Meglepetések

Reggel én ébredtem először, ez éjjszaka sötét folt volt, nem emlékeztem, mikor aludtam el. David még aludt, így óvatosan kicsusszantam mellőle és lebotorkáltam. Az utolsó lépcsőn megcsúsztam és sikkantottam, mert majdnem hasra estem. Ha nem kapaszkodok meg, elnyúlok a földön, ami ugyan máskor nem lenne baj, de most igen. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni és nem lett semmi gond. Még jó, hogy van egy fa korlát a lépcsőnk mellett. Rach és Sham frászt kapott, Dave meg lerohant. Átkarolta a derekamat és lerakott a két lábamra a földre. Rachael nézett engem, Sham már mozdult, de inkább a barátnője mellett maradt.
- Jól vagyok! - Ingerült voltam, nagyon megijedtem az előbb. A lány nem jött inkább oda hozzám, látta, hogy nem vagyok valami jó hangulatban. David elengedte a derekamat és a padlót bámulva némán bólintott.
- Sziasztok. - Suttogta Rach halványan mosolyogva.
- Sziasztok. - Mosolyogtam vissza. - Bocs, hogy haza kellett jönnötök. - Grimaszoltam, legszívesebben visszaküldtem volna őket. Dave halványan mosolyogva intett Shamnek, majd kiment a konyhába.  Rachael megrázta a fejét és mosolygott.
- Semmi gond. Hogy vagytok? - Kedves kérdés volt, de most nem kellett volna. Sham védelmezően átkarolta Rachael derekát.
- Kösz, remekül! - Egyébként nem lett volna különösebb bajom a kérdéssel, de most valahogy nem voltam társalgó hangulatomban. - Csak annyi, hogy majdnem elestem, a repülőn kishíján fellöktek, de jól vagyok! Mitöbb, remekül! - Felmentem vissza a védelmet nyújtó szobámba és leültem az ágyra. Nagyon felhúztak ez emlékek. Dave hozott nekem egy bögre teát, letette az éjjeliszekrényre és azzal a lendülettel ki is ment. Egy darabig némán néztem utána, aztán felálltam és én is lementem, de inkább sétáltam az erdőben, nem ültem le a nappaliban a fiúkhoz, had beszélgetsenek.
Elmentem a szüleink sírjaihoz, letérdeltem és ott sírtam.
- Miért hagytatok itt? Szükségem lenne még rátok! - Apu sírdomja mellé feküdtem, mintha hozzábújnék. Kis idő múlva elszundítottam. Álmomban anyut és aput láttam. Elmondták, hogy szeretnek, és hogy nem kell harapnom, Dave megvéd. Átöleltek és eltűntek. - Apu... - Késő volt, már emlentek. Ekkor megjelent a gyilkosuk és újra átéltem az egész csatát. Sikítottam, nem akartam elveszíteni őket. Dave hangja ébresztett fel. Ott térdelt mellettem és költögetett. Riadtan bújtam hozzá. Szorosan átölelt és megnyugtatott. Jó volt újra békésnek lenni. Nem azatram én harapni, de valami mindig kihozta belőlem. Mosolyogva símogatta a hátamat és nyugtatott.
- Semmi baj, Ariel... - Belefúrtam az arcomat a melkasába és oda suttogtam bele.
- Sajnálom... - Felsóhajtott.
- Semmi baj.
- Menjünk haza... - Suttogtam még mindig. Bólintott és felállt, majd nekem is segített.
- Köszi. - Mosolyogtam rá.
- Nincs mit. - Mosolygott vissza. - Gyere, menjünk! - Elindultunk hazafele. Rátámaszkodtam Dave karjára, úgy mentünk haza.

/6 hónappal később/

Délután Rachaell lent ült a nappaliban. Ő a fotelben olvasott, Shamino fent döglött, Dave meg a konyhában volt és turmixot készített, velem együtt. A pici egy isteneset rúgott a hasamba, mire legörnyedtem.
- Aúú... - David felém fordult és mosolygott.
- Rugdos? - Megértő volt a hangja, hozzászokhatott már.
- Nem is kicsit... - Mélyeket lélegeztem, próbáltam lecsillapodni, hátha a kicsi is megnyugszik. Dave letette a poharat és odajött hozzám, látta rajtam, hogy ez nem a szokásos kis rugdosódás.
- Lélegezz mélyeket. - Erre elnevettem magam.
- Nem azt teszem?
- De igen. - Nevetett ő is. Megfogtam a kezét és a hasamra tettem. A pici nagyon rugdosott és forgolódott a hasamban. David ledermedt és csak állt egyhelyben. Ránéztem, féltem, mit fog mondani. Találkozott a tekintetünk, és mivel nem mondott semmit, rákérdeztem.
- Baj van? - Kérdeztem félősen, mire csak megrázta a fejét. - Akkor? - Már majdnem sírtam, nagyon kétségbe voltam esve.
- Semmi baj, nyugalom. - Szorosan átölelt és mosolygott. Hozzábújtam és eszembe jutott a turmix.
- Jut eszembeúúúú!! - Átfogtam a hasamat, valami mintha beleszúrt vagy vágott volna belülről. Dave aggódóan nézett rám. Rohamosan gyengültem. - Sz... Szédülök... - Nem csak, hogy szédültem, de a fülem is zúgott. David átkarolt, hogy el ne essek. Pár másodperce később minden elsötétült körülöttem és a talaj kifutott a lábam alól.
A kórházban ébredtem fel arra, hogy Dave végigsimít az arcomon. Kinyitottam a szemem és ránéztem, nagyon fáradtnak éreztem magam. Elmosolyodott.
- Jobban vagytok? - Bólintottam.
- Még ma meg fog születni. - Mosolyogtam, mire szélesen elmosolyodott.
- Tényleg?
- Ühüm. - Mosolyogva néztem a hasamat. - Már csak arra vár, hogy Sham meg Rach beérjen. - Dave vigyorgott és megsímogatta a hasamat. Mosolyogtam és lehunytam a szemeimet, pihentem, ameddig még tudtam. Szerelmem tovább cirógatott. Valahogy megéreztem, hogy már csak percek vannak hátra. Hirtelen erős görcs fogta meg a hasamat. - Aúú... - Összerándult az arcom. David elkapta a kezemet, mind a ketten tudtuk jól, mi következik. Összeszorítottam a fogaimat. - Dave... - Mosolyogva megsímogatta az arcomat.
- Igen?
- Egyedül nem tudom megcsinálni... Kérlek hívj valait... - Szorítottam a takarót, a görcsök egyre hosszabb és erősebb hullámokban törtek rám, ezért összeszorítottam a szemeimet.
- Azonnal. - Megtette amire kértem. Nem kellett sok idő, hogy visszaérjen, de addigra már elkezdődőtt. Felsikoltottam, mert nagyon fájt. Dave nyugtatott, miközben bejött két nővér. Szorítottam Dave kezét, aki folyamatosan beszélt hozzám és mosolyogva tűrte, nem úgy, mint én. Nagyon nehezen viseltem azt a két órát. Dave folyamatosan bíztatott, de egy óra múlva feladtam.
- Nem megy. - Sírtam. Dave megnyugtatott és bíztatott. A hasam keményen begörcsölt, felsikoltottam. - Nem... Nem tudom végigcsinálni...
- De, igen, menni fog. Gyerünk! - Összeszedtem magam és világrahoztam a gyermekünket. Egy makk egészséges kisfiút. Dave nagyon büszke volt rám. Zihálva feküdtem, elfáradtam rendesen. Átszállítottak az egyik kórterembe és mellémtették a kisfiamat. David mosolyogva követett bennünket, mikor már stabil ágyon feküdtünk, megetettam a kicsikémet. Mosolyogva nézett bennünket, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.
- Mi legyen a neve? - Mosolyogtam. Dave elgondolkozott.
- Hmm... - Odaült mellénk és megsímogatta a picuri buksiját. - Szerinted? - Pillantott rám mosolyogva.
- Darren? - Mosolyogtam. Mosolyogva bólintott, tetszett neki ez a név. Megpusziltam a pici homlokát. - Pici Darren. David megcirógatta a pici buksiját. Lejjebb csúsztam és kényelmesen elhelyezkedtem, a karomon a kicsivel. - Meg akarod fogni? - Mosolyogtam. Dave csillogó szemekkel bólintott, én meg nagyon óvatosan átadtam neki a picurit. Óvatosan vette át, magához ölelte és mosolygott. Teljesen el volt bűvölve. Kényelmesen elhelyezkedtem, lehunytam a szemeimet és elszundítottam. Hirtelen belehasított a hasamba egy erőteljes görcs. Pont, mint Darrennél. Az arcom fájdalmas grimaszba torzult. - Aúúh... - Dave ijedten rámpillantott.
- Mi a baj?
- Nem... Nem tudom... - Fogtam a hasamat.
- Fáj a hasad? - Aggódva leült mellém, de csak nagyon elővigyázatosan a pici miatt.
- Eléggé... - Válaszoltam kicsit folytott hangon.
- Akarod, hogy behívjam az orvost? - Aggódva nézett, a hasam alig ment lejjebb, miután Darren megszületett. Bólintottam, hogy igen, az jó lenne. Lefektette a picit a kiságyba és nemsokára egy orvossal tért vissza. Fájt a hasam, és egy picit látszott, ahogy valami rúg egyet. Egy másik pici. Dave a fotelbe ült Darrennel és aggódva figyelt engem és az orvost. Ahogy telt az idő, a hasam egyre jobban fájt. Az orvos nagyot nézett, David meg nem tudta mi bajom, nagyon megijedt, feszült volt.
- Születni fog mégegy gyermeked. - Közölte a doki. Dave nem jutott szóhoz, az orvoshoz lépett.
- Komolyan mondja, doktor úr? - Nem nagyon akarta elhinni, ahogy én se.
- Igen. Csak ez a kicsi vár estig. - Mosolyog.
- Amikor a Hold besüt... - Suttogtam elgondolkozva. Davenek elkerekedtek a szemei, tökéletesen értette. Le voltam gyengülve, és a Hold keléséig már nem volt túl sok idő, kevesebb, mint egy óra. Az orvos kiment, Dave meg leült az ágyamra, nagyon aggódott, csendben nézett rám. Nagyon féltem, David is rettegett, a kicsi is megérezhette a feszültséget, ami a szobában szinte már tapintható volt. Darren hangosan felsírt, de inkább nem értem hozzá. Fel kellett, hogy készüljön arra, hogy nem leszek itt ötökké, talán már egy óra múlva sem. Dave nem tehetett mást, felvette a kicsit, és nyugtatta, de az nem nyugodott meg. Engem akart. David nem tudta, hogy nyugtathatná meg. Összeszorítottam a fogaimat, fájt, hogy itt kell hagynom őket. Szerelmem segélykérően nézett rám, könnyezett. Kinyújtottam feléjük a karomat. Ki akartam használni azt az időt, amí még velük lehetek. Óvatosan átadta a kicsit.
-  Csss... Nyugodj meg, Kicsikém... - A kisfiú azonnal elhallgatott, nagy, könnyes szemekkel nézett rám. - Apu itt lesz. Ő nem megy el. - Megpusziltam a picuri homlokát. Dave arcán végigfolytak a könnyek, a pici sírva bújt hozzám. Hiába, mert feladtam már. Nehéz szívvel visszaadtam Davidnek.
- Vigyázz rá, ha én már nem fogok tudni. - Sírtam. Dave átvette a kicsit, egy végtelennek tűnő pillanatig csak állt és nézett, majd átölelt és kitört belőle az elfolytott zokogás. Visszaöleltem, de tudtam, hogy nem leszek már itt sokáig. Szerelmem megrázta a fejét, és a szemembe nézett.
- Nem, nem fogsz átváltozni. - Teljesen magabiztos volt. - Tudom, hogy tudod irányítani... hiszek benned, Ariel. - Halálosan komoly volt a hangja.
- Nem érted, Dave... Nem átváltozni fogok... Azt már tudom irányítani... - Suttogtam. - Vagyis... Nem CSAK átváltozni fogok... - David egy pillatatra ledermedt, és nem, hogy megkönnyebbült volna, rettegés lett úrrá rajta, visszafolytott lélegzettel várta, hogy befejezzem a mondatot. - Én már bevégeztem a feladatomat. Nincs tovább, vége... Végem... - Megrázta a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Nem, Ariel, nem fogsz meghalni! - Sziszegte. Lehunytam a szemeimet.
- Sajnálom. - Nem tudtam mást mondani.
- Ne sajnálkozz. Mert nem fogsz meghalni. - Megfájdult a hasam, láttam, hogy besötétedett. A másik kicsi úgy döntött, hogy jön a testvére után.
- Ááh... - Kaptam a hasamhoz. Dave ijedten hátrébb ugrott, Darren meg felsírt. Beharaptam az alsó ajkamat, nem akartam itthagyni őket, de muszály volt. - Hívj valakit, kérlek... - El akartam küldeni, nem akartam, hogy látson halottan. Arra volt a legkisebb szüksége. Nameg a pici sem bírta volna túl jól. Dave bólintott, és nemsokára egy orvossal tért visza, leült, a kicsit nem tette le.
Világrahoztam a második kicsit is, egy kislányt. Még utoljára láthattam, aztán a szemeim lecsukódtak, az utolsó hang, amit hallottam, az a gép sípolása volt. Utána csend lett, és fény vett körül. Anyu és apu álltak előttem, átkarolva egymás derekát. Odarohantam hozzájuk, és átöleltem őket. Visszaöleltek és megpusziltak.
- Kincsem, miért jöttél ide? - Annyira hiányzott már Anyu bársonyos, lágy hangja.
- Én ott már végeztem. - Mondtam kicsit megszeppenve.
- Kicsim, ez nem igaz. - Szólalt meg Apu is, mennydörgő hangján. - Mi végeztünk. Eljöhettünk, mert már vigyáznak ott rád. Mi itt vagyunk egymásnak, és boldogok vagyunk, de te nem lehetnél az. Ne hagyd ott a bátyádat. Se a férjed, se Rachaelt. De legfőképp ne a gyermekeidet. - Mosolygott rám. - Na, sipirc vissza! - Még egyszer megpusziltak, én meg egy levegővétellel, egy szívdobbanással visszatértem az életbe. Az orvos épp a halálom időpontját akarta kimondtani. Kapkodtam a levegőt, kicsit nehézkes volt újra beállítani mindent. Ránéztem Davere és a kisfiunkra. Dave mosolygott, Darren abbahagyta a sírást. Visszahozták és lerakták mellém a síró kislányt. Felvettem és mosolyogva megetettem, a kisfiam kíváncsian nézett, David mosolygott.
- Mi legyen a neve? - Mosolyogtam rá.
- Legyen Sharieldi. - Mosolygott vissza.
- Szép összemosás. - Tetszett ez a név. Rejtélyes, különleges és nagyon, nagyon szép. Pont mint a kislányunk. Sharieldi elszundikált a karomban. - Nem hívod be Shamet és Rachaelt? - Mosolyogtam. - Addig átveszem a kicsit. - Bólintott és átadta Darrent, majd kiment a folyosóra. Mikor bejöttek, Rach ámuldozva nézett bennünket.
- Milyen picik. - David leült mellénk és megcirógatta az alvó kislány arcocskáját. Én is elfáradtam, elszundítottam. Nem túl mélyen, úgyhogy amikor a nővér bejött és kiküldte a többieket, hogy pihenhessek, símán felébredtem. Mindenki kiment, kivéve Davidet. Úgy állt ott, mintha a szoba része lenne.
- Maga is legyen szíves kifáradni. Holnap bejöhet, de most pihenésre van szüksége a kislánynak. - Közölte udvariasan.
- Maradok. - Azzal lazán leült a fotelbe.
- Azt hiszem, nem fogalmaztam tisztán. Estére minden látogatónak el kell mennie. - Dave felállt és a nővérre nézett, jóval magasabb volt a tömzsi, festett hajú, korosodó nőnél.
- Ne haragudjon, de nincs az az Isten, amiért én most elhagynám ezt a szobát. - Halálosan komolyan mondta, mire szegény nővérke csak megadóan sóhajtott.
- Hozok plusz ágyneműt. Ott a vendégágy. - David elégedetten elvigyorodott.
- Köszönöm. - A nő megágyazott és kiment.
- Jóéjt. - Köszönt el. Dave bólintott.
- Magának is. - Lefeküdt, de nem aludt, pedig kint már hajnalodott.
- Miért nem alszol? - Észre sem vették, hogy az egész műsort végignéztem. David megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Nem tudok. Annyira örülök... - Felsóhajtott, én meg elmosolyodtam.
- Nem jössz ide mellénk? - Mosolygott és odajött. Arrébb csúsztam az ágyon, hogy ő is le tudjon feküdni mellénk. Halkan kuncogva eldőlt és átölelt.
- Javíts ki, ha tévedek, de szerintem ezt tiltja  a kórház szabályzata. - Suttogott.
- És az kit érdekell? - Ekkor Darren felsírt, mert megéhezett. - Na, de jó... Átveszed Sharieldit?
- Persze. - Bólintott mosolyogva és átvette a picurimat. Megetettem Darrent, aki miután jóllakott, be is aludt. Dave mosolyogva figyelt minket és megcirógatta a kislány arcocskáját. Nagyon fáradt voltam már. David végigsimított az arcomon.
- Aludj egy kicsit. - Mosolygott.
- Csak ha te is... - A mondat végére már aludtam is.