Ajándék

Reggel, mikor felébredtem, Dave még mélyen aludt. Mosolyogtam és óvatosan felkeltem, ugyan még mindig szédültem. Végignéztem magamon, mert úgy éreztem, valami nincs rendben. Hamar rájöttem, micsoda: hisz a hasam nőtt! Nem sokat, de nőtt, pedig nem is ettem semmi olyat, ami ezt indokolná. Nagyon boldog voltam, de Davidet inkább hagytam aludni, és felhívtam a bátyámat. Amíg vártam, hogy felvegye, leültem a medence szélére és belelógattam a lábamat a vízbe. Végre méltóztatott felvenni a mobilját.
- Szia, hugi! Miért hívtál?
- Szia, bátyus! Csak annyi, hogy... Örömhírt szeretnék közölni veled. - Nagyon izgatott voltam.
- Na, mond! - Kicsit nyugodtabb volt, mint amikor felvette.
- Terhes vagyok! - Nagyon fel voltam dobva, Sham viszont nem szólt egy darabig, kissé lefagyhatott.
- Eh... G... Gratulálok, Hugi. - Hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.
- Csak ennyit akartam. Mond el légyszi Rachaelnek is, oksi? Szia! - Mondtam mosolyogva.
- Oké. Szia, Hugocskám! - Azzal lerakta. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy Dave átfordul a másik oldalára. Mosolyogva figyeltem, nagyon elfáradhatott tegnap. Félálomban tapogatta a takarót, engem keresett, de mivel nem talált, kinyitotta a szemét és körbenézett, hogy hova tűntem el.
Felkelt, kijött, miután megpillantott, odajött mellém. Rámosolyogtam, alig vártam, hogy elmondhatsam neki, miért voltam és vagyok rosszul. Megcsókolta a homlokomat, mikor leült mellém.
- Jobban érzed magad? - Mosolygott.
- Igen. Sokkal. - Visszamosolyogtam, nagyon izgatott voltam. Értetlen fejet vágott.
- Ez... ez jó hír. - Mosolygott. Megfogtam a kezét és a hasamra tettem, figyeltem, hátha leesik neki. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán megváltozott az arckifejezése, nem akarta elhinni, hogy igaz. Mosolyogtam.
- Apa leszel. - Erősítettem meg. Szélesen elmosolyodott, megcsókolt, a kezét egy pillanatra sem véve el a hasamról. Mosolyogva visszacsókoltam, mostmár négyen örültünk az apróságnak. Elhajolt, hogy mondjon valamit, de mivel nem talált megfelelő szavakat, ismét megcsókolt. Elnevettem magam, Dave pedig velem nevetett.
- Menjünk le sétálni a partra. - Vetettem fel mosolyogva. David felpattant és segített nekem felállni. Felnevettem. - Nem mozgássérült vagyok, csak terhes! - De elfogadtam a segítségét. Nevetett ő is, nagyon jó kedve lett. Úgy döntöttem, szórakozok vele egy kicsit. Úgy tettem, mintha rosszul lettem volna. - Dave... - Azonnal aggódóan odalépett hozzám és átkarolt. Egy pillanat alatt belelöktem a medencébe. - Fürödj le! - Nevettem, majd bementem és felöltöztem normális ruhába. Feljött a víz alól és nevetve kijött.
- Na jó, győztél... gyere, ölelj meg! - Vigyorgott és kitárta a karjait. Csurom víz volt. Nevetve odamentem és átöleltem, nem érdekellt, hogy én is vizes leszek. Mosolyogva a nyakamba temette az arcát.
- Na, menjünk. - Mosolyogva elindultam kifelé.
Kimentünk a tengerpartra, és mit ad Isten? Josh jött velünk szembe. Amint meglátott minket, integetett. Dave nem nagyon örült neki, én viszont visszaintegettem. Odarohant hozzánk, de a tegnapi eset óta tartotta a tisztes távolságot, megállt tőlünk egy méterre.
- Szia. - Mosolyogtam rá, a kezem a hasamra csúszott, ösztönsen védtem a kicsit. Josh rámmosolygott, megtanulta tegnap az elég kemény leckét.
- Sziasztok. Mizújs? - Mosolygott.
- Nagyon semmi. - Mosolyogtam vissza és akaratlanul is lepillantottam a hasamra. Dave magához ölelt, védelmezett, nem is kicsit. Jobban, mint eddig valaha. - Veled?
- Velem se sok. - Nem hagyta abba a mosolygást, pedig Dave elég barátságtalanul méregette. A srác vizsgálgatta a hasamat, ami elég szépen megnőtt tegnap óta, de nem volt mersze szóvátenni.
- Valami baj van? - Mosolyogtam, tudtam, hogy kiszúrta. Megrázta a fejét, nem tudta, hogy közölje. Elmosolyodtam. - Nunyugodtan mond ki nyíltan. - Bíztattam.
- Megnőtt a hasad. - Jelentette ki félhangosan, mire elnevettem magam.
- Kétség kívül. - Mosolyogva rásimítottam a kezemet a hasamra. Josh csöndben várta, hogy kifejtsem, mitől van ez. - Mivel terhes vagyok. - Mosolyogtam. Leesett az álla és nem jutott szóhoz.
- De hiszen... tegnap még... azóta meg... nem lehet... - Nem tudta elképzelni, hogy ez hogyan is lehetséges.
- Ez van. - Mosolyogtam. - Zavar, hogy babát várok? - Megrázta a fejét és udvariasan mosolygott.
- Nem. Gratulálok.
- Köszönöm. - Fogadtam mosolyogva. Lehajtott fejjel állt, látszott, hogy kínosan érzi magát a tegnapi nap után. - Nincs kedved beszélgetni...? Auu... - Legörnyedtem, nagyon megfájdult a hasam, úgy tűnt, a kicsi nem rajong az ötletért, hogy Josh is velünk tartson. Dave rögtön lehajolt mellém és megtartott.
- Jól vagy, kicsim? - Aggódott, de nagyon.
- Pe... Persze... - Mély levegőket vettem és lassan fújtam ki. Mikor kicsit jobban voltam, kuncogtam. - Azt hiszem, nem csípi Josht. - Súgtam Davidnek. Ő is felkuncogott és a hasamra simította a kezét. - A mi kicsink. Azt hiszem, inkább rád üt. - Mosolyogtam. Josh értetlenül figyelt bennünket. Dave elvigyorodott és megcsókolt. Viszonoztam, de a hasam még mindig fájt egy kicsit. - Legalább nem egy irígy fajta. - Mosolyogtam majd megint belehasított a hasam. - Aúú! - Nevettem, tudtam, mit akar mondani: Menünk már innen! David is velem nevetett. - Menjünk, mielőtt szétmegy a hasam... - Mostmár kezdtem tényleg nagyon szenvedni. Bólintott és elkezdett a ház felé húzni. Egyre gyengébbnek éreztem magam, valami nem volt rendben. - Rosszul vagyok, Dave... - Szédültem és jég hidegnek éreztem magam. Aggódva méregetett.
- Gyere, mindjárt visszaérünk és lepihensz, rendben? - Mosolygott. Annyira tellt még tőlem, hogy megráztam a fejem, aztán a szemeim lecsukódtak, a föld meg kirohant alólam. Se kép, se hang. Aztán azt hallottam, ahogy Dave költöget.
- Ariel! - Minden forró volt körülöttem és rázott a hideg. Megmozdulni nem tudtam, mintha csak egy égő rongybaba lennék. Aztán elment mellőlem, és hívott valamilyen számot. - A barátnőm nagyon rosszul van. Magas láza van és nincs magánál. Elájult. - Szóval a mentőket hívta. Lediktálta a pontos számot és visszajött mellém. Egyre jobban rázott a hideg, mintha belülről perzselt volna valami tűz, egyre jobban. A torkom bedagadt, akadozva, nehezen vettem a levegőt. Dave folyamatosan beszélt hozzám, símogatta a homlokomat és a hasamat.
Hallottam, amint valaki beront a szobába. Már alig kaptam levegőt, és azt hittem, megégek. Davidet ellökték mellőlem, én meg megijedtem, féltem nélküle. Olyan rossz volt, hogy beszélni sem tudok. Az orvosok elláttak, kaptam valami injekciót, amitől kicsit lehűltem. "Morfium..." Gondoltam, mivel a fájdalmam jelentősen csökkent. Elláttak, de nem túl sokat segített. Csak a fájdalmam tűnt el, a láz viszont megmaradt.
- Attól tartok, be kell vinnünk a kórházba. - Közölte az orvos Daviddel. Dave megsímogatta a homlokomat, aztán gondolom bevittek a kórházba és lehűtöttek, mivel mire felébredtem, egy kórteremben voltam, infúzión. Már nem rázott a hideg és a hasam se fájt. Kicsit megijedtem, de aztán, mikor láttam, hogy minden rendben, megnyugodtam és vártam a szerelmemet.
Nemsokára nyílt is az ajtó, de nem nyitottam ki a szememet. Pihentem. Gyengéden megsimogatta a kezemet.
- Ariel... - Felsóhajtott. - Hogy érzed magad? - Kinyitottam a szemem és ránéztem. Az ágyam mellett guggolt.
- Azon kívül, hogy el akarták venni a kicsimet, egész jól. - Mosolyogtam, mire teljesen komoly fejet vágott és a hasamra simította a kezét.
- Az nem fog megtörténni. Soha. Ne is gondolj erre. - Halványan ekmosolyodott. Én is mosolyogtam, mert kicsikét éreztem, ahogy a pici mocorog. David símogatta a hasamat.
- Mocorog. - Mondtam mosolyogva, mire Dave halkan felkuncogott.
- Igen, én is érzem... - Mosolygott. Lehunytam a szememet, a szerelmem pedig tovább cirógatta a hasamat. Pihentem kicsit, ez a russzullét nem jött jól se nekem, sem pedig a picinek. Dave idegeinek pedig pláne nem.
- Mit gondolsz, maradjunk még itt egy kicsit a szigeten, vagy menjünk haza? - Suttogott.
- Menjünk haza... - Suttogtam vissza félálomban, aztán elszundítottam.
- Sham?! - Valamivel később David türelmetlen kiáltása ébresztett fel. Ránéztem és láttam, hogy telefonál. Azonnal halkabbra vette a hangját. - Nos, mikor indultok? - Türelmetlen volt, nem is kicsit. Figyeltem, mit beszél velük. - Köszönöm. Akkor majd hívunk, ha van valami. És még egyszer sajnálom, hogy haza kell jönnötök. - Majdnem elsírtam magam. Miattam kell visszajönniük? Könnyezni kezdtem, nem akartam, hogy ekkora felhajtást rendezzenek. "Inkább engedett volna meghalni, akkor most nem lenne ez..." Gondoltam. Bár fájt, hogy a halálommal fájdalmat okoztam volna nekik is. David azonnal odatérdelt mellém és végigsimított az arcomon. - Kicsim, mi a baj? Fáj valamid? - Nagyon aggódott. Bólintottam és a szívemre tettem a kezemet. Szomorúan nézett, ismét végigsimított az arcomon.
- Ne jöjjenek haza. Maradjanak... - Elcsuklott a hangom és elsírtam magam. Dave megrázta a fejét.
- Ariel, ne sírj! Nem vagy hibás semmiben. - Vígasztalóan mosolygott rám.
- Akkor se jöjjenek haza! - Ekkor újból megfájdult a hasam. - Áh! - David a hasamra csúsztatta a kezét és símogatni kezdett.
- Ariel, ne idegeskedj! Shamino és Rachael hazajönnek és kész. Kérlek, próbáld meg elfogadni, ez most így alakult! Ha szeretnéd, akkor majd elküldjük őket egy másik földrészre és egy hónapig nem jöhetnek vissza, de most haza kell jönniük. Rendben? - Nagyot nyeltem, bólintottam, és próbáltam lenyugodni. Mosolygott és gyengéden símogatott tovább.
- Azt hiszem, az idegeskedést nem nagyon kellene erőltetni, mert nem rajong érte... - Hallani lehetett a hangomon, hogy tényleg nagyon fáj a hasam.
- Akkor ne idegeskedj! Nincs miért. - Mosolygott.
- Aham... Mikor engednek már ki? - Idegesen elkezdtem karmolászni az infúziót, le akartam szedni, mire lefogja a kezeimet.
- Ha nyugton maradsz, megkérdezem. - Dühösten fújtam.
- Oké, oké. - Elmosolyodott, futólag megcsókolt és kiment, megkeresni az orvost. Amint látótávolságon kívül ért, nekiestem az infúziónak, amin szép kis nyomokat hagytak a fogaim és a körmeim.
Nemsokára szét is marcangoltam teljesen, a tűt meg kihúztam a kezemből, mire Dave visszaért. Vetett rám egy futó pillantást, aztán átkarolta a derekamat és felapta a cuccaimat. Nem is cseszett le.
- Gyere, menjünk innen.
- Emm... Oké... - Nem teljesen értettem a helyzetet. Mikor lementünk, a taxi már ott állt és visszavitt minket a szállásunkra. Kiszálltunk, felmentünk és leültem az ágyra. Dave pakolni kezdett a bőröndbe, én viszont meg se tudtam mozdulni, hányingerem volt. David gyorsan összepakolt, és leült mellém.
- Hogy érzed magad? - Hülye kérdésekben legyőzhetetlen volt.
- Nem valami jól.
- Kérsz egy pohár vizet?
- Kérek... - Felfelé néztem, mélyeket lélegeztem és becsuktam a szememet. Felpattant, hozott egy pohár vizet és átnyújtotta nekem. - Köszi... - Vettem át. Kicsit belekortyoltam, reméltem, nem fog visszajönni. Daviden láttam, hogy valami nincs rendben. Most még jobban aggódott. - Mit mondtak neked? - Habozott, nagyon. - Mond csak nyugodtan. - Bíztattam.
- Az orvos... az orvos azt mondta, hogy a terhesség nagyon... kockázatos. - Nagy levegőt vett és kifújta, mielőtt folytatta volna. -  És hogy akár... akár még bele is halhatsz. - Ezt hallva a szívverésem kihagyott egy pillanatra, elfehéredtem, majd megmakacsoltam magam.
- Nem érdekell. Megszülöm. - Védelmezően a hasamra simítottam a kezemet.
- Biztos vagy benne? - Kérdezte aggódva.
- Igen. - Feleltem magabiztosan. - Ha meghalok, annyi baj legyen. Neveld fel helyettem. Egy csillag lehullik, hogy helyét átadja egy újnak. - Mosolyogtam. Megrázta a fejét.
- Nem fogsz meghalni, Ariel! Ez még csak... Eszedbe se jutson!
- Te mondtad, hogy benne van a pakliban. - Mosolyogtam, mire határozottan megrázta a fejét.
- Benne van, de nem fog megtörténni. - Mosolyogva megsimítottam az arcát. Rámmosolygott, én meg megint elszédültem és kirohantam a WC-re. Kiadtam a teljes gyomortartalmamat. Dave hátrafogta a hajamat, hogy ne legyen útban. - Köszi. - Mosolyogtam. Kiöblítettem a szájamat és megmostam az arcomat, miközben Dave figyelte minden mozdulatomat. - Mostmár nem lesz baj. - Mosolyogtam. Magához ölelt, én meg elsírtam magam. - Nem bírom, Dave... - Átkarolt és suttogott.
- Nem muszály végigcsinálnod, Ariel.
- De. De igen. Vállalom. - Sírtam. - Nem mondok le róla. - Kétségbeesett, nem tudta, mit tegyen. Féltem, de nem mondtam le a piciről. Dave nyugtatóan símogatta a hátamat.
- Nyugalom, holnap már otthon leszünk.
- Oké. - Sírtam. - Akkor... Mellettem leszel? - Elmosolyolyodott és letörölt az arcomról egy könnycseppet.
- Végig. Megígérem. - Mosolygott.
- Haza akarok menni... - Suttogtam. - Most... - Bólintott.
- Akkor most azonnal hazamegyünk. - Teljesen komolyan mondta. Átöleltem és szorosan bújtam hozzá. Megpuszilt, én pedig felnéztem rá. - Akkor indulhatunk? - Mosolygott.
- Igen. - Lementünk, kijelentkeztünk és elindultunk haza. A reptéren nagyon megnéztek az emberek. Dave védelmezően átölelte a derekamat. A repülőutat nehezen bírtam, megfájdult a hasam, de inkább nem szóltam Szerelmemnek, mert nem akartam, hogy aggódjon.
- Nemsokára otthon leszünk. - Mosolygott. Bólintottam, nem akartam megszólalni, mert akkor lelepleztem volna magam, hogy mennyire szenvedek, és ezt nem akartam. Átölelt. - Már csak egy kicsit kell kibírnod...
- Oké... - Ennyi. Feladtam, nem titkolózhattam előtte. Átnyújtott nekem egy pohár vizet, de elutasítottam. - Nem kell. - Nem tudtam miért, de most nagyon harapós voltam. Nemsokára hazaértünk. Leszálláskor mindenki előre engedett, kivéve egy srácot, aki durván félrelökött, így majdnem elestem. Dave elkapott és védelmezően átkarolt, rámordult a srácra és félrelökte. Késő este volt, taxival mentünk haza. Már majdnem hajnalodott. Álmos voltam és nyűgös, veszekedtem is a sofőrrel egy sort.
Dave halványan mosolygott, mikor kiszálltunk, fizetett, bementünk és elkezdett teát készíteni nekem, miután leraktuk a bőröndjeinket.
- Pihenj le! Hosszú volt az út. - Mosolygott. Felmordultam.
- Te ne parancsolj nekem! - Nem ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok! Kis számolás után rájöttem, hogy ez hat teljes hónapig így fog menni. Pislogott.
- Ahogy óhajtod. - Átnyújtotta a teát, amit nem vettem át, csak dühödten felmentem a szobámba. Felértem és elsírtam magam. Képtelen voltam elhinni, hogy ezt tényleg én mondtam és tettem. Dave nem jött utánam, türelmes és megértő volt, ami nagyon jól jött. Nem tudtam abbahagyni a zokogást, leültem az ágyamra és néztem kifelé az ablakon.
David halkan bekopogott.
- Bejöhetek?
- Gyere... - Nem fordultam felé, tudtam, hogy megbántottam.
- Hogy vagy? - Nem mert bejönni, amit meg is értettem. Ott toporgott az ajtóban.
- Mégis onnan hogy látszik?! Kösz, majd kicsattanok!! - Nagyon sírtam. Most erre a kérdésre volt a legkisebb szükségem. Egy kicsit még toporgott, aztán bejött, leült velem szemben és a szemembe nézett.
- Szeretnéd, hogy felhívjam Shamet? - Kérdezte óvatosan.
- Nem kell. - Átöleltem, ki voltam borulva. - Miért van ez velem?? - Óvatosan símogatta a hátamat.
- Ez ezzel jár. Semmi baj. - Átölelt és úgy símogatott tovább. Sírtam, teljesen átáztattam az ingjét.
- Szeretlek. - Szükségem volt rá, hogy kimondjam, hogy megerősítsem magam és őt is. Elmosolyodott.
- Én is téged. - Ez a mondat nagyon, de nagyon jól esett. Nem bánta, hogy csupa víz lett a felsője, szorosan magához ölelt és símogatta a hátamat. Ott aludtam el a karjaiban.