A szelemló - 1. fejezet

Nina edzője tapsolva nézte, ahogy a lány átugratja a halálfalat kedvenc lovával, Harmattal.
- Egyre jobbak vagytok!
- Köszönjük! - Nevetett Nina, és odaügetett Harmattal az edzőjéhez, Karolhoz. - Készülünk a holnapi versenyre.
- Na azt jól teszitek. Kemény ellenfelek lesznek, és ha ilyen tempóval mentek, nem fogtok nyerni. Ez nem te vagy, Nina. Láttalak már, ahogy a többiekkel versenyzel kint a mezőn. Úgy száguldottatok, mint az őrjöngő hurrikán! Próbáld meg ide is áthozni azt a sebességet. - Mosolygott, és megveregette a ló nyakát. - Hagyd menni. - Megfordult, és kiment, remélve, hogy a lány megértette az üzenetét.
Nina a pályára nézett, majd a lovára.
- Hajrá, kislány. - Rövidre fogta a szárat, és teljes sebességgel ment neki az akadályoknak. Harmat az akadály előtt nem sokkal elrugaszkodott, és átlendült a rudak felett. Ninának olyan érzése volt, mintha lassított felvételként, kívülről látná magukat, ahogy átrepülnek az akadály felett. Mikor a ló mellső két patája a földre puffant, mind a ketten magához tértek a repülés mámorából. A lány hallotta, ahogy ver a szíve, a tüdejét égette a hirtelen belevágó levegő, zihálva nézett maga elé a lova nyakára támaszkodva. - Huh... - Eldöntötte magában, hogy a versenyen is engedni fogja, hogy Harmat száguldjon. Ekkor Mike robbant be a pályára, fakó lova, Fox hátán. A ló onnan kapta a nevét, hogy mindig kitalált valamit, amivel gazdája idegeire mehet. Hol kiszökött, hol megrágcsálta az izzasztót, de volt olyan is, hogy elcsórta a kefét, és Mikenak vagy fél órán keresztül kellett kergetnie.
- Na mizu van, csajok? - Nina lehajtotta a fejét.
- Heló, Mike! - Köszönt vissza jóval kisebb lelkesedéssel, mint a fiú. - Épp ugrattunk.
- Menjünk ki terepre gyakorolni! - Vigyorgott továbbra is a srác, Nina pedig megadóan bólintott.
- Menjünk. De a többiek merre vannak? - Kérdezte érdeklődve.
- Ők már várnak. Kempingezünk. Engem küldtek érted, mert tudják, hogy mennyire szeretsz! - Rebegtette meg a szempilláit, amin a lány elnevette magát.
- Aj, de hülye vagy!
- Én? Én nem is! - Vágott sértődött fejet Fox lovasa.
- Versenyezzünk! - Kiáltott fel Nina, és állásból vágtába ugratta Harmatot.
- Na! Nem is mondtad, hogy rajt! - Rugdosta Mike a lova oldalát, aki ugyan ugrált, mint valami lefulladt motorú trabant, elindult vágtába Harmat után.
Az úton egy ideig Harmat és Nina vezetett, de a lány lassított, és bevárta a barátját, mert nem tudta, merre vannak a többiek. Mike duzzogva ugyan, de odavezette őket a Pegazus-patakhoz, ahol a többiek már nagyban meséltek mindenféle történetet, nagyrészt a patakról, meg egy rejtélyes szellemlóról, aki vigyáz az eltévedt lovasokra.
- Ugyan már! Szellemek nincsenek! - Nevetett Nina.
- Miből gondolod? - Kötözködött legjobb barátnője, Leslie. - Lehet, hogy tényleg léteznek! Én hiszek bennük. - Nina könnyedén leugrott Harmat hátáról, és kikötötte a másik öt ló mellé, és Mikehoz fordult.
- Te is hiszel a szellemekben? - Kérdezte suttogva, a fiú meg biccentett.
- Láttam Pegazust. Eltévedtem, és senki nem látott, nem tudták, merre vagyok. Akkor nyerítést hallottam, és Fox elkezdett arrafelé vágtázni, utána egyszer csak kijutottunk az erdőből, és láttam Pegazust, ahogy figyel minket az erdő széléről, felágaskodik, megfordult, és visszamegy a fák közé. Fenséges állat, nekem elhiheted! - A lány érdeklődve végighallgatta barátja beszámolóját, és lenyergelte Harmatot.
- Ez érdekes... - Gondolkodott el. - Biztos vagy benne, hogy nem a legelőre kicsapott lovakat hallottad? Harmat is kint volt.
- A legelő a másik irányban volt. - Grimaszolt a fiú, mire Nina elnevette magát.
- Rendben, rendben! Pegazus megmentett. De most menjünk enni. - Tudta, hogy ezzel telibe trafált, mivel Mike imádott enni, bár ez az alakján alig látszott. Leültek a kiterített pokrócra, ahol a kis műanyag tányérokra már nagyrészt kikerültek a szendvicsek, meg a sütemények. Mike nem fogta vissza magát, de mikor a barátnője, Sally rászólt, hogy ne egyen olyan mohón, elvörösödött, és teleszájjal pampogott valamit, mire Sally kedvesen fejbe csapta.
- Nyeld le, mielőtt beszélnél! - A fiú nagyot nyelve leküldte a falatot, és rávigyorgott.
- Csak annyit mondtam, hogy bocsánat, máskor majd lassítok. - Azzal újabb hatalmasat harapott a szendvicsébe. Nina megingatta a fejét, és felállt.
- Megyek, sétálok egy kicsit, mindjárt jövök. - Mosolygott a többiekre, akik bólintva nyugtázták a dolgot.
- Oké, menj csak. De siess vissza! - Aggodalmaskodott Peter, aki szinte a húgaként nézett a lányra, aki sóhajtva bólintott, majd elment sétálni egy kicsit az erdőbe.
Elgondolkozva baktatott, mikor észrevett a földön egy díszt, amit a levelek nagyrészt eltakartak.
Biztos egy kantárról eshetett le. Gondolkozott, de felvette a díszt, és zsebre tette, mikor hangos nyerítés hangzott fel valahonnan a távolból, utána patadobogás, és szárny suhogás. Mikor Nina odanézett, még pont láthatta, ahogy egy gyönyörű szép fehér mén bevágtat a nyírfák törzsei közé, és eltűnik az erdőben.

A szellemló - Bevezetés

Hűvös tavaszi reggel volt. Amelie, a tizenkét éves kislány az istállóban töltötte az éjszakát, kedvenc lova, Rózsaszirom mellett. A világos deres kanca hasa hatalmasra fel volt puffadva, a csikója születéséig már nem volt sok idő. Az estét még nyugodtan végigaludta a lány mellett, aki a fekvő ló nyakán pihentette a fejét, és simogatta kedvence oldalát.
Reggel viszont a kanca zihált, sikoly szerű nyerítése rázta meg az egész istállót. Amelie berohant a házba, és felkeltette szüleit, akik azonnal kimentek a lóhoz, és világra segítették a kiscsikót. Rózsaszirom már nem láthatta a hófehér kiscsikót, meghalt, mikor világra jött.
Amelie rengeteget sírt a lova után, de a kiscsikót nem hagyhatta egyedül. Mellette volt minden este, cirógatta a kicsi selymes orrát, megvakargatta a homlokát, és rengetegszer elmondta neki, hogy mennyire szereti. Hozott neki egy plüssjáték lovacskát is, alvójátéknak, hogy ha a szülei nem engedik, hogy kint aludjon ne érezze magát annyira egyedül.
A csikó és a lány együtt nőttek fel, és együtt fejlődtek, mígnem a legjobb ugrató páros lett belőlük. A fehér csődör úgy ugrotta át az akadályokat, mintha repült volna. Amelie mikor ezt felismerte, végre nevet adott a lónak: Pegazus. Minden akadályt legyőztek, és szinte egyé váltak. Egyé váltak a száguldásban, egyé váltak a repülésben. Először csak normál nyereggel és kantárral gyakoroltak, de később Amelie szülei vettek ugratáshoz szükséges felszerelést.
Pegazus előtt nem maradt semmi, amit ne tudott volna átugrani a pályákon. A gazdája egyszer kivitte az erdőbe ugratni. Amelie nevetett, mikor Pegazussal könnyedén átrepültek egy nagyobb rönk felett.
- Ez gyerekjáték volt, igaz, Bajnok? - A ló egyetértően nyihogott. A lány szétnézett, hogy van-e a szintjüknek megfelelő akadály. Volt egy szélesebb patak. - Gyerünk, ott a vizesárok! - Nekihajtotta a lovát az ároknak, de akkor olyasmi történt, aminek nem kellett volna. Amelie telefonja megcsörrent. A szülei hívták, hogy a kanca tulajdonosa jelentkezett, hogy szeretné fedeztetni a lovát Pegazussal, de a fehér csődör megijedt az éles hangtól, megugrott, és egyenesen a kisebb folyó felé vette az irányt. A közelében elrugaszkodott, de a patája a túlparton lecsúszott a vizes kőről, és mind a ketten a mederbe zuhantak.
Amelie a halott mén oldalára esett. A ló ily módon megmentette a lovasát. Az életét áldozta érte. A ló vére a lány könnyeivel keveredve csorgott le a csobogó vízbe, amely hűen vitte a hírt, hogy a lány túlélte az esést, de a hűséges paripa belehalt.

Egy héttel később Amelie már nem bírta a bűntudatot, és öngyilkos lett, abban a reményben, hogy így újra a lovával lehet, és megnyugvásra lelhet. Nem is sejtette, hogy Pegazus szelleme az erdőben kóborolva óvja a lovakat, és a lovasokat az életveszélyes helyektől, megnyugvást soha nem lelve.

ÚJ, ÚJ, ÚJ!!

Figyelem!

Új történetet indítunk a blogon, lehet, hogy kicsit késni fog, de igyekszünk!
Türelmeteket köszönjük!

Vámpírok és Farkasok // 6. fejezet

- Hátööö... - Vörösödtem el. - Úgy... Valahogy... A házban van ruha, nem? - Elvigyorodott.
- Igen, van.
- Na, akkor haladjunk! - Felkaptam a ruháimat, és berohantam a házba, egyenesen fel abba a szobába, ahol először voltam, és felvettem egy régi, fűzős ruhát, amivel nem nagyon boldogultam, Dominic meg csak az ajtófélfának dőlve nézte a kínlódásomat, melyet hisztériás hangok kísértek, válogatott káromkodásokkal cifrázva, amiben megemlítettem annak a bizonyos zsinórnak azt a bizonyos anyját. Dominic csak vigyorgott rajtam, de csak akkor jött oda segíteni, mikor már megunta a szenvedésemet. Amint meghúzta a madzagot, épp amennyire kellett, felvisítottam. - Áááá! Megfojtasz! - Felnevetett, és engedett egy kicsit, hogy ne legyen annyira szoros. - A londoni nők nem vettek levegőt, vagy mi? - Kérdeztem fojtott hangon.
- De, egy kicsit. - Kuncogott, és maga felé fordított. - Kész is vagy. - Természetellenesen vékony lettem, a fűző összenyomorította a bordáimat, ezzel kölcsönözve tökéletes derekat, és pompás alakot. Roppant kényelmetlen volt, viszont remekül néztem ki benne. Dominic lassan végigmért, majd a szemembe nézett. - Nem muszáj ám ezt viselned, rengeteg másik ruha is van a szekrényben. - Volt a hangjában egy kevés lemondás is, nem nagyon akarhatta, hogy leváltsam egy másik ruhára. A bordó szín remekül kiemelte a szemeimet, az arany mintázatok pedig roppant elegáns megjelenést adtak.
- Jó ez... Cipő nincs hozzá? - Kuncogtam, bár reméltem, hogy a válasz nemleges lesz, de elrablóm vigyorából ítélve elég valószínű, hogy az is van.
- De van. - Ettől féltem, hogy ezt mondja.
- Lássuk a medvét. - Elővett a szekrényből egy pár magassarkút, aminek a sarkával akár ölni is lehetett, és ordított róla, hogy ha ezt felveszem, kitörik a bokám, és mehetek az ügyeletre. Aggodalmas képet vágtam, nem voltam biztos benne, hogy fel akarom én ezt venni. - Biztos, hogy ezt én még fel is vegyem?
- Én nem kényszerítelek semmire. - Tette le a cipőket a földre. Felsóhajtottam, és rettentő óvatosan beleléptem.
- Maradj itt, különben kinyírlak! - Felkuncogott, nem vette komolyan a fenyegetést.
- Oké. - Meginogtam, és kis híján elvágódtam, nem voltam hozzászokva a magassarkúhoz, szerencsére Dominic elkapott, mielőtt elvágódhattam volna. Ezután még kellett egy kis gyakorlás, mire megtaláltam az egyensúlyomat. Mosolygott rajtam, de türelmes volt. Egy idő után kezdtem egészen belejönni.
- Hé, én megyek! - Ennek örömére sikeresen hasra estem. - A fenébe... - Dominic ugyan halkan nevetett, de segített megállni a két lábamon.
- Biztos nem akarod levenni ezt a cipőt?
- Van alacsonyabb? - Néztem rá reménykedve, ő meg felkuncogott.
- Nem tudom, nézd meg a szekrényben. - Intett a cipős szekrény felé, ahol egy darabig kotorásztam, míg találtam magamnak a sok gólyaláb között egy normális, közepes magasságút, abban kényelmesen járkáltam.

- Tökéletes! - Vigyorogva nézett, és én is elégedett voltam, hogy végre nem vágódok el. - Na ehhez vagyok én hozzászokva. - Mentem oda elé. 

- Csinos vagy. - Mosolygott rám. Még így is fölfele kellett rá néznem, de jelentősen csökkent köztünk a különbség.

- Köszönöm. - Mosolyogtam vissza, jólesett a bók. Mosolyogva lejjebb hajolt, és megcsókolt, ami még tovább növelte az önbizalmamat. Ekkor odalentről hangos nevetés szűrődött fel, nyilván megérkeztek Dominic társai. Kérdezgettük tőlük, hogy min nevetnek ennyire.

- Szétvertük! Laposra, bele a sárba, háh! Gyönge ficsúr! - Röhögte az egyik srác, mire Dominic elvigyorodott, és pacsiztak.

- Szép volt! - Elsápadtam, belegondoltam, hogy Darren most odakint fekszik valahol az erdőben.

- Darren? - Dominic rám nézett, de nem mondott semmit. Kikerültem a kis csapatot, hogy kimenjek Darrenhez, és visszakísérjem a várba, de Dominic megragadta a karomat, és nem engedett ki.

- Várj! Hova mész?

- Vissza Darrenhez. - Nem engedte el a karomat, ami már kezdett fájni.

- Nem mehetsz vissza! - Jelentette ki. - Itt sokkal jobb neked. Darrennek semmi baja.

- Jah, csak épp beleverték a földbe. - Megrázta a fejét. 

- Nem! Ne aggódj, a többiek már biztosan megtalálták. - Megkíséreltem kiszabadulni a szorításából.

- Eressz el, ez már fáj! - Nem hallgatott rám, nem engedett el. Könnyeztem, a karom már vörös volt a szorítása alatt. A többiek elállták a kijáratot, Dominic meg keményen meredt rám.

- Nem mehetsz sehová! - Elegem lett, kitéptem magam a szorításából.

- Hagyj békén! Gyűlöllek!! - Ordítottam, majd felrohantam a szobába, bevágtam az ajtót, és lehasaltam az ágyra zokogni. Az ajtó és az ablak elé is lettek "őrök" állítva, hogy még véletlen se tudjak megszökni. Egy ideig nem zavartak, Dominic hagyott lenyugodni, de utána se gondoltam meg magam, nem nyitottam ki az ajtót, inkább éhen pusztultam volna, de nem engedtem be. A többiek hoztak be nekem vért, de aki a küszöbnél beljebb merészkedett, arra rámordultam. - Kifelé! - Lerakta a vért az ajtóban, és kiment, de hozzá se értem az ételhez, arra hivatkoztam, hogy nem vagyok éhes, ami persze nem volt igaz, de ha ki akarok szabadulni, azt kell mondanom, hogy jobban szeretem én magam elkapni a zsákmányt. 

Dominic mindentől függetlenül mindig ellátott friss vérrel, és megpróbált beszélni velem, ami igen körülményes volt, mivel csak néztem kifele a koszos ablakon, és nem szóltam hozzá. Dominic felsóhajtott, ami egyfajta megadás volt.

- Lory, nem csinálhatod ezt örökké... kérlek! - Engesztelt gyengéd hangon.

- Hm! - A karomon még mindig ott virítottak a vörös foltok, amiket a szorítása okozott. Hozzám lépett, gyengéden megfogta a kezemet.

- Nagyon fáj? - Simított végig hűvös ujjaival az égő foltokon, mire megnyikkantam.

- Igen. - Egy pillanatra eltűnt, és kötszerrel, meg valami krémmel jött vissza, és szó nélkül bekente és bekötötte a kezemet. Összeszorított fogakkal sziszegtem. - Te okoztad.
- Nagyon sajnálom. - Bűntudatos arccal nézett rám, látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
- Engedj ki. Vadászni akarok.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... - Kissé bizonytalan volt a hangja, mire megvontam a vállamat.
- Ahogy gondolod. De ezt... - Mutattam a hozott vérre. - ...nem iszom meg. - Farkasszemet nézett velem, de végül sóhajtva bólintott, megadta magát.
- Rendben van, kimehetsz az erődbe vadászni, de én is veled megyek.
- Felőlem! - Vontam meg a vállamat, számítottam rá, hogy ezt ki fogja kötni. Kimentünk az erdőbe vadászni, és úgy tettem, mintha a zsákmányom direkt arra futna, ahol a kastély van, pedig csak én tereltem arrafelé, hogy jelt tudjak adni a többieknek magamról.
Dominic figyelt rám, nem engedte, hogy túlságosan megközelítsem a hatalmas épületet. Mikor kb száz méteren belül kerültem, hívtam a bátyámat.
- Szabiii!!!

Vámpírok és Farkasok // 5. fejezet (Loren)

Reggel elég sokáig aludtam. Halványan érzékeltem, hogy valaki ledől mellém az ágyba, nem sokkal később pedig megéreztem Darren illatát. Szusszantva megfordultam, és átöleltem. Hiányzott ez a mozdulat, ez az érzés. A biztonság, amit a közelsége nyújtott. Óvatosan átölelte a derekamat, ügyelve, hogy ne ébresszen fel, én pedig nyugodtan szuszogtam tovább a melkasán fekve.
Sikeresen aludtam még két órácskát, ami már nagyon hiányzott. Darren végig mellettem maradt, egészen addig, amíg felébredtem. Nyöszörögve kinyújtóztattam elzsibbadt karjaimat.
- Jó reggelt. - Mondtam kómás hangon, mire elmosolyodott.
- Neked is. Jól aludtál? - Simított ki egy hajtincset az arcomból.
- Igen. Végre. - Mosolyogtam rá. - Viszon szomjas vagyok.
- Akkor menjünk el vadászni. Gyere. - Állt fel mosolyogva, én meg készségesen felpattantam, és felkaptam magamra valamit. Ekkor megláttam egy szarvasbikát.
- Nézd! Pont jól jön. - Ugrottam ki az ablakon, és kergetni kezdtem az állatot. Végül elkaptam, amit nevetve be is jelentettem. - Megvan! - Darren is nevetett, és megállt mellettem, de mintha tartott volna valamitől. Éberen őrködött felettem, amíg én a friss, meleg vér szívogatásával voltam elfoglalva. Aggódva fürkészte az erdőt, majd védelmezően közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét.
- Rossz előérzetem van. - Suttogta.
- Na, nyugi már. - Mosolyogtam rá enyhén véres szájjal. - Menjünk tovább, szomjas vagyok. - Felsóhajtott, nyugtalan maradt, de bólintott. Óvatosan lépkedve tovább mentem, és egyszer csak idegen szagok csapták meg az orromat. Ismeretlen vámpírok. - A barátaid erre vannak? - Kérdeztem Darrentől, aki értetlenül megrázta a fejét.
- Nem. Miért? - Szimatoltam egy kicsit, hátha tévedek, mivel Darren nem érezte, de nem, nem tévedtem.
- Idegenek. - Hirtelen védekező pózba ugrott, és rám parancsolt.
- Ne mozdulj! - Teljesen ledermedtem, eddig nem beszélt velem így soha.
- Öööö...Oké... - Darren körbepillantott, de sehol semmi. Síri csend volt mindenhol, ami nagyon gyanús volt, még egyetlen állatot sem lehetett hallani. Kissé hülye pózban dermedtem mozdulatlanná, és kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. - Eldőlhetek? - Fél másodperc múlva el is dőltem. Darren rám kapta a tekintetét, és hirtelen vámpírok bukkantak fel a semmiből. Kettő lefogta Darrent, és egy harmadik segítségével elkezdték püfölni, amíg engem Dominic felkapott, és elvitt.
Sikítozva vertem a hátát.
- Eressz el!! Tegyél le, te vadállat!! - Nem reagált, és "biztonságos távolságban" lelassított sétatempóra, és úgy ment tovább, én meg feladtam a küzdelmet, és krumplis zsákként lógtam a vállán. - Letennél végre? - Kérdeztem higgadt hangon. - Tengeribeteg leszek, ha még sokáig lóbálsz. - Végre méltóztatott letenni, de szemmel tartott.
- Meg se próbálj elszökni, úgy sem jutnál messzire. - Közölte közömbös hangon.
- Hm! - Játszottam a sértődött hercegnőt, ő meg normál tempóban tartott a ház fele, de én tüntetőleg nem mozdultam. Felsóhajtott, megállt, és felém fordult.
- Örökké duzzogni akarsz? Gyerekesen viselkedsz! - Szomorúan néztem le a földre, majd leültem, és átöleltem az oldalamat. Dominic leült mellém, nézett, és várta, hogy mondjak valamit, de ehelyett csak halkan elsírtam magam. Egy ideig csak csendben ült, érzelmek nélkül, de utána, mikor tovább sírtam, felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzám.
- Miért sírsz?
- Azt... Azt hi... hittem, sze... szeretsz. - Hüppögtem.
- Én szeretlek. - Közömbös hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Erre felnéztem rá, az arcom maszatos, és ragacsos volt a könnyektől.
- Akkor már átöleltél volna! - Vetettem a szemére. - Netán kaptam volna egy puszit, csókot, vagy valamit. - Elfordultam, és sírtam tovább. Finoman megérintette a vállamat.
- Lory... - Nagyon halkan, gyengéden ejtette ki a nevemet. Remegve felnéztem rá, mire lélegzetelállítóan rám mosolygott, és megcsókolt. Egy másodpercig nem kaptam levegőt, minden izmom megfeszült, majd ellazultam, és visszacsókoltam. Halványan elmosolyodott, majd a nyakamra fektette az egyik kezét, és gyengéden közelebb húzott magához, és úgy csókolt tovább. Egyre kevésbé tudtam ellenállni neki, egy halk sóhaj kíséretében az egyik kezemmel letámaszkodtam mellé, a másikat a mellkasára fektettem, úgy viszonoztam tovább a csókját. Kicsivel még közelebb vont magához, és kicsivel hevesebben csókolt, de még mindig gyengéd maradt hozzám. Teljesen elégedett voltam, elmosolyodtam. Kicsivel hátrébb húzódott, rám nézett, ő is mosolygott.
- Hihető. - Kuncogtam fel, ő pedig velem kuncogott.
- Ezek szerint jól játszottam? - Tehát csak játék. Elkomorodtam, és félrenézve biccentettem.
- Jól. - Gyengéden rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Tudod, hogy szeretlek. - A hangja teljesen komoly volt, ahogy az arca is. Szomorú szemekkel pislogtam rá, majd eszembe jutott, hogy valamit soha nem fejeztünk be, ezért lenyomtam az avarra.
- Viszont soha nem fejezted be, amit elkezdtél. - Vigyorogtam rá. Elvigyorogott.
- Most bizonyítottad, hogy jól csinálom. Amit elkezdtem. - Megsimította a nyakamat, lehúzott magához, és megcsókolt.
- Amit elkezdtél, azt igen. - Suttogtam. - De a befejezést nem tudom véleményezni. - Csókoltam vissza a mondat végén. Elvigyorodott, maga alá fordított, és úgy csókolt tovább. Megfeszítettem a hátamat, így a hasam az övéhez simult, így húzódtam közelebb hozzá. Elmosolyodott, végigsimított az oldalamon, és megtartott, miközben gyengéden csókolt tovább. Halkan felsóhajtottam, az ajkaim lassan elnyíltak, teret engedve birtoklási vágyának. Befejezte, amit elkezdett, így tudtam véleményezni. Fantasztikus volt vele lenni, és még az se zavart, hogy pont az erdőben fekszünk. Az avar horzsolása határozottan ösztönzően hatott mind a kettőnkre, de utána rájöttem, hogy fáj. - Fáj a hátam. - Jelentettem ki. Felkuncogott, mint aki nem hisz nekem, ezért felkeltem, az avar alattam tiszta vér volt, az ágak rendesen kikarmolták a hátamat, akárcsak Dominic, aki felszisszent a látványra.
- Mennünk kéne... - Bólintottam, de a véres hátamra nem igazán akartam visszavenni a pólót.
- Én így vissza nem veszem a pólómat! - Háborodtam fel, mire felvonta a szemöldökét.
- Így akarsz mászkálni?

Bevezetés

Mint minden este, ültem a szobámban és írogattam, rajzolgattam, gondolkoztam a jövőmön. Hiányzott Daniel, de inkább arra koncentráltam, hogy legalább Jazz visszatért. Az én Jakem. Kitartó, szép és erős szerelemmel szerettük egymást. Az a lánc, ami köztünk volt, van és remélhetőleg lesz is, eltéphetetlennek bizonyult... Eddig. Se távolság, se idő nem állhatott hözénk. Egy ember és egy farkas szenvedélyes, szelíd kapcsolata. De vajon akkor is lesz folytatása, ha megtudja, mi vagyok? Ebben csak reménykedni tudok, és bízni a szerelmünkben.