostam a szájamat. Nem bírtam nézni, Darrenem bűntudatos arcát. Figyelte minden mozdulatomat, láttam rajta, hogy majd' megszakad a szíve értem, de nem jött közelebb, nem akart mégjobban megijeszteni. Szorítottam a porcelán mosdókagyló szélét, szédelegtem.
- Meg akart ölni? - Kérdeztem suttogva. Nem válaszolt, tett felém egy lépést, majd megtorpant, de végül mégis odajött hozzám és végigsimított a hajamon. Szó nélkül átöleltem, de a sokktól még mindig gyenge voltam. Azonnal visszaölelt és megtartott, símogatta a hátamat. - Mit akar? Mit akar tőled? És ki ez? - Néztem fel félve Darrenre.
- A neve Dominic. Egy nagyon régi ellenségem... Mondhatni az ősellenségem. - Gúnyosan elvigyorodott. - Fájdalmat akar okozni nekem. Bántani akar téged, hogy lásson engem szenvedni.
- Miért? Te... Te mit tettél neki? - Féltem a választól, de tudnom kellett, mibe csöppentem.
- Ez a kastély régen az övé volt, de én... Megszereztem tőle egy elég ronda csatában. - Nézett merengve a semmibe.
- Oh... - Ennyit tudtam kinyögni. - És velem mik a tervei? - Ez volt a leg aggasztóbb kérdés.
- Nem tudom pontosan... - Teljesen őszinte volt. - Minden, amivel ártani tud nekem rajtad keresztül.
- Engem nem fog jétékszernek használni! - Iszonyatosan begurultam, kirohantam a szobából, nem akartam tovább itt maradni. Utánam rohant és elkapta a csuklómat.
- Loren, várj! Kérlek, nyugodj meg! - Nézett a szemembe. Sírva néztem vissza, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Szorosan, de gyengéden ölelt meg, minden erjével azon volt, hogy megnyugtatson.
- Ssss! Ne sírj, Lory... - Suttogta.
- Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked! - Sírtam, arcomat belefúrtam a mellkasába. Gyengéden símogatta a hátamat, majd eltolt magától és a szemembe nézett.
- Akkor vigyázz magadra, és engedd, hogy megvédjelek! Megteszed ezt nekem, Lory? - Nézett rám. Válaszképp csak némán bólintottam. Halványan elmosolyodott.
- Köszönöm. - Belefúrta az arcát a hajamba. Hozzásímultam, most leginkább ott éreztem jól magamat. Ott biztonságos volt.
- Nem merek visszamenni. - Pillantottam a fürdőszoba felé, ahol most mindent véresnek láttam, rettenetesen féltem. Darren bólintott, megértett.
- Nem kell. - Halványan elmosolyodott. - Feküdj le, pihenj egy kicsit. Itt leszek. - Az utolsó mondata megnyugtatott, de nem eléggé. Remegve lefeküdtem, de a szemeim tágra voltak nyílva, tilttakoztak a lecsukódás ellen, mert mindig ugyanazt láttam: a vörös szempárt, amint éhesen mered rám.
- Nem... Nem megy... - Darren sóhajtva lefeküdt mellém, a gyertyát nem fújta el.
- Nem kell félned. - Hozzásimultam, a szívverésem kezdett normalizálódni és lassan el is aludtam, miközben a szerelmem cirógatta az arcomat és átölelt. Nem álmodtam semmit, így a körülményeimhez képest nyugodtan aludhattam.

/Darren/

Mosolyogva figyeltem a nyugodtan szuszogó Lorent és örültem, hogy viszonylag mélyen tud aludni. Egy idő múlva felkeltem, hogy körbenézzek a kastélyomban, hogy minden rendben van-e, nem akartam még több bajt mára. A könyvtárból neszezés hallatszott, hangosabb, mint amit Szofi szokott csapni. És emellett a lány a szobájában volt Szabolcsal, így gyanakodni kezdtem és elindultam arrafelé.
Az idegen a kastély alaprajzát tartalmazó könyvet lapozgatta, elégedett vigyorral a képén egy gyertya gyöngécske lángja mellett.
- Tűnj el innen. - Vicsorogtam rá.
- Mi van, már beszélgetni se lehet? - Vigyorgott undorítóan. - Csinos a barátnőd. - Láttam rajta, hogy megérezte, hogy nyert ügye van, ami mégjobban idegesített. Lassan mégis felemelkedtem a támadó pózból.
- Tűnj el innen, nem mondom el mégegyszer. - Könnyedén felállt a régi karosszékből.
- Oké, de viszem a kis Lorykát is. - Vigyorgott kivillantva az összes fogát, mire felnevettem.
- Ugyan, kérlek... - Visszavigyorogtam, miközben átszámoltam a helyzetet a fejemben.
- Ahogy láttam, jól csókol. - Vigyorgott még mindig. - És még bevállalós is! Fantasztikus párom lesz halhatatlanként. - Megnézte a karmait, a gonosz vigyor nem akart letörlődni a képéről. - Amint megharaptam, elviszem innen. - Megvetően elvigyorodtam, a szemeim összeszűkültek.
- Nem viszed innen sehová.
- Csak figyelj! - Azzal kilendült az ablakon. Tudtam, hogy ezt fogja tenni, ezért utánaugrottam és szempillantás alatt a szobában teremtem, de Lory nem volt sehol.

/Loren/

Este felébredtem, mert kaparni kezdett a torkom, ezért kimentem inni. Hirtelen valaki elkapta a derekamat, amitől sikítófrászt kaptam, elejtettem a vizespoharat, ami természetesen hatalmas csattanással tört darabokra a padlón.
- Darren... Oh, bocsi, feltakarítom! - Elkezdtem összeszedni az üvegcserepeket, amik persze felhasították a kezemet. Felszisszentem és kiejtettem a véres üvegeket a kezemből. - Áuh... - Darren egy pillanatra lefagyott, de hamar legyőzte a bizonytalanságát és se a vérrel, se a cserepekkel nem foglalkozva magához ölelt.
- Ne ijedj meg, de az idegen itt van a kastélyban.
- Nem félek. - Néztem fel rá. Láttam rajta, hogy fülel, de a kijelentésemen meglepődött.
- Tényleg nem? - Nézett rám.
- Túl fáradt vagyok ahoz, hogy féljek. - Félig csukva volt a szemem, álmos voltam, nem fogtam fel teljesen, mi történik. Felsóhajtott és halványan elmosolyodott.
- Oh, értem... - Nem mozdult mellőlem, folyamatosan a betolakodót kereste a tekintetével.
- Amúgy ott van az ajtó mögött. - Mondtam bágyadtan, mivel megpillantottam az idegen vámpír vörös szemét. - Na én mentem aludni. - Azzal elindultam felfelé, vissza lefeküdni, Darren meg hülyén nézett utánam.
Odefent hirtelen az idegen befogta a szájamat, kiugrott velem az ablakon és elrohant.
Dominic egy vízesés mögötti barlangba vitt és az elővigyázatosság kedvéért bekötötte a szájamat is. Csörgettem a jó hosszú láncot, amivel Dominic a jobb bokámat a sziklafalhoz kötözte. Darren nem hallhatta a zajt, mivel messze volt és a vízesés csobogása is elfedte a hangot. Számonkérően néztem Dominicra, mivel idegesített, hogy nem tudok normálisan levegőtvenni. Hisztériás hangot adtam ki, hogy ugyan vegye már le a számról.
Az csak vigyorogva nézett, erre komolyan ideges lettem, hisztériázni kezdtem. Végre leszedte a kendőt a számról, mire kapkodni kezdtem a levegő után. Amint újra rendesen tudtam lélegezni, kifakadtam.
- Te barom állat, mégis mi a francot gondoltál?? Majdnem megfulladtam!! - Ziháltam. Dominic türelmesen várta, amíg kiüvöltözöm magam, közben végigmért. Dühödten ziháltam, a szemeim szikrákat szórtak. Vigyorogva odanyúlt és végigsimított az arcomon.
- Ne nézz így rám! - Mérgesen elütöttem a kezét.
- Hozám ne érj! - Vicsorogtam. Egyik kezével könnyedén lefogta mind a két kezemet, a másikkal erőszakosan rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. Beleharaptam abba a kezébe, amelyikkel az arcomat tartotta meg, de nem volt jó ötlet. - Oh, hogy az a...! Kitörik a fogam. - Eltűrt az arcomból egy hajtincset.
- Legalább már ezt is megtanultad. - Nevetett. Rángatni kezdtem a kezemet.
- Engedj már el, te vadállat! - Nem mozdult.
- Most ki is viselkedik úgy, mint egy vadállat? - Akaratom ellenére is vadállati hörgés tört föl a torkomból.
- Engedj már el!! - Vigyorogva elengedett, hátrébb lépett és feltartotta a kezeit.
- Rendben! Tessék, elengedtelek. - Felpattantam, és elkeztem kifelé futni, de a lánc csörrenve megfeszült, a bilics belevágott a bokámba, én meg elestem. Lassan mellém lépdelt és leguggolt mellém, bizalmasan a fülembe suttogott. - Tudod, kislány, ha nem lennél ennyire makacs, már rég levettem volna azt a bilincset.
- Che. - Fújtam és grimaszoltam, megrántottam a lábammal a bilincset. - Álmaidban. - Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Hidd el, ha bántani akarnálak, már rég megtettem volna.
- Meg is tetted. - Húztam feljebb a bilicset a bokámról, mivel az alatta lévő bőr teljesen ledörzsölődött és rettentően fájt.
- Azt nem én tettem, hanem te magad. Ha nyugton maradnál, már rég levettem volna. - Tüntetően elfordultam, azt terveztem, hogy szökhetnék meg. Türelmesen nézett és várt.
- Mit akarsz tőlem?
- Elsősorban a bizalmadat. - Vigyorgott. - Szóval leveszem a bilincset.
- Nem bízok benned. - Jelentettem ki komoly hangon. Félredöntötte a fejét és elnevette magát.
- Nem is ismersz.
- Ja, mert tök bizalomgerjesztő, ha bekötözöd a számat és egy sziklafalhoz láncolsz. - Grimaszoltam. Elnevette magát, lenyúlt, és puszta kézzel szétfeszítette a láncot, egyetlen könnyed mozdulattal. - Nem csak a bizalmamat akarod. - Mondtam, nem moccantam meg, tudtam, hogy fölösleges menekülni, úgyis elkapna. Belenézett a szemembe, a tekintete komoly volt és valahogy meggyőző.
- Egyenlőre beérem annyival. - Lefeküdtem a hátamra, pihenni egy kicsit.
- Egyenlőre? - Kérdeztem vissza.
- Egyenlőre. - Ismételte meg bólintva és leszedte a vasbilincset a bokámról, mire felszisszentem.
- Fáj. - Szótlanul ráfektette hűvös kezét a lángoló sebemre. Semmi durvaság, se erőszak nem volt a mozdulatában, de gyengédség se. Az arcom kissé megrándult, de utána ellazítottam a bokámat és elmosolyodtam, ahogy a seb kezdett lehűlni és kevésbé lüktetni. Dominic az arcomra pillantott.
- Jobb? - Semmit nem lehetett kiolvasni a tekintetéből, se a hangjából, csak annyit, hogy valóban érdekli. Bólintottam, semmi vadság nem volt bennem, szelíden néztem rá, mint egy puha kiscica. Elmosolyodott. - Akkor jó.
- Köszönöm. - Tettem rá a kezemet Dominicéra. Elmosolyodott és felállt, én meg megrémültem, hogy itthagy, vagy, hogy rosszat tettem.
- Nincs mit.
- Ho... Hova mész? - Néztem rá riadt őzike szemekkel, mire megfordult és elvigyorodott.
- Miért érdekell? Úgy tudtam, te szabad vagy.
- Hát... - Felhúztam és átöleltem a térdemet. - Nem tudom hol vagyok, sötét is van, és... Nem akarok egyedül maradni... - Leült mellém.
- Egy vízesés mögött vagyunk egy barlangban.
- Addig én is eljutottam. - Közöltem kicsit harapósan, de rájöttem, hogy bizalmaskodnom kell ahoz, hogy kijussak innen. Részben ezért csúsztam közelebb hozzá, részben meg azért, mert fáztam és féltem. - Bocsi, csak... Fázok. - Felnevetett, ami vízhangzott az egész barlangban.
- Így még jobban fogsz. Gyere. - Felállt és intett, hogy menjek vele, amit vonakodtam teljesíteni.
- Hova? - Arra gondoltam, hogy Darren felmelegített volna. Ilyenkor ő mindig az ölébe húzott és megmelengetett, halkan suttogott a fülembe, apró puszikat adott a nyakamra, amitől felforrósodott a bőröm.
- Ki innen. Az erdőbe. A fényre. Ott meleg van. - Felnevetett, egy ki nem mondott viccen. - Na gyere már, és hidd el, hogy nem foglak bántani. - Ott maradtam a helyemen.
- Öhm... Már megbocsáss, de este van. És van eszemben felszolgálni magamat a szúnyogoknak! - Háborodtam fel. - Darren ilyenkor már felmelegített volna! - Amint kimondtam, rájöttem, hogy ezt nem kellett volna, gyorsan a szájam elé kaptam a kezeimet. - Hoppá... - Leguggolt elém, nagyon közel hajolva hozzám, fenyegető tekintettel megszólalt.
- Idefigyelj, hercegnő. Mint látod, Darren nincs itt, és jobb, ha lemondasz róla, mert nem fog megtalálni. - Sziszegte. - Úgyhogy jobb lesz, ha hozzászoksz. - Kétségbeesetten kiutat kezdtem keresni, de Dominic gyorsabb és erősebb volt nálam, nem is kicsivel. Ezért inkább azt az utat választottam, ami a leggyorsabb, és remélhetőleg a legfájdalommentesebb. Rányomtam az ajkaimat kőkemény szájára, amin kicsit meglepődött, majd vadul viszonozta a csókot. Undorítónak éreztem magam és iszonyat dühös voltam, amiért ezt teszem, de ez volt az egyetlen kiút, amivel tisztában voltam, ezért erőt vettem az émelygésemen és folytattam az aljas kis játékot. Kicsit beleharaptam az ajkába.
Dominic felmordult, megfogta a kezemet és cseppet se finoman nekinyomott a hideg kőnek. Elmosolyodtam, tudtam, hogy innentől nyert ügyem van. Mit sem sejtett a tervemből, egyre vadabbul csókolt, amit ugyanúgy viszonoztam. Lefektetett a hátamra, amibe belecsípett a szikla hidege, majd Dominic lejjebb csúsztatta az ajkait a nyakamra. Szörnyen jó érzés volt ez a vad szenvedély, felsóhajtottam, a szemeim félig lecsukódtak, a fejemet akaratom ellenére is oldalra döntöttem.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán tiltakoznom kellene, de nem tudtam, egyrészt azért, mert lefogott és a kőre szorított, másrészt pedig a nyakammal volt elfoglalva, mi még a légzést is nehézkessé tette a számomra. Végigcsókolta a nyakamat, majd beleharapott, a fogai pedig felsértették a bőrömet, ezért kicsit felszisszentem.
- Do... Dominic... - Úgy tűnt, nem hall engem, de megérezte a vérem ízét és onnantól már nem figyelt semmire. - Ne, kérlek! - Megpróbáltam menekülni. Először elhúzódni, majd rásimítottam a kezeimet a melkasára, megkíséreltem eltolni magamtól. Felmordult, erőszakos lett. Megragadta a kezeimet és visszarántott magához, erősen szívni kezdte a nyakamat, a fogairól valami égtelenül hideg dolog jutott az ereimbe, majd égetni kezdett. Összeszorítottam a szemeimet és a fogsoromat, kétségbeesetten valami kapaszkodó után kutattam, de nem találtam semmit. - Dominic!! - Felsikítottam, nem bírtam tovább, könnycseppek gördültek le az arcomon. Nem foglalkozott velem, tovább szívogatta a nyakamat, de arra vigyázott, hogy ne öljön meg. Egyszercsak ellökött magától, neki a falnak. Lezuhantam a földre, semmi erőm nem maradt, a méreg égette az ereimet, megfagyasztotta a szöveteimet. Úgy éreztem, megégek.
Az ujjaim a sziklába martak, remegtem és kapkodtam a levegőt, nem egyszer felsikítottam a fájdalomtól. Dominicra néztem, aki egy mozdulattal letörölte a véremet a szájáról és éhesen nézett rám, de hátrálni kezdett, nem akarta mégjobban elrontani. Felsikítottam újból.
- Darreeeeen!! - Ő volt az egyetlen, aki segíthetett. Dominic bekötözte a szájamat, és felkapott, elvitt a barlangból. Sírtam, mivel féltem és a méreg iszonyúan kínzott, miközben belülről fagytam meg. A vámpír egyetlen szempillantás alatt tűnt el velem, miközben igyekeztem kiugrani a karjából, persze ez lehetetlen küldetésnek bizonyult.
Nem engedett el, már messze jártunk, mivel rettentő gyors volt. Éreztem, ahogy a szívverésem lassul és a testem is kezd kihűlni. A falu szélére vitt, egy elhagyatott kis házba, ahol pár perc múlva teljesen kihűltem, a vérem már nem égetett, így megnyugodhattam, csak azt nem tudtam, hol vagyok, és miért vagyok itt. Kinyitottam a szemeimet és szétnéztem, rápillantottam a koszos ablakra, ami visszatükrözte a rubinvörös tekintetemet.
Semmire nem emlékeztem, ezért rákérdeztem.
- Ki vagy te? És ki vagyok én?? - Zavart voltam.
- Az én nevem Dominic. - Mondta vigyorogva az idegen, majd letett a földre. - Te pedig Loren vagy, drágaságom. - Nagy szemeket meresztettem.
- Ki vagy te nekem? - Dominic arca elkomorodott és végigsimított az arcomon.
- Hát nem emlékszel, Lory? - Suttogott, láta rajta, hogy összetört a szíve és elszégyelltem magam, azt éreztem, hogy meg kell vígasztalnom.
- Én... Nem... Ugyan, még arra sem emlékszem, ki vagyok. - Mondtam ki szomorúan a fájó igazságot. Dominic szomorú arcal leült és az ölébe vont, ami most elképesztően jól esett, valahogy csökkentette a bizonytalanságomat, kíváncsian néztem rá. Megköszörülte a torkát és belekezdett a mesébe.
- Nos, tutod köztünk mindig is több volt, mint barátság... Az az igazság, hogy már első pillantásra egymásba szerettünk, akkor, amikor megmentettelek egy Darren nevű fiútól, aki mindekettőnk ősellensége. Vámpír vagy, ahogy én is és ők is.
- Ők? - Valahogy zavart ez a többesszám.
- Darren és egy lány. Az ellenségeink. Egy kastélyban élnek fent a hegyekben. - Magyarázta türelmesen.
- Oh. A lány a párja? - Kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Nem. A testvére. - Ezzel nagyjából az összes kérdésemet letudtam, ezért lehajtottam a fejemet Dominic melkasára.
- Szóval szerelmes vagyok beléd. - Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
- Halálosan. - Elégedetten vigyorogva ölelt magához, én pedig halkan kuncogtam azon, ahogy mondta.
- De te nem vagy halálosan belémzúgva. - Jelentettem ki, mire a fülemhez hajolt és vigyorogva belesuttogott, a lehellete csiklandozta a bőrömet.
- Nagyon sok mindenre nem emlékszel, angyalom. - Oldalra fordítottam a fejemet és próbaképp óvatosan megcsókoltam, amit azonnal viszonzott, éreztem, hogy próbál gyengéd lenni, de nem az erőssége, a vadsága elfolytva vonaglott, felszínre akart törni.
- Nem ez a valódi éned. - Suttogtam Dominic hideg, kőkemény ajkai közé. Kicsit elhúzódott és a szemembe nézett.
- Szeretném, ha emlékeznél mindenre... kettőnkre. - Suttogta. Végigsimítottam az arcán és rámosolyogtam, emlékezni akartam arra, mi történt kettőnk között.
- Emlékeztess. - Suttogtam. Elvigyorodott és megcsókolt, amit azonnal viszonoztam, nem kérettem magamat. Vigyorgott és átölelte a derekamat, kicsivel követelőzőbben csókolt. Nem zavartattam magamat, átöleltem a nyakát, de a hideg szellő, ami egy repedésben jutott be, észhez térített. - Ne... Késő van, aludjunk inkább. - Suttogtam nagyon halkan, mert nem igazán akartam aludni, jobban tetszett volna, ha megmutatja, mire kellene emlékeznem. Vigyorogva eltolt magától egy kicsit, és belenézett a szemembe, én meg kissé szomorkának néztem vissza rá.
- Biztos, hogy aludni akarsz? - Simított ki egy hajtincset az arcomból. Lassan megingattam a fejemet, a torkomat valami ismeretlen tűz perzselte.
- Ég a torkom. - Mondtam nagyon halkan, mire elvigyorodott és felállt.
- Akkor gyere. - Velementem, mivel komolyan fájt már. Kimentünk az erdőbe, és amint megláttam bármit, aminek volt vére, azt legyilkoltam, valami ősi vadság hajtott. Amerre jártam, végig tetemek mutatták az utamat. Mikor jóllaktam, és már parázs sem volt a torkomban, visszamentem Dominic mellé, a szám vértől csillogott. Visszacsókolt, majd kissé elhúzódott és rámnézett.
- Fáradt vagy? - Kérdezett rá a nyilvánvalóra.
- Csak egy kicsit. - Mondtam, majd ásítottam, majd' kigrott az állkapcsom. Elmosolyodott.
- Menjünk vissza és pihenj le.
- Oké... - Átöleltem, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudok állni a lábaimon. Visszaölelt, majd felkapott és visszarohant velem a házba és lefektetett az ágyra. Kényelmesen elhelyezkedtem és ránéztem. Te nem jössz? - Csúsztam arrébb, mire bólintott és mellém bújt, én pedig átöleltem és hozzásimultam, úgy aludtam el, a karjaiban, elégedett vigyorgásának az emlékével.