A szellemló - Bevezetés

Hűvös tavaszi reggel volt. Amelie, a tizenkét éves kislány az istállóban töltötte az éjszakát, kedvenc lova, Rózsaszirom mellett. A világos deres kanca hasa hatalmasra fel volt puffadva, a csikója születéséig már nem volt sok idő. Az estét még nyugodtan végigaludta a lány mellett, aki a fekvő ló nyakán pihentette a fejét, és simogatta kedvence oldalát.
Reggel viszont a kanca zihált, sikoly szerű nyerítése rázta meg az egész istállót. Amelie berohant a házba, és felkeltette szüleit, akik azonnal kimentek a lóhoz, és világra segítették a kiscsikót. Rózsaszirom már nem láthatta a hófehér kiscsikót, meghalt, mikor világra jött.
Amelie rengeteget sírt a lova után, de a kiscsikót nem hagyhatta egyedül. Mellette volt minden este, cirógatta a kicsi selymes orrát, megvakargatta a homlokát, és rengetegszer elmondta neki, hogy mennyire szereti. Hozott neki egy plüssjáték lovacskát is, alvójátéknak, hogy ha a szülei nem engedik, hogy kint aludjon ne érezze magát annyira egyedül.
A csikó és a lány együtt nőttek fel, és együtt fejlődtek, mígnem a legjobb ugrató páros lett belőlük. A fehér csődör úgy ugrotta át az akadályokat, mintha repült volna. Amelie mikor ezt felismerte, végre nevet adott a lónak: Pegazus. Minden akadályt legyőztek, és szinte egyé váltak. Egyé váltak a száguldásban, egyé váltak a repülésben. Először csak normál nyereggel és kantárral gyakoroltak, de később Amelie szülei vettek ugratáshoz szükséges felszerelést.
Pegazus előtt nem maradt semmi, amit ne tudott volna átugrani a pályákon. A gazdája egyszer kivitte az erdőbe ugratni. Amelie nevetett, mikor Pegazussal könnyedén átrepültek egy nagyobb rönk felett.
- Ez gyerekjáték volt, igaz, Bajnok? - A ló egyetértően nyihogott. A lány szétnézett, hogy van-e a szintjüknek megfelelő akadály. Volt egy szélesebb patak. - Gyerünk, ott a vizesárok! - Nekihajtotta a lovát az ároknak, de akkor olyasmi történt, aminek nem kellett volna. Amelie telefonja megcsörrent. A szülei hívták, hogy a kanca tulajdonosa jelentkezett, hogy szeretné fedeztetni a lovát Pegazussal, de a fehér csődör megijedt az éles hangtól, megugrott, és egyenesen a kisebb folyó felé vette az irányt. A közelében elrugaszkodott, de a patája a túlparton lecsúszott a vizes kőről, és mind a ketten a mederbe zuhantak.
Amelie a halott mén oldalára esett. A ló ily módon megmentette a lovasát. Az életét áldozta érte. A ló vére a lány könnyeivel keveredve csorgott le a csobogó vízbe, amely hűen vitte a hírt, hogy a lány túlélte az esést, de a hűséges paripa belehalt.

Egy héttel később Amelie már nem bírta a bűntudatot, és öngyilkos lett, abban a reményben, hogy így újra a lovával lehet, és megnyugvásra lelhet. Nem is sejtette, hogy Pegazus szelleme az erdőben kóborolva óvja a lovakat, és a lovasokat az életveszélyes helyektől, megnyugvást soha nem lelve.