Látogató

Reggel a nap első halvány, álmos sugarával együtt keltem fel és indultam útnak. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mégsicsak vissza kellene mennem, de ahogy távolodtam a határtól, úgy halványodott ez a gondolat. Végre messze járhattam mindentől, ami fájt, de valahogy mégsem éreztem megkönnyebbülést. A régi fájdalom helyét egy másik vette át és ez kegyetlenebb volt, mint az elődje. Kínzott. Égetett. Felemésztette az egész lelkemet. Bár most erre volt szükségem, hogy az ösztöneimre hagyatkozhassak. Mivel megéheztem, kerestem valami ehetőt. Farkasként vadásztam. Egyszercsak firss hús és meleg vér illata csapta meg az orromat. Arra mentem, amerre hívogatott és rá is találtam a friss tetemre. Egy medve ejtette el. Vadul rámordultam a barna állatra, mire az nekemtámadott. Nem menekültem, egy súlycsoportban voltunk, ezért felvettem a harcot. Ugyan sikerült megkarmolnia az oldalamat, de végül én győztem.
Elkergettem a barnamedvét és nekiláttam a falatozásnak. Hallottam, hogy valaki őrületes sebességgel halad felém, de nem különösebben érdekellt. Megállt a közelben, de nem jött hozzám közel, tartotta a tisztes távolságot, így nyugodtan ehettem. Könnyedén ropogtattam el a szarvas csontjait, a húsát meg úgy téptem ki, mintha csak papírból lenne. Csak azt nem tudtam, hogy az a valaki vagy valami miért nem jön oda hozzám, hogy megküzdjön velem az élelemért vagy valami. Hallottam, amint sóhajt és lassan előbújik. Megmerevedtem, halkan, figyelmeztetően morogtam. Az a valami azonnal megátt és egy percig csendben maradt, várta, mi lesz. Elhallgattam, mivel már nem voltam annyira éhes, a szarvas viszont nagy volt, így ha éhes, könnyen jóllakunk ketten is belőle.
- Ariel... - Szólalt meg Dave. Felkaptam a fejem, nem éppen rá számítottam. Ránéztem, kíváncsi voltam, mit akar. Nem mozdult, félhetett, hogy eltűnök megint. Könnyeztem, eldöntöttem, hogy ha nem szólal meg továbbra sem, elmegyek. Végülis összeszedte magát. - Ariel, mondd, miért csináltad? - Könnyezett. Lehajtottam a fejemet, nem változtam vissza emberré, erre a kérdésre volt szükségem a legkevésbé. Hirtelen megfordultam és eltűntem az erdőben. Nem hagyta annyiban, utánam futott. -  Ariel, kérlek, gyere haza! Nagyon szépen kérlek! Ha nem is értem, tedd meg a gyerekekért! - Ez övön aluli ütés volt a részéről. Befészektem, jó, hogy nem estem előre. Morogva álltam egyhelyben. - Hiányzol nekik, ahogy nekünk is. Gyere haza. Kérlek. - Ránéztem, megingattam a fejemet és továbbmentem. Az oldalamon lévő heg felszakadt futás közben, és most nagyon fájt. - Ariel, ÁLLJ MEG! - Utánamrohant, nem adta fel. Morogtam, most nem futottam, csak sétáltam. Dave is lassított, juszt sem adta fel. Rápillantottam és továbbmentem, nem érdekellt, mit mond, nem akartam hazamenni. Megállt egyhelyben, nem bírt tovább jönni. - Rendben. A te döntésed, Ariel. Bár azt hittem, hogy ennél jobban tudod mérlegelni a dolgokat. - Könnyezve elrohant a másik irányba. Néztem utána, majd gyűlölettől izzó hangon, fájdalmasan vonyítani kezdtem. Gyűlöltem magam, és fájt, hogy ezt kellett tennem Vele... Velük... Nem tudtam, mit tegyek, kétségbe voltam esve és megerősödött bennem egy már korábban is létező gondolat. Hülyeség volt, de eddig bírtam csak. Hallottam, amint Davidből kitör a zokogás, és ez még jobban sarkallt, hogy tegyem meg.
Kerestem egy elég mély szakadékot, visszaváltoztam emberré és kiálltam a peremre. Teli tüdőből sikítottam, kiadtam a haragomat. Zokogva térdre estem, elfelejtettem, hogy nincs annyi helyem, így leestem a szakadékba. Rémülten sikítottam, aztán már nem is akartam élni. Hisz minek? De a vadállati élni akarás mégis felülkerekedett rajtam, megkapaszkodtam egy kiugró sziklában. David a semmiből termett ott és gondolkodás nélkül ugrott utánam. A sziklára érkezett és megfogta a kezemet, nem engedte, hogy leessek. Sírtam, kapaszokdtam belé. Egy határozott mozdulattal felhúzott magához és szorosan átölelt, a szabad kezével meg kapaszkodott, nehogy leessünk. Sírva bújtam hozzá, nagyon meg voltam ijedve.
Szorosan ölelt, nem engedett el. Megcsókoltam, majd leugrottam egy lejjebb lévő sziklára, majd egy másikra és egy másikra, így tovább egészen addig, amíg le nem értem. David követett, de lent nem vártam meg, elfutottam. Sóhajtva rohant utánam ismét.
- Nem akarok hazamenni!! - Ordítottam kétségbeesetten. Hátulról elkapta a derekamat.
- Nyugodj meg! Miért nem akarsz hazamenni?
- Mert bántottalak!! És nem akarom, hogy veszélyben legyetek! Megvédelek benneteket magamtól. - Sírtam, fájt kimondani. Dave a kezei közé simította az arocomat.
- Ariel, ekkora butaságot még életemben nem hallottam! - Nevetett fel halkan. - Nem kell minket megvédened magadtól, mert szükségünk van rád! Kellesz nekünk. - Sírtam, a könnyeim patakként folytak le David kezén. Magához ölelt, én meg a mellkasába temettem az arcom. Beletemette a hajamba az arcát. Mind a ketten sérültek voltunk.
- Nem megyek haza, Dave. - Rámnézett, nem értette.
- Miért nem? - Suttogta, miközben fogta a kezem.
- Nincs szükségetek egy vadállatra. A kezemnél fogva magához húzott és a fülembe suttogott.
- Már van kettő... Kibírunk még egyet. - Kuncogott.
- Nem. - Ellkötem, bár nagyon fájt ez a mozdulat. -  Van kettő, de egy keverék... Mind a kettőnél veszélyesebb. Nem foglak veszélybe sodorni Benneteket. Felejts el. - Sírva elfordultam és elfutottam. Utánam rohant és elkapta a csuklómat.
- Ariel, most őszintén. Ez az egyetlen ok? - Mélyen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem és lenéztem a fölre.
- Nem... - Kereste a tekintetemet.
- Hanem?
- Rach fél tőlem, és a bátyám is útál. - Zokogtam. Davidnek elkerekedtek a szemei.
- Dehogyis! Ariel, ne beszélj hülyeségeket! A bátyád nem utál, és Rachael sem fél tőled! Higgy nekem!
- Nem hiszek neked. Csak nekik. Ha ŐK hívnak vissza, megyek. De ha nem, eltűnök. - Erre felcsillant a szeme.
- Maradj itt! Ne mozdulj! Idehozom őket. - Figyeltem, mit is tervez. Hozzám hajolt és futólag megcsókolt. Nem értettem, pontosan mit is akar tenni. - Idehozom őket. Idehozom őket és tőlük fogod hallani, hogy vissza kell jönnöd. - Nézett a szemembe.
- Ahogy akarod. - Azzal átváltoztam és lefeküdtem egy közeli fa árnyékába. Dave elmosolyodott, remény csillant a szemében és teljes erejéből futni kezdett. Letettem a fejemet a melső lábaimra, úgy vártam vissza. Egy kis idő múlva felálltam, meguntam a fekvést. Visszavettem az emberi alakomat és úgy sétálgattam az erdőben, gondoltam, hogy az illatom nyomán majd megtalál. Ugyan nem volt rajtam ruha, de nem zavartattam magamat, mivel egy lélek sem szokott erre járni.
Visszagondoltam arra, amit tettem, arra a fájdalomra, amit okoztam, és nem bírtam ki, elsírtam magam. Egyre jobban sírtam, a feszültség, ami felhalmozódott bennem, szinte szétfeszített. Hallottam, amint valaki megáll, de nem érdekellt. Átöleltem a melkasomat, mert nagyon fájt. Hirtelen Josh termett ott mögöttem.
- Ariel, jól vagy? - Hallatszott, hogy aggódik.
- NEM!! - Megfordultam, átöleltem a nyakát és belefúrtam az arcomat. Visszatartotta a lélegzetét, kicsit hamar jött a közelségem, de utána szép lassan átölelte a derekamat.
- Semmi baj. - Zokogtam, nagyon fájt, hogy ezt tettem velük. Símogatta a hátamat és nyugtatott. - Nyugalom... Nincs semmi baj. - Belefúrta a nyakamba az arcát.
Lassanként megnyugodtam, de nagyon fáztam, az egész testem hideg volt. Szorosan ölelt, majd levette a pulcsiját, a hátamra terítette és újra átölelt. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Most felejteni akartam, így ha akar, megszerezhet. Láttam, hogy nem akar kihasználni, de túl nagy volt a kísértés és megcsókolt. Hevesen viszonoztam, el akartam feledni mindent, amit tettem, mindent ami történt. Meglepődött, de örült neki, közelebb húzott magához. Átöleltem és hozzásímultam. Elhúzódott, de el nem engedett.
- Menjünk, itt túl hideg van.
- Redben. - Mosolyogtam és velementem. Hozzájuk mentünk, amin kicsit sem lepődtem meg. Teljesen sötét volt, senki nem volt otthon. Mosolyogtam, vártam, mit fog tenni. Felkapcsolta a villanyokat és körbevezetett a házban. Az érdeklődésemet most leginkább a hálószoba keltette fel. Josh mosogva figyelte az arcomat. Kissé fáradt voltam. Rámpillantott.
- Gondolom, szeretnél lepihenni, igaz? - Sóhajtott lemondóan.
- Nem vagyok annyira fáradt. - Mosolyogtam rá.
- Biztos? Nyugodtan pihenj csak! - Mosolygott vissza.
- De csak ha te is. - Sóhajtottam, amiből ásítás lett, mivel tényleg nagyon fáradt voltam. Nagyot nyelt és bólintott. Mosolyogva megpusziltam. - Jóéjt. - Lefeküdtem és reggelig nyugodtan aludtam. Dave és a kicsik arcát láttam magam előtt, egyre jobban elhalványodni, végül a síró gyermekeim arca teljesen eltűnt és David fájdalmas, gyűlölködő tekintete is köddé vált.