/David/

Miközben futottam a ház felé, csalódott voltam és szomorú, de ezek az érzések hamar átcsaptak dühbe. Valakit hibáztatni akartam, úgy éreztem, valakire rá kell fognom ezt az egészet. Rohamosan közeledtem a ház felé, már csak másodpercek kérdése volt. Reméltem, Ariel nem megy el.
Mikor odaértem, megálltam a küszöbön és dühösen kifújtam a levegőt. Arra gondoltam, hogy mindez most nem lenne, ha Rachael nem viselkedett volna úgy.
Dühösen berontottam és útálkozva méregettem őket. Rachael lesütötte a szemét és suttogott.
- Oh... szia. - Próbált kedvesen mosolyogni, ami még jobban felhúzott. Halkan felmordultam.
- Szia. Szia. Ennyit tudsz mondani, mikor Ariel miattad nem akar hazajönni?! SZIA?! Hát, heló neked is!! - Ordibáltam, iszonyat dühös voltam rá, és arra gondoltam, hogy Sham se jobb.

Látogató

Reggel a nap első halvány, álmos sugarával együtt keltem fel és indultam útnak. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mégsicsak vissza kellene mennem, de ahogy távolodtam a határtól, úgy halványodott ez a gondolat. Végre messze járhattam mindentől, ami fájt, de valahogy mégsem éreztem megkönnyebbülést. A régi fájdalom helyét egy másik vette át és ez kegyetlenebb volt, mint az elődje. Kínzott. Égetett. Felemésztette az egész lelkemet. Bár most erre volt szükségem, hogy az ösztöneimre hagyatkozhassak. Mivel megéheztem, kerestem valami ehetőt. Farkasként vadásztam. Egyszercsak firss hús és meleg vér illata csapta meg az orromat. Arra mentem, amerre hívogatott és rá is találtam a friss tetemre. Egy medve ejtette el. Vadul rámordultam a barna állatra, mire az nekemtámadott. Nem menekültem, egy súlycsoportban voltunk, ezért felvettem a harcot. Ugyan sikerült megkarmolnia az oldalamat, de végül én győztem.
Elkergettem a barnamedvét és nekiláttam a falatozásnak. Hallottam, hogy valaki őrületes sebességgel halad felém, de nem különösebben érdekellt. Megállt a közelben, de nem jött hozzám közel, tartotta a tisztes távolságot, így nyugodtan ehettem. Könnyedén ropogtattam el a szarvas csontjait, a húsát meg úgy téptem ki, mintha csak papírból lenne. Csak azt nem tudtam, hogy az a valaki vagy valami miért nem jön oda hozzám, hogy megküzdjön velem az élelemért vagy valami. Hallottam, amint sóhajt és lassan előbújik. Megmerevedtem, halkan, figyelmeztetően morogtam. Az a valami azonnal megátt és egy percig csendben maradt, várta, mi lesz. Elhallgattam, mivel már nem voltam annyira éhes, a szarvas viszont nagy volt, így ha éhes, könnyen jóllakunk ketten is belőle.
- Ariel... - Szólalt meg Dave. Felkaptam a fejem, nem éppen rá számítottam. Ránéztem, kíváncsi voltam, mit akar. Nem mozdult, félhetett, hogy eltűnök megint. Könnyeztem, eldöntöttem, hogy ha nem szólal meg továbbra sem, elmegyek. Végülis összeszedte magát. - Ariel, mondd, miért csináltad? - Könnyezett. Lehajtottam a fejemet, nem változtam vissza emberré, erre a kérdésre volt szükségem a legkevésbé. Hirtelen megfordultam és eltűntem az erdőben. Nem hagyta annyiban, utánam futott. -  Ariel, kérlek, gyere haza! Nagyon szépen kérlek! Ha nem is értem, tedd meg a gyerekekért! - Ez övön aluli ütés volt a részéről. Befészektem, jó, hogy nem estem előre. Morogva álltam egyhelyben. - Hiányzol nekik, ahogy nekünk is. Gyere haza. Kérlek. - Ránéztem, megingattam a fejemet és továbbmentem. Az oldalamon lévő heg felszakadt futás közben, és most nagyon fájt. - Ariel, ÁLLJ MEG! - Utánamrohant, nem adta fel. Morogtam, most nem futottam, csak sétáltam. Dave is lassított, juszt sem adta fel. Rápillantottam és továbbmentem, nem érdekellt, mit mond, nem akartam hazamenni. Megállt egyhelyben, nem bírt tovább jönni. - Rendben. A te döntésed, Ariel. Bár azt hittem, hogy ennél jobban tudod mérlegelni a dolgokat. - Könnyezve elrohant a másik irányba. Néztem utána, majd gyűlölettől izzó hangon, fájdalmasan vonyítani kezdtem. Gyűlöltem magam, és fájt, hogy ezt kellett tennem Vele... Velük... Nem tudtam, mit tegyek, kétségbe voltam esve és megerősödött bennem egy már korábban is létező gondolat. Hülyeség volt, de eddig bírtam csak. Hallottam, amint Davidből kitör a zokogás, és ez még jobban sarkallt, hogy tegyem meg.
Kerestem egy elég mély szakadékot, visszaváltoztam emberré és kiálltam a peremre. Teli tüdőből sikítottam, kiadtam a haragomat. Zokogva térdre estem, elfelejtettem, hogy nincs annyi helyem, így leestem a szakadékba. Rémülten sikítottam, aztán már nem is akartam élni. Hisz minek? De a vadállati élni akarás mégis felülkerekedett rajtam, megkapaszkodtam egy kiugró sziklában. David a semmiből termett ott és gondolkodás nélkül ugrott utánam. A sziklára érkezett és megfogta a kezemet, nem engedte, hogy leessek. Sírtam, kapaszokdtam belé. Egy határozott mozdulattal felhúzott magához és szorosan átölelt, a szabad kezével meg kapaszkodott, nehogy leessünk. Sírva bújtam hozzá, nagyon meg voltam ijedve.
Szorosan ölelt, nem engedett el. Megcsókoltam, majd leugrottam egy lejjebb lévő sziklára, majd egy másikra és egy másikra, így tovább egészen addig, amíg le nem értem. David követett, de lent nem vártam meg, elfutottam. Sóhajtva rohant utánam ismét.
- Nem akarok hazamenni!! - Ordítottam kétségbeesetten. Hátulról elkapta a derekamat.
- Nyugodj meg! Miért nem akarsz hazamenni?
- Mert bántottalak!! És nem akarom, hogy veszélyben legyetek! Megvédelek benneteket magamtól. - Sírtam, fájt kimondani. Dave a kezei közé simította az arocomat.
- Ariel, ekkora butaságot még életemben nem hallottam! - Nevetett fel halkan. - Nem kell minket megvédened magadtól, mert szükségünk van rád! Kellesz nekünk. - Sírtam, a könnyeim patakként folytak le David kezén. Magához ölelt, én meg a mellkasába temettem az arcom. Beletemette a hajamba az arcát. Mind a ketten sérültek voltunk.
- Nem megyek haza, Dave. - Rámnézett, nem értette.
- Miért nem? - Suttogta, miközben fogta a kezem.
- Nincs szükségetek egy vadállatra. A kezemnél fogva magához húzott és a fülembe suttogott.
- Már van kettő... Kibírunk még egyet. - Kuncogott.
- Nem. - Ellkötem, bár nagyon fájt ez a mozdulat. -  Van kettő, de egy keverék... Mind a kettőnél veszélyesebb. Nem foglak veszélybe sodorni Benneteket. Felejts el. - Sírva elfordultam és elfutottam. Utánam rohant és elkapta a csuklómat.
- Ariel, most őszintén. Ez az egyetlen ok? - Mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem és lenéztem a fölre.
- Nem... - Kereste a tekintetemet.
- Hanem?
- Rach fél tőlem, és a bátyám is útál. - Zokogtam. Davidnek elkerekedtek a szemei.
- Dehogyis! Ariel, ne beszélj hülyeségeket! A bátyád nem utál, és Rachael sem fél tőled! Higgy nekem!
- Nem hiszek neked. Csak nekik. Ha ŐK hívnak vissza, megyek. De ha nem, eltűnök. - Erre felcsillant a szeme.
- Maradj itt! Ne mozdulj! Idehozom őket. - Figyeltem, mit is tervez. Hozzám hajolt és futólag megcsókolt. Nem értettem, pontosan mit is akar tenni. - Idehozom őket. Idehozom őket és tőlük fogod hallani, hogy vissza kell jönnöd. - Nézett a szemembe.
- Ahogy akarod. - Azzal átváltoztam és lefeküdtem egy közeli fa árnyékába. Dave elmosolyodott, remény csillant a szemében és teljes erejéből futni kezdett. Letettem a fejemet a melső lábaimra, úgy vártam vissza. Egy kis idő múlva felálltam, meguntam a fekvést. Visszavettem az emberi alakomat és úgy sétálgattam az erdőben, gondoltam, hogy az illatom nyomán majd megtalál. Ugyan nem volt rajtam ruha, de nem zavartattam magamat, mivel egy lélek sem szokott erre járni.
Visszagondoltam arra, amit tettem, arra a fájdalomra, amit okoztam, és nem bírtam ki, elsírtam magam. Egyre jobban sírtam, a feszültség, ami felhalmozódott bennem, szinte szétfeszített. Hallottam, amint valaki megáll, de nem érdekellt. Átöleltem a melkasomat, mert nagyon fájt. Hirtelen Josh termett ott mögöttem.
- Ariel, jól vagy? - Hallatszott, hogy aggódik.
- NEM!! - Megfordultam, átöleltem a nyakát és belefúrtam az arcomat. Visszatartotta a lélegzetét, kicsit hamar jött a közelségem, de utána szép lassan átölelte a derekamat.
- Semmi baj. - Zokogtam, nagyon fájt, hogy ezt tettem velük. Símogatta a hátamat és nyugtatott. - Nyugalom... Nincs semmi baj. - Belefúrta a nyakamba az arcát.
Lassanként megnyugodtam, de nagyon fáztam, az egész testem hideg volt. Szorosan ölelt, majd levette a pulcsiját, a hátamra terítette és újra átölelt. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Most felejteni akartam, így ha akar, megszerezhet. Láttam, hogy nem akar kihasználni, de túl nagy volt a kísértés és megcsókolt. Hevesen viszonoztam, el akartam feledni mindent, amit tettem, mindent ami történt. Meglepődött, de örült neki, közelebb húzott magához. Átöleltem és hozzásímultam. Elhúzódott, de el nem engedett.
- Menjünk, itt túl hideg van.
- Redben. - Mosolyogtam és velementem. Hozzájuk mentünk, amin kicsit sem lepődtem meg. Teljesen sötét volt, senki nem volt otthon. Mosolyogtam, vártam, mit fog tenni. Felkapcsolta a villanyokat és körbevezetett a házban. Az érdeklődésemet most leginkább a hálószoba keltette fel. Josh mosogva figyelte az arcomat. Kissé fáradt voltam. Rámpillantott.
- Gondolom, szeretnél lepihenni, igaz? - Sóhajtott lemondóan.
- Nem vagyok annyira fáradt. - Mosolyogtam rá.
- Biztos? Nyugodtan pihenj csak! - Mosolygott vissza.
- De csak ha te is. - Sóhajtottam, amiből ásítás lett, mivel tényleg nagyon fáradt voltam. Nagyot nyelt és bólintott. Mosolyogva megpusziltam. - Jóéjt. - Lefeküdtem és reggelig nyugodtan aludtam. Dave és a kicsik arcát láttam magam előtt, egyre jobban elhalványodni, végül a síró gyermekeim arca teljesen eltűnt és David fájdalmas, gyűlölködő tekintete is köddé vált.

Valódi vérfarkas

Reggel elég sokáig aludtam, a kicsik végigaludták az éjszakát, viszont amikor Sharieldi megéhezett, olyan kis hisztit csapott le, hogy nem tudtam tovább aludni. Megetettem, és körülnéztem, de Dave nem volt sehol. Miután a kicsilányt megetettem, Darren következett. Ő is evett rendesen, közben meg Dave is megérkezett. Daviden látszott, hogy baromi féltékeny. Felpillantottam rá.
- Nemtán zavar a helyzet? - Cukkoltam. Úgy duzzogott, mint valami kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, mire felsóhajtottam. - Ha majd hazaértünk és a kicsik is elaludtak, akkor csak a tied leszek. - Mosolyogtam rá, mire felcsillant a szeme. Folyamatosan vigyorgott, nyilván alig várta már, hogy hazaérjünk.
Délután már ki is engedtek, mivel minden rendben volt. Taxival mentünk haza, amiből a két kicsivel elég nehézkes volt kiszállnom. Dave segített egy kicsit.
- Köszi. - Futólag megcsókoltam, mire Darren elkezdett visítani a karomban. Dave összeszűkült szemekkel méregette a kisfiút. Ezt már nem bírtam ki, felnevettem. - Kis féltékenyek. - David szerint ez nem volt annyira vicces, de átvette Sharieldit. A kicsilány belekapaszkodott a pólómba, ő pont azt akarta, hogy csókoljuk meg egymást Davvel.
- Sziasztok. - Köszönt Rach a konyhapultról.
- Szevasztok. - Sham nyitotta ki az ajtót nekünk.
- Sziasztok. - Mosolyogtam. Rachael jót nevetett, meglehetősen viccesnek találta a helyzetet. David is nevetett és megcsókolt, majd normálisan is átvette a picilányt. Shamino beengedett minket, segített felvinni a csomagokat, addig én Darrent igyekeztem megnyugtatni, mivel kissé bepöccent. Rachael a szájára szorította a kezét, hogy elfolytsa a nevetését és inkább velem beszélgetett. Dave megköszönte Shamnek a segítséget.
- Darren kissé féltékeny, nem? - Vigyorgott Davidre.
- Hogy vagy? - Kérdezte Rach mosolyogva.
- Jól, köszi. - Mosolyogtam vissza és megcirógattam a kisfiam arcocskáját. Dave duzzogva bólintott.
- De. - Nevetett. Rach elővette a vajat a hűtőből és betett két kenyeret a pirítóba. Leültem a székre és megetettem az éhes kis Darrent, hogy tudjon aludni és David is megnyugodjon. El is szundított. A szerelmem és a bátyuskám nevetve jöttek le, a kislány elszundított az apja karjaiban. Davidre kacsintottam. Elvigyorodott és intett, hogy menjünk fel. Aggódtan a picik miatt, hogy felügyelet nélkül lesznek, de ha már megígértem, nem vonhatom vissza. David türelmes volt, jó férj. Letettem a kicsit aludni és velementem.
Mikor felértünk, lazán lehuppantam az ágyra. Mellém mászott és mosolygott. Hátradőltem, becsuktam a szemeimet, még mindig nyugtalan voltam.
- Remélem nem ébrednek fel. - Suttogtam. Fölém mászott és megsimította az arcomat.
- Nem fognak. - Gyengéden megcsókolt. Elmosolyodtam és viszonoztam. Könnyedén fordított a helyzetünkön, átölelte a derekamat, lehúzot magához és újból megcsókolt, nagyon boldog volt. Kettétéptem a pólóját, mivel igencsak útban volt. David felmordult, tetszett neki a dolog. Ezen felbátorodva megcsókoltam az állát, a torkát és szépen haladtam lefelé. Hangosan morgott, megkapaszkodott az ágy szélében, szemmel láthatóan nagyon tetszett neki a dolog. Kikapcsoltam az övét és leszedtem róla a maradék zavaró anyagot is. Dave összeszorította a szemeit, erősen kapaszkodott. Felsóhajtottam, hallotam, hogy a gyerekek felébredtek.
- Nyugtonmaradsz. Mindjárt jövök. - Azzal kimentem a kicsikhez, David meg hangosan morogva kifújta a levegőt és felült. Rendbetettem az apróságokat és visszamentem, amint visszaaludtak. David ugyanúgy ült, ahogy otthagytam. Lenyomtam az ágyra. Elvigyorodott és átölelte a derekamat.
- Minden rendben van a gyerekekkel? - Erre kimutattam a fogam fehérét.
- A francba is! Nem felejthetnénk el őket legalább anyi időre, amíg eled vagyok?! - Elsírtam magam, egy kicsit szerettem volna megszabadulni a gondoktól, úgy, hogy senki ne emlegesse fel. Dave felült és végigsimított az arcomon.
- Mi a baj, kicsim?
-  Csak egy kicsit... Csak annyi időre, amíg együtt vagyunk... Szerettem volna elfelejteni a gondokat, mint régen. - Sírtam. Halványan elmosolyodott.
- Nincs semmi gond. Se neked, se nekem. Tudom, hogy nehéz, de itt vagyok és segítek... - Suttogta. Ránéztem.
- Akkor ne említsd a kicsiket, legalább ennyi időre! - Lesütötte a szemeit.
- Rendben. Nem tudtam, hogy ez neked... ekkora gond. - Motyogta, majd megcsókolt.
- Nem gond, csak... Egyszerűen szeretnék egy kicsit semmire nem gondolni. - Mosolyogtam. Visszamosolygott rám.
- Értem. - Hirtelen csókolt meg, én meg ugyanazzal a lendülettel löktem vissza az ágyra.
- Nem-nem. Először befejezem amit elkezdtem. - Vigyorogtam rá. Elvigyorodott ő is és engedelmesen a hátára feküdt. Végigcsókoltam a nyakán, figyelve minden apró rezzenését.
Hangosan felmordult, megkapaszkodott. Végigsimítottam a nyakán a nyelvemmel és az ajkaimmal, mire hangosan morogva kifújta a levgőt és erősen markolta az ágy szélét. Hirtelen eszmbe jutott valami és vigyorogva leszaladtam és felvittem a tejszínhabot a hűtőből. David ült az ágyon, és most kifújta a levegőt és visszadőlt a párnák közé. - Maradj nyugton, ez most hideg lesz. - Mosolyogtam, ő pedig értetlenül kinyitotta a szemeit. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, nyugisan felráztam a tejszínhabot. Nézett, nem sejtett semmit. Mikor felráztam eléggé, ráparancsoltam. - Fekszik! - Nevettem. Engedelmeskedett, a habszifonnal fújtam a hasára és a mellkasára egy smiley-t. (Ilyesmit : D ) Nyugodtan feküdt, tetszett neki a dolog.
Mikor kész voltam, szépen letettem a flakont az asztalomra. Dave rám vigyorgott, teljesen elégetett fejjel, mire halkan felnevettem. Vára a folytatást. Lassan végighúztam az ujjamat a melkasán, leszedtem egy keveset a smilex szeméből, majd leszopogattam az ujjamról a habot. Dave figyelt engem és egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Megismételtem a műveletet, de most az ujjam helyett a nyelvemet használtam. Hangosan felmordult, lehunyta a szemeit. Vigyorogva letakarítottam róla a töbi habot is. Félig lehunyta a szemét és elégedetten sóhajtozott. Vigyorogtam, ő meg kinyitotta a szemét és bágyadtan visszavigyorgott. Lejjebb mentem kicsivel és ott kezdtem el kényeztetni, ahol a legérzékenyebb. Összeszorította a szemeit, morgott és megmarkolta az ágy szélét. Vigyorogtam, majd az ujjaimhoz csatlakoztam az ajkaimmal is, mire lazán kettétörte az ágyat. Megforgattam a szemeimet, de nem hagytam abba. Hangosan morgott és kapaszkodott az egykori ágyam maradványaiba. Egyre gyorsabban mozgattam az ajkaimat és az ujjaimat, egy pillanatra sem állva meg.
Nem valószínűsítettem, hogy David még sokáig fogja bírni, de nem különösebben érdekellt a dolog. Folytattam, ameddig bírta, sőt, még utána is. Morgott, nem nagyon érzékelte a külvilágot, valahol máshol járt. Végigsimítottam a combján felfelé és megfogtam a kezét, hogy ne zúzza már porrá teljesen azt a szerencsétlen ágyat. A kezem után kapott és belekapaszkodott. Elmosolyodtam, egy kicsit még folytattam, utána felcsusszantam mellé. Rajtam még volt egy farmer és egy fekete melltartó, mivel a pólómat kivégezte.
Szorosan átölelt és a maradék ruháimat is letépte rólam. Figyeltem, nem akartam, hogy azonnal megtegye, jobban esett volna, ha előtte játszik velem egy kicsit. Elmosolyodott és maga alá fordított, mire a szívem eszeveszetten kalimpálni kezdett. Mosolyogva végicsókolt a nyakamon, a vállamon és így haladt lefelé. Egy elégedett sóhaj hagyta el a szájamat. Vigyorogva haladt lefelé. Lehunytam a szemeimet és a takarót szorongattam. A kezemért nyúlt és gyengéden símogatott. Elmosolyodott és egészen lement.
Mikor elérte úticélját, a tüdőmben bent rekedt a levegő, a szemeimet összeszorítottam és a takarót kishíján szétszedtem. Folytatta, miközben cirógatta a kezemet és a combomat. Karmolásztam a takarót, ami mostmár cafatokban hevert a kezem alatt. Hirtelen Dave keze került a körmeim alá, aminek meg is lett az eredménye: csíkokban le lett húzva róla a bőr. Felmordult, kicsit fájhatott neki.
Hátravetettem a fejem, a hátam ívben hajlott meg.
- N... Na hagyd abba... - Kértem folytott hangon, ami feleslegesnek bizonyult, mert szemmel láthatóan nem tervezett ilyesmit. Teljesen szétszedtem a takarómat, olyannyira, hogy már csak apró cafatok maradtak meg belőle. David mosolyogva folytatta a kényeztetésemet, én meg az ágy maradékát karmolásztam apró forgácsokra.
Vigyorogva gyorsított, mire felsóhajtottam. Finoman símogatott, én meg minden apró, gyengéd érintésébe beleborzongtam. Vigyorgott, látni lehetett rajta, hogy teljesen oda van, meg vissza magától. Nem ábrándítottam ki, mert valóban nagyon jól csinálta. Remegve vettem a levegőt, nem tudtam, meddig bírok még valamelyest józan maradni.
Mosolygott, folytatta, én meg keztem teljesen elhagyni a józanságomat, amiből már így se sok volt, nem bírtam már sokáig idegekkel. Feljebb csúszott év vadul megcsókolt, amit nem teljesen értettem, ennek ellenére ugyanolyan hévvel csókoltam vissza. Magához szorított, összeillesztette a testünket és felmordult. Jólesően felsóhajtottam, az a hat hónap igencsak hosszú volt.
Dave mosolygott és mozogni kezdett. Lazán tartottam csak csukva a szemeimet, hátha a kicsik felsírnak, mert akkor nincs mese, menni kell. Kicsit nehezen vettem a levegőt, de nem érdekellt különösebben. David összekulcsolta az ujjainkat, így alkalmat adott arra, hogy belekapaszokdjak, amit ki is használtam, megszorítottam a kezét. Hangosan morgott, gyengéden megcsókolt. Lecsúsztattam az ajkaimat az övéről, le egészen a nyakára, megcsókoltam és fnoman megharaptam. Hangosan morgott és szorította a lepedőt. Apu nem beszélt arról, hogy a vámpírfarkasságnak megvan a maga háránya is, ezért most kellett megtapasztalnom. Éreztem, ahogy a szemfogaim megnőnek és átlyukasztják Dave nyakán a bőrt. Amint megízleltem a vért, minden megszűnt a számomra és egyre többet és többet akartam. Egy vérbeli, hamisítatlan gyilkos lettem.
David felszisszent, tudta, hogy valami nincs rendben. Felugrottam, a szájam sarkából egy vércsepp folyt le az arcomon a padló felé. Vadul morogva néztem Davidre, éreztem, ahogy a testem megváltozik és megáll félúton az ember és a farkas között. Dave felállt és folyamatosan a szemembe nézett, feltartotta a kezeit.
- Nyugodj meg, Ariel. - Próbált megnyugtatni, de nem voltam önmagam. Emberi és farkas alakban különbséget tudtam tenni barát és ellenség között, de ebben a köztes állapotban vadállatként gondolkoztam. Morogtam, a fogaimon még ott volt a vér. David megbízott bennem, próbált emlékeztetni, ki is vagyok valójában. Veszettül morogtam rá, de ő mégis reménykedett, nem mozdult.
Hirtelen valaki egy folytóláncot dobott a nyakamra és keményen féken tartott. Mikor megfordultam, láttam, hogy a bátyám az. Megakadályozza, hogy bárkiben kárt tegyek. Ugráltam, forgolódtam, próbáltam leszedni magamról a hideg vasat, de Shamino nagyon erős volt, kirángatott az erdőbe. David félve figyelt bennünket, aggódott értem, még így is, hogy egy szörnyeteg lettem.
Kint amikor Rach meglátott mindekt, hátrálni kezdett és elesett a fűben. Megijedtem, a két pici látványa észhez térített. Egy mozdulatta eltéptem a láncot és odafutottam hozzájuk, közben sikerült teljesen átváltoznom. Rachael ledermedt a rettegéstől, Dave aggóda figyelt, Sham meg csak nyugodtan állt és mosolygott. Aggódva szaglásztam a kicsiket és Rachet, féltem, hogy megsérültek. Miután láttam, hogy jól vannak, nyüszítve futottam be az erdőbe, elviselhetetlenül fájt, hogy majdnem olyat tettem velük, amit később nagyon megbánok. Nem akartam tovább fenyegetni az életüket, el akartam menni valahova. Oda, ahol senkinek nem okozhatok fájdalmat és nem sodrok veszélybe senkit. Eltűntem az életükből.
Barangoltam a sötétben, a szemeim úgy világították meg a bozótot, mintha maga a Hold darabkái lennének. Eldöntöttem, hogy többet nem megyek haza. Futva elidultam valamerre és a határhoz jutottam. Innen még visszafordulhattam volna, de nem volt szívem ezt tenni velük. Mereven néztem a másik ország láthatárát. Majd könnyezve lehajtottam a fejemet és átléptem a másik országba - egy másik életbe. Az orrom majdhogy nem a földet súrolta, annyira lent tartottam a fejemet. Hiányozni fog David. És Shamino. Meg Rachael. És persze a kicsik. Most éreztem magam igazán kegyetlennek.
Mikor elfáradtam, kerestem magamnak egy barlangot és ott éjjszakáztam.

/David/

*A nappaliban*
Lementem a konyhába, nem akartam zavarni Arielt, tudtam, hogy most nehéz időn megy keresztül és türelmesnek kell lennem vele. Nem volt kösszű, de Érte valahogy ment. Dermedten néztem magam elé és iszogattam a teát. Sham is bejött és leült az asztalhoz.
- Mióta ilyen? - Kérdezte társalgó hangnemben.
- Egy-két napja. - Válaszoltam szomorúan, nem néztem rá, a padlót kémleltem.
- Oh... Hogy bírod? - Felsandított rám. Felsóhajtottam és a tenyereimbe temettem az arcomat.
- Megvagyok. - Halványan rámosolyogtam.
- Kitartás. - Veregette meg a vállam, mikor elment mögöttem. Elmosolyodtam.
- Kösz. - Kis idő múlva kezdtem nagyon hiányolni Arielt. Már vissza kellett volna érnie, ezért elmentem megkeresni. Mindenhol kerestem, de sehol nem volt. Aztán eszembe jutott egy hely, ahol még nem voltam. Futásnak eredtem, de a közelben lelassítottam, tudtam, hogy ott lesz. Mikor megláttam, elmosolyodtam és odamentem hozzá. Leültem mellé, nem akartam felébreszteni, mosolyogva figyeltem. "Tündéri." Felnyöszörgött.
- Apu... - Felsóhajtottam, sajnáltam, ami a szüleikkel történt, szívesen megismertem volna őket. Ökölbe szorult a keze, olyan volt, mintha megint kislány lenne. Kicsi, és védtelen. Átöleltem volna, de nem akartam, hogy felébredjen.

*a konyhában*
Ariel hirtelen összeesett, a teste hideg volt, mint a jég. Elkaptam és kiabáltam Shamnek. Rachael is odarohant, ledermedve figyelt az ajtóból.
- Mit csináljunk? - Segélykérően néztem Shaminora, aki szintén letérdelt mellénk.
- A kicsi kiszívja a vérét. Ha nem kap villámgyorsan vért a kicsi is és Ariel is, akkor megöli! - Teljesen lefagytam.
- Be kell vinnünk a kórházba! - Sham bólintott és hívta a mentőket, Rachael viszont nem bírt megmozdulni. Folyamatosan beszéltam Arielhez, reméltem, hogy nem lesz túl nagy baj.
Végre kiértek a mentők. Villámgyorsan kirphantam és bevezettem őket a szerelmemhez. Agódva figyeltem az eseményeket, ahogy felrakják a hordágyra és beviszik a kórházba. Természetesen vele tartottam. Hirtelen a mentőkocsiban leállt a szíve. Nem tudtam elhinni, egyszerűen nem volt képes befogadni az agyam. Tudtam, hogy nem lesz baja. Túl fogja élni. A mentősök küzdöttek érte, de semmi nem történt. Padlógázzal hajtottak a kórház felé. Erős maradtam, tudtam, hogy rendbe fog jönni.
A kórházban nem kevés vért kapott, így hál' Istennek életben maradt. Nagyon megkönnyebbültem, de még mindíg aggódtam értük. Egész addíg, amíg az egyik orvos ki nem jött.
- A kicsi és az anyja jól vannak. Bemehet. - Azonnal berohantam. Ariel csukott szemmel feküdt az ágyon. Letérdeltem mellé és végigsimítottam az arcán.

*A kislányunk születése után*

Arielnek lecsukódtak a szemei és a gép sípolni kezdett. Lehunytam a szemeimet, Darren elkezdett sírni a kezemben. Kis idő múlva mégis kinyitottam a szemem és magamhoz szorítottam a kisfiunkat. Mikor az orvos a halál időpontját akarta kimondani, a gép Ariel mellett hirtelen újra csilogni kezdett. Alig tudtam elhinni. Lassan, megkönnyebbülten elmosolyodtam, végül felnevettem. Hát túlélte!

Meglepetések

Reggel én ébredtem először, ez éjjszaka sötét folt volt, nem emlékeztem, mikor aludtam el. David még aludt, így óvatosan kicsusszantam mellőle és lebotorkáltam. Az utolsó lépcsőn megcsúsztam és sikkantottam, mert majdnem hasra estem. Ha nem kapaszkodok meg, elnyúlok a földön, ami ugyan máskor nem lenne baj, de most igen. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni és nem lett semmi gond. Még jó, hogy van egy fa korlát a lépcsőnk mellett. Rach és Sham frászt kapott, Dave meg lerohant. Átkarolta a derekamat és lerakott a két lábamra a földre. Rachael nézett engem, Sham már mozdult, de inkább a barátnője mellett maradt.
- Jól vagyok! - Ingerült voltam, nagyon megijedtem az előbb. A lány nem jött inkább oda hozzám, látta, hogy nem vagyok valami jó hangulatban. David elengedte a derekamat és a padlót bámulva némán bólintott.
- Sziasztok. - Suttogta Rach halványan mosolyogva.
- Sziasztok. - Mosolyogtam vissza. - Bocs, hogy haza kellett jönnötök. - Grimaszoltam, legszívesebben visszaküldtem volna őket. Dave halványan mosolyogva intett Shamnek, majd kiment a konyhába.  Rachael megrázta a fejét és mosolygott.
- Semmi gond. Hogy vagytok? - Kedves kérdés volt, de most nem kellett volna. Sham védelmezően átkarolta Rachael derekát.
- Kösz, remekül! - Egyébként nem lett volna különösebb bajom a kérdéssel, de most valahogy nem voltam társalgó hangulatomban. - Csak annyi, hogy majdnem elestem, a repülőn kishíján fellöktek, de jól vagyok! Mitöbb, remekül! - Felmentem vissza a védelmet nyújtó szobámba és leültem az ágyra. Nagyon felhúztak ez emlékek. Dave hozott nekem egy bögre teát, letette az éjjeliszekrényre és azzal a lendülettel ki is ment. Egy darabig némán néztem utána, aztán felálltam és én is lementem, de inkább sétáltam az erdőben, nem ültem le a nappaliban a fiúkhoz, had beszélgetsenek.
Elmentem a szüleink sírjaihoz, letérdeltem és ott sírtam.
- Miért hagytatok itt? Szükségem lenne még rátok! - Apu sírdomja mellé feküdtem, mintha hozzábújnék. Kis idő múlva elszundítottam. Álmomban anyut és aput láttam. Elmondták, hogy szeretnek, és hogy nem kell harapnom, Dave megvéd. Átöleltek és eltűntek. - Apu... - Késő volt, már emlentek. Ekkor megjelent a gyilkosuk és újra átéltem az egész csatát. Sikítottam, nem akartam elveszíteni őket. Dave hangja ébresztett fel. Ott térdelt mellettem és költögetett. Riadtan bújtam hozzá. Szorosan átölelt és megnyugtatott. Jó volt újra békésnek lenni. Nem azatram én harapni, de valami mindig kihozta belőlem. Mosolyogva símogatta a hátamat és nyugtatott.
- Semmi baj, Ariel... - Belefúrtam az arcomat a melkasába és oda suttogtam bele.
- Sajnálom... - Felsóhajtott.
- Semmi baj.
- Menjünk haza... - Suttogtam még mindig. Bólintott és felállt, majd nekem is segített.
- Köszi. - Mosolyogtam rá.
- Nincs mit. - Mosolygott vissza. - Gyere, menjünk! - Elindultunk hazafele. Rátámaszkodtam Dave karjára, úgy mentünk haza.

/6 hónappal később/

Délután Rachaell lent ült a nappaliban. Ő a fotelben olvasott, Shamino fent döglött, Dave meg a konyhában volt és turmixot készített, velem együtt. A pici egy isteneset rúgott a hasamba, mire legörnyedtem.
- Aúú... - David felém fordult és mosolygott.
- Rugdos? - Megértő volt a hangja, hozzászokhatott már.
- Nem is kicsit... - Mélyeket lélegeztem, próbáltam lecsillapodni, hátha a kicsi is megnyugszik. Dave letette a poharat és odajött hozzám, látta rajtam, hogy ez nem a szokásos kis rugdosódás.
- Lélegezz mélyeket. - Erre elnevettem magam.
- Nem azt teszem?
- De igen. - Nevetett ő is. Megfogtam a kezét és a hasamra tettem. A pici nagyon rugdosott és forgolódott a hasamban. David ledermedt és csak állt egyhelyben. Ránéztem, féltem, mit fog mondani. Találkozott a tekintetünk, és mivel nem mondott semmit, rákérdeztem.
- Baj van? - Kérdeztem félősen, mire csak megrázta a fejét. - Akkor? - Már majdnem sírtam, nagyon kétségbe voltam esve.
- Semmi baj, nyugalom. - Szorosan átölelt és mosolygott. Hozzábújtam és eszembe jutott a turmix.
- Jut eszembeúúúú!! - Átfogtam a hasamat, valami mintha beleszúrt vagy vágott volna belülről. Dave aggódóan nézett rám. Rohamosan gyengültem. - Sz... Szédülök... - Nem csak, hogy szédültem, de a fülem is zúgott. David átkarolt, hogy el ne essek. Pár másodperce később minden elsötétült körülöttem és a talaj kifutott a lábam alól.
A kórházban ébredtem fel arra, hogy Dave végigsimít az arcomon. Kinyitottam a szemem és ránéztem, nagyon fáradtnak éreztem magam. Elmosolyodott.
- Jobban vagytok? - Bólintottam.
- Még ma meg fog születni. - Mosolyogtam, mire szélesen elmosolyodott.
- Tényleg?
- Ühüm. - Mosolyogva néztem a hasamat. - Már csak arra vár, hogy Sham meg Rach beérjen. - Dave vigyorgott és megsímogatta a hasamat. Mosolyogtam és lehunytam a szemeimet, pihentem, ameddig még tudtam. Szerelmem tovább cirógatott. Valahogy megéreztem, hogy már csak percek vannak hátra. Hirtelen erős görcs fogta meg a hasamat. - Aúú... - Összerándult az arcom. David elkapta a kezemet, mind a ketten tudtuk jól, mi következik. Összeszorítottam a fogaimat. - Dave... - Mosolyogva megsímogatta az arcomat.
- Igen?
- Egyedül nem tudom megcsinálni... Kérlek hívj valait... - Szorítottam a takarót, a görcsök egyre hosszabb és erősebb hullámokban törtek rám, ezért összeszorítottam a szemeimet.
- Azonnal. - Megtette amire kértem. Nem kellett sok idő, hogy visszaérjen, de addigra már elkezdődőtt. Felsikoltottam, mert nagyon fájt. Dave nyugtatott, miközben bejött két nővér. Szorítottam Dave kezét, aki folyamatosan beszélt hozzám és mosolyogva tűrte, nem úgy, mint én. Nagyon nehezen viseltem azt a két órát. Dave folyamatosan bíztatott, de egy óra múlva feladtam.
- Nem megy. - Sírtam. Dave megnyugtatott és bíztatott. A hasam keményen begörcsölt, felsikoltottam. - Nem... Nem tudom végigcsinálni...
- De, igen, menni fog. Gyerünk! - Összeszedtem magam és világrahoztam a gyermekünket. Egy makk egészséges kisfiút. Dave nagyon büszke volt rám. Zihálva feküdtem, elfáradtam rendesen. Átszállítottak az egyik kórterembe és mellémtették a kisfiamat. David mosolyogva követett bennünket, mikor már stabil ágyon feküdtünk, megetettam a kicsikémet. Mosolyogva nézett bennünket, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.
- Mi legyen a neve? - Mosolyogtam. Dave elgondolkozott.
- Hmm... - Odaült mellénk és megsímogatta a picuri buksiját. - Szerinted? - Pillantott rám mosolyogva.
- Darren? - Mosolyogtam. Mosolyogva bólintott, tetszett neki ez a név. Megpusziltam a pici homlokát. - Pici Darren. David megcirógatta a pici buksiját. Lejjebb csúsztam és kényelmesen elhelyezkedtem, a karomon a kicsivel. - Meg akarod fogni? - Mosolyogtam. Dave csillogó szemekkel bólintott, én meg nagyon óvatosan átadtam neki a picurit. Óvatosan vette át, magához ölelte és mosolygott. Teljesen el volt bűvölve. Kényelmesen elhelyezkedtem, lehunytam a szemeimet és elszundítottam. Hirtelen belehasított a hasamba egy erőteljes görcs. Pont, mint Darrennél. Az arcom fájdalmas grimaszba torzult. - Aúúh... - Dave ijedten rámpillantott.
- Mi a baj?
- Nem... Nem tudom... - Fogtam a hasamat.
- Fáj a hasad? - Aggódva leült mellém, de csak nagyon elővigyázatosan a pici miatt.
- Eléggé... - Válaszoltam kicsit folytott hangon.
- Akarod, hogy behívjam az orvost? - Aggódva nézett, a hasam alig ment lejjebb, miután Darren megszületett. Bólintottam, hogy igen, az jó lenne. Lefektette a picit a kiságyba és nemsokára egy orvossal tért vissza. Fájt a hasam, és egy picit látszott, ahogy valami rúg egyet. Egy másik pici. Dave a fotelbe ült Darrennel és aggódva figyelt engem és az orvost. Ahogy telt az idő, a hasam egyre jobban fájt. Az orvos nagyot nézett, David meg nem tudta mi bajom, nagyon megijedt, feszült volt.
- Születni fog mégegy gyermeked. - Közölte a doki. Dave nem jutott szóhoz, az orvoshoz lépett.
- Komolyan mondja, doktor úr? - Nem nagyon akarta elhinni, ahogy én se.
- Igen. Csak ez a kicsi vár estig. - Mosolyog.
- Amikor a Hold besüt... - Suttogtam elgondolkozva. Davenek elkerekedtek a szemei, tökéletesen értette. Le voltam gyengülve, és a Hold keléséig már nem volt túl sok idő, kevesebb, mint egy óra. Az orvos kiment, Dave meg leült az ágyamra, nagyon aggódott, csendben nézett rám. Nagyon féltem, David is rettegett, a kicsi is megérezhette a feszültséget, ami a szobában szinte már tapintható volt. Darren hangosan felsírt, de inkább nem értem hozzá. Fel kellett, hogy készüljön arra, hogy nem leszek itt ötökké, talán már egy óra múlva sem. Dave nem tehetett mást, felvette a kicsit, és nyugtatta, de az nem nyugodott meg. Engem akart. David nem tudta, hogy nyugtathatná meg. Összeszorítottam a fogaimat, fájt, hogy itt kell hagynom őket. Szerelmem segélykérően nézett rám, könnyezett. Kinyújtottam feléjük a karomat. Ki akartam használni azt az időt, amí még velük lehetek. Óvatosan átadta a kicsit.
-  Csss... Nyugodj meg, Kicsikém... - A kisfiú azonnal elhallgatott, nagy, könnyes szemekkel nézett rám. - Apu itt lesz. Ő nem megy el. - Megpusziltam a picuri homlokát. Dave arcán végigfolytak a könnyek, a pici sírva bújt hozzám. Hiába, mert feladtam már. Nehéz szívvel visszaadtam Davidnek.
- Vigyázz rá, ha én már nem fogok tudni. - Sírtam. Dave átvette a kicsit, egy végtelennek tűnő pillanatig csak állt és nézett, majd átölelt és kitört belőle az elfolytott zokogás. Visszaöleltem, de tudtam, hogy nem leszek már itt sokáig. Szerelmem megrázta a fejét, és a szemembe nézett.
- Nem, nem fogsz átváltozni. - Teljesen magabiztos volt. - Tudom, hogy tudod irányítani... hiszek benned, Ariel. - Halálosan komoly volt a hangja.
- Nem érted, Dave... Nem átváltozni fogok... Azt már tudom irányítani... - Suttogtam. - Vagyis... Nem CSAK átváltozni fogok... - David egy pillatatra ledermedt, és nem, hogy megkönnyebbült volna, rettegés lett úrrá rajta, visszafolytott lélegzettel várta, hogy befejezzem a mondatot. - Én már bevégeztem a feladatomat. Nincs tovább, vége... Végem... - Megrázta a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Nem, Ariel, nem fogsz meghalni! - Sziszegte. Lehunytam a szemeimet.
- Sajnálom. - Nem tudtam mást mondani.
- Ne sajnálkozz. Mert nem fogsz meghalni. - Megfájdult a hasam, láttam, hogy besötétedett. A másik kicsi úgy döntött, hogy jön a testvére után.
- Ááh... - Kaptam a hasamhoz. Dave ijedten hátrébb ugrott, Darren meg felsírt. Beharaptam az alsó ajkamat, nem akartam itthagyni őket, de muszály volt. - Hívj valakit, kérlek... - El akartam küldeni, nem akartam, hogy látson halottan. Arra volt a legkisebb szüksége. Nameg a pici sem bírta volna túl jól. Dave bólintott, és nemsokára egy orvossal tért visza, leült, a kicsit nem tette le.
Világrahoztam a második kicsit is, egy kislányt. Még utoljára láthattam, aztán a szemeim lecsukódtak, az utolsó hang, amit hallottam, az a gép sípolása volt. Utána csend lett, és fény vett körül. Anyu és apu álltak előttem, átkarolva egymás derekát. Odarohantam hozzájuk, és átöleltem őket. Visszaöleltek és megpusziltak.
- Kincsem, miért jöttél ide? - Annyira hiányzott már Anyu bársonyos, lágy hangja.
- Én ott már végeztem. - Mondtam kicsit megszeppenve.
- Kicsim, ez nem igaz. - Szólalt meg Apu is, mennydörgő hangján. - Mi végeztünk. Eljöhettünk, mert már vigyáznak ott rád. Mi itt vagyunk egymásnak, és boldogok vagyunk, de te nem lehetnél az. Ne hagyd ott a bátyádat. Se a férjed, se Rachaelt. De legfőképp ne a gyermekeidet. - Mosolygott rám. - Na, sipirc vissza! - Még egyszer megpusziltak, én meg egy levegővétellel, egy szívdobbanással visszatértem az életbe. Az orvos épp a halálom időpontját akarta kimondtani. Kapkodtam a levegőt, kicsit nehézkes volt újra beállítani mindent. Ránéztem Davere és a kisfiunkra. Dave mosolygott, Darren abbahagyta a sírást. Visszahozták és lerakták mellém a síró kislányt. Felvettem és mosolyogva megetettem, a kisfiam kíváncsian nézett, David mosolygott.
- Mi legyen a neve? - Mosolyogtam rá.
- Legyen Sharieldi. - Mosolygott vissza.
- Szép összemosás. - Tetszett ez a név. Rejtélyes, különleges és nagyon, nagyon szép. Pont mint a kislányunk. Sharieldi elszundikált a karomban. - Nem hívod be Shamet és Rachaelt? - Mosolyogtam. - Addig átveszem a kicsit. - Bólintott és átadta Darrent, majd kiment a folyosóra. Mikor bejöttek, Rach ámuldozva nézett bennünket.
- Milyen picik. - David leült mellénk és megcirógatta az alvó kislány arcocskáját. Én is elfáradtam, elszundítottam. Nem túl mélyen, úgyhogy amikor a nővér bejött és kiküldte a többieket, hogy pihenhessek, símán felébredtem. Mindenki kiment, kivéve Davidet. Úgy állt ott, mintha a szoba része lenne.
- Maga is legyen szíves kifáradni. Holnap bejöhet, de most pihenésre van szüksége a kislánynak. - Közölte udvariasan.
- Maradok. - Azzal lazán leült a fotelbe.
- Azt hiszem, nem fogalmaztam tisztán. Estére minden látogatónak el kell mennie. - Dave felállt és a nővérre nézett, jóval magasabb volt a tömzsi, festett hajú, korosodó nőnél.
- Ne haragudjon, de nincs az az Isten, amiért én most elhagynám ezt a szobát. - Halálosan komolyan mondta, mire szegény nővérke csak megadóan sóhajtott.
- Hozok plusz ágyneműt. Ott a vendégágy. - David elégedetten elvigyorodott.
- Köszönöm. - A nő megágyazott és kiment.
- Jóéjt. - Köszönt el. Dave bólintott.
- Magának is. - Lefeküdt, de nem aludt, pedig kint már hajnalodott.
- Miért nem alszol? - Észre sem vették, hogy az egész műsort végignéztem. David megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Nem tudok. Annyira örülök... - Felsóhajtott, én meg elmosolyodtam.
- Nem jössz ide mellénk? - Mosolygott és odajött. Arrébb csúsztam az ágyon, hogy ő is le tudjon feküdni mellénk. Halkan kuncogva eldőlt és átölelt.
- Javíts ki, ha tévedek, de szerintem ezt tiltja  a kórház szabályzata. - Suttogott.
- És az kit érdekell? - Ekkor Darren felsírt, mert megéhezett. - Na, de jó... Átveszed Sharieldit?
- Persze. - Bólintott mosolyogva és átvette a picurimat. Megetettem Darrent, aki miután jóllakott, be is aludt. Dave mosolyogva figyelt minket és megcirógatta a kislány arcocskáját. Nagyon fáradt voltam már. David végigsimított az arcomon.
- Aludj egy kicsit. - Mosolygott.
- Csak ha te is... - A mondat végére már aludtam is.

/David/

A kórházban, mikor ellátták Arielt, az orvos odalépett hozzám.
- Tud róla, hogy a barátnője terhes? - Halványan elmosolyodtam. Miért ne tudnám?
- Igen, tudok róla.
- Ha gondolja, megszakíthatjuk a terhességet. - Ajánlotta fel. Nagy szemeket meresztettem, majd hevesen megráztam a fejem.
- Nem, nem szükséges! - Helytelenítően mormogott.
- Biztos? A kislány is vállalja a babát? Mert az ő korában ez nagyon veszélyes. - Közölte, mire magabiztosan bólintottam.
- Igen, ő is vállalja. - Hisz miért ne tenné?
- Akkor, ha gondolja, bemehet hozzá. Felébredt, az állapota stabil. - Adta meg az engedélyt. Megköszöntem, felpattantam és bementem Arielhez.

*kis idő múlva*
Mikor Ariel elaludt, tovább cirógattam a homlokát, majd felhívtam Shaminot, hogy vázoljam neki a helyzetet. Türelmetlenül vártam, hogy felvegye, kicsit ideges voltam.
- Igen? - Szólt bele végre, mikor már ötödszörre csörgött ki.
- Szia, Sham. David vagyok. - Feszült volt a hangom, de nem tehettem róla. - Az a helyzet, hogy... mi holnap reggel hazautazunk. Ariel nincs jól, és jobb lenne otthon a babának is. Ti most otthon vagytok, ugye? - Nagyon türelmetlen voltam.
- Nem. Veronában vagyunk, de ha gondoljátok, hazamehetünk. - Az ő hangja is aggódó lett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Az nagyon jó lenne. Mikor indultok? - Hallottam, amint megbeszéli a dolgot Rachaellel is. Máskor nem zavart volna, de most ingerülten, türelmetlenül doboltam a lábammal a padlón. Elfogyott az alig létező türelmem és hangosan beleszóltam a telefonba. - Sham?!

*a folyosón*
Elkaptam a dokit, hogy megtudjam, amire Ariel annyira kíváncsi.
- Elnézést, doktor úr. Meg tudná mondani, hogy mikor engedik haza Arielt? ­- Reméltem, hogy nem tesz semmi hülyeséget, amíg nem vagyok ott.
- Ha minden rendben van, akkor már ma. De ugye tudja, hogy veszélyeztetett terhes? - Figyelmeztetett. Kifújtam a levegőt és bólintottam.
- Igen, tudom.
- Még mindig elvetetheti. Még nem túl nagy a magzat, el lehet távolítani. De ha nem, akkor a barátnője életével játszik. - Tudtam, és aggódtam is Arielért. Lehunytam a szememet, és közöltem az orvossal:
- Megtartjuk a babát.
- Ahogy gondolja. Sok szerencsét. Arielnek meg... Könnyű halált. - Ez övön aluli volt. Nagyon dühös voltam rá, de eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele.

Ajándék

Reggel, mikor felébredtem, Dave még mélyen aludt. Mosolyogtam és óvatosan felkeltem, ugyan még mindig szédültem. Végignéztem magamon, mert úgy éreztem, valami nincs rendben. Hamar rájöttem, micsoda: hisz a hasam nőtt! Nem sokat, de nőtt, pedig nem is ettem semmi olyat, ami ezt indokolná. Nagyon boldog voltam, de Davidet inkább hagytam aludni, és felhívtam a bátyámat. Amíg vártam, hogy felvegye, leültem a medence szélére és belelógattam a lábamat a vízbe. Végre méltóztatott felvenni a mobilját.
- Szia, hugi! Miért hívtál?
- Szia, bátyus! Csak annyi, hogy... Örömhírt szeretnék közölni veled. - Nagyon izgatott voltam.
- Na, mond! - Kicsit nyugodtabb volt, mint amikor felvette.
- Terhes vagyok! - Nagyon fel voltam dobva, Sham viszont nem szólt egy darabig, kissé lefagyhatott.
- Eh... G... Gratulálok, Hugi. - Hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.
- Csak ennyit akartam. Mond el légyszi Rachaelnek is, oksi? Szia! - Mondtam mosolyogva.
- Oké. Szia, Hugocskám! - Azzal lerakta. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy Dave átfordul a másik oldalára. Mosolyogva figyeltem, nagyon elfáradhatott tegnap. Félálomban tapogatta a takarót, engem keresett, de mivel nem talált, kinyitotta a szemét és körbenézett, hogy hova tűntem el.
Felkelt, kijött, miután megpillantott, odajött mellém. Rámosolyogtam, alig vártam, hogy elmondhatsam neki, miért voltam és vagyok rosszul. Megcsókolta a homlokomat, mikor leült mellém.
- Jobban érzed magad? - Mosolygott.
- Igen. Sokkal. - Visszamosolyogtam, nagyon izgatott voltam. Értetlen fejet vágott.
- Ez... ez jó hír. - Mosolygott. Megfogtam a kezét és a hasamra tettem, figyeltem, hátha leesik neki. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán megváltozott az arckifejezése, nem akarta elhinni, hogy igaz. Mosolyogtam.
- Apa leszel. - Erősítettem meg. Szélesen elmosolyodott, megcsókolt, a kezét egy pillanatra sem véve el a hasamról. Mosolyogva visszacsókoltam, mostmár négyen örültünk az apróságnak. Elhajolt, hogy mondjon valamit, de mivel nem talált megfelelő szavakat, ismét megcsókolt. Elnevettem magam, Dave pedig velem nevetett.
- Menjünk le sétálni a partra. - Vetettem fel mosolyogva. David felpattant és segített nekem felállni. Felnevettem. - Nem mozgássérült vagyok, csak terhes! - De elfogadtam a segítségét. Nevetett ő is, nagyon jó kedve lett. Úgy döntöttem, szórakozok vele egy kicsit. Úgy tettem, mintha rosszul lettem volna. - Dave... - Azonnal aggódóan odalépett hozzám és átkarolt. Egy pillanat alatt belelöktem a medencébe. - Fürödj le! - Nevettem, majd bementem és felöltöztem normális ruhába. Feljött a víz alól és nevetve kijött.
- Na jó, győztél... gyere, ölelj meg! - Vigyorgott és kitárta a karjait. Csurom víz volt. Nevetve odamentem és átöleltem, nem érdekellt, hogy én is vizes leszek. Mosolyogva a nyakamba temette az arcát.
- Na, menjünk. - Mosolyogva elindultam kifelé.
Kimentünk a tengerpartra, és mit ad Isten? Josh jött velünk szembe. Amint meglátott minket, integetett. Dave nem nagyon örült neki, én viszont visszaintegettem. Odarohant hozzánk, de a tegnapi eset óta tartotta a tisztes távolságot, megállt tőlünk egy méterre.
- Szia. - Mosolyogtam rá, a kezem a hasamra csúszott, ösztönsen védtem a kicsit. Josh rámmosolygott, megtanulta tegnap az elég kemény leckét.
- Sziasztok. Mizújs? - Mosolygott.
- Nagyon semmi. - Mosolyogtam vissza és akaratlanul is lepillantottam a hasamra. Dave magához ölelt, védelmezett, nem is kicsit. Jobban, mint eddig valaha. - Veled?
- Velem se sok. - Nem hagyta abba a mosolygást, pedig Dave elég barátságtalanul méregette. A srác vizsgálgatta a hasamat, ami elég szépen megnőtt tegnap óta, de nem volt mersze szóvátenni.
- Valami baj van? - Mosolyogtam, tudtam, hogy kiszúrta. Megrázta a fejét, nem tudta, hogy közölje. Elmosolyodtam. - Nunyugodtan mond ki nyíltan. - Bíztattam.
- Megnőtt a hasad. - Jelentette ki félhangosan, mire elnevettem magam.
- Kétség kívül. - Mosolyogva rásimítottam a kezemet a hasamra. Josh csöndben várta, hogy kifejtsem, mitől van ez. - Mivel terhes vagyok. - Mosolyogtam. Leesett az álla és nem jutott szóhoz.
- De hiszen... tegnap még... azóta meg... nem lehet... - Nem tudta elképzelni, hogy ez hogyan is lehetséges.
- Ez van. - Mosolyogtam. - Zavar, hogy babát várok? - Megrázta a fejét és udvariasan mosolygott.
- Nem. Gratulálok.
- Köszönöm. - Fogadtam mosolyogva. Lehajtott fejjel állt, látszott, hogy kínosan érzi magát a tegnapi nap után. - Nincs kedved beszélgetni...? Auu... - Legörnyedtem, nagyon megfájdult a hasam, úgy tűnt, a kicsi nem rajong az ötletért, hogy Josh is velünk tartson. Dave rögtön lehajolt mellém és megtartott.
- Jól vagy, kicsim? - Aggódott, de nagyon.
- Pe... Persze... - Mély levegőket vettem és lassan fújtam ki. Mikor kicsit jobban voltam, kuncogtam. - Azt hiszem, nem csípi Josht. - Súgtam Davidnek. Ő is felkuncogott és a hasamra simította a kezét. - A mi kicsink. Azt hiszem, inkább rád üt. - Mosolyogtam. Josh értetlenül figyelt bennünket. Dave elvigyorodott és megcsókolt. Viszonoztam, de a hasam még mindig fájt egy kicsit. - Legalább nem egy irígy fajta. - Mosolyogtam majd megint belehasított a hasam. - Aúú! - Nevettem, tudtam, mit akar mondani: Menünk már innen! David is velem nevetett. - Menjünk, mielőtt szétmegy a hasam... - Mostmár kezdtem tényleg nagyon szenvedni. Bólintott és elkezdett a ház felé húzni. Egyre gyengébbnek éreztem magam, valami nem volt rendben. - Rosszul vagyok, Dave... - Szédültem és jég hidegnek éreztem magam. Aggódva méregetett.
- Gyere, mindjárt visszaérünk és lepihensz, rendben? - Mosolygott. Annyira tellt még tőlem, hogy megráztam a fejem, aztán a szemeim lecsukódtak, a föld meg kirohant alólam. Se kép, se hang. Aztán azt hallottam, ahogy Dave költöget.
- Ariel! - Minden forró volt körülöttem és rázott a hideg. Megmozdulni nem tudtam, mintha csak egy égő rongybaba lennék. Aztán elment mellőlem, és hívott valamilyen számot. - A barátnőm nagyon rosszul van. Magas láza van és nincs magánál. Elájult. - Szóval a mentőket hívta. Lediktálta a pontos számot és visszajött mellém. Egyre jobban rázott a hideg, mintha belülről perzselt volna valami tűz, egyre jobban. A torkom bedagadt, akadozva, nehezen vettem a levegőt. Dave folyamatosan beszélt hozzám, símogatta a homlokomat és a hasamat.
Hallottam, amint valaki beront a szobába. Már alig kaptam levegőt, és azt hittem, megégek. Davidet ellökték mellőlem, én meg megijedtem, féltem nélküle. Olyan rossz volt, hogy beszélni sem tudok. Az orvosok elláttak, kaptam valami injekciót, amitől kicsit lehűltem. "Morfium..." Gondoltam, mivel a fájdalmam jelentősen csökkent. Elláttak, de nem túl sokat segített. Csak a fájdalmam tűnt el, a láz viszont megmaradt.
- Attól tartok, be kell vinnünk a kórházba. - Közölte az orvos Daviddel. Dave megsímogatta a homlokomat, aztán gondolom bevittek a kórházba és lehűtöttek, mivel mire felébredtem, egy kórteremben voltam, infúzión. Már nem rázott a hideg és a hasam se fájt. Kicsit megijedtem, de aztán, mikor láttam, hogy minden rendben, megnyugodtam és vártam a szerelmemet.
Nemsokára nyílt is az ajtó, de nem nyitottam ki a szememet. Pihentem. Gyengéden megsimogatta a kezemet.
- Ariel... - Felsóhajtott. - Hogy érzed magad? - Kinyitottam a szemem és ránéztem. Az ágyam mellett guggolt.
- Azon kívül, hogy el akarták venni a kicsimet, egész jól. - Mosolyogtam, mire teljesen komoly fejet vágott és a hasamra simította a kezét.
- Az nem fog megtörténni. Soha. Ne is gondolj erre. - Halványan ekmosolyodott. Én is mosolyogtam, mert kicsikét éreztem, ahogy a pici mocorog. David símogatta a hasamat.
- Mocorog. - Mondtam mosolyogva, mire Dave halkan felkuncogott.
- Igen, én is érzem... - Mosolygott. Lehunytam a szememet, a szerelmem pedig tovább cirógatta a hasamat. Pihentem kicsit, ez a russzullét nem jött jól se nekem, sem pedig a picinek. Dave idegeinek pedig pláne nem.
- Mit gondolsz, maradjunk még itt egy kicsit a szigeten, vagy menjünk haza? - Suttogott.
- Menjünk haza... - Suttogtam vissza félálomban, aztán elszundítottam.
- Sham?! - Valamivel később David türelmetlen kiáltása ébresztett fel. Ránéztem és láttam, hogy telefonál. Azonnal halkabbra vette a hangját. - Nos, mikor indultok? - Türelmetlen volt, nem is kicsit. Figyeltem, mit beszél velük. - Köszönöm. Akkor majd hívunk, ha van valami. És még egyszer sajnálom, hogy haza kell jönnötök. - Majdnem elsírtam magam. Miattam kell visszajönniük? Könnyezni kezdtem, nem akartam, hogy ekkora felhajtást rendezzenek. "Inkább engedett volna meghalni, akkor most nem lenne ez..." Gondoltam. Bár fájt, hogy a halálommal fájdalmat okoztam volna nekik is. David azonnal odatérdelt mellém és végigsimított az arcomon. - Kicsim, mi a baj? Fáj valamid? - Nagyon aggódott. Bólintottam és a szívemre tettem a kezemet. Szomorúan nézett, ismét végigsimított az arcomon.
- Ne jöjjenek haza. Maradjanak... - Elcsuklott a hangom és elsírtam magam. Dave megrázta a fejét.
- Ariel, ne sírj! Nem vagy hibás semmiben. - Vígasztalóan mosolygott rám.
- Akkor se jöjjenek haza! - Ekkor újból megfájdult a hasam. - Áh! - David a hasamra csúsztatta a kezét és símogatni kezdett.
- Ariel, ne idegeskedj! Shamino és Rachael hazajönnek és kész. Kérlek, próbáld meg elfogadni, ez most így alakult! Ha szeretnéd, akkor majd elküldjük őket egy másik földrészre és egy hónapig nem jöhetnek vissza, de most haza kell jönniük. Rendben? - Nagyot nyeltem, bólintottam, és próbáltam lenyugodni. Mosolygott és gyengéden símogatott tovább.
- Azt hiszem, az idegeskedést nem nagyon kellene erőltetni, mert nem rajong érte... - Hallani lehetett a hangomon, hogy tényleg nagyon fáj a hasam.
- Akkor ne idegeskedj! Nincs miért. - Mosolygott.
- Aham... Mikor engednek már ki? - Idegesen elkezdtem karmolászni az infúziót, le akartam szedni, mire lefogja a kezeimet.
- Ha nyugton maradsz, megkérdezem. - Dühösten fújtam.
- Oké, oké. - Elmosolyodott, futólag megcsókolt és kiment, megkeresni az orvost. Amint látótávolságon kívül ért, nekiestem az infúziónak, amin szép kis nyomokat hagytak a fogaim és a körmeim.
Nemsokára szét is marcangoltam teljesen, a tűt meg kihúztam a kezemből, mire Dave visszaért. Vetett rám egy futó pillantást, aztán átkarolta a derekamat és felapta a cuccaimat. Nem is cseszett le.
- Gyere, menjünk innen.
- Emm... Oké... - Nem teljesen értettem a helyzetet. Mikor lementünk, a taxi már ott állt és visszavitt minket a szállásunkra. Kiszálltunk, felmentünk és leültem az ágyra. Dave pakolni kezdett a bőröndbe, én viszont meg se tudtam mozdulni, hányingerem volt. David gyorsan összepakolt, és leült mellém.
- Hogy érzed magad? - Hülye kérdésekben legyőzhetetlen volt.
- Nem valami jól.
- Kérsz egy pohár vizet?
- Kérek... - Felfelé néztem, mélyeket lélegeztem és becsuktam a szememet. Felpattant, hozott egy pohár vizet és átnyújtotta nekem. - Köszi... - Vettem át. Kicsit belekortyoltam, reméltem, nem fog visszajönni. Daviden láttam, hogy valami nincs rendben. Most még jobban aggódott. - Mit mondtak neked? - Habozott, nagyon. - Mond csak nyugodtan. - Bíztattam.
- Az orvos... az orvos azt mondta, hogy a terhesség nagyon... kockázatos. - Nagy levegőt vett és kifújta, mielőtt folytatta volna. -  És hogy akár... akár még bele is halhatsz. - Ezt hallva a szívverésem kihagyott egy pillanatra, elfehéredtem, majd megmakacsoltam magam.
- Nem érdekell. Megszülöm. - Védelmezően a hasamra simítottam a kezemet.
- Biztos vagy benne? - Kérdezte aggódva.
- Igen. - Feleltem magabiztosan. - Ha meghalok, annyi baj legyen. Neveld fel helyettem. Egy csillag lehullik, hogy helyét átadja egy újnak. - Mosolyogtam. Megrázta a fejét.
- Nem fogsz meghalni, Ariel! Ez még csak... Eszedbe se jutson!
- Te mondtad, hogy benne van a pakliban. - Mosolyogtam, mire határozottan megrázta a fejét.
- Benne van, de nem fog megtörténni. - Mosolyogva megsimítottam az arcát. Rámmosolygott, én meg megint elszédültem és kirohantam a WC-re. Kiadtam a teljes gyomortartalmamat. Dave hátrafogta a hajamat, hogy ne legyen útban. - Köszi. - Mosolyogtam. Kiöblítettem a szájamat és megmostam az arcomat, miközben Dave figyelte minden mozdulatomat. - Mostmár nem lesz baj. - Mosolyogtam. Magához ölelt, én meg elsírtam magam. - Nem bírom, Dave... - Átkarolt és suttogott.
- Nem muszály végigcsinálnod, Ariel.
- De. De igen. Vállalom. - Sírtam. - Nem mondok le róla. - Kétségbeesett, nem tudta, mit tegyen. Féltem, de nem mondtam le a piciről. Dave nyugtatóan símogatta a hátamat.
- Nyugalom, holnap már otthon leszünk.
- Oké. - Sírtam. - Akkor... Mellettem leszel? - Elmosolyolyodott és letörölt az arcomról egy könnycseppet.
- Végig. Megígérem. - Mosolygott.
- Haza akarok menni... - Suttogtam. - Most... - Bólintott.
- Akkor most azonnal hazamegyünk. - Teljesen komolyan mondta. Átöleltem és szorosan bújtam hozzá. Megpuszilt, én pedig felnéztem rá. - Akkor indulhatunk? - Mosolygott.
- Igen. - Lementünk, kijelentkeztünk és elindultunk haza. A reptéren nagyon megnéztek az emberek. Dave védelmezően átölelte a derekamat. A repülőutat nehezen bírtam, megfájdult a hasam, de inkább nem szóltam Szerelmemnek, mert nem akartam, hogy aggódjon.
- Nemsokára otthon leszünk. - Mosolygott. Bólintottam, nem akartam megszólalni, mert akkor lelepleztem volna magam, hogy mennyire szenvedek, és ezt nem akartam. Átölelt. - Már csak egy kicsit kell kibírnod...
- Oké... - Ennyi. Feladtam, nem titkolózhattam előtte. Átnyújtott nekem egy pohár vizet, de elutasítottam. - Nem kell. - Nem tudtam miért, de most nagyon harapós voltam. Nemsokára hazaértünk. Leszálláskor mindenki előre engedett, kivéve egy srácot, aki durván félrelökött, így majdnem elestem. Dave elkapott és védelmezően átkarolt, rámordult a srácra és félrelökte. Késő este volt, taxival mentünk haza. Már majdnem hajnalodott. Álmos voltam és nyűgös, veszekedtem is a sofőrrel egy sort.
Dave halványan mosolygott, mikor kiszálltunk, fizetett, bementünk és elkezdett teát készíteni nekem, miután leraktuk a bőröndjeinket.
- Pihenj le! Hosszú volt az út. - Mosolygott. Felmordultam.
- Te ne parancsolj nekem! - Nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok! Kis számolás után rájöttem, hogy ez hat teljes hónapig így fog menni. Pislogott.
- Ahogy óhajtod. - Átnyújtotta a teát, amit nem vettem át, csak dühödten felmentem a szobámba. Felértem és elsírtam magam. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tényleg én mondtam és tettem. Dave nem jött utánam, türelmes és megértő volt, ami nagyon jól jött. Nem tudtam abbahagyni a zokogást, leültem az ágyamra és néztem kifelé az ablakon.
David halkan bekopogott.
- Bejöhetek?
- Gyere... - Nem fordultam felé, tudtam, hogy megbántottam.
- Hogy vagy? - Nem mert bejönni, amit meg is értettem. Ott toporgott az ajtóban.
- Mégis onnan hogy látszik?! Kösz, majd kicsattanok!! - Nagyon sírtam. Most erre a kérdésre volt a legkisebb szükségem. Egy kicsit még toporgott, aztán bejött, leült velem szemben és a szemembe nézett.
- Szeretnéd, hogy felhívjam Shamet? - Kérdezte óvatosan.
- Nem kell. - Átöleltem, ki voltam borulva. - Miért van ez velem?? - Óvatosan símogatta a hátamat.
- Ez ezzel jár. Semmi baj. - Átölelt és úgy símogatott tovább. Sírtam, teljesen átáztattam az ingjét.
- Szeretlek. - Szükségem volt rá, hogy kimondjam, hogy megerősítsem magam és őt is. Elmosolyodott.
- Én is téged. - Ez a mondat nagyon, de nagyon jól esett. Nem bánta, hogy csupa víz lett a felsője, szorosan magához ölelt és símogatta a hátamat. Ott aludtam el a karjaiban.

A nagy nap

Álmomban ott sétáltam a tengerparton Daviddel együtt. Mélyen belélegeztem a sós, párás levegőt, lépkedtem a fehér homokon... Az élet nem is lehetett volna szebb. Dave magához húzott és átölelte a derekamat és megcsókolta a nyakam. Felsóhajtottam.
- Ümmm... - Végigcsókolt a nyakamon. - Dave... - Mosolyogtam, lehajtottam a fejemet de kint voltunk a parton. Igaz, nem volt senki a közelünkben, de itt akkor is fura lett volna.
- Igen? - Mosolyogva suttogott a nyakamba. Valami nem stimmelt. Hirtelen az idilli tájba a szobám falai zavartak be, és rá kellett jönnöm, hogy csak álmodtam a tengerpartot. Nagyot ásítottam. - Szóval csak álmodtam. - Nem esett jól ez a felismerés.
- Mit álmodtál, Szerelmem? - Nézett rám kíváncsian.
- Ennyire érdekell? - Kérdeztem vissza álmosan mosolyogva. Visszamosolygott rám, megsimította az arcomat, ezzel kisöpörve a szememből egy kósza tincset.
- Igen. Elmeséled nekem? - Várakozó pillantássan figyelt.
- Egy tengerparton voltunk... Sétáltunk a fehér homokon... - Álmodozó hangon beszéltem, mivel lélekben visszarepültem oda.
- Hmm... Nemsokára tengerparton leszünk. - Mosolygott. Átfordultam a hátamra, lehunytam a szemeimet és tovább álmodoztam a tengerről. Mosolyogtam, arra gondoltam, hogy nemsokára tényleg ott lehetünk majd. Én, David, a tenger... És zavartalan nyugalom. Erre a gondolatra felsóhajtottam. Alig vártam már, hogy ott legyünk.
Éreztem, ahogy kedvesem hozzámbújik, majd közelről suttogott az arcomba.
- Meséld el, mit látsz...
- Egy partot... Csontfehér, apró szemcséjű homokkal... Ami jó forró... A tenger végtelen kékségét... Pálmafákat... - Gyönyörű látványt képzeltem el.
- Hmm... a tenger vize olyan tiszta, hogy még 10 méteres mélységben is lelátni egészen az aljáig... - Mesélte.
- Gyönyörű lehet... - Nem nyitottam ki a szememet, anélkül is tudtam, hogy engem néz. - Kis romantikával fűszerezve... - Elnevette magát és lefeküdt mellém. Ráfeküdtem a melkasára, hallgattam, ahogy lélegzik és ver a szíve. - Mikor is lesz az esküvőnk? - Néztem rá. Aranyszín szemei csukva voltak. Felpattantak a szemei.
- Amikor te szeretnéd. - Vigyorgott.
- És ha azt mondom, hogy most azonnal szeretném? - Erre mát tényleg nagyon kíváncsi voltam. Elnevette magát.
- Akkor most azonnal megtartjuk az esküvőnket.
- Akkor én most azonnal akarom. Amint felöltözök. - Közöltem. meglepődött, de lelkesen bólintott.
- Rendben! - Mosolygott. Elmentem fürödni.
Bezártam a fürdőszobaajtót, mivel haladni akartam. Gyorsan megnyitottam a vizet, lekapkodtam magamról mindent és lezuhanyoztam. Hallottam, amint Dave kint nevet, de nem engedtem be, csak akkor, amikor már kész voltam és magamra csavartam a törölközőt. Szó nélkül beállt a zuhany alá és ő is lefürdött. Lesütött szemekkel, hangtalanul mentem ki a fürdőszobából, leültem az ágyamra én nem moccantam onnan. Mikor Dave bejött, a szekrényben kotorászott, ruhát keresett magának.
- Te nem öltözöl? - Kérdezte mosolyogva.
- Nem. - Feleltem kissé szomorkásan. Egy pillanatra ledermedt, megfordult és elém lépett, az arcomat fürkészte.
- Mi a baj, Ariel?
- Nem fognak összeadni minket... - Feleltem könnyezve, a hangom pedig elcsuklott. Ijedten nézett egy pillanatig, aztán leült mellém és átölelt.
- Mi az, hogy nem fognak minket összeadni? - Nagyon mérges volt.
- Az, hogy szerintük még kicsik vagyunk. Fiatalok ehez. - Válaszoltam a kérdésére, egyálltalán nem szívesen. Mérgesen megforgatta a szemeit, letörölte a könnyeket az arcomról.
- Ne sírj... sss... minden rendben lesz. - Elmosolyodott. - Addig nem megyünk el onnan, amíg össze nem adnak minket. - Kuncogtam az ötleten.
- Rómeó és Júlia, mi? - Néztem rá. - Modern kiadásban. - Vigyorogva bólintott.
- Miért ne? Na, gyere, öltözz! - Felállt és már öltözött is. Én azt az esküvői ruhát vettem elő, amit anyu csináltatott nekem, hogy majd ezt vegyem fel az esküvőmön. Mosolyogva megsimítottam az anyagot.
- Segítesz felhúzni a hátán a cipzárt? - Kérdeztem mosolyogva, és valami fehérnemű után néztem. Bólintott.
- Persze. - Mosolygott rám, én pedig nagyon nagyon óvatosan felvettem a ruhát. David segített felhúzni a hátán a cipzárt. Lehajtottam az arcom elé a fátylat. - Köszi. - Mosolyogtam. - Kész is vagyok. - Mosolyogva végigmért.
- Gyönyörű vagy. - Felhajtotta az áttetsző anyagot és megcsókolt. Nem kérettem magam, visszacsókoltam. Mosolyogva elengedett és visszaborította rám a fátylat.
- Menjünk. - Mosolyogtam. Kézenfogott és úgy indultunk el. A folyosón Sham átvett tőle, mindván, hogy majd ő elkísér az oltár elé. Dave könnyedén átadott és Rach mellé lépett. Be voltam sózva, aminek meg is lett az eredménye. Megbillentem a fehér magassarkúmban, és ha Shamino nem kap el, tuti kitöröm a bokámat. David aggódva nézett. - Jól vagyok! - Nevettem.
- Na, gyönyörű! Pont az esküvője előtt töri ki a lábát! - Nevetett velem. Dave is nevetett, de érezni lehetett, hogy izgul, akárcsak én. Ugyan Sham vigyázott rám, de akkor is fel voltam pörögve, jobbhíján az alsó ajkamat rágcsáltam.
Valahogy odaértünk a templomba, szerencsétlen bátyámnak már lilák voltak az ujjai, a keze meg töréshatárom volt, annyira szorítottam.
- Jaj, én ezt nem tudom végigcsinálni! - Sírtam, úgy éreztem vége a világnak. A padló megnyílik alattam én meg leesek elsüllyedek a föld alá. Vissza akartam fordulni. David odalépett hozzám, megsmította az arcomat és megértően mosolygott.
- Nem muszály, Ariel.
- De nem az, hogy nem akarom, mert akarom, csak... Ideges vagyok. Még a nevemet sem tudom megjegyezni. - Újfent megtapasztaltam, milyen nehéz sírás közben beszélni.
- Sss... Nincs okod idegeskedni. Semmi baj. - Nyugtatott meg. Nagyot nyeltem.
- Oké. Akkor... Essünk túl rajta. - Valahogy mosolyogtam, egyenetlenül vettem a levegőt. Izgultam, nem is kicsit. Legszívesebben elszaladtam volna egészen Kenyáig.
Mindannyian odaálltunk a pap elé -szerencsére más épp nem volt a templomban-, az meg meghökkenve nézett ránk. Elsápadtam, szédelegtem, nem voltam biztos benne, hogy menni fog. Dave bíztatóan rámmosolygott és megtartott. A tisztelendő atya ránk mosolygott.
- Mit parancsolnak? - Összerezzentem a hangjától. David visszamosolygott a papra, összekulcsolta a kezeinket és közölte a szándékunkat.
- Szeretnénk összeházasodni. - Nagyot nyeltem, lestem a reakciót.
- Hány évesek vagytok? - Kérdezte meghökkenve.
- Ti... Tizenöt... - A hangom remegett rendesen.
- Nem vagytok még fiatalok ehez? - Jogos.
- Nem, atyám. - Felelte Dave határozottan, én pedig hozzásímultam, nagyon féltem. Szegény tisztelendőúr habozott rendesen, de David magabiztosan előrelépett. - Mi addig nem megyünk el innen, amíg nem hajlandó összeadni minket. Kérem. - Úgy éreztem, nem bírom sokáig és itt fogok elájulni. David megszorította a kezemet, ami adott némi bizalmat a dolgok iránt. A pap felsóhajtott és bólintott.
- Rendben van. - Nagyon megkönnyebbültem, azt hittem, nem fogja megtenni. Jó hosszú szertartás következett, és végre elértünk a legfontosabb részhez. Mind a ketten kimondtuk az igent. A pap boldogan vigyorogva kimondta azokat a szavakat, amire vártunk. - Ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Csókoljátok meg egymást. - Dave mosolyogva odahajolt hozzám és megcsókolt. Épphogy csak viszonozni tudtam, annyira vigyorogtam. Szerelmem is nagyon boldogan mosolygott, akár csak én. Épphogy csak belefértem a ruhámba. Dave arca ragyogott, emgköszönte a papnak, fogadtuk Rach és Sham gratulációját, aztán indultunk is, hogy le ne késsük a gépet. Szerencsére ahogy apu vezetett, tuti volt, hogy odaérünk.
Persze előtte hazamentünk, hogy bepakoljunk. David elővett két bőröndöt az ágy alól.
- Sietnünk kell. Nemsokára indul a gép, pakolj be mindent! - Nem kellett tíz perc, és minden bennevolt a bőröndömben, amire csak szükség lehetett.
- Én kész vagyok. - Jelentettem be. David még pakolászott. Rámnézett és kedvesen mosolygott.
- Én is mindjárt kész vagyok. Addig zuhanyozz le nyugodtan. - Nevetve lekaptam a ruhámat és egy szál törölközőben szambáztam át a fürdőszobába egy gyors zuhanyra. Miután felfrissítettem magam kicsikét, kényelmes ruhát vettem fel. Mire visszaértem, Dave a két bőröndel, mosolyogva várt. Útra készek voltunk. - Indulhatunk?
- Persze! - Még a Napot is megszégyenítően ragyogtam. Nagyon fel voltam dobva, alig vártam már az utazást. Szerelmem az ajtóban lerakta a bőröndöket és megcsókolt, amit meglehetősen hevesen viszonoztam. Felnevetett és eltolt magától, hogy el tudjunk köszönni. Rachael és Shamino felé fordult. Rach megölelt mindket és jó utat kívánt nekünk, ahogyan Sham is. Ezer wattosan vigyorogtam, mikor a bátyám is jó utat kívánt. Kimentünk és beszálltunk a várakozó taxiba. Dave nem engedte el a kezemet, én meg még a maradék kevéske vért is kiszorítottam belőle, (Kicsit se voltam ideges, mint látszik... XD) de szerencsére ő nem bánta. Hozzábújtam, szinte vibráltam, annyira izgultam. Átkarolt és nevetett.
Megérkeztünk végre a reptérre, Dave kifizette a taxit, én meg már reszkettem, annyira ideges voltam. Jót nevetett rajtam, bementünk az épületbe és beálltunk a sorba. Folyamatosan ott táncoltam mellette. Végre valahára sorrakerültünk, elvégezték az ellenőrzéseket, a bőröndjeink a szallagra erültek, mi meg a kis táskákkal a váróba mentünk. Idegesen toporogtam.
- Mikor indulunk már? - Sík ideg voltam, ott akartam már lenni. Megcsókolt.
- Fél órán belül felszállhatunk a gépre. - Mosolygott.
- Fél óra?! - A hangom hirtelen hisztérikus magasságba szökkent, majd visszajött. - Jesszusom.
- Nyugi. - Mosolygott. Sétálgattam, nézegettem a hirdetéseket, mikor végre bemondták, hogy lehet felszállni a repülőnkre.
- Véégre!! - Nevettem. Felszálltunk a repülőre, beharaptam az alsó ajkam, most kezdtem félni. Mosolyogva felém fordult.
- Valami baj van, Ariel? - Aggódott.
- Csak... Most jöttem rá, hogy sokezer méter magasan leszünk és liftezni kezdett a gyomrom... - Nyeltem egyet. Nyugtatóan rámmosolygott és megfogta a kezemet.
- Semmi baj. Nem kell félned. - Mintha igaz lenne. És ha lezuhanunk? Vagy valami történik? Más esetben le tudott volna nyugtatni, de nem most.
- Mennyi idő az út? - Kérteztem félősen. Lepillantott, és az ülést kezdte tanulmányozni. Mikor elindultunk, kishíján sikítozásban törtem ki. David igyekezett megnyugtatni, hogy nem lesz baj. Mélyen belevágtam a körmeimet a szék karfájába, vártam, hogy újra talajt érezzek a lábam alatt. Mélyen a szemembe nézett és nyugtató hangon beszélt hozzám.
- Ariel. Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Ez a gép teljesen biztonságos, nem fog lezuhanni. És ha mégis megtörténne, akkor mi lennénk az a két "ember", aki biztosan sértetlenül megússza. - Kacsintott, én meg nagyot nyeltem.
- Egész biztos... - Akkor sem bíztam túlzottan a repülőkben. Már szálltam volna lefelé. Dave átölelt, én meg jó szorosan hozzábújtam. Halkan a fülembe suttogott.
- Gondolj arra, hogy nemsokára  a szigeten leszünk... - Nevetett.
- Próbálok... - Mondtam folytott hangon. Szorosan átölelt és símogatta az arcomat.
Mikor végre megérkeztünk, szép nyugodtan leszálltam, örültem, hogy megérkeztünk, nem is kicsit. Követett.
- Gyere, erre van a kikötő. - Mosolygott és az órájára pillantott. - 20 perc múlva indul a hajó a szigetre.
- Azt már kibírom. - Mosolyogtam. Dave visszamosolygott és megpuszilt. Kis idő múlva megérkezett a hajó és felszálltunk. Egész úton a tengert néztem. - Szebb, mint ahogy elképzeltem. Davidre néztem. - Erre mégszebb a kilátás. - Mosolyogtam. Most vettem észre, hogy egy fiú szemezni próbál velem. Reméltem, hogy David nem érti félre a dolgot. Hisz csak őt szeretem. Megfordult, megsemmisítő pillantást vetett a srácra és rámordult. A srác szembenézett a szerelmemmel, amit nem nagyon kellett volna. Elvörödve vizsgálgattam tovább a tengert.
- Gyere, átülünk egy olyan helyre, ahol jobb a... - Útálkozó tekintetet vetett a fiúra. - ... a levegő. - Az egész arcom lángolt.
- A levegő? - Kérdeztem nagyon nagyon halkan, de követtem. Megfogta a kezemet, ingerülten bólintott, hátravezetett, ahol senki nem ült és nyitva volt az ablak. Reszketve követtem, nem néztem semerre és Davidhez bújtam. Aggódóan nézett rám.
- Szeretnéd, hogy becsukjam az ablakot? - Megráztam a fejemet és néztem kifelé a tengerre. Még mindig ugyanúgy nézett. - Valami baj van?
- Nincs... - Mandtam szinte suttogva. Az előbbi helyzettől felkavarodott a gyomrom. Tudtam, hogy mostanára már enyhén zöldes árnyalatot vehetett fel az arcom. Végigsimított az arcomon.
- Igyál egy kis hideg vizet! - Azzal elővette a műanyag palackot és mosolyogva átnyújtotta nekem. Nagyot nyeltem és ittam pár kortyot, ami valamelyest csillapította a gyomrom háborgását. Figyelt, az arcomat fürkészte.
- Mikor rünk oda? - Folytott hangon hadartam, igyekeztem magamban tartani a kaját. Rápillantott az órájára.
- Mégy 10 perc. Kibírod? - Kedvesen mosolygott, aggódott értem.
- Azt hiszem... - Ekkor elkövettem a lehető legnagyobb hibát. Előrenéztem. A tekintetem találkozott a srácéval, aki szinte másodpercenként fordult hátra és vigyorogva mért végig. - ... nem. - Eredetileg kibírtam volna, de attól a vigyortól amit a fiú produlált, csak újra felkavarodott a gyomrom. Dave nem nézett oda, ehelyett hozzám hajolt és megcsókolt. Készségesen viszonoztam, addig se a srácra figyeltem. Elmosolyodott, kis idő múlva a hajó megállt. Kikötöttük. Kissé elkapkodtam a felállást, megszédültem és nekitámaszkodtam az egyik ülés háttámlájának. Szerelmem átkarolta a derekamat és megtartott, hogy ne essek össze. Ránehezedtem a karjára és lekászálódtunk a földre. - Végre... - Ennyit bírtam kinyögni. Körbenéztünk a szigeten. Mindenfelé hófehér homok volt, a dzsungel egy kőhajításnyira, a fák tetején pedig házak voltak. - Ez gyönyörű... - Ámultam, egész addig, amíg valaki meg nem érintette a karomat. Mikor odanéztem, az a srác volt, és ha jól érzékeltem, beszélgetni akart velem. Szuper. Ennek a hírnek annyira tudtam örülni, mint valami mókus az erdőtűznek. David hangosan morogva elém állt.
- Mi bajod van, haver? - Kérdezte a srác megütközve.
- Nem vagyunk haverok. - David iszonyat dühös volt. Megsimítottam a karját, hogy lenyugtatsam.
- Nyugalom. - Majd a sráchoz fordultam. - Te meg mit akarsz? - Dave átkarolta a derekamat és a fiút figyelte. Szegény srác nagyon zavarban volt, pislogott.
-  Hát... ööö... beszélgetni...
- Beszélgetsünk. - Mosolyogtam. Nagyon megkönnyebbült. - Miről szeretnél beszélgetni? - Kedves és nyílt voltam, nem úgy, mint Dave. Ő még mindig feszült volt.
- Josh vagyok. - Úgy tett, mintha Dave ott se lenne.
- Ariel. - Mosolyogtam és hozzásímultam szerelmemhez. - Ő meg David. - Dave bizzentett, Josh végigmérte, majd visszafordult hozzám.
- Na és, mi járatban vagytok a szigeten? - Kérdezte barátságosan.
- Elhozott, hogy látsak tengerpartot is. - Mosolyogtam. Dave belepuszilt a hajamba, Jared méregetett bennünket, majd újra csak hozzám intézte a szavait.
- Ha szeretnéd, én szívesen megmutatom a környéket. Helybéli vagyok. - Mosolygott. Belegondoltam és ez most pont kapóra jött. Ingyen idegenvezetés.
- Igen, az klassz lenne. - Mosolyogtam vissza. - Vagy van valami kifogásod ellene? - Néztem Davidre. Josh Davet, ő meg engem nézett.
- Én azt hittem, hogy ezt a pár napot kettesben töltjük. - Útálkozva mérte végig a srácot. -  De ha te meg szeretnéd nézni a szigetet, nem állok az utadba. Az lesz, amit te szeretnél. - Mosolygott.
- Csak egy napról van szó. Utána csak a tiéd vagyok. - Mosolyogtam és megcsókoltam.
- Rendben. - Annyira odaadó volt.
- Akkor lepakolunk és... Hol találkozzunk? - Kérdeztem mosolyogva Joshtól.
- Találkozzunk itt. - Mosolygott vissza.
- Oké. - Egyeztem bele, majd Davidhez fordultam. - Hol is van a szállásunk?
- Arra van, nincs messze. - Mutatott a fák felé. - Gyere, menjünk. - Felkapta a bőröndöket. - Örültem. - Vakkantotta oda Joshnak morogva.
- Úgyszint. - Bólintott a srác. Nagyon nem csípték egymást, féltem, hogy ebből bunyó lesz, ezért riadtan elrángattam a szállásunk felé. Dave ugyan követett, de nem értette, mi bajom. Mikor kicsit eltávolodtunk, felé fordultam.
- Még jó, hogy nem kezdtetek el bunyózni! - Kicsit mérges voltam rá. - Most velem foglalkozz. Majdnem mondott valamit, de ehelyett inkább csak megcsókolt.
- Gyere, erre van a szállásunk. - Felvezetett a fa egy alacsonyabb szintjére, elinézte a szükséges dolgokat, megkaptuk a kulcsokat és elindultunk fölfelé. Mosolyogtam, nagyon izgultam, hogy milyen lesz. Mosolyogva rám pillantott, átmentünk néhány kötélhídon, míg végül megállt egy faragott ajtó előtt.
- Ez az? - Kérdeztem izgatottan.
- Készen állsz? - Vigyorgott.
- Lássuk! - Haraptam be az alsó ajkamat. Egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót és körbepillantottunk. A bútorok nagyrészt fából voltak, a szobában több növény is volt, hátul a házhoz tartozott egy medence, de amin a legjobban megütköztem: az ágy le volt szórva rózsaszirommal. - Eh... Huh... - Nem jutott eszembe értelmesebb mondtat, szemem szám tátva maradt.
- Tetszik? - Vigyorgott rám Dave.
- Nagyon! - Gyönyörködtem kicsit a szobában. Elvigyorodott.
- Akkor jó... - Hozzám hajolt és megcsókolt. Azonnal viszonoztam, bementem lepakolni és átöltöztem - illetve sokkal inkább vetkőztem - bikinire és egy lenge kis szoknyára, ami valamivel a térdem fölött volt. Dave is átöltözött fürdőruhába.
- Menjünk, Josh már biztos vár. - Mosolyogtam. Felsóhajtott.
- Egy percig se kételkedtem... - Mondta gúnyosan.
- Egy napot csak kibírsz! - Nevettem. Duzzogva bólintott. Olyan kisfiús volt így, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül. Megcsókoltam.
- Menjünk. - Kézenfogott és elrángatott, nagyon túl akart lenni ezen az egészen. Nevetve követtem. Érdekes nászútnak néztünk elébe. Lementünk, egyenesen a találkozóhelyre. Illetve Ő ment, Én meg táncolgattam az oldalán. David jót nevetett, amit én csak bíztatásnak vettem. Ismertem pár lépést, ami közben haladunk is.
Odaértünk a találkahelyre, Josh már ott volt, természetesen. David elkoromodott, amint meglátta, de a srác nem sokat foglalkozott vele, inkább engem nézett és mosolygott. Vidáman ráköszöntem.
- Szia! - Mosolyogtam.
- Szia, Ariel. - Csak nekem köszönt, de msot nem zavartattam magam. Semmi nem ronthatta el a jókedvemet.
- Hol kezdjük? - Mosolyogtam vidáman, mire elnevette magát.
- Van a sziget északi részén egy vízesés. - Ajánlotta fel.
- Akkor menjünk oda! - Nevettem, nagyon fel voltam pörögve. Bólintott.
- Ahogy óhajtod. Erre. - Azzal elindult, én meg követtem, egy pillanatra sem engedve el Dave kezét. Néha elengedtem és Josh mellé táncoltam.
- Milyen hosszú az út? - Kérdeztem kedvesen. Mosolyogva rámpillantott, Dave meg mögöttünk puffogott.
- Nem olyan hosszú. Türelem. - Vigyorgott.
- Szupi! Akkor nem sokára fürödhetünk! - Visszamentem Dave mellé, akit nagyon idegesített ez a helyzet. Mosolyogva átkarolta a derekamat. Josh nem nézett hátra, csak ment előre.
Mikor megéreztem a víz illatát, előreszaladtam, és egész véletlenül hozzáérem a fiú kézfejéhez, aminek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Sőt, semekkorát sem. Nem úgy, mint Josh. Ő nyilván kezdeményezésnek vette, mivel vigyorogva utánam jött. David is tudta, hogy erről szó sincs, de azért gyorsan odafutott hozzám, beelőzve a srácot. A partom lekaptam a kis szoknyácskát és beleugrottam a vízbe, a két fiú meg követett. Egyszer a nyakamhozt kaptam, mert nem éreztem a nyakláncom súlyát. Nem is volt ott.
- A nyakláncom!! - Nagyon megijedtem, imádtam azt az ékszert. Dave azonnal odaúszott hozzám.
- Mi a baj, Ariel? - Kérdezte aggódóan.
- Eltűnt a nyakláncom! - Sírtam. Magához ölelt és vígasztalni próbált.
- Ne sírj, megkeressük... - Josh helyeselni kezdett. Hozzábújtam Davidhez, kicsit megnyugodtam, lebuktam a víz alá, de sehol nem találtam. Mind a hárman kerestük, de semmi, semmi, semmi. Egyre jobban kétségbe voltam esve.
- Ariel! Ezt keressük? - Josh kint a parton vigyorogva tartotta a magasba a nyakláncomat.
- IGEN!! - Amilyen gyorsan csak tudtam, kiúsztam érte. Átadta nekem.
- A parton találtam. - Vigyorgott.
- Köszönöm! - Nagyon örültem, köszönet képp megöleltem, ami nekem nem jelentett semmit. Josh vigyorogva visszaölelt.
- Nincs mit. - Davenek ökölbe szorult a keze, rettentő féltékeny lehetett szegénykém. De most fel sem fogtam, mi van, nagyon jó kedvem lett most, hogy megtaláltuk a nyakláncomat.-
- Na, nem jössz ki? - Fordultam nevetve a szerelmem felé. Némán kisétált a vízből és odaállt mellénk. Josh vigyorogva nézett, nyilván azt hitte, van esélye nálam.
- Itt vagyok. - Halkan morgott. Megcsókoltam és az ajkai közé suttogtam.
- Nyugi. - Csak őt szerettem, de kellett egy kis idő, hogy megszokjam, hogy már nem vagyok szabad. Megnyugodott valamilyen szinten és átölelte a derekamat, amit az újdonsült haverkám fogcsikorgatva nézett, ami nem különösebben érdekellt. Mosolyogtam. Dave halványan visszamosolygott.
- Menjünk, vagy szeretnél még maradni? - Kérdezte immár szelídebben.
- Nézzünk szét máshol is. Segítesz? - Megemeltem a nyakláncomat, hogy segítsen feltenni. Bólintott, én pedig átadtam neki a nyakláncot és félrehúztam a hajamat. Mosolyogva rámadta a nyakláncot. Kedvesen visszamosolyogtam és Joshhoz fordultam. - Innen hova? - Kicsit elgondolkozott.
- Hmm... bemehetünk a központba. Ott rengeteg érdekes dolog van. - Mosolygott.
- Oké. Menjünk! - Azzal felkaptam a kis szoknyát magamra. Dave mosolyogva nézett, majd Joshua vezetésével bementünk a központba. Nagyon kíváncsi voltam, hogy pontosan micsoda is van ott.
Visszamentünk a szállásokhoz, mivel onnan indult minden jármű.
- Hívjak egy taxit, vagy kisvonattal szeretnél menni? - Kérdezte vigyorogva, persze csak tőlem.
- Hmm... Menjünk kisvonattal. - Mosolyogtam. Szintén mosolyogva bólintott, megvette a jegyeket, felszálltunk és elindultunk. Beültem a két fiú közé, hogy ne legyen bunyó. Mikor a karfára tettem a kezemet, véletlen megérintettem Josh kezét. Rámmosolygott, amit Dave szerencsére nem vett észre. Kedvesen visszamosolyogtam, de persze a srác azonnal félreértette a dolgot. Kinéztem inkább az ablakon. Mind a két fiú engem nézett. Tisztáztam magamban, hogy mit is érzek. Dave iránt feltétlen szerelmet. Josht is szerettem, de csak barántként. Dave gyönyörködött a kilátásban, a Nap már lemenőben volt. Láttam rajta, hogy örül ennek, nem is kicsit. Én is néztem a fényes korongot. Nagyon gyorsan eltelt ez a nap. Josh a kezemre csúsztatta a kezét, mikor odafordultam, hogy mit is akar, megcsókolt. Még tiltakozni sem volt időm. Dave azonnal elrángatott és ordítozni kezdett.
- Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! Takarodjál innen nagyon gyorsan!! - Tudtam, hogy ha Josh nem lép le, vagy én nem teszek valamit, David ablakostól fogja kiküldeni a volatból, ezért gyorsan elkaptam.
-  Na, na! Nyugi, David, kérlek nyugodj meg! - Nagyon meg voltam ijedve. Rettentő dühös volt, reszketett. - Kérlek! Nem.. Nem történt akkora nagy izé! Ne csináld azt, amit Sham! Könyörgök! - Lassan már sírtam. Azonnal megenyhült és átölelt. Végre megnyugodott.
- Sajnálom, én... én csak... nem akartam, bocsáss meg...
- Semmi baj. - Mosolyogtam rá. - Megértelek. - Elmosolyodott. Rettentően megijedtem az előbb, azt hittem, leszállítanak, de szerencsére maradhattunk. Dave letörölte az arcomról a könnycseppeket.
- Semmi baj. Szeretnél visszamenni a szállásra? - Mosolygott.
- Még nem. - Mosolyogtam vissza. - Josh, melyik a legrövdebb út a tengerhez? - Meg akartam nézni a naplementét. Josh elgondolkozott egy kicsit.
- Az ösvényen eljuthattok a partra egy fél óra alatt.
- Az jó lesz. - Mosolygtam. Dave mosolyogva kézenfogott, megállt a vonat, mi pedig szépen leszálltunk. Kicsit mrá fáradt voltam, de a naplementét mindenképpen látni akartam. Dave átölelte a derekamat, úgy jött mellettem. Kicsit elkanandoztak a gondolataim.
- Min gondolkozol? - Kérdezett rá Dave.
- Majd a szállásunkon elmondom. - Mosolyogtam, a gyomrom görcsben volt. Nem kérdezősködött tovább szerencsémre. Lassan leértünk a partra. Gyönyörködtem a naplementében. Olyan volt, akár egy álom. David átkarolta a derekamat, úgy nézte a csodálatos jelenséget. Sóhajtottam, féltem, hogy amit mondani fogok, azon ki fog akadni. Megcsókolt, amit most nem viszonoztam. Elfordultam és belementem a tengerbe. A víz lágyan nyaldosta a partot, finoman símogatta a lábamat. Dave egy kis ideig lefagyva nézett, aztán utánam jött.
- Valami rosszat tettem? - Kérdezte félénken.
- Nem... - Könnyeztem. - Csak... Félek... - Becsuktam a szemeimet. Felemelte az államat.
- Félsz? - Suttogott. - Dehát mitől?
- Attól, hogy mit fogsz mondani. - Mondtam még mindig csukott szemmel. Felnevetett.
- Ugyan mire? - Nagyot nyeltem és kinyitottam a szemeimet. Kinyitottam és becsuktam a szájamat, nem mertem kimondani. Aggódva fürkészett, a két tenyere közé vette az arcomat.
- Ariel, mond már! - Suttogta folytott hangon.
- Gyermeket szeretnék. - Suttogtam. - Tőled... - A gyomrom görcsben volt és alig kaptam levegőt. Lágyan elmosolyodott és végigsimított az arcomon.
- És attól félsz, hogy én nem? - Mosolygott.
- Ü... Ühüm... - Félősen néztem fel rá. Elmosolyodott.
- Butus vagy... - Átölelt és megpuszilt. Becsuktam a szemem. Megcsókolt és mosolyogva az ajkaim közé suttogott. - Ariel, én csakis tőled szeretnék gyereket... és ebben egy pillanatig se kételkedj.
- Akkor megkapom ajándéknak? - Néztem rá félősen.
- Ez csak természetes. - Vigyorgott rám.
-  Menjünk haza... vagyis a szállásra. - Nevettem, ő pedig velem nevetett.
- Rendben. - Kézenfogott és elindultunk visszafele. Kicsit tartottam attól, hogy nem leszek jó anyukája a picinek, de Dave teljesen nyugodtnak tűnt.
- Köszi az idegenvezetést, Josh. - Mosolyogtam rá.
Visszamentünk, mikor beléptünk az ajtón, már remegtem.
- Mi a baj? - Fordult hozzám aggódóan.
- Csak izgulok. - Mondtam remegő hangon, mie elnevette magát.
- Mégis miért?
- Ez már tétre megy, ha nem fogtad volna fel. - Grimaszoltam.
- Felfogtam. - Vigyorgott.
- Akkor jó. - Huppantam le az ágyra, Dave meg mosolyogva odajött mellém. Letámaszkodtam a térdemre és előre dőltem. Hozzám hajolt és megcsókolt, de most nem viszonoztam. - Nem biztos, hogy be merem ezt vállalni... - Azonnal elhúzódott.
- Nem muszály, Ariel, én nem erőltetek semmit... - Erre elsírtam magam. - Ne sírj, semmit sem muszáj... sss. - Nyugtatott.
- Tudom, de én szeretném... - Bújtam hozzá. Megsímogatta a hátamat.
- Akkor mi a baj?
- Az, hogy nem tudom, hogy végig tudom-e csinálni azt a mittudoménhány hónapot... - Csak ebben az egy dologban nem voltam biztos. Végigsimított az arcomon.
- Biztos, hogy végig tudnád csinálni... én ott lennék melletted. De ha nem vagy felkészülve erre az egészre, akkor még várhatunk. - Mosolygott rám megértően. Elkaptam a kezét és hátradőltem.
- Meggyőztél. - Nevettem. Ő is nevetett és megscókolt. Nem épp az a fajta, amelyiknek kétszer kell mondani a dolgokat. Vigyorogtam, örültem, hogy megadja nekem azt az ajándékot, amit a legjobban szeretnék. Dave is vigyorgott és vadul megcsókolt, amit ugyanolyan hévvel viszonoztam. Végigsimított az arcomon, kicsit visszavett és gyengéden csókolt tovább, amit nem teljesen értettem. Mosolyogva végigcsókolt a nyakamon, én pedig jólesően felsóhajtottam. Lerángatta rólam a szoknyát. Elmosolyodtam és nyugodtan feküdtem, hagytam, hogy tegye, amit szeretne. Szépen megszabadított a többi ruhától is, de most egyet sem tépett össze. Elnevettem magam, vicces vol, hogy most inkább óvatosan bánt az anyagdaabokkal, és nem szedte szét őket. Átölelte a derekamat és rámvigyorgott.
- Mi az?
- Semmi. - Megcsókoltam és az ajkai közé suttogtam. - Kicsit túl vagy öltözve. - Vigyorogtam.
- Azon könnyen segíthetünk. - Vigyorgott ő is.
- Akkor segíts rajta. - Vigyorogtam továbbra is. Egy szempillantás alatt megszabadult a fürdőnadrágjától, én meg jót nevettem. - Vetkőzőművészem. - Dave is velem nevetett. Hozzásímultam, mire halkan felmordult, szorosan átölelt és megcsókolt. Mosolyogtam és visszacsókoltam. Óvatosan összeillesztette a testünket, én meg végigkarmoltam a melkasán, aminek nyolc szép, felduzzadt, vörös csík lett az eredménye. Nem különösebben bánta, mozogni kezdett. Felsóhajtottam, reméltem, nem hiába lesz a próba. Szépen elnyúltam az ágyon, ami most nem tűnt különösebben stabilnak. A csípőm kicsit sürgetően előre mozdult. Dave felmordult és gyorsabb mozgásra váltott. Átöleltem és magamhoz húztam, türelmetln voltam, nem is kicsit. Nem ellenkezett, gyorsan mozgott, így elég gyorsan haladtunk a csúcs felé. Kapkodtam a levegőt, már csak kicsi hiányzott. Hirtelen ötlettől hajtva kinyitottam a szemem, láttam, hogy rettentő erősen szorítja az ágytámlát, beleharaptam a nyakába és finoman szívogatni kezdtem. Megremegett, letört egy jókora darabot az ágy széléből és hangosan morgott. Nekifeszültem, szorosan összezártam a fogsoromat és a szemeimet is összeszorítottam. Dave erősen átölelt, tudtam, hogy nem engedi, hogy bárki is bántson. Megvédene mindentől. Felsóhajtottam, kicsit... Nagyon jába voltam az előző percektől, akárcsak Dave.
Lelöktem magam mellé és hozzábújtam. Mosolyogva, gyengéden cirógatta a hátamat. Hirtelen felkavarodott a gyomrom, így kirohantam a mellékhelyiségbe. Az egész ebédemet viszont láttam. letérdeltem, nekidőltem a falnak és úgy ültem ott, falfehér arcal. Dave amint bejött, odatérdelt mellém és megsímogatta a hátamat.
- Kicsim, jól vagy? - Mintha nem látná.
- Azt leszámítva, hogy a gyomrom teljes oszoljt rendezett, jól. - Még a hangom is gyenge volt. Megsimította az arcomat és vígasztalóan mosolygott. Nem voltam valami jó bőrben. Felálltam, de iszonyatosan szédültem, de szerencsére Dave segített talpon maradnom. A karomat nem tudtam, hogy miért, de a hasam előtt tartottam. David megtartott és bekísért a hálószobába. Legörnyedtem, nagyon fájt a hasam. Aggódva kémlelte az arcomat, tudtam, hogy segíteni akar, de nem tudja, hogy is tehetné. Belekapaszkodtam, különben tutira összeestem volna.
Dave óvatosan leültetett az ágyra és villámgyorsan hozott egy pohár vizet, de mivel annyira remegtem, hogy csak kicsúszott volna a kezemből, intettem, hogy ne adja ide. Lerakta és mellém ült, ráterített a hátamra egy takarót, kisimította az arcomból a hajamat, nagyon aggódótt. Hozzábújtam, fáztam, éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy jégtömb. Átölelt és símogatta a hátamat. Reszkettem, inkább lefeküdtem, reménykedtem benne, hogy ez csak futó rosszullét.
- Ho... Holnap... ra el... múlik... - Vacogtam, összegömbölyödtem, hátha enyhül, de nem nagyon engedett a sájdalom. Dave ingatta a fejét, nem nagyon bízott benne, hogy holnapra elmúlik. - T... Te nem a... alszol? - Odabújt hozzám, átölelt és gyengéden cirógatta a hátamat.
- De igen. Próbálj meg aludni, Ariel. ­- Becsuktam a szemem, kellett egy kis idő, mire elaludtam, de utána nyugodtan tudtam pihenni.

Ballagás

Hihetetlen, milyen gyorsan elteltek a hónapok. Mikor felkeltem, a kényelmes utcai ruhám helyett ünneplőt kellett felvennem, mivel aznap ballagtunk. Nagyon fura volt. Csak annak örültem, hogy nem nézek ki olyan hülyén. Bár ilyenkor mindig zavarban voltam, útáltam az ünneplőt, de ez most lényegtelen volt. Chris - Vagy ahogy szólítani szoktam - Apu vitt be minket. Engem, Rachaelt és Shamet. Most én ültem elöl, így a bátyám és a Rach egymás mellett lehettek.
Nem kellett sok idő, hogy beérjünk, és végre újból Vele lehettem. Dave odaállt mögém, átkarolta a derekamat.
- Mi az? - Mosolygott.
- Semmi, csak kicsit... Izgulok. Úgy érzem, valami fontos fog történni. És nem a ballagára gondolok. - Magyaráztam.
- Ne aggódj. Minden tökéletes lesz. - Teljes meggyőződéssel mondta, ezért gyanakodni kezdtem.
-Te tervezel valamit! - Közöltem szemöldökráncolva. Tágra nyíltak a szemei és hevesen tiltakozni kezdett. - Háh! Lebuktál! - Vigyorogtam. Még mindig tiltakozott.
- Dehogy buktam! - Vigyorgott vissza. Úgy döntöttem, mocskosabb módszert vetek be. Gyengéden megcsókoltam és végigsimítottam a melkasán, mivel tudtam, hogy ezt szereti. Felmordult és eltolt magától. -  Akkor... akkor sem szedsz ki belőlem semmit!
- Már ki is szedtem! - Mostmár biztos volt, hogy tervez valamit. Csak azt nem tudtam, mit.
- Nem. - Vigyorgott továbbra is.
- Tervezel valamit. Ez már tuti. - Úgy tett, mint aki meg se hallja. Úgy döntöttem, hogy ha ő így, akkor én is így. Elfordultam és nem szóltam hozzá. Felsóhajtott és felém fordult.
- Ariel... Ne csináld, kérlek. - Összefontam a karjaimat a melkasom előtt.
- Hm! - Igyekeztem nagyon határozottan duzzogni. Ő engesztelés képpen átkarolta a derekamat és gyengéden megcsókolt. Azonnal meglágyultam és szelíden visszacsókoltam. Elmosolyodott, jó gyors sikert aratott.
- Nemsokára megtudod... - Ez volt az, amit hallani akartam.
- Alig várom. - Mosolyogtam vissza rá. Halkan felnevetett.
- Én is. - Ekkor jelezték, hogy foglaljunk helyet, mivel kezdeni akarnak.
- Kezdődik az ünnepség... - Grimaszoltam. - Uncsii! - Mindig is utáltam, hogy húzzák az időt mindenféle hülyeséggel. Felnevetett.
- Kibírjuk. Gyere. - Mosolygott. Visszamosolyogtam és az ujjaimat az övéi közé fűztem. Mosolygott, és láttam rajta, hogy valami miatt izgul. De az ünnepség soha nem volt valami nagy szám, úgyhogy az ki volt lőve. Már csak az maradt, hogy amiatt izgul, amit tervez, és ez engem is lázba hozott. Reméltem, hogy nem valami buli lesz, mert azt nem nagyon csípem, de ezt ő is tudta. A beszéd alatt David vállára hajtottam a fejemet. Megéreztem, hogy bátorításra van szüksége. Úgy láttam, nem igazán figyel oda a beszédre, valamin nagyon gondolkozott. Most egyálltalán nem volt nyugodt, szinte vibrált. Nagyon untam már a beszédet, meg az egész marháskodást, haza akartam menni és visszavenni a kényelmes ruhámat.
Már majdnem elszundítottam, mikor végre vége lett a beszédnek. A bátyám úgy pattant fel, mint aki megégette a hátsó felét. Én szép nyugisan felálltam és elindultam vissza a terembe a többiekkel együtt. Nem értettem Dave izgatottságát. David szépen engedelmesen követett. Felmentünk, átadták nekünk a biziket és mehettünk haza.
Otthon Dave a nappaliba vezetett, megfogta a kezemet és jó hósszú mondókába kezdett.
- Ariel... Elég jól ismerlek, és mindennél jobban szeretlek. Szeretném máshogy is kifejezni ezt... - Letérdelt elém. - Megtisztelnél abban a hatalmas kegyben, hogy hozzám jössz feleségül? - Tette fel a legfontosabb kérdést és kinyitotta a kis dobozkát és átnyújtotta a gyémántokkal kirakott ezüst gyűrűt. Szemem-szám tátva maradt, forgott velem a világ. Ez volt az, amire nem voltam felkészülve.
- I... Igen... - Mosolyogtam. Kicsit ugyan döcögősen, de sikeredett kimondani. Csillogó szemekkel felállt.
- Köszönöm. - Azzal az ujjamra húzta a gyűrűt. Sham és Rach betoppantak a nappaliba. Ragyogó arcal fordultam feléjük, Shaminon láttam, hogy nem egészen érti, mi bajom. Rachael egy ideig bámult ránk, aztán ránkmosolygott, hozzám lépett és átölelt.
- Gratulálok. - Suttogta. Még a Napnál is fényesebben ragyogtam.
- Köszönöm. - Rachael átölelte a vigyorgó Davidet is, majd visszalépett Sham mellé és az arcát fürkészte. Szegény bátyámnak szikráztak a szemei, nagyon dühös lehetett. Rachael aggódóan végigsimított az arcán.
- Sham... - Az csak felmordult.
- Nem siettétek el ezt a dolgot? - A kérdésére válasz képp Rach szúrós tekintetét kapta. Davvel a fellegekben jártunk a boldogságtól. Már csak egyvalamire voltam kíváncsi, per pillanat.
- És... Az esküvő mikor legyen? - Mosolyogtam.
- Hmm... Minél hamarabb. - Mosolygott vissza. Mikor ezt meghallottam, legszívesebben tapsikoltam volna örömömben. Dave is nagyon fel volt dobva.
- Holnap? - Nevettem, nem gondoltam komolyan.
- Rendben. - Nevetett velem.
- Akkor holnap lesz az esküvő. - Mosmár komolyan mondtam, de mosolyogtam, ami lágyított a dolog szárazságán. Ünnepélyesen bólintott, én meg elkezdtem gondolkozni ezerrel. - Nászút legyen? - Néztem rá.
- Még kérded? Naná! - VIgyorgott.
- Hova menjünk? - Kérdeztem nevetve.
- Hmm... Te hová szeretnél? - Kérdezett vissza. A válasz készen állt már rég.
- Tengerpartra. Még soha nem voltam. - Mosolyogtam kicsit szégyellősen. Elkerekedtek a szemei.
- Még soha? Akkor elviszlek! - Vigyorgott.
- Köszönöm. - Mosolyogtam és megcsókoltam. - Elég valami kis házikó a parton. Nem kell puccos szálloda.- Nekem mindig is jobban tetszett a szelíd visszafogottság, mint a rongyrázás.
- Hmm... mit szólnál, ha elvinnélek a Seychelle-szigetekre, és fa teteji kunyhókban aludnánk? - Vigyorgott.
- Hmm... Jól hangzik. - Mosolyogtam. Mosolyogva megcsókolt. Annyira boldog voltam, hogy azt elmondani nem lehet. Nagyon vártam a holnapot. - Megyek fürödni. - Vigyorogtam, Dave azonnal vette a lapot. Mikor felértünk, direkt lassan vetettem le a ruháimat húztam az idegeit. Nyelt egyet és tovább figyelt. Felkaptam az egyik pólót, amit Sham adott nekem, mert neki már nem kellett. - Velemtartasz? - Vigyorogtam. Elvigyorodott és hevesen bólogatni kezdett. - Akkor gyere. - Hívogatóan néztem rá, csalogattam, nem mintha amúgy szükség lett volna rá, de tetszett a játék. Azonnal követett. Roppantul meg voltam elégedve magammal.
Szorosan a nyomomban jött. Azonban mikor beértünk a fürdőszobába, egy fordulattal mögé kerültem, bevágtam az ajtót és kulcsra zártam.
- Eszedbe ne jutson megszökni! - Vigyorogtam.
- Eszem ágában sincs. - Vigyorgott visza. Sóhajtottam egyet majd rámosolyogtam.
- Tied vagyok. - Kíváncsi voltam, mit fog tenni. Elmosolyodott. óvatosan nekinyomott a fürdőszoba csempéjének, hozzám hajolt és megcsókolt. Visszacsókoltam és vártam a folytatást. Végtelenül gyengéden végigsimított az oldalamon és elkezdte szél lassan feltűrni a pólómat, a csókot egy pillanatra sem szakítva meg. Felhúzta a pólómat, miközben szépen, gyengéd mozdulatokkal símogatott. Nekidöntöttem a fejemet a falnak, és felsóhajtottam. Megcsókolta a nyakamat. Elmosolyodtam, oldalra döntöttem a fejemet, hogy jobban hozzámférjen, mivel nagyon tetszett a dolog. Óvatosan megszabadított a pólómtól, ami ellen nem volt kifogásom. Hagytam, hogy tegye amit szeretne. Odahajolt hozzám és megcsókolt. Mosolyogtam, alig tudtam elhinni, hogy tényleg jegyben járunk. A legető legközelebb húzódott hozzám, közben gyengéden csókolt és közel húzott magához. Biztonságban éreztem magam ilyenkor. Mikor a karjaiban voltam, tudtam, hogy nem bánthat senki, mert Ő megvéd. Erre a gondolatra elmosolyodtam, és kicsúszott a számon. - Szebb, mint egy álom. - Suttogtam. Felsóhajtott.
- Ugye? - Kuncogott egy sort.
- Igen. - Becsuktam a szemeim, gondolataim messzebbre kalandoztak. - Holnap már nem itt leszünk. - Alig vártam már. Elmosolyodott.
- Bizony... - Megcsókolta a nyakamat, én meg szokás szerint megborzongtam. Szerettem amikor ilyen gyengéd és óvatos velem. Mosolygott és végigcsókolt a nyakamon. Jólesően felsóhejtottam, tetszett, hogy szelíd. Gyengéden cirógatta az oldalamat, miközben csókolt, teljesen hozzámsímult és kibújt az ingjéből. Mikor megszabadult tőle, óvatosan felkapott, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot, bevitt a zuhany alá, megnyitotta a vizet. Kuncogtam.
- Azt hittem nem csak zuhanyozni akarsz... - Suttogtam ajkai közé.
- Jól hitted. - Kicsatolta az övét, de a vizet nem zárta el. Elmosolyodtam.
- Akkor jó... - Ilyen szempontból elég jól ismertem, mégis tudott néha meglepetést okozni. Megszabadult minden ruhájától, a csókot meg nem szakítva. Nekitámaszkodtam a falnak, hogy akármi is fog következni, ne essek hátra. Megtartott,finoman csókolt és összeillesztette a testünket, Egyik karommal átöleltem a nyakát, a szabad kezemmel pedig a melkasát és a hasát cirógattam, miközben a langyos víz még mindig folyt ránk, bár ez volt az utolsó dolog, amire odafigyeltünk. Halkan felmordult és mozogni kezdett. Inkább mind a két kezemet a hátára simítottam, mivel az még mindig biztosabb kapaszkodó, mind a csempe. Hozzám hajolt és megcsókolt, miközben fokozatosan gyorsított. Egy pillanatra megakadt a legzésem, majd pici sóhaj kíséretében újraindult. Nyeltem egyet, hogy ne nyikkanjak meg, mivel eddig sikerült csöndben maradnom. Végigsimított az oldalamon, megcsókolt, mire halkan felsóhajtottam, az ajkaim pedig engedelmesen elyíltak, utat engedve neki. Finoman kóstolgatta ajkaimat, egyetlen pillanatra sem állt meg. Elmosolyodott és gyorsított egy kicsit. Közeledtünk a csúcshoz, volt egy olyan érzésem, hogy nagyjából egyszerre fogunk odaérni. Hangosan morgott, nem kellett túl sok neki, ahogy nekem sem. Még jobban gyorsított, majd hangosan felmorgott, minden izma feszült. Én is ugyanabban a pillanatban értem a csúcsra, folytott hangos felsikoltottam, feszültem én is. Mind a ketten szép lassan ellazultunk. A szívem elég gyorsan vert, kapkodtam a levegőt, ahogy David is. Erősen tartott, így legalább össze nem estem. Szorosan ölelt, mikor kicsit lenyugodott, a nyakamba temette az arcát. Mosolyogtam, de még mindig bizonytalanul álltam, imádkoztam, hogy el ne engedjen, mert akkor bizony koppanok. Óvatosan, gyengéd mozdulatokkal símogattam Dave tarkóját, ami nem csak őt, de engem is lenyugtatott. Ránézett az arcomra és szélesen elvigyorodott. Gondolom meglátszódhatott rajta, hogy még kicsit kába vagyok. Most vettem csak észre, hogy a víz még mindig folyik ránk. Eddig nem is figyeltem, mással voltam elfoglalva. Dave gyengéden cirógatta a hátamat, ami nem volt számomra éppen kijózanító, a szememre még inkább rátelepedett a ködfátyol. Nevetve elhúzódott, de előtte még egy gyors csókot nyomott az ajkaimra. Amint elengedett, összeestem, mivel még nem álltam valami stabilan. Jó nagyot koppant a fejem a csempén. Azonnal utánam kapott, magához rántott és szorosan átölelt.
- Jesszusom, Ariel... Jól vagy? - Nagyon megijedhetett, amit most nem fogtam fel annyira gyorsan, mivel kissé még kótyagos voltam.
- Persze... - Suttogtam és nekidőltem. - Túl hamar engedtél el. - Magához szorított és belepuszilt a hajamba.
- Sajnálom... - Lehunytam a szemeimet és szép lassan visszanyertem az egyensúlyérzékemet.
- Oké, azt hiszem meg tudok állni... - Nem voltam teljesen bizton magamban, Aggódóan fürkészett.
- Biztos? - Még mindig erősen tartott.
- Nem. - Bizonytalanul felnevettem, röhelyes volt a helyzet. Ő is kuncogott. Picit megráztam a fejemet, vízzel leöblítettem az arcomat. - Mostmár meg tudok állni. - Nézett egy darabig, aztán nagyon lassan elengedett, de a közelemben maradt. Picit előrébb léptem a tusfürdőmért, de meg is csúsztam. Dave azonnal elkapott. Rámosolyogtam és köszönet képpen futólag megcsókoltam. Elmosolyodott, de még mindg tartott és szépen, lassan óvatosan engedett el. Elég gyorsan kész lettem a fürdéssel, ahogy David is. Magáratekerte a törölközőt, én pedig követtem a példáját. Az ajtóban várt rám. Mosolyogva odamentem. Kényelmes volt a törölköző, de mégis csak jobb lett volna valami normális ruha. Kinyitotta az ajtót, a két kisfarkas pedig beszaladt hozzám. Felvettem őket.
- Hé! Hát ti meg hogy kerültök ide? - Kérdeztem válaszra nem várva. Dave felnevetett.
- Szerintem téged kerestek. - Vele nevettem.
- Igen, én is azt hiszem. - Annyira lehetetlenül aranyosak voltak. Szerelmem átment a hálószobába felöltözni. Követtem, a kicsiket meg leraktam az ajtó előtt. - Ti itt maradtok. - Nagy szemeket meresztettek rám, majd egyszerre bólintottak. Mosolyogtam, bementem a szobába és én is felöltöztem. Kicsit megszédültem, Dave azonnal ott termett mellettem és elkapott.
- Ariel, jól vagy? - Kérdezte aggódóan.
- N... Nem... - Éreztem, hogy kifut az arcomból minden vér, mintha máshol jobb keringési helyet talált volna. Végigsimított az arcomon.
- Mi a baj? - Nagyon aggódott értem.
- Nem tudom... Csak rosszul lettem egy pillanatra. - Kezdett visszatérni az arcomba a szín. Méregetett kicsit.
- Semmi baj. - Átölelt. A teste most forrónak tűnt, de nem érdekellt. Lassan kezdtem jobban lenni, és Dave is megkönnyebbült, de még mindig aggódott. Kis idő múlva teljesen jól voltam. David kifújta a levegőt, ami eddig bentrekedt a tüdejében. - Jobb?
- Igen. - Mosolyogtam rá.
- Akkor jó. - Végigsimított az arcomon és mosolygott. Nagy levegőt vettem és lassan kifújtam. Megdermedt a keze az arcomon. - Biztos jól vagy?
- Persze. - Mosolyogtam. Kérdőn nézett rám.
- Biztos?
- Ühüm. - Kezdett elegem lenni ebből, de mosolyogtam. Majd hirtelen minden elsötétült és összeestem. Hallottam, amint Dave kétségbeesetten szólongat, éreztem, ahogy végigsimít az arcomon, de se reagálni se pedig válaszolni nem tudtam.
- Ariel... Ariel, kérlek! - Válaszolni akartam neki, el akartam mondani, hogy jól vagyok, nem kell aggódnia, de nem ment. Gyengéden símogatta az arcomat. Meg akartam fogni a kezét, megszorítani, hogy tudja, nem kell aggódnia, de nem tudtam fél centit se mozdulni. Egy kétségbeesett könnycsepp gördült le az arcomon. - Ariel, kérlek... Könyörgöm... - Suttogott, a hangja elcsuklott. - ... Ébredj fel! - Letörölte a kósza könnycseppet az arcomról. Minden erőmet összeszedtem, hog ki tudjam nyitni a szemem, de kevésnem bzonyult. Mintha márványból lettem volna. Élettelen szoborként feküdtem. - Ariel... Kérlek... - Hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Makacsul összeszedtem a végső erőmet és picit megmozdítottam az egyik ujjamat. Sajnos segítség nélkül nem tudtam felébredni, és csak reméltem, hogy nem fognak drasztikus módon az arcomba löttyinteni egy pohár hideg vizet.
Egyszer csak valami hűvös ért az arcomhoz. Felsóhajtottam és nehezen kinyitottam a szemeimet. Dave törölgette meg hideg vizes törölközővel az arcomat. Sóhajtottam, nehezen kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Lélegzetvisszafolytva figyelte az arcomat. Kicsit még sápat voltam, de rámosolyogtam. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt és a kezébe temette az arcát.
- Ariel, a frászt hoztad rám... - Nagyon fájt, hogy így kell őt látnom.
- Én... Sajnálom, én nem akartam! - Kicsit ugyan szédültem még, de nem érdekellt. Könnyeim homályos függönyén keresztül néztem a világot, és inkább elfutottam. Egyedül akartam lenni egy kicsit. Utánam rohant, gyengéden alkapta a csuklómat és visszarántott.
- Ariel... - Mélyen a szemembe nézett. - Sajnálom... Én csak... Megijedtem. - Nagyon csúnyán néztem rá.
- Fogd be!! - Megcsókoltam, hogy ne magyarázkodjon holnapig.Meglepődött, ez volt az, amire nem számított, de rögtön utána visszacsókolt. Elégedetten elmosolyodtam.Felsóhajtott és szorosan átölelt.
- Ugye mostmár tényleg jól vagy? - Jól, csak épp fulladáshatáron.
- Jól lennék, ha nem akanál megfolytani!
- Jaj, Ariel, én nagyon sajnálom... Tényleg nem akartam. - Itt lett elegem. Hogy ez mennyit dumál! Ingattam a fejemet és elrohantam, ki az erdőbe. Utánamrohant, elkapta a csuklómat, maga felé fordított, majd azonnal el is engedett. - Ariel... Én... Megbántottalak? - Elcsuklott a hangja. Mogorván néztem rá és felvontam az egyik szemöldököm.
- Amíg nem adom vissza a gyűrűt, nem. Csak kimegyek az erdőbe sétálni. Egyedül! - Az utolsó szót erőteljesen hangsúlyoztam. - Majd jövök. - Szomorúan bólintott, lehajolt, hogy megcsókoljon, de helyette inkább csak a hajamra adott egy puszit, majd visszaindult a házba. Könnyes szemmel átváltoztam és befutottam a bozótba, nem néztem, merre megyek Dühös voltam, csalódott, de mindenekelőtt fájt, hogy ilyen vagyok. Dave nem lehetne bolgod mellettem, mert folyton csak bajbakerülök. Felkaptattam egy magasabb dombra, teleszívtam a tüdőmet az éjjszaka friss levegőjével és vonyítottam. Kiadtam az összes dühömet, fájdalmamat. Nem folytottam el egyetlen érzést sem. Hagytam, hogy előtörjenek és kiszínezzék a hangomat. Most a fájdalom, a gyűlölet és a csalódottság dominált. Útáltam és csalódtam magamban. Fájt, hogy megbántottam Davidet. Azt, akit a legjobban szeretek. Miután alaposan kisírtam magam, szépen lassan visszaindultam a házhoz. Reméltem, hogy Dave szóba fog állni velem, legalább annyi időre, hogy elmondja, hogy vége és visszakérje a gyűrűt.
Mikor visszaértem, ott ült egy fa tövében. Tartottam tőle, hogy nem akar már látni és nem fog egy árva szót sem szólni hozzám. Rámpillantott, a tekintetében reménykedést láttam. Visszaváltoztam, de nem mertem odamenni, egyhelyben toporogtam. Felállt, elindult felém, de félúton megtorpant, azt hittem, nem jön már a közelembe, de végül mégis csak odajött. Állt előttem én nézett rám. Nem vettem levegőt, egy darabik így ácsorogtunk, aztán nem bírtam tovább, szó szerint a nyakába ugrottam és kitört belőlem a zokogás. Szorosan átölelt és velem zokogott.
- Nem akarlak elveszíteni! - Suttogtam.
- Én se téged... - Szorosabban ölelt magához. Kis idő múlva lenyugodtam, már nem akartam sírni. Csak hüppögtem. Símogatta a hátamat és szorított magához. Mosolyogtam, nem akartam elmoccanni. Jó volt ott és úgy nekem. Mélyet szippantott, gondolom belélegezte az illatomat. Kicsit ugrattam.
- Kiszagolod belőlem a szagot! - Nevettem.
- Hmm... És az bűn? - Nevetett velem.
- Nem. - Mosolyogtam. - Amíg te teszed, addig nem. - Elmosolyodott és folytatta. - Némmá! Szipózik! - Nevettem. Ő is nevetett. Nem bírtam ki, megcsókoltam, de villámgyorsan el is húzódtam. Értetlenül és félénken nézett rám.
- Miért... Miért húzódtál el?
- Megbántottalak. - Szomorúan néztem a földet.
- Ezt inkább nekem kéne mondanom...
- Ne mondj semmit. - Mosolyogtam. Visszamosolygott rám, amit bátorításnak vettem. Hozzásímultam és óvatosan, szelíden megcsókoltam. Visszacsókolt, majd kis idő múlva elhúzódott.
- Aludnunk kéne. Késő van. - Mosolygott. - Holnap nagy nap lesz. - Megremegtem. Bár ne emlékeztetett volna!
- Csak jól süljön el a dolog... - Grimaszoltam, mire elvigyorodott.
- Fantasztikusan fog elsülni.
- Gondolod?  - Kuncogtam. Hozzám hajolt.
- Tudom. - Mosolygott. Néztem rá, kíváncsi voltam, mit szeretne. Kézenfogott és felvezetett a hálószobánkba, hogy aludjunk. Jókorát ásítottam, majd eszembe jutott egy nagyon fontos dolog. - Még ruhám sincs! - Egy pillanat alatt felébredtem.
- Megoldjuk. - Mosolygott rám.
- Oké. - Valahogy visszamosolyogtam. Megcsókolt és lefeküdt. Én még tébláboltam kicsit. Átöltöztem a pizsamának használt hatalmas pólóba. Ásított egy nagyot, ő is álmos lehetett. Lefeküdtem és hozzábújtam, úgy durmoltam.