A szelemló - 1. fejezet

Nina edzője tapsolva nézte, ahogy a lány átugratja a halálfalat kedvenc lovával, Harmattal.
- Egyre jobbak vagytok!
- Köszönjük! - Nevetett Nina, és odaügetett Harmattal az edzőjéhez, Karolhoz. - Készülünk a holnapi versenyre.
- Na azt jól teszitek. Kemény ellenfelek lesznek, és ha ilyen tempóval mentek, nem fogtok nyerni. Ez nem te vagy, Nina. Láttalak már, ahogy a többiekkel versenyzel kint a mezőn. Úgy száguldottatok, mint az őrjöngő hurrikán! Próbáld meg ide is áthozni azt a sebességet. - Mosolygott, és megveregette a ló nyakát. - Hagyd menni. - Megfordult, és kiment, remélve, hogy a lány megértette az üzenetét.
Nina a pályára nézett, majd a lovára.
- Hajrá, kislány. - Rövidre fogta a szárat, és teljes sebességgel ment neki az akadályoknak. Harmat az akadály előtt nem sokkal elrugaszkodott, és átlendült a rudak felett. Ninának olyan érzése volt, mintha lassított felvételként, kívülről látná magukat, ahogy átrepülnek az akadály felett. Mikor a ló mellső két patája a földre puffant, mind a ketten magához tértek a repülés mámorából. A lány hallotta, ahogy ver a szíve, a tüdejét égette a hirtelen belevágó levegő, zihálva nézett maga elé a lova nyakára támaszkodva. - Huh... - Eldöntötte magában, hogy a versenyen is engedni fogja, hogy Harmat száguldjon. Ekkor Mike robbant be a pályára, fakó lova, Fox hátán. A ló onnan kapta a nevét, hogy mindig kitalált valamit, amivel gazdája idegeire mehet. Hol kiszökött, hol megrágcsálta az izzasztót, de volt olyan is, hogy elcsórta a kefét, és Mikenak vagy fél órán keresztül kellett kergetnie.
- Na mizu van, csajok? - Nina lehajtotta a fejét.
- Heló, Mike! - Köszönt vissza jóval kisebb lelkesedéssel, mint a fiú. - Épp ugrattunk.
- Menjünk ki terepre gyakorolni! - Vigyorgott továbbra is a srác, Nina pedig megadóan bólintott.
- Menjünk. De a többiek merre vannak? - Kérdezte érdeklődve.
- Ők már várnak. Kempingezünk. Engem küldtek érted, mert tudják, hogy mennyire szeretsz! - Rebegtette meg a szempilláit, amin a lány elnevette magát.
- Aj, de hülye vagy!
- Én? Én nem is! - Vágott sértődött fejet Fox lovasa.
- Versenyezzünk! - Kiáltott fel Nina, és állásból vágtába ugratta Harmatot.
- Na! Nem is mondtad, hogy rajt! - Rugdosta Mike a lova oldalát, aki ugyan ugrált, mint valami lefulladt motorú trabant, elindult vágtába Harmat után.
Az úton egy ideig Harmat és Nina vezetett, de a lány lassított, és bevárta a barátját, mert nem tudta, merre vannak a többiek. Mike duzzogva ugyan, de odavezette őket a Pegazus-patakhoz, ahol a többiek már nagyban meséltek mindenféle történetet, nagyrészt a patakról, meg egy rejtélyes szellemlóról, aki vigyáz az eltévedt lovasokra.
- Ugyan már! Szellemek nincsenek! - Nevetett Nina.
- Miből gondolod? - Kötözködött legjobb barátnője, Leslie. - Lehet, hogy tényleg léteznek! Én hiszek bennük. - Nina könnyedén leugrott Harmat hátáról, és kikötötte a másik öt ló mellé, és Mikehoz fordult.
- Te is hiszel a szellemekben? - Kérdezte suttogva, a fiú meg biccentett.
- Láttam Pegazust. Eltévedtem, és senki nem látott, nem tudták, merre vagyok. Akkor nyerítést hallottam, és Fox elkezdett arrafelé vágtázni, utána egyszer csak kijutottunk az erdőből, és láttam Pegazust, ahogy figyel minket az erdő széléről, felágaskodik, megfordult, és visszamegy a fák közé. Fenséges állat, nekem elhiheted! - A lány érdeklődve végighallgatta barátja beszámolóját, és lenyergelte Harmatot.
- Ez érdekes... - Gondolkodott el. - Biztos vagy benne, hogy nem a legelőre kicsapott lovakat hallottad? Harmat is kint volt.
- A legelő a másik irányban volt. - Grimaszolt a fiú, mire Nina elnevette magát.
- Rendben, rendben! Pegazus megmentett. De most menjünk enni. - Tudta, hogy ezzel telibe trafált, mivel Mike imádott enni, bár ez az alakján alig látszott. Leültek a kiterített pokrócra, ahol a kis műanyag tányérokra már nagyrészt kikerültek a szendvicsek, meg a sütemények. Mike nem fogta vissza magát, de mikor a barátnője, Sally rászólt, hogy ne egyen olyan mohón, elvörösödött, és teleszájjal pampogott valamit, mire Sally kedvesen fejbe csapta.
- Nyeld le, mielőtt beszélnél! - A fiú nagyot nyelve leküldte a falatot, és rávigyorgott.
- Csak annyit mondtam, hogy bocsánat, máskor majd lassítok. - Azzal újabb hatalmasat harapott a szendvicsébe. Nina megingatta a fejét, és felállt.
- Megyek, sétálok egy kicsit, mindjárt jövök. - Mosolygott a többiekre, akik bólintva nyugtázták a dolgot.
- Oké, menj csak. De siess vissza! - Aggodalmaskodott Peter, aki szinte a húgaként nézett a lányra, aki sóhajtva bólintott, majd elment sétálni egy kicsit az erdőbe.
Elgondolkozva baktatott, mikor észrevett a földön egy díszt, amit a levelek nagyrészt eltakartak.
Biztos egy kantárról eshetett le. Gondolkozott, de felvette a díszt, és zsebre tette, mikor hangos nyerítés hangzott fel valahonnan a távolból, utána patadobogás, és szárny suhogás. Mikor Nina odanézett, még pont láthatta, ahogy egy gyönyörű szép fehér mén bevágtat a nyírfák törzsei közé, és eltűnik az erdőben.

A szellemló - Bevezetés

Hűvös tavaszi reggel volt. Amelie, a tizenkét éves kislány az istállóban töltötte az éjszakát, kedvenc lova, Rózsaszirom mellett. A világos deres kanca hasa hatalmasra fel volt puffadva, a csikója születéséig már nem volt sok idő. Az estét még nyugodtan végigaludta a lány mellett, aki a fekvő ló nyakán pihentette a fejét, és simogatta kedvence oldalát.
Reggel viszont a kanca zihált, sikoly szerű nyerítése rázta meg az egész istállót. Amelie berohant a házba, és felkeltette szüleit, akik azonnal kimentek a lóhoz, és világra segítették a kiscsikót. Rózsaszirom már nem láthatta a hófehér kiscsikót, meghalt, mikor világra jött.
Amelie rengeteget sírt a lova után, de a kiscsikót nem hagyhatta egyedül. Mellette volt minden este, cirógatta a kicsi selymes orrát, megvakargatta a homlokát, és rengetegszer elmondta neki, hogy mennyire szereti. Hozott neki egy plüssjáték lovacskát is, alvójátéknak, hogy ha a szülei nem engedik, hogy kint aludjon ne érezze magát annyira egyedül.
A csikó és a lány együtt nőttek fel, és együtt fejlődtek, mígnem a legjobb ugrató páros lett belőlük. A fehér csődör úgy ugrotta át az akadályokat, mintha repült volna. Amelie mikor ezt felismerte, végre nevet adott a lónak: Pegazus. Minden akadályt legyőztek, és szinte egyé váltak. Egyé váltak a száguldásban, egyé váltak a repülésben. Először csak normál nyereggel és kantárral gyakoroltak, de később Amelie szülei vettek ugratáshoz szükséges felszerelést.
Pegazus előtt nem maradt semmi, amit ne tudott volna átugrani a pályákon. A gazdája egyszer kivitte az erdőbe ugratni. Amelie nevetett, mikor Pegazussal könnyedén átrepültek egy nagyobb rönk felett.
- Ez gyerekjáték volt, igaz, Bajnok? - A ló egyetértően nyihogott. A lány szétnézett, hogy van-e a szintjüknek megfelelő akadály. Volt egy szélesebb patak. - Gyerünk, ott a vizesárok! - Nekihajtotta a lovát az ároknak, de akkor olyasmi történt, aminek nem kellett volna. Amelie telefonja megcsörrent. A szülei hívták, hogy a kanca tulajdonosa jelentkezett, hogy szeretné fedeztetni a lovát Pegazussal, de a fehér csődör megijedt az éles hangtól, megugrott, és egyenesen a kisebb folyó felé vette az irányt. A közelében elrugaszkodott, de a patája a túlparton lecsúszott a vizes kőről, és mind a ketten a mederbe zuhantak.
Amelie a halott mén oldalára esett. A ló ily módon megmentette a lovasát. Az életét áldozta érte. A ló vére a lány könnyeivel keveredve csorgott le a csobogó vízbe, amely hűen vitte a hírt, hogy a lány túlélte az esést, de a hűséges paripa belehalt.

Egy héttel később Amelie már nem bírta a bűntudatot, és öngyilkos lett, abban a reményben, hogy így újra a lovával lehet, és megnyugvásra lelhet. Nem is sejtette, hogy Pegazus szelleme az erdőben kóborolva óvja a lovakat, és a lovasokat az életveszélyes helyektől, megnyugvást soha nem lelve.