Együtt mentünk el a törzs sámánasszonyához Sólyomszemmel.
- Én egy kicsit félek. - Vallottam be a barátnőmnek.
- Ugyan miért? - Nézett rám értetlenséggel fekete szemeiben.
- Nem tudom... Olyan furcsa érzés költözött a napokban a gyomromba.
- Semmi okod félelemre, bízz bennem. - Mosolygott. Én is elmosolyodtam, bólintottam. Izgultunk, de már nem annyira. A sámán sátrába, mikor bementünk, már égett a tűz.
Mikor leültünk a tűz köré, a sámánasszony imádságot mondott az isteneknek, akik megáldották totemeinket, hogy védelmezzenek bennünket életünk során. Sólyomszem nyugodtan ült, és figyelt, én viszont izgatottan mocorogtam, a ruhám most valahogy szúrósnak tűnt. Végül megkaptuk a nyakláncokat. Sólyomszem nyakláncán egy fa sólyom volt, kitárt szárnyakkal, az enyémen pedig egy vonyító farkas. Én is felvettem a nyakláncomat, de hirtelen megfordult velem a föld.
- Jól vagy? - Suttogta Sólyomszem.
- Persze... teljesen. - Elmosolyodott, utána a sámánasszony még mormogott valamit, utána eloltotta a tüzet, és ránk mosolygott, jelezve, hogy végeztünk. Kicsit szédültem, de kimentem a sátorból, kint majdnem felbotlottam a saját lábamban.
- Biztos, hogy jól vagy? - Kérdezte aggódva.
- Csak... csak jussak el a sátramig, és jól leszek. - Sólyomszem végig támogatott, hogy ne essek össze, amíg nem érek be a sátramba. Mindig megsimogattam a törzsünk hűséges vadászkutyáját, de most jóformán észre sem vettem szegényt, pedig ott ugrált mellettünk. Sólyomszem mellettem maradt, segített ledőlnöm az ágyamra, és leült mellém.
- Aggódom érted.
- Csak szédülök. - Nyüszítettem, próbáltam megnyugtatni.
- Hozok vizet. - Szaladt ki a sátramból. Annyira kedves volt, mintha csak a testvérem lenne. Éreztem, hogy valami megváltozik bennem, de nem igazán értettem, hogy micsoda. Sólyomszem pár perc múlva visszaért a vízzel, és átadta nekem. Friss volt, most hozhatta a forrásból. - Idd meg. - Felültem, bár nem éreztem túl jól magam. Átnyújtotta a kis agyag edényt, amiben az életet adó víz volt.
- Köszönöm. - Mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a hűvös vízbe. Egy pillanatra hozzáért a kezem Sólyomszeméhez, akinek most határozottan hidegnek tűnt a bőre. A homlokomra tette jéghideg kezét.
- Jóságos ég, te tűzforró vagy! - Belemártott egy szövetdarabot a vízbe és a homlokomra tette. - Ide kell hívnom a sámánt. - Becsuktam a szemem és visszafeküdtem az ágyamra.
- Nem szükséges. Tényleg, jól vagyok. - Elkeskenyedett szemekkel nézett rám, nem hitt nekem.
- Nekem nem úgy tűnik. Mindjárt visszajövök. - Pár percre kiment a sátorból, és a sámánasszonnyal tért vissza. Megállíthatatlanul reszkettem, mint aki kiment a téli hidegbe mokaszin nélkül. A sámánasszony öreg kora ellenére letérdelt mellém, és a homlokomra tette a kezét, majd elmosolyodott, és nem tett semmit.
- F... f... fázo-o-ok... - Reszkettem. A sámán megsimította lángoló arcomat, majd betakargatott, mint a gyermekét a gondos anyuka, utána, mint egy estimesét, elmondta, hogy miért érzek így, és hogy ez miért van. Küldetéssel születtem, és a totemem alakját fogom felvenni, hogy segítsen utamon. Sólyomszem mindezt hitetlenkedve hallgatta végig. Estefelé már nem fáztam annyira, és a reszketésem is csillapodott, hagyott pihenni. Sólyomszem végig a sátorban maradt, aggódott értem. Fáradt voltam, a szemeim lassan lecsukódtak, és elaludtam. Sötétedéskor ébredtem fel, bár nem tudtam, miért. Amint feljött a hold, a totemem szemei fényleni kezdtek, átváltozásra kényszerítve engem is. Először nem fájt annyira, halk nyöszörgéssel kibírtam, de utána egyre jobban és jobban fájt az átalakulás. Aztán egyszer csak vége lett. Megemeltem a fejem, és tisztán kivehetően vonyítottam. Mint egy farkas. Sólyomszem bepillantott hozzám, és hitetlenül meredt rám, én meg kifutottam mellette, egészen el az erdőig, és eltűntem az éjszakában.
Egészen az ellenséges törzs táboráig elkószáltam, ahol szinte senki nem aludt. Égett a tűz, és meghallottam, hogy támadást szerveznek a törzsünk ellen. Felmordultam, harag szaladt végig a gerincemen, de néhányan meghallották a morgásomat, és odakapták a tekintetüket, majd kiabálni kezdtek, hogy 'Farkas!'. Fáklyát és fegyvert fogtak, úgy rontottak nekem. Rémülten menekültem, nem gondoltam, hogy észrevesznek, bár fehér bundám igen feltűnő lehetett az éjszakában. Világítottam, mint maga a Hold. Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, és szétzavartam a lovaikat. A törzs tagjai szétszéledtek, és a lovaik után futottak, már csak két-három vadász volt a nyomomban. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, vissza a folyó mentén a saját törzsemhez. Megláttam Sólyomszemet, így átugrottam a folyó egy keskenyebb szakaszán, és egyenesen a lány hasára érkeztem. Egyre hangosabban hallottuk a vadászok kiabálását. Közeledtek. Őseim szellemei átsegítettek a határt jelentő folyón, így nem jöhettek utánam.
- Te meg hol jártál? - Suttogta folytott hangon Sólyomszem, mikor kimászott alólam. Remegtek a lábaim, alig kaptam levegőt, válaszképp hátranéztem a vadászokra. Magamban hálát adtam a nagy szellemeknek, hogy elértem idáig. Nem bírtam volna már tovább futni. Az egyik sűrű bokor mögé tolt, fekvő helyzetbe, utána mellém lapult. Reszkettem, ugrásra kész voltam, hátha rajtaütés szerűen megtámadnak minket. Figyeltem a vadászokat, hogy mit fognak tenni most, hogy eltűntem. Megtorpantak, nem látták, merre menekültem. Egy darabig nézelődtek, majd visszamentek a táborukba.
Megnyugodva terültem el a földön, végre nem kellett menekülnöm. Sólyomszem is kifújta a levegőt, és felült.
- Ez húzós volt. - Kicsit számonkérően nézett rám. - Hol a fenében jártál, és miért kergettek a vadászok?
- Bauw? - Döntöttem oldalra a fejemet. Felsóhajtott, megadta magát.
- Igaz, így nem nagyon fogunk beszélgetni. - Kuncogott. Megpróbáltam "eltáncolni", hogy a törzsünket meg akarják támadni. Először nem igazán értette, mit akarok, de mikor rájött, elkerekedtek a szemei. - Meg akarnak minket támadni?! - Hevesen bólogattam, végre megértett. Halkan szidni kezdte az őseiket. - Szólnunk kell a törzsfőnöknek. - Nézett rám. Bólintottam, de magamra néztem, és halkan nyüszítve vissza rá. Megsimított, biztatóan nézett rám.
- Ne aggódj, a sámán azt mondta hogy amint felkel a nap, vissza fogsz változni. - Óvatosan a fogaim közé vettem a ruhája szélét, és a táborunk felé húztam, jelezve, hogy ideje mennünk. Nem igazán értett, de követett. Amint visszaértünk, leültem a sátra előtt, várva, hogy bemenjen, de ehelyett csak felsóhajtott. - Én most nem tudnék aludni. Különben is, nemsokára hajnalodik. - Bólintottam, és visszakocogtam a saját sátramba, ellenben vele, én aludni akartam.
Ahogy lefeküdtem, úgy aludtam el. Mélyen aludtam, álmomban újra átéltem az éjszakát. De most sikerült elkapniuk. Tereltek, amíg sziklafalnak nem szorultam. Mikor megéreztem a vállamon egy kéz finom érintését, kiszaladtam az álomból, és rémülten felültem.
- Hé, semmi baj, nyugalom! - Szólalt meg Sólyomszem.
- Ühm... - Dörzsölgettem a szememet. - Mi történt?
- Semmi. - Elmosolyodott, ami némiképp megnyugtatott. - Rosszat álmodtál. - Elkomolyodva rátért a lényegre. - Beszélnünk kell a törzsfőnökkel.
- Lemaradtam a vadászatról? - Bólintott, ez azt jelentette, hogy a reggelit is elszalasztottam. Erre a gondolatra még a gyomrom is felmordult. - Öhm... Menjünk, beszéljünk Fürge hollóval.
- Oké. - Kiléptünk a sátramból, és a törzsfőnök sátrához mentünk. Felfedeztem magamon néhány horzsolást, ami a tegnap estéből maradt, de úgy tűnt, más bajom nincs. Aggódtam, mit fog mondani a törzsfő, ha megtudja, hogy kint jártam este, ráadásul az ellenséges törzsnél. Az egyik őrnek elmondta Sólyomszem, hogy beszélni akarunk a törzs vezérével. Pár percre eltűnt az őr, majd bekísért minket a sátorba. Tisztelettel meghajoltam Fürge holló előtt. Sólyomszem is ugyanezt tette, de a törzsfő csak elmosolyodott.
- Üljetek csak le. Hallom, beszélni akartatok velem. Miről lenne szó? - A barátnőm rám nézett, hogy mondjam el én. A torkom kiszáradt, így nyeltem egyet, és elmondtam, mi történt.
- Tegnap este... Az ellengéseg törzs táboránál jártam, és hallottam, ahogy arról beszélnek, hogy meg akarnak támadni bennünket... - A törzsünk főnöke szigorú pillantást vetett rám, úgy tűnt, elszállt a jókedve.
- Fehér farkas, nagyon jól tudod hogy az egyik legfőbb szabály, hogy engedély nélkül nem lehet a másik törzs táborát megközelíteni. Ugyanakkor, amit hallottál... igen érdekes. - Felállt, és járkálni kezdett a sátorban. - Így fel tudunk készülni a támadásra. - Az utolsó pár mondatnál már oda se figyeltem, egy tüskét igyekeztem kiszedni a bokámból. Sólyomszem megbökte az oldalamat, hogy figyeljek már oda a törzsfőnökre - aki közben nagyon elgondolkozott, és elküldte az egyik őrt, hogy keresse meg a fiát -, aminek az lett az eredménye, hogy megcsúszott a kezem, és a saját lábamat karcoltam meg. Csúnyán néztem a barátnőmre. Nem sokkal később megjelent az elküldött őr Fürge holló fiával együtt. Én a magam részéről inkább bocsánatot kértem, és kimentem, mielőtt komolyabban vérezni kezdett volna a lábamon lévő seb. Sólyomszem illedelmesen maradt még.
Lementem a folyópartra, és leültem a víz szélére, néztem magam a tükrében. Ekkor mozgást hallottam a túloldalt az egyik bokorból, majd az ellenséges törzs egyik tagja lépett ki az erdőből, nem messze tőlem. Észre sem vett, csak lement a vízhez, és lemosta magáról a vért, épp vadászhatott. Félnem kellett volna tőle, de nem tudtam. Volt valami benne, ami megfogott. Furcsa érzés járta át a mellkasomat. Boldog izgatottság. Hallani akartam a hangját. Beszélnem kellett vele, de ehhez az kellett, hogy rám figyeljen, így átdobtam a túloldalra egy kisebb kavicsot. A fiú rám kapta a tekintetét, és már benne volt a mozdulat, hogy nyúljon a fegyveréért, de mikor végigmért, mégsem tette. Elmosolyodtam olyan aranyos volt.
- Meggondoltad magad? - Kicsit ugyan bizonytalanul, de visszamosolygott.
- Nem bántalak. - Kis szünet után vigyorogva hozzátette. - A folyó túloldalán vagy, és amúgy sem jelentesz rám veszélyt. - Kényelmesen ülve nekidőlt egy fának.
- Úgy gondolod? - Nevettem halkan. "Ha te azt tudnád..." - gondoltam magamban.
- Igen! - Határozott volt, náluk a nők nem vadásztak, csak a ház körül tevékenykedtek, nem gondolta, hogy bármiféle veszélyt jelentek számára. Könnyedén felkaptam egy nagyobb ágat, és meglódítottam, ami így pont a fiú mellett szúródott a földbe.
- Még mindig úgy véled, nem jelentek veszélyt? - Vigyorogtam. Finoman szólva meglepődött, és hitetlenkedve nézett rám, majd elvigyorodott.
- Ez szép volt! - Nyögte ki végre. Megvontam a vállamat, ez semmiség volt.
- Könnyű célpont vagy. - Megfordultam, és levettem a ruhámat, melegem volt, ezért megfürödtem a folyóban. Kikerekedett szemekkel pislogva nézett rám, merésznek tartott, hogy előtte le mertem venni a ruhám, még akkor is, ha nem vetkőztem le teljesen. Megköszörülte a torkát, épp mondani akart valamit, de meggondolta magát.
- Hogy hívnak? - Felnevettem, tetszett ahogy beszél.
- Találd ki! Auuuu!! - Utánoztam a farkasok hangját.
- Farkas. - Vágta rá azonnal, és elnevette magát.
- De milyen? - Vigyorogva lemerültem a víz alá, és pár méterrel közelebb úsztam, ott jöttem fel újra. Közelebb hajolt, és a szemöldökét ráncolva vizsgálgatta az arcomat.
- Hmm... nem tudom, áruld el!
- Este hallottam, hogy vadásztok. Milyen állatra mentetek? - Tereltem el a témát.
- Egy fehér fark... - Még végig se mondta, de rájött. Elkerekedett a szeme, és a totememre pillantott, utána vádlón vissza rám. - Te voltál az! - Elnevettem magam, nem akartam lebukni.
- Én? Ugyan, kérlek! Hogy változnék pont én farkassá, hm? - Mosolyogtam, és hátrébb úsztam, de most fent maradtam a víz felszínén.
- Hallottam a legendákat. A mi törzsünkben is vannak alakváltók. - Mondta egyszerűen, neki ez már természetes volt. - Őszintén válaszolj, kérlek... hallottad, amit a vadászok a támadásról beszéltek?
- M... Milyen támadás? Azt hallottam, ahogy azt a szerencsétlen állatot kergettétek! Nem csoda, hogy nem kaptátok el! - Összeszűkült szemekkel nézett rám, tudta, hogy nem mondok igazat.
- Nem csodálom, hogy nem bízol bennem... - Sóhajtott fel. - Nem mondom el apámnak, hogy te voltál az. Így legalább lesz időtök tisztességesen felkészülni a harcra. - Kis szünet után folytatta. - Tudod nagyon unom már ezt a hülye viszályosdit... hogy ez a két, idióta törzs folyton marja egymást. - Grimaszolt. - Pedig élhetnénk békében. - Odaúsztam, és nem sokkal mellette kimentem a partra és leültem. Szívemből szólt.
- Erről ugyanúgy gondolkodunk. - Mosolyogtam rá. Rám emelte a tekintetét, visszamosolygott, és újabb halk, kissé talán meggyötört sóhaj hagyta el ajkait.
- Te vagy az első, aki egyetért velem. - A szívem majd' kiugrott a helyéből, odakívánkozott mellé, de egyenlőre még nem engedhettem meg ezt magamnak. Meg kellett tartanom a tisztes távolságot. - Az én nevem Aloke. - Mosolygott rám kedvesen. Hirtelen zaj csapta meg a fülemet. Közeledő léptek zaja. "Ha engem itt találnak, abból hatalmas bajom lehet!" Felpattantam, és a folyóba ugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam, visszaúsztam a túlsó partra, felvettem a ruháimat, és elszaladtam, be az erdőbe. Az egyik fa mögül még figyeltem, mi történik.
- Megtalálta a farkast? - Kérdezte a felbukkanó vadász Aloketól, aki megrázta a fejét, és a falum felé nézett.
- Nem... Sajnos nem.
- Ma este támadunk. - Vigyorgott a vadász. - Készülnie kellene! - Aloke bólintott, bár nem volt olyan lelkes, mint társa.
- Menjünk vissza a faluba. - Kapta fel a fegyverét, és már indult is. Amint eltűntek, én is elmentem, illetve futottam a táborunkhoz. Néhány vadász épp velem szembe jött, nem volt már időm fékezni, beléjük rohantam. Az egyik fiú, akinek nekimentem, felnevetett.
- Hé, lassabban! Mi ez a nagy sietség?
- Támadnak!! Ma este!! - Feleltem halálra rémülve.
- Igen, már mi is tudjuk. De nyugodj meg, nem jutnak majd be a faluba, nem engedjük. - Reszkettem, tényleg nagyon megrémültem, nem volt erőm felkelni a földről. Akkor estem el, mikor nekimentem a fiúnak. Elsírtam magam, nem akartam, hogy így legyen. És már tudtam, hogy Aloke sem. A vadász felsegített, és intett a többinek, hogy menjenek csak, ő pedig megpróbált megnyugtatni, és visszakísért a faluba, amiért elmondhatatlanul hálás voltam. Ahogy lassan közeledtünk a falunk fele, kezdtem megnyugodni, bár nem akartam, hogy harc legyen. Sólyomszem odarohant mellém, és leültetett a tűzhöz.
- Minden rendben? - Kérdezte aggódva.
- Ma este lesz a támadás. - Mondtam nagyon halkan. Látni lehetett rajta, hogy erre még ő sem számított, kezdett félni. - Sólyomszem, én nem leszek itt. Érzem!
- Ezt... hogy érted?
- Megint... - Suttogásig visszafogtam a hangomat. - Átváltozok.
- Kérlek, ne keveredj bajba! - Nagyon aggódott értem, főleg, mióta átváltoztam. Valahogy rámosolyogtam, nem voltam túl feldobott hangulatban, bár boldognak kellett volna lennem, hogy tudtam beszélni Alokeval. Bólintottam, hogy majd igyekszem nem levágatni a fejemet. - Ne menj messze, nemsokára visszajövök. - Mosolygott rám, és eltűnt. Összerezzentem, a totemem jelezte, hogy mennem kell. Elbújtam az erdő szélében, inkább ott változtam át, mint a törzs előtt. Ahogy egyre jobban sötétedett, egyre ingerültebben kószáltam az erdőben. Lementem a folyóhoz, de takarásban maradtam, figyeltem az ellenséges törzset, és amint megláttam őket, vonyítani kezdtem, hogy jelezzem Sólyomszemnek, hogy már nincs sok idő.
Tudtam, hogy meghallotta, ezért visszamentem az erdőnek arra a szélére, ahol könnyen megtalál, és ott vártam rá. Ideges voltam, de várnom kellett. - Itt vagyok! - Dőlt neki egy fának, futott idáig, ráadásul gyorsan. - Közel vannak? - Bólintottam, és a füleimet hátrafelé fordítva jeleztem, hogy már hallom őket. Szorosabban markolta a kezében lévő íjat, és rám nézett. - Most mit csináljunk? - Válaszként morogva a levegőbe kaptam, harcolni akartam a törzsemért. Bólintott, tudta, hogy most minden harcosra szükség lesz.
Elrejtőztem és Sólyomszemet se engedtem oda, amíg feltűnőek lennénk. Majd ha teljes lesz a káosz, közbelépünk mi is, és besegítünk a harcba. Figyelte az ellenséget, aggódott a törzsért. A családjainkért, akik most harcolnak.
Amint senki nem tudta megkülönböztetni a két törzset, elindultam, hogy segíthessek. Sólyomszem is velem tartott, beszálltunk a csatába. Éreztem, ahogy valami éles eltalálja a vállamat. Felvinnyogtam, de inkább nem törődtem vele, harcoltam tovább. A csata nagyon sok ideig tartott, és sok volt a sebesült, de végül sikerült visszaszorítanunk az ellenséget. Ahogy azok eltűntek, úgy váltam köddé én is. Az erdő szélében feküdtem le, és nyalogattam a vállamon lévő vágást, meg köpködtem ki a szőrt. Mikor megláttam Sólyomszemet, aki a folyó felé tartott, vakkantottam, hogy várjon meg, és odabicegtem hozzá. Rajta egyetlen karcolás sem volt. A magával hozott fáklya fényében szemügyre vett.
- Megsérültél? - Nyüszítve jeleztem, hogy igen, habár elég látványosan sántítottam a jobb mellső lábamra, ugyanis azt a vállamat találták el. Ellátta a sérülésemet, utána felállt. - Vissza kell vinnem a vizet a faluba. Nem jössz? - Mosolygott rám, de megingattam a fejemet. Más terveim voltak. - Amint visszaváltozol, gyere haza!
Miután eltűnt, az ellenséges törzs tábora felé vettem az irányt, fel akartam mérni, mennyire volt súlyos számukra ez a csata, de főleg Alokera voltam kíváncsi. Arra, hogy ő hogy van. Ők is ugyanúgy a sebesültek ellátásával voltak elfoglalva. Lassan már hajnalodott, mégis közelebb mentem, Aloket keresve. Ő a sátra előtt ült, viszonylag súlyosan sérült, egy dárda találta el a karját, de már ellátták, ezért úgy tűnt, jobban van. A sérülteket figyelte, ahogy ellátják őket, engem nem vett észre. Valami azt súgta, óvakodjak a vadászoktól, de nem bírtam magammal, kicsivel még közelebb osontam hozzá. Egy ideig még nem vett észre, de mikor megpillantott, széles mosollyal, észrevétlenül eljött a fák közé. Az egyik vadász éppen a véres tőrét mutogatta a többieknek.
- Ezzel sebeztem meg azt a farkast! És én is fogom elkapni! - Felmordultam, legszívesebben darabokra téptem volna, de nem tehettem. Aloke egy dühös pillantást vetett a vadászra, majd leguggolt mellém.
- Mit csinálsz itt? Az egész tábor téged akar elkapni! - Megböktem az orrommal a karját, ahol a sebet sejtettem. A karjára nézett, és elmosolyodott. - Nekem semmi komoly bajom, pár nap és teljesen meggyógyul. Nem is fáj. - Hallottam a hangján, hogy hazudik, hátracsaptam a füleimet, halkan felmordultam, hogy nekem ugyan ne hazudjon. Sóhajtva megadta magát. - Na jó, egy kicsit még fáj, de el fog múlni. - Nyüszítve megnyalogattam az arcát, sajnáltam, hogy pont az sérült meg, aki nem akart háborúzni. Elmosolyodott, és megsimogatott, utána a szemembe nézett. - Tényleg el kellene menned innen. Veszélyben vagy. - Állt fel. - Visszakísérlek a faludba. Megadóan lehajtottam a fejemet, bár semmi kedvem nem volt visszamenni. Elkísért egészen a folyóig, ahol makacsul leültem, nem voltam hajlandó átmenni. Felkuncogott, a Nap már felkelőben volt. - Észre fogják venni, hogy eltűntél. - Felnéztem rá, nem akartam itt hagyni. - Menj csak. - Leguggolt mellém és mosolyogva megsimogatott. Nyüszítve bújtam hozzá, mellette akartam maradni. Átölelte a nyakamat, igyekezet megvigasztalni. - Hé... találkozunk még, ne aggódj. - Kacsintott rám. Prüszköltem, nem hittem, hogy látom még, de azért visszamentem a folyó túlpartjára, a saját törzsem területére. Lassan mentem hazafele, nem egyszer visszapillantottam, egészen addig, amíg még láttam Aloket. Lassan, lógó fejjel mentem haza, szinte semmit nem láttam, folyamatosan Aloke járt az eszemben.
Csak akkor vettem észre, hogy belesétáltam az izzó parázsba, mikor égetni kezdte a mancsomat. Felvinnyogtam, és kiugrottam belőle, elfeküdtem a földön, és hemperegtem, a mellső mancsaim kicsit megpörkölődtek.
- Mi a fenét műveltél? - Rohant hozzám Sólyomszem, és letérdelt mellém, úgy vizsgálta meg a mancsomat, ami kicsit kormos volt. Felsóhajtott, és rátekert egy hideg vizes szövetdarabot. - Nem tudom rendesen bekötözni, amíg vissza nem változol. - Hasra fordultam, és felültem, egész gyorsan vissza tudtam változni, bár a szemeim még mindig égtek a sírástól. Sólyomszem segített felállni. - Gyere a sátorhoz. - Szótlanul vele tartottam, most nem volt kedvem beszélgetni. Leültetett a sátránál, hozott pár gyógynövényt meg levelet, és amilyen óvatosan csak tudta, bekötötte a kezemet. Ugyan fájt egy kicsit, de Aloke arca elfeledtette velem minden fájdalmamat, és csak ő maradt. Az, hogy talán soha nem látom újra. Sólyomszem néha az arcomra pillantott, majd rákérdezett. - Mind gondolkozol?
- Aloke. - Adtam meg az egyszerű, de velős választ. Pislogott kettőt, nem nagyon értette, de tudta, kiről beszélek.
- Mi van vele?
- Szeretem őt. - Néztem Sólyomszemre. Hitetlenkedve nézett rám.
- De ugye... tudod, ki ő?
- Az ellenséges törzs egyik tagja. Tudom.
- Ráadásul a jövendőbeli törzsfőnök! - Suttogta, nehogy valaki meghallja, amiről beszélgetünk.
- És annyira édes! - Kuncogva megingatta a fejét, én meg hátradőltem, idétlenül vihorászva beszéltem Alokeról. - És azt mondta, még találkozunk! - Mosolyogva hallgatott, nem szólt bele az ábrándozásomba.
- Csak aztán le ne bukjatok.
- Nem fogunk. Alig várom már, hogy újra láthassam. - Felsóhajtottam, tovább álmodoztam róla. Sólyomszem örült, hogy ennyire boldognak láthat. - Menjünk vadászni!
- Oké, menjünk. - Bólintott. Bár alig tudtam odafigyelni arra, amit csinálok, nagyon igyekeztem. Hirtelen valaki hátulról lefogott, és betapasztotta a kezével a szájamat.
- Sss, nyugi, csak én vagyok. - Suttogott a fülembe Aloke. Megfordultam, hogy tényleg igaz-e, hogy ő az, de ő volt.
- Aloke! - Szó szerint a nyakába ugrottam, nagyon örültem neki. Felkuncogott, és a számra tette a kezét.
- Sssh! - Sólyomszem felé pillantott. - Nem akarom, hogy észrevegyen.
- Tud rólunk.
- Oh. De más nem tudja, ugye? - Fürkészte az arcomat, de megráztam a fejem.
- Nem. Csak ő. - Elmosolyodott.
- Akkor jó. Gyere! - Kézen fogott, és maga után húzott.
- Hova megyünk? - Nem szívesen mentem, nem mindig szerettem idegen helyekre menni.
- Mutatok valamit. - Mosolygott. Ugyan féltem még egy kicsit, de vele mentem.
Egy vízesés mögötti barlangba mentünk. Csodálatosan szép volt, és kellően el volt rejtve.
- Erről a helyről csak mi tudunk?
- Pontosan. - Leült az egyik sziklára, és a vízbe lógatta a lábát. - Senki más. - Leültem mellé, egy dolgot tudnom kellett.
- Igaz, hogy te vagy a leendő törzsfőnök?
- Igen. - Úgy mondta, mintha ez valami rettenetes dolog lenne.
- Oh... - Felálltam, és el akartam menni. Ha ő a leendő törzsfőnök, nem szabad vele lennem. Elkapta a kezemet.
- Várj! - Lassan elengedett, és lehajtotta a fejét. - Ne menj el, kérlek.
- Ha te leszel a főnök, elveszel valakit a törzsedből, és engem elfelejtesz. Ne húzzuk a dolgot. - Könnyek szöktek a szemembe, fájt ezt kimondanom.
- Ha feleségül kell vennem valakit akkor az mindenképpen te leszel! - Nem zavartatta magát, határozottan, egyértelműen kijelentette a dolgot.
- Ha megtudja apád, hogy én a rivális törzsből származom, nekem végem, ezt te is tudod!
- Nem engedem, hogy bármiféle bajod essen, és esküszöm neked hogy megtalálom a módját, hogy feleségül vehesselek. - A hangja halálosan komoly volt, nem engedett ebből.
- A béke záloga is lehetne akár! - Csillant fel a szemem. - Békét köthetnétek! - Elmosolyodott, láthatott a dologban valamit.
- Igazad van! - Tudtam, hogy mindennél jobban örülne a békének.
- Egy házasság béke zálogként... - Rám nézett, átható, mély tekintettel.
- Szerinted beleegyeznek majd?
- Nem hinném...
- Bele kell egyezniük! - Nagyon hinni akart benne, hogy sikerül, de nem tudtam válaszolni, még nem uraltam az átváltozásokat. "Ne! Ne, ne most!" - gondoltam, de fölösleges volt. - Mi a baj? - Az arcomat fürkészte, de nem sokáig, mivel átváltoztam, bár nem tudtam, pontosan miért is. Felsóhajtott, és leguggolt mellém, finoman megsimogatott. - Semmi baj. - Nem tudtam a szemébe nézni, elfutottam, nem tudtam, pontosan merre is megyek, csak azt, hogy el Aloke közeléből.
Észre se vettem, merre futok, amíg el nem terültem a földön. Belegabalyodtam egy kötélbe. A vadászok elfogtak, és leszorítottak a földre, miközben kiabáltak, hogy 'Megvan a farkas!'. Vinnyogva kapálóztam, hogy engedjenek már el, de csak még jobban leszorítottak. Négyen fogtak le, az ötödik vadász meg már emelte a fegyvert, hogy egy mozdulattal leszúrjon, mikor Aloke megszólalt.
- Ne merészeld! - Szigorú és dühös volt. Rémülten húzódtam hátra a fegyvertől, féltem, hogy nem fog engedelmeskedni, és mégis csak ledöf. Aloke előrébb lépett, és rájuk parancsolt, hogy többet hozzám ne merjenek érni. Beiszkoltam mögé, és a lábához simultam, onnan pislogtam a vadászokra. Mérgesen néztek, de nem mondtak ellen, Aloke megígértette velük, hogy soha többet nem nyúlnak hozzám. A tenyeréhez nyomtam az orromat, eljátszottam a hűséges kiskutyát. Mosolyogva megsimogatott, utána elküldte a vadászokat, akik szépen szétszéledtek, és békén hagytak engem. - Ugye tudod hogy ha nem mentelek meg nem éled túl? Ezek itt mind rád vadásztak. - Suttogta nagyon halkan, és szigorúan nézett rám. - Elővigyázatosabbnak kellett volna lenned. - Nyüsszentve megnyalogattam az arcát, köszönetképp. Megsimogatott, és elmosolyodott. - Mit gondolsz, vissza tudsz változni? - Prüszkölve megráztam a fejemet, nem szerettem közönség előtt változni. Sóhajtva beletörődött. - Semmi baj, de nem lenne szerencsés, ha a törzs szeme láttára változnál vissza. - Bólintottam, és bementem a sátrába, ott biztonságosan visszaváltozhattam.
Mire Aloke utánam jött, már emberi alakban vártam. Mikor bejött, ügyelt, hogy senki ne jöhessen vagy láthasson be.
- Most mi lesz? - Suttogta. - Nem láthatnak meg!
- Maradok a kutyusod.
- Menni fog? - Nézte az arcomat. Bólintottam.
- Majd. Most fáradt vagyok hozzá. - Elmosolyodott, és leült.
- Megértem. Pihenj le nyugodtan. - Kicsit fészkelődtem az ágyán, utána ránéztem.
- Nem gond?
- Dehogy. - Mosolygott.
- Köszönöm. - Mosolyogtam vissza, majd elaludtam.
