Indián hold

Az én nevem Fehér farkas, és a törzsünk egyik olyan leánya vagyok, aki még nem kapta meg a totemállatát, bár épp időszerű volt. Elmentem tehát törzsünk öreg jósnőjéhez, hogy megkaphassam a kis fa totememet. Sólyomszem is aznap kapta meg a totemét. Vele együtt nőttem fel, és nagyon jóban voltunk.
Együtt mentünk el a törzs sámánasszonyához Sólyomszemmel.
- Én egy kicsit félek. - Vallottam be a barátnőmnek.
- Ugyan miért? - Nézett rám értetlenséggel fekete szemeiben.
- Nem tudom... Olyan furcsa érzés költözött a napokban a gyomromba.
- Semmi okod félelemre, bízz bennem. - Mosolygott. Én is elmosolyodtam, bólintottam. Izgultunk, de már nem annyira. A sámán sátrába, mikor bementünk, már égett a tűz.
Mikor leültünk a tűz köré, a sámánasszony imádságot mondott az isteneknek, akik megáldották totemeinket, hogy védelmezzenek bennünket életünk során. Sólyomszem nyugodtan ült, és figyelt, én viszont izgatottan mocorogtam, a ruhám most valahogy szúrósnak tűnt. Végül megkaptuk a nyakláncokat. Sólyomszem nyakláncán egy fa sólyom volt, kitárt szárnyakkal, az enyémen pedig egy vonyító farkas. Én is felvettem a nyakláncomat, de hirtelen megfordult velem a föld.
- Jól vagy? - Suttogta Sólyomszem.
- Persze... teljesen. - Elmosolyodott, utána a sámánasszony még mormogott valamit, utána eloltotta a tüzet, és ránk mosolygott, jelezve, hogy végeztünk. Kicsit szédültem, de kimentem a sátorból, kint majdnem felbotlottam a saját lábamban.
- Biztos, hogy jól vagy? - Kérdezte aggódva.
- Csak... csak jussak el a sátramig, és jól leszek. - Sólyomszem végig támogatott, hogy ne essek össze, amíg nem érek be a sátramba. Mindig megsimogattam a törzsünk hűséges vadászkutyáját, de most jóformán észre sem vettem szegényt, pedig ott ugrált mellettünk. Sólyomszem mellettem maradt, segített ledőlnöm az ágyamra, és leült mellém.
- Aggódom érted.
- Csak szédülök. - Nyüszítettem, próbáltam megnyugtatni.
- Hozok vizet. - Szaladt ki a sátramból. Annyira kedves volt, mintha csak a testvérem lenne. Éreztem, hogy valami megváltozik bennem, de nem igazán értettem, hogy micsoda. Sólyomszem pár perc múlva visszaért a vízzel, és átadta nekem. Friss volt, most hozhatta a forrásból. - Idd meg. - Felültem, bár nem éreztem túl jól magam. Átnyújtotta a kis agyag edényt, amiben az életet adó víz volt.
- Köszönöm. - Mosolyogtam rá, majd belekortyoltam a hűvös vízbe. Egy pillanatra hozzáért a kezem Sólyomszeméhez, akinek most határozottan hidegnek tűnt a bőre. A homlokomra tette jéghideg kezét.
-  Jóságos ég, te tűzforró vagy! - Belemártott egy szövetdarabot a vízbe és a homlokomra tette. -  Ide kell hívnom a sámánt. - Becsuktam a szemem és visszafeküdtem az ágyamra.
- Nem szükséges. Tényleg, jól vagyok. - Elkeskenyedett szemekkel nézett rám, nem hitt nekem.
-  Nekem nem úgy tűnik. Mindjárt visszajövök. - Pár percre kiment a sátorból, és a sámánasszonnyal tért vissza. Megállíthatatlanul reszkettem, mint aki kiment a téli hidegbe mokaszin nélkül. A sámánasszony öreg kora ellenére letérdelt mellém, és a homlokomra tette a kezét, majd elmosolyodott, és nem tett semmit.
- F... f... fázo-o-ok... - Reszkettem. A sámán megsimította lángoló arcomat, majd betakargatott, mint a gyermekét a gondos anyuka, utána, mint egy estimesét, elmondta, hogy miért érzek így, és hogy ez miért van. Küldetéssel születtem, és a totemem alakját fogom felvenni, hogy segítsen utamon. Sólyomszem mindezt hitetlenkedve hallgatta végig. Estefelé már nem fáztam annyira, és a reszketésem is csillapodott, hagyott pihenni. Sólyomszem végig a sátorban maradt, aggódott értem. Fáradt voltam, a szemeim lassan lecsukódtak, és elaludtam. Sötétedéskor ébredtem fel, bár nem tudtam, miért. Amint feljött a hold, a totemem szemei fényleni kezdtek, átváltozásra kényszerítve engem is. Először nem fájt annyira, halk nyöszörgéssel kibírtam, de utána egyre jobban és jobban fájt az átalakulás. Aztán egyszer csak vége lett. Megemeltem a fejem, és tisztán kivehetően vonyítottam. Mint egy farkas. Sólyomszem bepillantott hozzám, és hitetlenül meredt rám, én meg kifutottam mellette, egészen el az erdőig, és eltűntem az éjszakában.
Egészen az ellenséges törzs táboráig elkószáltam, ahol szinte senki nem aludt. Égett a tűz, és meghallottam, hogy támadást szerveznek a törzsünk ellen. Felmordultam, harag szaladt végig a gerincemen, de néhányan meghallották a morgásomat, és odakapták a tekintetüket, majd kiabálni kezdtek, hogy 'Farkas!'. Fáklyát és fegyvert fogtak, úgy rontottak nekem. Rémülten menekültem, nem gondoltam, hogy észrevesznek, bár fehér bundám igen feltűnő lehetett az éjszakában. Világítottam, mint maga a Hold. Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, és szétzavartam a lovaikat. A törzs tagjai szétszéledtek, és a lovaik után futottak, már csak két-három vadász volt a nyomomban. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, vissza a folyó mentén a saját törzsemhez. Megláttam Sólyomszemet, így átugrottam a folyó egy keskenyebb szakaszán, és egyenesen a lány hasára érkeztem. Egyre hangosabban hallottuk a vadászok kiabálását. Közeledtek. Őseim szellemei átsegítettek a határt jelentő folyón, így nem jöhettek utánam.
- Te meg hol jártál? - Suttogta folytott hangon Sólyomszem, mikor kimászott alólam. Remegtek a lábaim, alig kaptam levegőt, válaszképp hátranéztem a vadászokra. Magamban hálát adtam a nagy szellemeknek, hogy elértem idáig. Nem bírtam volna már tovább futni. Az egyik sűrű bokor mögé tolt, fekvő helyzetbe, utána mellém lapult. Reszkettem, ugrásra kész voltam, hátha rajtaütés szerűen megtámadnak minket. Figyeltem a vadászokat, hogy mit fognak tenni most, hogy eltűntem. Megtorpantak, nem látták, merre menekültem. Egy darabig nézelődtek, majd visszamentek a táborukba.
Megnyugodva terültem el a földön, végre nem kellett menekülnöm. Sólyomszem is kifújta a levegőt, és felült.
- Ez húzós volt. - Kicsit számonkérően nézett rám. - Hol a fenében jártál, és miért kergettek a vadászok?
- Bauw? - Döntöttem oldalra a fejemet. Felsóhajtott, megadta magát.
-  Igaz, így nem nagyon fogunk beszélgetni. - Kuncogott. Megpróbáltam "eltáncolni", hogy a törzsünket meg akarják támadni. Először nem igazán értette, mit akarok, de mikor rájött, elkerekedtek a szemei. - Meg akarnak minket támadni?! - Hevesen bólogattam, végre megértett. Halkan szidni kezdte az őseiket. - Szólnunk kell a törzsfőnöknek. - Nézett rám. Bólintottam, de magamra néztem, és halkan nyüszítve vissza rá.  Megsimított, biztatóan nézett rám.
- Ne aggódj, a sámán azt mondta hogy amint felkel a nap, vissza fogsz változni. - Óvatosan a fogaim közé vettem a ruhája szélét, és a táborunk felé húztam, jelezve, hogy ideje mennünk. Nem igazán értett, de követett. Amint visszaértünk, leültem a sátra előtt, várva, hogy bemenjen, de ehelyett csak felsóhajtott. - Én most nem tudnék aludni. Különben is, nemsokára hajnalodik. - Bólintottam, és visszakocogtam a saját sátramba, ellenben vele, én aludni akartam.
Ahogy lefeküdtem, úgy aludtam el. Mélyen aludtam, álmomban újra átéltem az éjszakát. De most sikerült elkapniuk. Tereltek, amíg sziklafalnak nem szorultam. Mikor megéreztem a vállamon egy kéz finom érintését, kiszaladtam az álomból, és rémülten felültem.
- Hé, semmi baj, nyugalom! - Szólalt meg Sólyomszem.
- Ühm... - Dörzsölgettem a szememet. - Mi történt?
- Semmi. - Elmosolyodott, ami némiképp megnyugtatott. - Rosszat álmodtál. - Elkomolyodva rátért a lényegre. - Beszélnünk kell a törzsfőnökkel.
- Lemaradtam a vadászatról? - Bólintott, ez azt jelentette, hogy a reggelit is elszalasztottam. Erre a gondolatra még a gyomrom is felmordult. - Öhm... Menjünk, beszéljünk Fürge hollóval.
- Oké. - Kiléptünk a sátramból, és a törzsfőnök sátrához mentünk. Felfedeztem magamon néhány horzsolást, ami a tegnap estéből maradt, de úgy tűnt, más bajom nincs. Aggódtam, mit fog mondani a törzsfő, ha megtudja, hogy kint jártam este, ráadásul az ellenséges törzsnél. Az egyik őrnek elmondta Sólyomszem, hogy beszélni akarunk a törzs vezérével. Pár percre eltűnt az őr, majd bekísért minket a sátorba. Tisztelettel meghajoltam Fürge holló előtt. Sólyomszem is ugyanezt tette, de a törzsfő csak elmosolyodott.
-  Üljetek csak le. Hallom, beszélni akartatok velem. Miről lenne szó? - A barátnőm rám nézett, hogy mondjam el én. A torkom kiszáradt, így nyeltem egyet, és elmondtam, mi történt.
- Tegnap este... Az ellengéseg törzs táboránál jártam, és hallottam, ahogy arról beszélnek, hogy meg akarnak támadni bennünket... - A törzsünk főnöke szigorú pillantást vetett rám, úgy tűnt, elszállt a jókedve.
-  Fehér farkas, nagyon jól tudod hogy az egyik legfőbb szabály, hogy engedély nélkül nem lehet a másik törzs táborát megközelíteni. Ugyanakkor, amit hallottál... igen érdekes. - Felállt, és járkálni kezdett a sátorban. -  Így fel tudunk készülni a támadásra. - Az utolsó pár mondatnál már oda se figyeltem, egy tüskét igyekeztem kiszedni a bokámból. Sólyomszem megbökte az oldalamat, hogy figyeljek már oda a törzsfőnökre - aki közben nagyon elgondolkozott, és elküldte az egyik őrt, hogy keresse meg a fiát -, aminek az lett az eredménye, hogy megcsúszott a kezem, és a saját lábamat karcoltam meg. Csúnyán néztem a barátnőmre. Nem sokkal később megjelent az elküldött őr Fürge holló fiával együtt. Én a magam részéről inkább bocsánatot kértem, és kimentem, mielőtt komolyabban vérezni kezdett volna a lábamon lévő seb. Sólyomszem illedelmesen maradt még.
Lementem a folyópartra, és leültem a víz szélére, néztem magam a tükrében. Ekkor mozgást hallottam a túloldalt az egyik bokorból, majd az ellenséges törzs egyik tagja lépett ki az erdőből, nem messze tőlem. Észre sem vett, csak lement a vízhez, és lemosta magáról a vért, épp vadászhatott. Félnem kellett volna tőle, de nem tudtam. Volt valami benne, ami megfogott. Furcsa érzés járta át a mellkasomat. Boldog izgatottság. Hallani akartam a hangját. Beszélnem kellett vele, de ehhez az kellett, hogy rám figyeljen, így átdobtam a túloldalra egy kisebb kavicsot. A fiú rám kapta a tekintetét, és már benne volt a mozdulat, hogy nyúljon a fegyveréért, de mikor végigmért, mégsem tette. Elmosolyodtam olyan aranyos volt.
- Meggondoltad magad? - Kicsit ugyan bizonytalanul, de visszamosolygott.
- Nem bántalak. - Kis szünet után vigyorogva hozzátette. - A folyó túloldalán vagy, és amúgy sem jelentesz rám veszélyt. - Kényelmesen ülve nekidőlt egy fának.
- Úgy gondolod? - Nevettem halkan. "Ha te azt tudnád..." - gondoltam magamban.
- Igen! - Határozott volt, náluk a nők nem vadásztak, csak a ház körül tevékenykedtek, nem gondolta, hogy bármiféle veszélyt jelentek számára. Könnyedén felkaptam egy nagyobb ágat, és meglódítottam, ami így pont a fiú mellett szúródott a földbe.
- Még mindig úgy véled, nem jelentek veszélyt? - Vigyorogtam. Finoman szólva meglepődött, és hitetlenkedve nézett rám, majd elvigyorodott.
- Ez szép volt! - Nyögte ki végre. Megvontam a vállamat, ez semmiség volt.
- Könnyű célpont vagy. - Megfordultam, és levettem a ruhámat, melegem volt, ezért megfürödtem a folyóban. Kikerekedett szemekkel pislogva nézett rám, merésznek tartott, hogy előtte le mertem venni a ruhám, még akkor is, ha nem vetkőztem le teljesen. Megköszörülte a torkát, épp mondani akart valamit, de meggondolta magát.
- Hogy hívnak? - Felnevettem, tetszett ahogy beszél.
- Találd ki! Auuuu!! - Utánoztam a farkasok hangját.
- Farkas. - Vágta rá azonnal, és elnevette magát.
- De milyen? - Vigyorogva lemerültem a víz alá, és pár méterrel közelebb úsztam, ott jöttem fel újra. Közelebb hajolt, és a szemöldökét ráncolva vizsgálgatta az arcomat.
- Hmm... nem tudom, áruld el!
- Este hallottam, hogy vadásztok. Milyen állatra mentetek? - Tereltem el a témát.
- Egy fehér fark... - Még végig se mondta, de rájött. Elkerekedett a szeme, és a totememre pillantott, utána vádlón vissza rám. - Te voltál az! - Elnevettem magam, nem akartam lebukni.
- Én? Ugyan, kérlek! Hogy változnék pont én farkassá, hm? - Mosolyogtam, és hátrébb úsztam, de most fent maradtam a víz felszínén.
- Hallottam a legendákat. A mi törzsünkben is vannak alakváltók. - Mondta egyszerűen, neki ez már természetes volt. - Őszintén válaszolj, kérlek... hallottad, amit a vadászok a támadásról beszéltek?
- M... Milyen támadás? Azt hallottam, ahogy azt a szerencsétlen állatot kergettétek! Nem csoda, hogy nem kaptátok el! - Összeszűkült szemekkel nézett rám, tudta, hogy nem mondok igazat.
- Nem csodálom, hogy nem bízol bennem... - Sóhajtott fel. - Nem mondom el apámnak, hogy te voltál az. Így legalább lesz időtök tisztességesen felkészülni a harcra. - Kis szünet után folytatta. -  Tudod nagyon unom már ezt a hülye viszályosdit... hogy ez a két, idióta törzs folyton marja egymást. - Grimaszolt. - Pedig élhetnénk békében. - Odaúsztam, és nem sokkal mellette kimentem a partra és leültem. Szívemből szólt.
- Erről ugyanúgy gondolkodunk. - Mosolyogtam rá. Rám emelte a tekintetét, visszamosolygott, és újabb halk, kissé talán meggyötört sóhaj hagyta el ajkait.
- Te vagy az első, aki egyetért velem. - A szívem majd' kiugrott a helyéből, odakívánkozott mellé, de egyenlőre még nem engedhettem meg ezt magamnak. Meg kellett tartanom a tisztes távolságot. - Az én nevem Aloke. - Mosolygott rám kedvesen. Hirtelen zaj csapta meg a fülemet. Közeledő léptek zaja. "Ha engem itt találnak, abból hatalmas bajom lehet!" Felpattantam, és a folyóba ugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam, visszaúsztam a túlsó partra, felvettem a ruháimat, és elszaladtam, be az erdőbe. Az egyik fa mögül még figyeltem, mi történik.
- Megtalálta a farkast? - Kérdezte a felbukkanó vadász Aloketól, aki megrázta a fejét, és a falum felé nézett.
- Nem... Sajnos nem.
- Ma este támadunk. - Vigyorgott a vadász. - Készülnie kellene! - Aloke bólintott, bár nem volt olyan lelkes, mint társa.
- Menjünk vissza a faluba. - Kapta fel a fegyverét, és már indult is. Amint eltűntek, én is elmentem, illetve futottam a táborunkhoz. Néhány vadász épp velem szembe jött, nem volt már időm fékezni, beléjük rohantam. Az egyik fiú, akinek nekimentem, felnevetett.
- Hé, lassabban! Mi ez a nagy sietség?
- Támadnak!! Ma este!! - Feleltem halálra rémülve.
- Igen, már mi is tudjuk. De nyugodj meg, nem jutnak majd be a faluba, nem engedjük. - Reszkettem, tényleg nagyon megrémültem, nem volt erőm felkelni a földről. Akkor estem el, mikor nekimentem a fiúnak. Elsírtam magam, nem akartam, hogy így legyen. És már tudtam, hogy Aloke sem. A vadász felsegített, és intett a többinek, hogy menjenek csak, ő pedig megpróbált megnyugtatni, és visszakísért a faluba, amiért elmondhatatlanul hálás voltam. Ahogy lassan közeledtünk a falunk fele, kezdtem megnyugodni, bár nem akartam, hogy harc legyen. Sólyomszem odarohant mellém, és leültetett a tűzhöz.
- Minden rendben? - Kérdezte aggódva.
- Ma este lesz a támadás. - Mondtam nagyon halkan. Látni lehetett rajta, hogy erre még ő sem számított, kezdett félni. - Sólyomszem, én nem leszek itt. Érzem!
- Ezt... hogy érted?
- Megint... - Suttogásig visszafogtam a hangomat. - Átváltozok.
- Kérlek, ne keveredj bajba! - Nagyon aggódott értem, főleg, mióta átváltoztam. Valahogy rámosolyogtam, nem voltam túl feldobott hangulatban, bár boldognak kellett volna lennem, hogy tudtam beszélni Alokeval. Bólintottam, hogy majd igyekszem nem levágatni a fejemet. - Ne menj messze, nemsokára visszajövök. - Mosolygott rám, és eltűnt. Összerezzentem, a totemem jelezte, hogy mennem kell. Elbújtam az erdő szélében, inkább ott változtam át, mint a törzs előtt. Ahogy egyre jobban sötétedett, egyre ingerültebben kószáltam az erdőben. Lementem a folyóhoz, de takarásban maradtam, figyeltem az ellenséges törzset, és amint megláttam őket, vonyítani kezdtem, hogy jelezzem Sólyomszemnek, hogy már nincs sok idő.
Tudtam, hogy meghallotta, ezért visszamentem az erdőnek arra a szélére, ahol könnyen megtalál, és ott vártam rá. Ideges voltam, de várnom kellett. - Itt vagyok! - Dőlt neki egy fának, futott idáig, ráadásul gyorsan. - Közel vannak? - Bólintottam, és a füleimet hátrafelé fordítva jeleztem, hogy már hallom őket. Szorosabban markolta a kezében lévő íjat, és rám nézett. - Most mit csináljunk? - Válaszként morogva a levegőbe kaptam, harcolni akartam a törzsemért. Bólintott, tudta, hogy most minden harcosra szükség lesz.
Elrejtőztem és Sólyomszemet se engedtem oda, amíg feltűnőek lennénk. Majd ha teljes lesz a káosz, közbelépünk mi is, és besegítünk a harcba. Figyelte az ellenséget, aggódott a törzsért. A családjainkért, akik most harcolnak.
Amint senki nem tudta megkülönböztetni a két törzset, elindultam, hogy segíthessek. Sólyomszem is velem tartott, beszálltunk a csatába. Éreztem, ahogy valami éles eltalálja a vállamat. Felvinnyogtam, de inkább nem törődtem vele, harcoltam tovább. A csata nagyon sok ideig tartott, és sok volt a sebesült, de végül sikerült visszaszorítanunk az ellenséget. Ahogy azok eltűntek, úgy váltam köddé én is. Az erdő szélében feküdtem le, és nyalogattam a vállamon lévő vágást, meg köpködtem ki a szőrt. Mikor megláttam Sólyomszemet, aki a folyó felé tartott, vakkantottam, hogy várjon meg, és odabicegtem hozzá. Rajta egyetlen karcolás sem volt. A magával hozott fáklya fényében szemügyre vett.
- Megsérültél? - Nyüszítve jeleztem, hogy igen, habár elég látványosan sántítottam a jobb mellső lábamra, ugyanis azt a vállamat találták el. Ellátta a sérülésemet, utána felállt. - Vissza kell vinnem a vizet a faluba. Nem jössz? - Mosolygott rám, de megingattam a fejemet. Más terveim voltak. - Amint visszaváltozol, gyere haza!
Miután eltűnt, az ellenséges törzs tábora felé vettem az irányt, fel akartam mérni, mennyire volt súlyos számukra ez a csata, de főleg Alokera voltam kíváncsi. Arra, hogy ő hogy van. Ők is ugyanúgy a sebesültek ellátásával voltak elfoglalva. Lassan már hajnalodott, mégis közelebb mentem, Aloket keresve. Ő a sátra előtt ült, viszonylag súlyosan sérült, egy dárda találta el a karját, de már ellátták, ezért úgy tűnt, jobban van. A sérülteket figyelte, ahogy ellátják őket, engem nem vett észre. Valami azt súgta, óvakodjak a vadászoktól, de nem bírtam magammal, kicsivel még közelebb osontam hozzá. Egy ideig még nem vett észre, de mikor megpillantott, széles mosollyal, észrevétlenül eljött a fák közé. Az egyik vadász éppen a véres tőrét mutogatta a többieknek.
- Ezzel sebeztem meg azt a farkast! És én is fogom elkapni! - Felmordultam, legszívesebben darabokra téptem volna, de nem tehettem. Aloke egy dühös pillantást vetett a vadászra, majd leguggolt mellém.
- Mit csinálsz itt? Az egész tábor téged akar elkapni! - Megböktem az orrommal a karját, ahol a sebet sejtettem. A karjára nézett, és elmosolyodott. - Nekem semmi komoly bajom, pár nap és teljesen meggyógyul. Nem is fáj. - Hallottam a hangján, hogy hazudik, hátracsaptam a füleimet, halkan felmordultam, hogy nekem ugyan ne hazudjon. Sóhajtva megadta magát. -  Na jó, egy kicsit még fáj, de el fog múlni. - Nyüszítve megnyalogattam az arcát, sajnáltam, hogy pont az sérült meg, aki nem akart háborúzni. Elmosolyodott, és megsimogatott, utána a szemembe nézett. -  Tényleg el kellene menned innen. Veszélyben vagy. - Állt fel. - Visszakísérlek a faludba. Megadóan lehajtottam a fejemet, bár semmi kedvem nem volt visszamenni. Elkísért egészen a folyóig, ahol makacsul leültem, nem voltam hajlandó átmenni. Felkuncogott, a Nap már felkelőben volt. - Észre fogják venni, hogy eltűntél. - Felnéztem rá, nem akartam itt hagyni. - Menj csak. - Leguggolt mellém és mosolyogva megsimogatott. Nyüszítve bújtam hozzá, mellette akartam maradni. Átölelte a nyakamat, igyekezet megvigasztalni. - Hé... találkozunk még, ne aggódj. - Kacsintott rám. Prüszköltem, nem hittem, hogy látom még, de azért visszamentem a folyó túlpartjára, a saját törzsem területére. Lassan mentem hazafele, nem egyszer visszapillantottam, egészen addig, amíg még láttam Aloket. Lassan, lógó fejjel mentem haza, szinte semmit nem láttam, folyamatosan Aloke járt az eszemben.
Csak akkor vettem észre, hogy belesétáltam az izzó parázsba, mikor égetni kezdte a mancsomat. Felvinnyogtam, és kiugrottam belőle, elfeküdtem a földön, és hemperegtem, a mellső mancsaim kicsit megpörkölődtek.
- Mi a fenét műveltél? - Rohant hozzám Sólyomszem, és letérdelt mellém, úgy vizsgálta meg a mancsomat, ami kicsit kormos volt. Felsóhajtott, és rátekert egy hideg vizes szövetdarabot. - Nem tudom rendesen bekötözni, amíg vissza nem változol. - Hasra fordultam, és felültem, egész gyorsan vissza tudtam változni, bár a szemeim még mindig égtek a sírástól. Sólyomszem segített felállni. - Gyere a sátorhoz. - Szótlanul vele tartottam, most nem volt kedvem beszélgetni. Leültetett a sátránál, hozott pár gyógynövényt meg levelet, és amilyen óvatosan csak tudta, bekötötte a kezemet. Ugyan fájt egy kicsit, de Aloke arca elfeledtette velem minden fájdalmamat, és csak ő maradt. Az, hogy talán soha nem látom újra. Sólyomszem néha az arcomra pillantott, majd rákérdezett. - Mind gondolkozol?
- Aloke. - Adtam meg az egyszerű, de velős választ. Pislogott kettőt, nem nagyon értette, de tudta, kiről beszélek.
- Mi van vele?
- Szeretem őt. - Néztem Sólyomszemre. Hitetlenkedve nézett rám.
- De ugye... tudod, ki ő?
- Az ellenséges törzs egyik tagja. Tudom.
- Ráadásul a jövendőbeli törzsfőnök! - Suttogta, nehogy valaki meghallja, amiről beszélgetünk.
- És annyira édes! - Kuncogva megingatta a fejét, én meg hátradőltem, idétlenül vihorászva beszéltem Alokeról. -  És azt mondta, még találkozunk! - Mosolyogva hallgatott, nem szólt bele az ábrándozásomba.
- Csak aztán le ne bukjatok.
- Nem fogunk. Alig várom már, hogy újra láthassam. - Felsóhajtottam, tovább álmodoztam róla. Sólyomszem örült, hogy ennyire boldognak láthat. - Menjünk vadászni!
- Oké, menjünk. - Bólintott. Bár alig tudtam odafigyelni arra, amit csinálok, nagyon igyekeztem. Hirtelen valaki hátulról lefogott, és betapasztotta a kezével a szájamat.
- Sss, nyugi, csak én vagyok. - Suttogott a fülembe Aloke. Megfordultam, hogy tényleg igaz-e, hogy ő az, de ő volt.
- Aloke! - Szó szerint a nyakába ugrottam, nagyon örültem neki. Felkuncogott, és a számra tette a kezét.
- Sssh! - Sólyomszem felé pillantott. -  Nem akarom, hogy észrevegyen.
- Tud rólunk.
- Oh. De más nem tudja, ugye? - Fürkészte az arcomat, de megráztam a fejem.
- Nem. Csak ő. - Elmosolyodott.
- Akkor jó. Gyere! - Kézen fogott, és maga után húzott.
- Hova megyünk? - Nem szívesen mentem, nem mindig szerettem idegen helyekre menni.
- Mutatok valamit. - Mosolygott. Ugyan féltem még egy kicsit, de vele mentem.
Egy vízesés mögötti barlangba mentünk. Csodálatosan szép volt, és kellően el volt rejtve.
- Erről a helyről csak mi tudunk?
- Pontosan. - Leült az egyik sziklára, és a vízbe lógatta a lábát. - Senki más. - Leültem mellé, egy dolgot tudnom kellett.
- Igaz, hogy te vagy a leendő törzsfőnök?
- Igen. - Úgy mondta, mintha ez valami rettenetes dolog lenne.
- Oh... - Felálltam, és el akartam menni. Ha ő a leendő törzsfőnök, nem szabad vele lennem. Elkapta a kezemet.
- Várj! - Lassan elengedett, és lehajtotta a fejét. - Ne menj el, kérlek.
- Ha te leszel a főnök, elveszel valakit a törzsedből, és engem elfelejtesz. Ne húzzuk a dolgot. - Könnyek szöktek a szemembe, fájt ezt kimondanom.
- Ha feleségül kell vennem valakit akkor az mindenképpen te leszel! - Nem zavartatta magát, határozottan, egyértelműen kijelentette a dolgot.
- Ha megtudja apád, hogy én a rivális törzsből származom, nekem végem, ezt te is tudod!
- Nem engedem, hogy bármiféle bajod essen, és esküszöm neked hogy megtalálom a módját, hogy feleségül vehesselek. - A hangja halálosan komoly volt, nem engedett ebből.
- A béke záloga is lehetne akár! - Csillant fel a szemem. - Békét köthetnétek! - Elmosolyodott, láthatott a dologban valamit.
- Igazad van! - Tudtam, hogy mindennél jobban örülne a békének.
- Egy házasság béke zálogként... - Rám nézett, átható, mély tekintettel.
- Szerinted beleegyeznek majd?
- Nem hinném...
- Bele kell egyezniük! - Nagyon hinni akart benne, hogy sikerül, de nem tudtam válaszolni, még nem uraltam az átváltozásokat. "Ne! Ne, ne most!" - gondoltam, de fölösleges volt. - Mi a baj? - Az arcomat fürkészte, de nem sokáig, mivel átváltoztam, bár nem tudtam, pontosan miért is. Felsóhajtott, és leguggolt mellém, finoman megsimogatott. - Semmi baj. - Nem tudtam a szemébe nézni, elfutottam, nem tudtam, pontosan merre is megyek, csak azt, hogy el Aloke közeléből.
Észre se vettem, merre futok, amíg el nem terültem a földön. Belegabalyodtam egy kötélbe. A vadászok elfogtak, és leszorítottak a földre, miközben kiabáltak, hogy 'Megvan a farkas!'. Vinnyogva kapálóztam, hogy engedjenek már el, de csak még jobban leszorítottak. Négyen fogtak le, az ötödik vadász meg már emelte a fegyvert, hogy egy mozdulattal leszúrjon, mikor Aloke megszólalt.
- Ne merészeld! - Szigorú és dühös volt. Rémülten húzódtam hátra a fegyvertől, féltem, hogy nem fog engedelmeskedni, és mégis csak ledöf. Aloke előrébb lépett, és rájuk parancsolt, hogy többet hozzám ne merjenek érni. Beiszkoltam mögé, és a lábához simultam, onnan pislogtam a vadászokra. Mérgesen néztek, de nem mondtak ellen, Aloke megígértette velük, hogy soha többet nem nyúlnak hozzám. A tenyeréhez nyomtam az orromat, eljátszottam a hűséges kiskutyát. Mosolyogva megsimogatott, utána elküldte a vadászokat, akik szépen szétszéledtek, és békén hagytak engem. -  Ugye tudod hogy ha nem mentelek meg nem éled túl? Ezek itt mind rád vadásztak. - Suttogta nagyon halkan, és szigorúan nézett rám. - Elővigyázatosabbnak kellett volna lenned. - Nyüsszentve megnyalogattam az arcát, köszönetképp. Megsimogatott, és elmosolyodott. -  Mit gondolsz, vissza tudsz változni? - Prüszkölve megráztam a fejemet, nem szerettem közönség előtt változni. Sóhajtva beletörődött. -  Semmi baj, de nem lenne szerencsés, ha a törzs szeme láttára változnál vissza. - Bólintottam, és bementem a sátrába, ott biztonságosan visszaváltozhattam.
Mire Aloke utánam jött, már emberi alakban vártam. Mikor bejött, ügyelt, hogy senki ne jöhessen vagy láthasson be.
- Most mi lesz? - Suttogta. - Nem láthatnak meg!
- Maradok a kutyusod.
- Menni fog? - Nézte az arcomat. Bólintottam.
- Majd. Most fáradt vagyok hozzá. - Elmosolyodott, és leült.
- Megértem. Pihenj le nyugodtan. - Kicsit fészkelődtem az ágyán, utána ránéztem.
- Nem gond?
- Dehogy. - Mosolygott.
- Köszönöm. - Mosolyogtam vissza, majd elaludtam.

Vámpírok és Farkasok // 7. fejezet

Dominic azonnal utánam futott, de mivel nem ivott egy ideje, nem volt annyira gyors, mint amilyen lehetett volna. Én is alig ittam valamit - már ha a két mókust valaminek lehet nevezni-, Dominicnak megvolt az esélye, hogy elkapjon.
- Bátyám! Szofi! Darren!! - Szinte már sikítottam a neveiket. A kapu nyitva állt, így könnyedén berohantam rajta, és bevágtam magam mögött, majd felszaladtam a szobámba. Darren azonnal ott termett, alig hitt a szemének. Elhúztam a függönyöket, és a sarokban álltam, a falnak simulva, a karomat az arcom elé emelve. - Kérlek, ne bánts! - A fekete hajú fiú lassan közelebb lépett hozzám.
- Lory, én vagyok az! - Suttogta. Zokogva lecsúsztam a fal mellett, és lehuppantam a földre. Darren odajött hozzám, és átölelt, nem szólt semmit, csak némán a hajamba fúrta az arcát, és belélegezte az illatomat. Hozzábújtam, kiélveztem védelmező ölelését.
- Darren... - Szorosabban ölelt magához, két könnycsepp legördült az arcán, de ezek a boldogság könnyei voltak. Megpuszilt, amíg én az ujjaim közt szorongattam az ingét, már-már görcsös ragaszkodással. Szorosan ölelt, és magához húzva tartott, mintha soha nem akarna elengedni, ahogy én se a könnyű anyagból készült inget, amit még mindig görcsösen szorongattam. Rám pillantott, aggódva végigmért.
- Jól vagy? Nem sérültél meg? - Összeszorított ajkakkal, hüppögve megráztam a fejemet. Ez válasz volt mind a két kérdésre. Az ujjával finoman letörölt egy könnycseppet az arcomról. Átöleltem a nyakát, és nem tudtam visszatartani újból kitörni vágyó zokogásomat. Szorosan visszaölelt, neki is folytak a könnyei, de igyekezett tartani magát.
- Annyira hiányoztál... - Suttogtam természetellenesen vékonyka hangon.
- Te is nekem. - Ő is suttogott, és gyengéden megcsókolt. Mintha égett volna a szám, szinte fájt a csókja, a bűntudat belém mart, mégis viszonoztam a csókját. Kisimított egy könnyektől nedves hajtincset az arcomból, és a homlokomnak döntötte a homlokát. - Szeretlek. - Suttogta. Megremegtem, mint aki fázik.
- Én is téged. - Minden szónál lángok mardosták a torkomat. A bűntudat lángjai. Észrevette, hogy valami bánt, és rákérdezett.
- Mi a baj?
- Semmi... - Nyeltem egyet, hogy legyűrjem a torkomat kaparó rossz érzést. - Tényleg nem érdekes. - Úgy döntött, nem szekál ezzel, felállt, és engem is felsegített a földről. - Van itthon vér? - Kérdeztem félénken, de ő csak elmosolyodott.
- Persze. - Kézen fogott, és levezetett a "konyhába", vagy legalább is az arra a célra használt helyiségbe. Szomjas voltam, de nem mertem kimenni vadászni. Darren ezt pontosan tudta, és töltött nekem egy nagy pohár vért. Remegve, szomjasan néztem, ahogy kitölti. Mikor a pohár tele lett végre, átadta nekem. - Tessék. - Vadmacska szerű hangot adtam ki, és mohón kikaptam a kezéből, jó, hogy össze nem törtem az üveget, és két pillanat alatt kiittam a tartalmát. Darren töltött nekem még egy ugyanakkora pohárral, nem szólt semmit, csak azt is átadta. Ezt már nem olyan mohón küldtem le, kicsivel nyugodtabb voltam, de már tényleg nagyon szomjas voltam, vagy két hétig nem ittam semmit. Teljesen megértett, és inkább átadta az egész tasakot. Hálásan néztem rá, és nem kellett két perc, hogy eltüntessem a tartalmát. Darren elmosolyodott. - Kérsz még?
- Ü-ümm. - Mosolyogtam rá, kissé még véres ajkakkal. Mosolyogva megcsókolt, és eltüntette a számról a vért. Elpirultam, de nem szóltam semmit, csak annyit beszéltem, amennyit nagyon muszáj volt. Halkan felkuncogott, és kivette a kezemből az üres tasakot és kidobta a szemétbe.
Szétnéztem a kastélyban, és kérdően néztem Darrenre, hogy a vendégek itt vannak-e még. Először nem értette, de utána leesett neki.
-  Ja, igen! Odafönt vannak. - Elmosolyodott, mintha egy kedves emlék jutott volna eszébe. Mosolyogva biccentettem, hogy megértettem. Közelebb lépett hozzám, aggódva fürkészte az arcomat. - Valami baj van? - Nyilván nem értette, miért nem szólalok meg. Megráztam a fejemet, valahogy mosolyogtam. Összeszűkült szemekkel nézett rám.
- Nem hiszek neked! - Kicsit elhallgatott, majd finomabb hangnemmel folytatta. - Lory, kérlek. - Elfordultam, és kimentem a nappaliba. Utánam jött, fogalma sem volt, hogy szedhetné ki belőlem, mi bánt. Halkan sírva ültem a kanapén, alig hittem el, hogy kiabált velem. Leült mellém, és átölelt. - Sssh... Lory, semmi baj. - Suttogta.
- Kiabáltál velem. - Néztem rá. - Soha nem emelted meg a hangod velem, de most igen! - Remegtem, ki voltam borulva teljesen, nem értettem, miért tette. Elszégyellte magát, lesütötte a szemeit.
- Én csak... - Elhallgatott, nem fejezte be a mondatot, elengedett, és eltűnt, felment a szobájába. Kimentem, hogy megkeressem a bátyámat és Szofit. Mikor megláttam őket, véletlen belerúgtam egy botba. Szofi felkapta a fejét, én meg megijedtem, és elszaladtam, meghúztam magam egy fa mögött. Szofi hozzám sétált, és pár méterről megszólított.
- Lory? - Összeszorított szemeim kipattantak, és odakaptam a tekintetemet, meg voltam rémülve. Kedvesen elmosolyodott.
- Semmi baj. - Aggódott értem, nem értette a viselkedésemet. - Nem bánt senki.
- B... Biztos?
- Biztos. - Mosolygott. Megbíztam benne, kicsivel közelebb léptem hozzá.
- Darren kiabált velem. - Szofi szomorúan felsóhajtott.
-  Majd beszélek azzal a hülye fejével.
- Még soha nem kiabált velem. - Könnyek szöktek a szemembe. Odajött hozzám, és óvatosan megölelt. Visszaöleltem, a Dominickal töltött idő legbelül teljesen kikészített, és ez látszott meg rajtam most. Pár másodperc múlva a bátyám is odajött hozzánk, és átölelt bennünket.

Testvériség - Döntések /Loren/

Tudtam, hogy az ötletem képtelenség, és Seth nem hagyná, bár ő is rettentően maga alatt volt. Végül összeszedtem magam és ránéztem.
- Mi legyen a kicsivel?
- Szerintem az abortusz lenne a legjobb megoldás. - Nézett rám óvatosan. Könnyeztem, én is erre gondoltam, de mégis fájt.
- De ugye nem miattam? - Hitetlenkedve nézett rám.
- Dehogy miattad. - A kezei közé fogta az arcomat. -  Szerintem nem tudnánk gondját viselni egy gyereknek. Szerinted? - Lesütöttem a szemeimet.
- Én biztos nem. - Kisimított az arcomból egy hajtincset.
- Na látod. - Úgy éreztem, meg kell mutatnom neki a vizsgálat eredményét, ami szerint gyengébb a szívem, mint az átlag. Elővettem a papírokat a rejtekhelyükről, miközben értetlenül nézett. Odaadtam neki a kórházi lapokat. - Ezért nem tudom uralni az átváltozásokat. - Seth átolvasta őket, és sokáig nem szólalt meg.
- A bátyád tudja ezt? - Emelte meg a kartont.
- Nem. - Néztem le a takaróra, mintha valami érdekeset látnék rajta. Felsóhajtott, és átölelt.
- Nincs erre valami... gyógyszer, vagy kezelés, vagy bármi? - Szomorúan megingattam a fejemet.

- Minden nap futok az erdőben, de nem. Nem használ semmi! - Elsírtam magam, és átöleltem a hasamat, amíg Seth átölelt, és megpróbált megvigasztalni.

- Sssh... - Nem nagyon használt a nyugtatása, zokogtam. Sokáig nem szólalt meg, csak szavak nélkül igyekezett megvigasztalni. Kis idő múlva óvatosan megszólalt. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha... elvetetnénk.
- De... - Néztem rá rémülten.
- De? - Nézett vissza rám.
- Nem merem... - Húztam össze magam kis gombóccá. - Nem merek elmenni oda.
- Miért nem? - Nem igazán értett.
- Mert félek!
- Mitől félsz?
-  A beavatkozástól! Hallottam már olyanról, hogy úgy megsérült a nő, hogy soha többet nem lehet gyereke! - Magyaráztam, Seth meg átölelt.
- Nem lesz semmi baj. - Visszaöleltem, igyekeztem elhinni neki.
- Akkor... menjünk. - Bólintott, és megpuszilt, majd elmentünk az orvoshoz, és elmondtuk a döntést. Megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e a döntésünkben. Könnyeztem, de bólintottam, hang nem jött ki a torkomon. "Ég veled, kicsikém." Búcsúztam el gondolatban.
A beavatkozás gyors volt, és fájdalommentes, a nyugtatók teljesen kiütöttek, szinte fel se fogtam, mi történt, és már vége is volt. Seth végig mellettem maradt, és fogta a kezemet, bár lassan kezdtem elmerülni az öntudatlanságba, kicsit sok volt a nyugtató, még az én farkas szervezetemnek is.
Eltelt egy kis idő, és valami kellemes hűvös dolgot éreztem a homlokomon, viszont az a bűz, ami megcsapta az orromat, kicsit se volt kellemes, viszont felébresztett. Nyöszörögve néztem Sethre, akinek az arcán hatalmas megkönnyebbüléssel.
- Mi... mi történt? - Seth felsóhajtott és megsimította az arcomat.
- Semmi, minden rendben. - Mosolyodott el.
- Hazamehetünk?
- Igen, de otthon pihenned kell. - Jelentette ki szigorúan, mire csak becsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.
- Oké. - Mikor végighallgattuk, hogy mi mindent nem szabad, végre hazamehettünk. Amint visszaértünk a házba, némán, senkire nem nézve felbaktattam a szobámba, és bezárkóztam. Vani átjött, hogy beszéljen velem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Az ablakban ültem, égő, vörös, kisírt szemekkel. Szomorúan felsóhajtott, és leült mellém. Ránéztem, kezdtem kíváncsi lenni, hogy mivel fog előállni. Nem szólt semmit, csak átölelt. Visszaöleltem, és kitört belőlem az eddig elfojtott zokogás. Vanessa még mindig nem szólalt meg. - Nincs többé... Nincs! - Zokogtam, és szorongattam Vani pólóját, mint egy kétségbeesett kicsilány. Megvárta, amíg lecsillapodok, ami pár perc múlva teljesült, mikor már csak hüppögtem.
- Minden rendben lesz. - Suttogta. Nem bírtam itt, nem akartam lemenni, se a többiek szemébe nézni. Elhatároztam, hogy elmegyek egy időre. - Tudok segíteni valamiben?
- Nem akarok lemenni.
- Nem kell. - Elmosolyodott, legalább ő jól volt, ha én nem is. Elmondtam, mit mondott az orvos.
- Szóval egy ideig ágyfogságra vagyok ítélve... De nem akarom látni se Sethet! 
- Rendben. - Bólintott, majd elhallgatott egy kicsit. - A bátyáddal azért szerintem... beszélned kéne. Majd. - Megráztam a fejemet, nem akartam senkit se látni.
- Rajtad kívül senkivel. - Bólintott.
- Rendben. - Még egyszer megölelt, biztatóan, hogy minden rendbe fog jönni. - Megyek, megkeresem a bátyádat. Hozzak neked valamit? 
- Nem, köszi. - Mosolyogtam rá, majd visszafeküdtem az ágyamra. - Inkább csak... alszok egy kicsit.
- Rendben. - Mosolygott, és behúzta a függönyöket, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam a kellemesen sötét szobában, és elaludtam, ami csoda számba ment. Azt álmodtam, hogy újra terhes vagyok, de nem vetettük el. A gyermekem megszülethetett, és boldog család voltunk. Én a pici és... Josh? Igen, Josh. Az ágyon feküdtem a kicsivel, a takaró lecsúszott rólunk, de Joshua betakart bennünket. Szusszantottam, ahogy éreztem a puha, meleg takarót magamon. Josh még egy kicsit nézett, majd elindult ki a szobából.
- Josh. - Mosolyogva mondtam ki a nevét. Még hallotta, de becsukta az ajtót, és hagyott pihenni. Sokáig aludtam, ott maradtam abban a világban, ahol semmi nem fáj, és együtt lehetek azzal, akit igazán szeretek. Lassan kezdtem ébredezni, azért, mert fájt a hasam. - Vani? - Nyöszörögtem. Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, hogy picit enyhítsem a fájdalmat. Vanessa bejött és leült az ágyam szélére.
- Mi a baj?
- Fáj a hasam!
- Szeretnéd, hogy felhívjam a Dokit? - Könnyezve bólogattam. Vani nem kérdezősködött tovább, csak felhívta Dokit, aki negyed órán belül kiért, a barátnőm meg felvázolta a helyzetet, miközben nekem egyre jobban fájt a hasam. A doki megvizsgált, és azonnal látta, mi a baj, kijelentette, hogy egy pár órás műtétre lesz szükség, mire azonnal frászt kaptam, elég volt egy nap egy műtét. 
- Ne!! Csak azt ne! Műtétet nee!! - Vani azonnal próbált megnyugtatni.
- Lory, figyelj rám. Ha a Doki most nem végzi el ezt a műtétet, akkor egyre rosszabbul leszel. Kérlek, bízz meg benne. - Remegve néztem rá. 
- De félek!
- Nem kell félned, nem lesz semmi baj, megígérem. - Mosolygott.
- Oké... - Bólogattam aprókat. Vanessa Dokira nézett.
- Ezt meg kell beszélnem Lory bátyjával. Azonnal visszajövök. - Mire Vani visszajött, a doki már be is adta a nyugtatót, és várta, hogy hasson. Vani Natre nézett, aztán bólintott Doki felé, aki kiküldte őket, és amint elaludtam, elvégezte a mentő műtétet. 
Több, mint három és fél órával később kábán feküdtem az ágyon. Vani jött be hozzám, és leült a székre az ágyam mellé.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte suttogva.
- Jobban. - Mondtam nagyon-nagyon halkan. Halványan elmosolyodott, és bólintott.
- Örülök neki. - Behunytam a szemem, és bólintottam. - Hagylak pihenni. Csak szólj, ha szükséged van valamire.
- Ne menj! Nem akarok egyedül maradni. - Néztem rá könyörgően.
- Nem szeretnél beszélni a bátyáddal? Nagyon aggódott érted.
- A szememre vetné, hogy nem voltam óvatos, meg hogy hogy lehettem ennyire meggondolatlan... Inkább nem, köszönöm. - Felsóhajtott.
- Nem, nem tenné. De rendben, itt maradok veled. - Mosolyodott el. Kinyújtottam felé a kezemet, amibe Doki infúziót kötött. Vani mosolyogva megfogta bekötözött kezemet, aminek a hőmérséklete hasonlatos volt a jéghez. - Egy kis pihenés, és sokkal jobban leszel. - Mosolygott. - Fázol? Érzem, hogy hideg a kezed.
- Egy kicsit. - Bólintottam. Becsukta az ablakot, és betakart, odakint már sötétedett. - Köszönöm. - Mosolyogtam rá hálásan, mikor visszaült a helyére. - Josh... Észrevetted, mennyire helyes? - Felkuncogott.
- Igen. - Elkezdtem szinte áradozni Joshuáról. Vanessa mosolyogva hátradőlt a székben, és hallgatta a beszámolómat. Vani az ajtó felé pillantott, majd kuncogva vissza rám.
- Mi az? - Néztem rá furán.
- Josh hallgatózik. - Suttogta olyan halkan, hogy Joshua ne hallja.
- Vele álmodtam! - Tátogtam elvörösödve, mire elvigyorodott.
- Azt hiszem, ő  is szívesen beszélne veled. Biztosan aggódik miattad.
- Akkor... beszéljek vele szerinted? - Mosolyogva bólintott.
- Gyere be nyugodtan, Josh! - Mosolyogtam én is. Lassan kinyílt az ajtó, ahol Josh állt lehajtott fejjel, tudva, hogy lebukott, szégyellte magát. - Nem jössz ide? - Mosolyogtam rá gyengén, de bátorítóan. Az ágyam mellé kullogott, kicsit tétovázott, de végül is leült. - Mennyit hallottál? - Rám pillantott, és elmosolyodott.
- Mindent. - Elpirulva félrenéztem.
- Oh... - A mosolya szélesebb lett.
- És hogy érzed magad? Seth elmondta, mi történt. - Szótlanul ránéztem, tudtam, hogy látszik rajtam, hogy még mindig pocsékul vagyok. Lesütötte a szemét, és zavartan felnevetett. - Ne haragudj, ez tényleg hülye kérdés volt. - Becsuktam a szemeimet.
- Ne örülj, nem lesz a házban kisbaba. - Bizonytalanul a kezem után nyúlt. Megfogtam a kezét, ami kellemesen meleg volt. Cirógatta a kezemet, miközben a lepedőt fürkészte.
- Nagyon sajnálom. - Halkan, de őszintén mondta. Megszorítottam a kezét, könnyeztem. Ő is gyengéden megszorította a kezemet, az arcomra pillantott, vigasztalóan elmosolyodott. Elméletileg nem szabadott volna felülnöm, de megtettem, hogy átöleljem Josht. Óvatosan visszaölelt, vigyázva rám, és az infúzióra is. Az arcomat erős vállába temettem, megnyugtatott a közelsége. A hajamba fúrta az arcát, a szíve kicsivel gyorsabban vert, mint ami normális. Kinyitottam a számat, de meggondoltam magam, és becsuktam. Kicsit hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.
- Valami baj van? - Válasz helyett csak megcsókoltam, úgy éreztem, ez jobban elmond mindent, mint bármi más. Kicsit ugyan meglepődött, de azonnal visszacsókolt, nyilván régóta várta már ezt a percet. Ezután még hosszan csókolóztunk, és ebben a csókban minden benne volt, mint egy két órás lelkizésben. Még több is. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és a Doki lépett be rajta.
- A kisasszonynak most pihennie kell. - Mosolygott kedvesen. Elvörösödtem, csúnyán rajtakapott minket.
- P... Persze, bocsánat... - Josh zavartan lesütötte a tekintetét, én meg visszacsúsztam az ágyra, megértettem, miért nem szabadott volna ülnöm, mert megfájdult a hasam. Doki elmosolyodott, és gyorsan elvégzett néhány vizsgálatot, és megkérte Joshuát, hogy hagyjon pihenni. Mielőtt kiment volna, kicserélte az infúziót is. - Josh azért bent maradhat? - Kérdeztem óvatosan. Joshra nézett.
- Bent maradhat, ha leül szépen oda - Bökött a szék felé. -  és hagyja pihenni Loryt. - Mosolygott, de a tekintete és a hangja is szigorú volt. Elvigyorodtam, és én is a fiúra néztem.
- Bizony, Josh, hagyj pihenni! - Josh szó nélkül leült a székre, mint egy jól nevelt kiskutya, bármit megtett, csak ne kelljen kimennie. Kuncogtam, kicsit visszaéltem a helyzetemmel. - Mellesleg igazán hozhatnál valamit enni, éhen halok! - Azonnal felpattant, szolgálatra készen.
-  Igenis! Mit kérsz? - Várta a választ.
- Hmm... - Gondolkoztam egy kicsit, majd elvigyorodtam. - Egy big burgert. - Felnevetett.
- Oké! Inni valamit esetleg?
- Mentes ásványvizet. - Bólintott.
- Máris hozom! - Azzal el is tűnt, én meg vigyorogtam, és kivettem egy müzlit a szekrényemből, azt megeszegettem, utána elaludtam, mielőtt Josh visszaért volna. Mikor betakargatott, megöleltem a kezét, mintha egy plüssállatka lenne, amivel a kicsik szoktak aludni. Hallottam, hogy kuncog, de nem mozdult meg, nem akart felébreszteni. Nem engedtem el, így két választása volt:
1., elveszi a kezét, amivel felébreszt
2., mellettem alszik.
Kicsit gondolkozott, hogy mit tegyen, de végül is óvatosan befeküdt mellém. Szusszantottam, és fészkelődtem egy picit. Kisimította az arcomból a hajamat, ezután már viszonylag nyugodtan végigaludtam az éjszakát. 

Testvériség - Nagy titok /Loren/

/másnap/

Reggel arra kellett ébrednem, hogy hányingerem van, és nagyon gyorsan el kell jutnom a WC-ig. Végigrohantam a folyosón és bevágtam magam mögött a mosdó ajtaját. Szerencsémre a többiek még aludtak, így nem keltettem feltűnést, mikor elmentem a patikába egy tesztért. A patikában egy idős nő unott fejjel kérdezte, hogy mit szeretnék.

- Egy terhességi tesztet kérek... - Hadartam zaklatott hangon. Kérdések nélkül kiadta.

- Más valamit?

- Nem, köszönöm. - Mentem volna haza. Beütötte a gépbe, és mondta az árat, én meg gyorsan fizettem és hazaviharzottam, vissza a wc-be. Az egész ház aludt még, kivéve Vanit, és Ameliet. Vanessa a bátyám ajtaja előtt állt, Amelie meg vadászott, így nyugodtan meg tudtam csinálni a tesztet, bár féltem, szurkoltam, hogy negatív legyen. 

Csalódnom kellett, ugyanis a teszt pozitív lett. A meggondolatlanságunknak meglett az eredménye. A szám elé emeltem az ujjaimat, remegtem, és majdnem sírtam. Alig akartam elhinni. A tesztcsík szinte vigyorgott rám, közölve, hogy ez igenis komoly. Elsírtam magam, nem tudtam, mihez kezdhetnék most. Valaki bekopogott az ajtón.

- Lory, én vagyok az, Josh. Minden rendben? - Kérdezte halkan, mivel szinte még mindenki aludt.

- Nincs! - Hallani lehetett a hangomon, hogy sírok. 

- Nem hiszek neked. - Aggódó volt a hangja, mintha azt mondtam volna: persze, minden oké! - Lory, kérlek, engedj be. - Villámgyorsan eltüntettem a bizonyítékokat, és kinyitottam az ajtót.

- Minden oké, tényleg. - Összeszűkült szemekkel nézett.

- Akkor miért könnyes az arcod? - Törölt le néhány áruló könnycseppet az arcomról. Nyeltem egyet, igyekeztem leplezni az igazságot. 

- Csak... belement a szappan a szemembe... - Elhúzta a kezét, de nem igazán hitt nekem.

- Ha te mondod... akkor én hagylak is. - Valahogy mosolygott és kiment, én meg nekidőltem az ajtónak. Valakivel beszélnem kellett, ezért Vaniék szobájához mentem és bekopogtam. 

- Vani?

- Gyere csak! - Mosolygott, én meg bedugtam a fejem az ajtón.

- Beszélhetünk... négyszemközt? - Bólintott.

- Persze. - Rámosolygott a nővérére. - Mindjárt visszajövök. - Jött ki hozzám. Szétnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nincs rajtunk kívül.

- Vani, én... - Suttogtam. - ... terhes vagyok. - Elkerekedtek a szemei, mint két csészealj.

- B...biztos ez, Lory? - Könnyezve bólintottam.

- Most csináltam meg a tesztet, és pozitív.

- Oh, egek... - Ölelt át. Elsírtam magam, és visszaöleltem, rémült kicsi lánynak éreztem magam, nagyon féltem. - Nem lesz semmi baj. - Suttogott. - Kitalálunk valamit. Csak ne pánikolj, oké? - Nyeltem egyet.

- Már késő... - Teljesen ki voltam borulva, de megrázta a fejét.

- Nem, nincs késő! El kell menned az orvoshoz, rendben?

- Nem merek... Nagyon félek, Vani! - Megfogta a kezemet.

- Nem lesz semmi baj! Akarod, hogy veled menjek? - Sírva bólogattam, alig láttam a könnyeimtől. - Oké, de először is nyugodj meg. Menj, zuhanyozz le, öltözz át, én megvárlak, van időnk. Rendben? - Nagy levegőt vettem, és bólintottam.

- Rendben. - Remegett a hangom, de elmentem lezuhanyozni, miközben igyekeztem megnyugodni. Mikor már harmadszor mostam meg a hasamat, elegem lett, lemostam magamról a tusfürdőt, megtörölköztem, és felöltöztem. Bekukkantott az ajtón.

- Készen vagy? 

- Idegileg teljesen. - Megfogta és gyengéden megszorította a kezemet.

- Ne aggódj. - Mosolygott. - Indulhatunk?

- Persze. - Bólintottam.

Az orvosnál még izgultam, hogy megerősíti-e a teszt eredményét, és titokban reméltem, hogy nem. Egy kis idő múlva a doki kijelentette, hogy a teszt nem tévedett. Lehajtottam a fejem.

- De... Még nem vagyok kész erre! - Felsorolta a lehetőségeket, amiket választhatok. Elgondolkoztam az abortusz lehetőségén. Az orvos kiment, hagyott gondolkozni. Vanessára néztem. - Nem tudom, mit tegyek. - Szomorúan nézett rám.

- Hogy érzed, mit kéne tenned?

- Azt hiszem... Esélyt kellene adnom neki, de... Nem merem megtartani... - Simítottam a hasamra a kezemet.  

- Talán beszélned kellene erről Sethtel. - Nézett rám.

- Lehet... - Bizonytalan voltam, és nyomasztott a kórház döglött hangulata. - Menjünk haza. Bólintott.

- Oké.

Otthon odaálltam Seth elé, úgy döntöttem, félelem ide, félelem oda, megmondom neki, mi van. Értetlenül nézett rám.

- Az a helyzet, hogy... Inkább ülj le. - Kezdett megijedni, leült, és feszülten nézett. - Terhes vagyok. - Böktem ki. 

- Ez... biztos? Biztos vagy benne? - Nem akarta elhinni.

- Már orvosnál is voltam. És igen, biztos. - A kezei közé temette az arcát.

- A fenébe... Most mit csináljunk? Nem tudunk felnevelni egy gyereket! - Valamiért fájt, hogy ezt mondja, szomorúan lehajtottam a fejemet és kimentem a szobájából. Utánam jött, és elkapta a karomat. - Várj! Én... nem úgy gondoltam, csak tudod... megijedtem, és egyszerre túl sok ez az egész. Kérlek, ne haragudj rám! Beszéljük meg. - Átölelt és belepuszilt a hajamba, de eltoltam.

- Pontosan értettem, hogy gondoltad. - Rettentően szíven ütött a dolog, de ki kellett mondanom. - Te se akarod a kicsit. Nem tudnák felnevelni... Tiszta sor: abortusz. - Felsóhajtott, ő is szomorú volt, de tudtuk mind a ketten, hogy igazam van. Visszamentem a szobámba, és leültem az ablakpárkányra, próbáltam felkészülni arra, amire nem lehet. Seth bejött és leült mellém, de csöndben maradt. Amíg én az abortuszra készültem, ő is csendben ült, nagyon elgondolkozott. Lenéztem a földre, és eszembe jutott az, aminek nem kellett volna. Az, hogy leugrok a tetőről.

Testvériség - Balhék /Loren/

/Jonathan/

Mikor reggel beszélni akartam Sethtel, olyan látvány tárult elém, ami egyszerre lepett meg és dühített fel. Seth a húgom derekát ölelte, aki háttal feküdt neki, a takaró félig lecsúszott róluk. Kikerekedett szemekkel néztem rájuk az ajtóból.
- Ez meg mi?! - Seth nem ébredt fel, csak horkantott egyet, és közelebb húzta magához Loryt. Ez végképp feldühített, lerántottam róluk a takarót. Seth álmosan pislogva nézett rám.
- Most mi van, haver? - Panaszos volt a hangja, nyilván aludt volna még.
- Mit csináltatok ti az este?? Mit akarsz a húgomtól?! - Felült és megdörzsölte a szemét.
- Ne izélj már, csak rosszat álmodott és itt aludt nálam mert félt. - Ásított, mire felmordultam.
- Ez elég ócska kifogás. - Megvonta a vállát.
- Pedig így történt.
- Akkor mér van a kezed a derekán és miért van felgyűrve a pólója? - Elvette onnan a kezét, és zavartan nézett rám.
- Mert... Így aludtam. - Összeszűkült szemekkel néztem rá, Lory meg pont mocorogni kezdett.

/Loren/

Reggel egy veszekedés ébresztett fel, ami a bátyám és Seth között tört ki. Sethnek háttal aludtam, így mikor megfordultam, pont átöleltem. Hirtelen furcsa volt, hogy Seth levette rólam a kezét, és ekkor megéreztem Jonathan szagát. Morgolódtam egy sort, álmos volta még.
- Jó reggelt, Nate! - Seth türelmetlenül pillantott rá, nem értette, minek van még itt, mire Jonathan nagyon dühös lett.
- Neked is!! - Ordította, és teljes erővel bevágta az ajtót, úgy, hogy az a szerencse, hogy ki nem szakadt a helyéből. Seth rám pillantott.
- Hát ez nem normális. - Vigyorgott.
- Csak... mérges... - Húztam be a nyakamat.
- Semmi oka rá. - Lehajolt, és a szememet fürkészte. Kissé frusztrált ez a fajta közeledése, lassan visszadőltem a párnára, behúztam a nyakam és boci szemekkel pislogtam rá, mire elnevette magát. - Miért nézel így? - Kíváncsi volt a hangja, de inkább kitértem a válasz elől, és kicsusszantam az ágyból.
- Semmi. Ömm... Köszi, hogy itt aludhattam. - Mosolyogtam rá, majd visszamentem a saját szobámba. Megvonta a vállát, és nézett utánam.
- Szívesen. - Mikor beértem a szobámba, becsuktam az ajtómat, és bevetve a teljes tüdőkapacitásomat, sikítottam. Olyan hangerővel és éllel, hogy berezonáltak az ablakok. Megszokott dolog volt már, így nem ijedt meg senki. Felkaptam a párnámat, és megcéloztam az íróasztalomat, ami dugig volt,, ezért a párna teljes taolást vitt véghez, ami égteen csörömpöléssel és puffanásokkal járt, de engem roppantul megnyugtatott. Josh dugta be a fejét az ajtón.
- Minden oké? - Az íróasztalom ugyan katasztrófa sújtotta övezet volt, kedvesen rámosolyogtam.
- Teljes mértékben. - Erre felkuncogott.
- Oh. - Kikerültem a szobámban alkalmatlankodó fiút, és lementem a nappaliba Sethhez, aki a fotelban ücsörgött. Laza, természetesnek ható mozdulattal ültem le az ölébe. Vigyorogva, kényelmesen átkarolta a derekamat, én meg átöleltem a nyakát, és a fülébe suttogtam.
- Nem vagy éhes?
- Tudod, hogy mindig éhes vagyok! - Ezt teljesen természetesen mondta. Megpusziltam a szája sarkát.
- Én másféle éhségre gondoltam... - Nagyot nyelt, próbált uralkodni magán.
- Igen? És... Milyenre?
- Hmm... Találd ki. - Elmélyülten rajzolgattam az ujjam hegyével a nyakára. Hozzám hajolt, és megcsókolt, amit viszonoztam, majd lassan hátradöntött a kanapén. Kezdtem kicsit ideges lenni, de hagytam magamat. Percekig csókolóztunk, óvatosan kipuhatolta, hogy meddig mehet el. Piszkáltam a pólója nyakát, valahogy zavart, hogy rajta van. Egy pillanatra megállt, hogy megnézze, mit műveltem, de már késő volt, teljesen szétkarmoltam már. Vigyorgott, és megint megcsókolt, remélte, hogy senki nem fog megzavarni bennünket. A pólóját már nem kellett levennie, felismerhetetlen cafatokra szedték éles körmeim. Mégis levette, és a szoba túlsó felébe hajította, kíváncsi volt, így mivel fogok szórakozni. Kénytelen lettem a bőrét karmolászni, amíg rá nem jöttem, hogy a tarkóját is csiklandozhatom. Seth folyamatosan mosolygott rajtam, és kibújtatott a pólómból. Kezdtem megijedni ettől a dologtól. Hátrébb hajolt, és a szemeimet fürkészte.
- Minden rendben, Lory? - Bizonytalanul bólintottam. Összeszűkült szemekkel nézett rám, és kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Ez nem volt valami határozott.
- Csak félek egy kicsit, ez minden. - Végigsimított az arcomon és a szemembe nézett.
- Semmi sem kötelező.
- Tudom... De az, hogy félek, nem jelenti azt, hogy nem akarom. - Megpuszilt, ami egyfajta biztatás volt számomra.
- Tudom. De ha kéred, azonnal megállok, rendben? - Bólintottam, vártam a folytatást. Lehajolt, és megcsókolt, elsuttogott még egy "Minden rendben van, ne aggódj"-ot. Egy kicsit még tartottam a dologtól, de belementem. Ezután egy jó ideig elvoltunk a nappali kanapéján. Beleharaptam a nyakába, amivel azt értem el, hogy a kelleténél jobban szorította az egyik párnát, ami majdnem darabokra szakadt. Vigyorogtam, és teljesen kiszívtam a nyakát. Szabálytalanul vette a levegőt, de hagyta. Még jó pár helyen kiszívtam a nyakát, miközben össze-vissza karmolásztam a hátát szerencsétlennek. Teljesen belevágtam a körmeimet a bőrébe, ami így kivérzett. Seth felszisszent, Josh meg megszólalt a háttérben.
- Ti meg... mi a jó fészkes fenét csináltok?! - Összerezzentem a hangjára, és éreztem, ahogy elvörösödök.
- Josh... - Seth hátrapillantott a fiúra, hogy mit áll még ott. - Ez de kínos... - Temettem bele Seth vállába az arcomat. Joshua mérgesen feltrappolt és bevágta maga mögött az ajtót. Pislogtam, nem teljesen értettem a helyzetet. Sethet viszont nem igazán érdekelte, visszafordult hozzám.
- Nem értem mi baja. - Kuncogott, én meg felsóhajtottam.
- Azt hiszem... nem kéne folytatnunk. - Olyan volt, mint egy kisgyerek, elszomorodva lebiggyesztette az alsó ajkát, és feltápászkodott ülő pózba. Az ölében maradtam, én is felültem. - Legalábbis nem fekve. - Elvigyorodott és közelebb húzott magához. Kuncogtam, hagytam magam, így még egy jó ideig elmélyültünk egymásban, ami igen hangos volt, Josh mégsem jött le még egyszer, Amelie meg James pedig szintén egymás marásával voltak elfoglalva.
Valaki bejött az ajtón, és Seth azonnal odapillantott, ahogy én is. Jonathan és Vanessa állt ott, Vani azonnal elkapta a tekintetét, nem akart bámulni, de Nate nem tette meg ugyanezt.
- Nate... - Elvörösödtem zavaromban.
- Ez-meg-mi??!! - Ordította minden szót alaposan megformálva. Seth lehajtotta a fejét, és halkan szitkozódott, amíg Nate üvöltözött velünk egy sort, hogy hogy lehettünk ennyire meggondolatlanok, óvatlanok, meg még jó pár dolgot a fejünkhöz vágott. Mind a ketten úgy hallgattuk végig, mint egy leszidott kisgyerek, de nem bántuk meg, amit tettünk. Részemről csak azt bántam, hogy nem a szobában csináltuk. Mikor a bátyám befejezte az ordibálást, Vani megszólalt.
- Le kéne dőlnöd. Gyere. - Húzta fel az emelet felé a magában háborgó Natet, mielőtt még más valamin is kiakadhatna.
- A farkasok tudnak terhesek lenni? - Néztem bizonytalanul Sethre, aki bólintott.
- Aha. Miért? - Vártunk pár másodpercet, utána leesett neki. -  Csak nem, gondolod hogy te...?
- Nem tudom... - Fehéredtem el. - De nem voltunk valami... óvatosak. - Nyelt egyet, ő jobban félt, mint én.
- Tényleg nem.
- V... Várjunk, és kiderül. - Seth rám nézett, a tekintete aggódó volt, de nem engem féltett, hanem magát. Eszébe se jutott, mit szólna Nate, ha kiderülne, hogy az egyetlen húgocskája terhes.

Testvérség - Új szerelem /Loren/

Bólintott.
- Nem az ő hibájuk.
- De nem is a tiéd. - Kontráztam azonnal, ő meg rám nézett.
- Én megértem hogy nem kedvelnek, nem is várom el tőlük. Elvégre... vámpír vagyok, vagy mi. - Átkaroltam a vállát, muszáj volt megvigasztalnom.
- Engem is csak azért szeretnek, mert kaját csinálok. - Megrázta a fejét.
-  Ez nem így van! Lesüt róluk, hogy imádnak téged. - Mosolygott ő is, és átkarolt.
- Na végre mosolyogsz. - Felsóhajtott.
- Na és... Hogy érzed magad? Jobban már?
- Igen, persze. - Mosolyogtam. Futólag elmosolyodott.
- Jó hallani. És ők ott... - Intett az ajtóban hallgatózó srácok felé. - ... odavannak érted. - Szélesen elmosolyodott. - De nem csak azért, mert tudsz főzni.
- Nem... Nem is...! - Vörösödtem el. 
- De igen. - Kuncogott, a srácok meg tudva, hogy lebuktak, eltűntek az ajtóból. 
-  Igazából... Nekem Josh tetszik... De őt hidegen hagyom. - Sütöttem le a szemeimet. 
- Miért vagy ebben annyira biztos? - Döntötte oldalra a fejét.
- Soha nem foglalkozik velem.
- Talán felhívhatnád magadra valamivel a figyelmet. - Felsóhajtottam
-  Próbáltam. Flört, meg... Farkasként  mit gondolsz, miért az ő nyakát simogattam meg? Tudod, mikor először találkoztunk. - Ezen kicsit elgondolkozott.
- Hmm... ha a nővérem fel akarja hívni magára egy srác figyelmét, általában kikezd a legjobb haverjával. - Kuncogott.
- Joshuának nincsenek haverjai.
- És a testvérei? - Vonta fel a fél szemöldökét Vani.
- Az sincs. Egy húga volt, de... a vámpír megölte a szüleit. Pont, mielőtt átváltozott volna.
- És a srácok? - Nézett az ajtó felé. Megvontam a vállam.
- Melyik?
- Én úgy láttam, Sethnek tetszel. - Mosolygott.
- Édes kis éhenkórász. - Ő is kuncogott.
- Igen... - Elgondolkoztam, hogy tudnám eltekerni Seth fejét.
- Hmm... - Hirtelen eszembe jutott, hogy mostanában gyakran vannak rémálmaim. Elvigyorodtam, és szorosan megöleltem. - Imádlak! - Elmosolyodott, és visszaölelt.
- Menj, beszélj vele! - Biztatott, de megráztam a fejem.
- Majd este.
Este az ágyamon feküdtem, és gondolkoztam, mit is kellene mondanom. Mikor bekukkantottam Sethhez, épp Joshuával beszélgettek valamiről.
- Oh, bocs... Majd... Később beszélünk. - Mentem le Vanihoz, aki épp azon gondolkozott, hogy hogy férne el alvásnál a kanapén. -  Nem... akarsz az egyik vendégszobában aludni?
- Az nagyon jó lenne! Persze csak ha... nem baj. - Halkan felnevettem.
- Persze, hogy nem baj. - Mosolyogtam, és felvezettem az egyik szobába. - Parancsolj. A te szobád.
- Nagyon szépen köszönöm! Ömm, esetleg... használhatom a fürdőt? - Bizonytalanodott el.
- Most már itt laksz, azt használsz, amire csak szükséged van. - Mosolyogtam, mire megkönnyebbült.
- Köszönöm. - Ment be a szobájába.
- Jóéjt! - Én is a saját szobám felé vettem az irányt, hogy ledőljek egy kicsit, és megvártam, amíg mindenki lefekszik. Mikor csend lett a folyosón, óvatosan benyitottam Sethhez. - Alszol? - Felült, az arca fáradt volt, de nem aludt.
- Nem, gyere csak. - Leültem mellé az ágyra.
- Nem tudok aludni.
- Már megint rosszat álmodtál? - Karolta át a vállamat, én meg szomorú, lesütött szemekkel bólogattam.
- Ühüm...
- Szegény Lory... - Megsimította az arcomat. - Mit álmodtál?
- Valami üldözött... utána elkapta a torkomat, leszorított a földre... - Elsírtam magam. - Meg akart ölni...! - Magához ölelt és nyugtatólag simogatta a hátamat, én meg hozzábújtam.
- Semmi baj, csak álmodtad! - Sírtam, de titokban magamban vigyorogtam, tudtam, hogy teljes a sikerem.
- Nagyon nagy baj lenne, ha ma itt aludnék? - Megértően mosolygott.
- Dehogy! Nyugodtan itt aludhatsz. - Mosolyogtam és odafészkeltem magam mellé. Átölelt és magunkra húzta a takarót, majd lekapcsolta a kislámpát.
- Jóéjt! - Hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog.
- Szép álmokat. - Bújtam hozzá. Valahogy megnyugtatott a közelsége. Így aludtunk el, egymást ölelve.

Testvériség - A találkozás /Loren/

Morogva álltam Jonathan előtt, mert kedves bátyám megint úgy viselkedett velem, mint egy oktondi kiskölyökkel.
- Nem vagyok dedós!! Ne kezelj már úgy, mint egy kis pisist!! - Csak ezért nem mehettem velük vadászni, mert még nem tudtam uralni azokat a nyomoronc átváltozásokat. Nate is felmordult, tudtam, hogy félt engem, de nem kellett volna. Azóta viselkedett így, amióta a szüleink meghaltak, és neki kellett engem felnevelnie.
- Nem kezellek úgy, de te is tudod, hogy ez így van.
- Hagyj engem békén! - Ordítottam. - Utállak!! - Vágtam a fejéhez zokogva, és a hirtelen erős érzelemtől a testem szétrobbant, felvéve a fehér farkas alakját. A körmein csúszkáltak a kövön, de valahogy sikerült elkorcsolyáznom az ajtóig, és kirohantam az erdőbe, egyedül akartam lenni. Még hallottam, hogy Jonathan bűnbánóan felsóhajt, és azt is, ahogy a többi nagydarab srác, - a falka három tagja - meggyőzi, hogy nem lesz bajom, de szükségem van az egyedüllétre.
Mikor kiértem az erdő közepébe, teljes tüdőkapacitásomat felhasználva hátravetettem a fejem, és szívettépő hangon vonyítani kezdtem. Sirattam a szüleimet, nem értettem, miért kellett elhagyniuk bennünket. Szép lassan lenyugodtam, és vissza tudtam változni, amiért nagyon büszke voltam magamra. Lementem a kedvenc helyemre, az erdei tavacskához, a partján leültem, és néztem a víz játékát a napfénnyel, már amennyit láttam a könnyeimen keresztül, amíg biztosra vettem, hogy a fiúk tökéletesen elvannak otthon.
Hirtelen enyhe vámpírszag csapta meg az orrom, alig éreztem, és duzzogtam is, szóval nem foglalkoztam vele. Elheveredtem a fűben és csak süttettem magam a napon. Egyszer csak két éles sikoly rázta meg az erdőt, mire felpattantam és akaratom ellenére átváltoztam. Segélykérő vonyítással emeltem a fejem az ég felé.
Rá kellett jönnöm, hogy messze vagyok, és nekem kell intézkednem, ezért beleszimatoltam a levegőbe, és bármennyire is bántotta a nózimat a vámpírszag, azt követtem, és rátaláltam a sikolyok gazdáira: két eszméletlen lányra. Odamentem a barna hajú lányhoz, és megszimatoltam az arcát, ami egyre inkább vámpírszagot árasztott. Kinyitotta a szemét, ami most már vörösen izzott. Nem ijedt meg, csak értetlen volt. Nyüszítve hátrébb léptem, nehogy rám támadjon, bár elég új volt neki a helyzet ahhoz, ne tegye. Lassan felült, csak félig volt nyitva a szeme, és lassan rám nézett, én meg fülelve, kíváncsian néztem vissza rá.
Hirtelen kikerekedtek a szemei, sikítozni kezdett, és rázogatta a földön fekvő másik lányt. Én is vonyítani kezdtem, nekiugrottam egy fának, behúztam magam alá a farkamat és rémülten néztem rá, mintha csak a tükörképe lennék. egy ideig így néztünk egymásra, utána lehasaltam, és lassan felé csúsztam, mint valami kommandós. Szemöldök ráncolva nézett rám, én meg cuki szemekkel néztem fel rá, és nyüsszentettem egyet.
Lassan elmosolyodott, rájött, hogy nem is kell annyira félni tőlem. Odadugtam az orromat jéghideg karjához, próbáltam megszokni a szagát. Óvatosan megsimogatott, mire elterültem, oldalra kilógattam a nyelvem, és rávigyorogtam. Felnevetett, de ez a nevetés rekedtes volt, és tudtam: megszomjazott. Kaparta a torkát az érzés, bár nem tudhatta, mitől van.
Felugrottam, és tíz méterrel arrébb szaladtam, onnan méregettem bizalmatlanul a lányt, aki felállt, és megkísérelte felkelteni a másik lányt. Halkan morogva néztem őket. A vámpírlány rám nézett, de nem törődtem vele, vonyítva hívtam a falkámat.
Haladjatok már! - Üzentem telepatikusan. A másik lány is felébredt.
- Hugi? - Nyöszörögte. A falkám pár percen belül megérkezett, én meg azonnal Jonathan torkának ugrottam, még mindig dühös voltam rá.
Mégis hol a fenében voltatok?? - Felugrottam, és beleharaptam a fülébe.
Jöttünk ahogy tudtunk! - Nate felmordult.
Hát te meg mit találtál?
Onnan hogy néz ki? - Morogtam, ahogy a falka többi tagja is.
- Ne, várj! - Nézett a lány a nővérére. - Nem bántanak. - Ha ő azt tudná! Megkerültem a morgó idősebb lányt, és a fiatal vállára tettem a fejem, ő meg elmosolyodva megsimogatott. A nővére pislogott, de a többiekben még mindig nem bízott.
Menj onnan, Loren! - Parancsolt rám a bátyám.
Nem fog bántani, Nate! - Néztem rá halkan nyüszítve. A fiatal lány nem nagyon bízott a falkában, de tőlem már nem félt. Jonathan egy darabig méregetett bennünket, majd biccentett, hogy hisz nekem, és engedett a fenyegető testtartásából. Az idősebb lány nem szívesen, de felegyenesedett. Ráugrottam a kis barátnőmre, ledöntöttem, és ráültem a hasára, győztes vigyorral a képemen. Felnevetett, hagyta magát, nem tiltakozott, és végképp nem támadt rám. Leszálltam róla, és visszaváltoztam, nem éreztem magam veszélyben. Amint emberi alakban voltam, kezet nyújtottam a lánynak.
- Loren. - A döbbenettől ledermedt, alig tudott megszólalni, de végül kezet fogott velem.
- Vanessa. - Motyogta.
- És ő? - Biccentettem a nővére felé. Rámosolygott, megfogta a kezét, és maga mellé húzta.
- Ő itt Amelie.
- Nagyon... - Kerestem a megfelelő udvarias köszönési módot. - ...örvendek. - Amelie is biccentett felém, majd újra a falkát méregette. Odaléptem a farkasokhoz, ellenséges pillantást vetettem Jonathanra, majd megsimítottam Josh nyakát. Teljesen odavoltam a zárkózott fiúért. - Semmi baj, visszaváltozhattok. - Hallgattak rám, visszaváltoztak, utoljára Jonathan maradt, de végül ő is felvette az emberi alakot. Rámosolyogtam Joshra, fülig beleszerettem. A fiú visszamosolygott rám, de inkább csak barátilag. - Had jöjjenek velünk! Most változtak át! Kééérleeeek! - A bátyám bizonytalanul nézett rám.
- Hát, nem is tudom... attól tartok, ez rossz ötlet. - Méregette a két lányt.
- Kérlek szépen! Tudod, hogy egyetlen barátom sincs! - Majdnem sírtam. A titok miatt senkivel nem barátkozhattam, és nagyon egyedül éreztem magam. Natenek megesett rajtam a szíve, megadta magát és bólintott. 
- Rendben, legyen.
- Juuuj, köszi köszi kösziiii! - Nevetve a lányokhoz szaladtam, és bejelentettem a nagy hírt. - Velünk fogtok lakni. - Vigyorogtam. 
- Ez nagyon kedves tőletek, de mi... nem akarunk zavarni. - Mosolygott rám zavartan Vani.
- Ugyan már! Inkább alszotok az utcán? - Néztem rájuk igen furcsán. 
- Van otthonunk, köszönjük. - Jelentette ki gorombán a nővére, mire Vani elszomorodott, de nem mondott ellen.
- Nem mehettek haza. - Jelentettem ki. Vanessa értetlenül pillantott rám. - Vámpírok vagytok. Megölnétek a szüleiteket és mindenkit. - Vani nagyot nyelt, és mellém állt. 
- Igaza van. - Rámosolyogtam.
- Ne menj vissza, Amelie. Nem tudod uralni a szomjadat. - Ezen a lány nagyon bepöccent.
- Te nem szólsz bele abba, hogy én mit tegyek! Vanessa! Majd hazajössz, ha megjön az eszed! - Azzal elrohant, a húga meg aggódva nézett utána.
- Majd visszajön. - Mosolyogtam a lányra. Vani visszamosolygott rám, Seth meg panaszosan felnyögött.
- Nem mehetnénk már haza? Kajás vagyok. - Elnevettem magam.
- Készítsek pizzát, Seth? - Felragyogtak a szemei.
- Igen! - Kuncogtam.
- Menjünk haza. - Átváltoztam, végre magamtól, és intettem Vaninak, hogy jöjjön. Nem szólt egy mukkot sem, csak velünkjött. Otthon sütöttem a srácoknak pizzát, fejenként egy hatalmas adagot. A srácok egy falatot se hagytak a kajából, mindent elpusztítottak.
- Azt hiszem, ízlett... - Nevettem, amíg Vani csöndben meghúzta magát. - Neked mi a véleményed, Vani? - Elmosolyodott.
- Biztos nagyon finom volt. - Eszembe jutott, hogy nálam van zacskós kórházi vért. 
- Kóstold meg. - Bizalmatlanul méregette, de megkóstolta, és eluralkodott rajta a szomjúság, egyetlen cseppet sem hagyott a műanyag tasakban. Mosolyogva figyeltem, ahogy iszik. 
- Köszönöm. - Látszott rajta, hogy sokkal jobban van. 
- Nincs mit. - Mosolyogtam rá. Körbepillantott, kerülte a többiek tekintetét. - Menj ki az erdőbe. Igyál egy kicsit. Állatot, vagy... Amit akarsz. - Mosolyogtam rá. - De utána gyere vissza. 
- Oké. - Bólintott, és kiment, én meg lehuppantam a kanapéra, és kirázott a hideg. James lehuppant mellém.
- Muszáj a vámpírkának itt lennie? - Grimaszolt. Nyeltem egyet, mivel hányingerem volt, de bólintottam. 
- Igen, mert újak. - Rám nézett.
-  És aztán? Ha nem élik túl, kettővel kevesebb. - Dőlt hátra, én meg felpattantam és kirohantam a wc-re. James furán nézett utánam, a bátyám viszont azonnal odajött. A reggelim maradéka kívánkozott ki a gyomromból, bár alig ettem. Nate aggódva nézett rám, én meg sápadtan pillantottam vissza rá. 
- Mi a baj? - Guggolt le mellém és kisimított egy pár szál hajat az arcomból.
- Semmi... - Az államnál fogva gyengéden rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- De, valami baj van. Nem szoktál csak úgy hányni. - Sóhajtott fáradtan.
- Reggel alig ettem valamit. És mindjárt dél van. - Felsegített a földről, és leültetett a kád szélére és hozott nekem egy pohár vizet. Odabotorkáltam a csaphoz, és megmostam az arcomat egy kis hideg vízzel. Seth bekukkantott a félig csukott fürdőszobaajtón.
- Minden oké?
- Szerinted? - Néztem rá. Bejött, és szomorkás arccal nézett rám.
- Ne mondd, hogy most beteg leszel! Ki fog minket etetni? - Aranyszín pontok táncoltak a szemem előtt, amíg végül nem láttam már semmit, rémülten néztem szét, és belekapaszkodtam a mosdókagylóba. Nate a hátamra simította a kezét.
- Mi a baj, Hugi?
- Nem látok! - Nyöszörögtem.
- Micsoda? - Valamerre elfordított, de nem láttam merre, csak annyit tudtam, hogy szédülök. - Ajjaj, ez baj. - Halkan mondta, inkább magának. - Semmit nem látsz, Lory? - Válaszolni már nem volt időm, egyszerűen csak összeestem. Úgy éreztem, órákat aludtam, pedig csak pár perc telt el, és lassan magamhoz tértem, de még mindig szédültem, és úgy éreztem, semmi erőm nincs. Seth aggódva figyelt, Nate meg nem engedett felkelni.
- Szédülök. - Pislogtam párat. A bátyám gyengéden lefektetett és rakott a fejem alá egy párnát. Megszorítottam a kezét, akármennyire is összevesztünk, nagyon szerettem őt. Megpuszilta a homlokomat.
- Enned kéne valamit.
- Maradj itt. - Öleltem át a nyakát. - Szeretlek, Bátyus. - Elmosolyodott.
- Én is téged. De muszáj enned valamit.
- Nagyon muszáj?
-Nagyon muszáj. - Bólintott. Kotorászni kezdtem az éjjeliszekrényem egyik fiókjában, és előhalásztam egy tábla rizses csokit. Felkuncogott, nyilván vicces lehetett. - Jól van, edd azt. - Vigyorogtam, és elkezdtem szopogatni a csokikámat, amin Nate jót mosolygott.
- Ti is kértek? - Jonathan mosolyogva megrázta a fejét, nem úgy mint Seth, aki lelkesen bólogatott. Elnevettem magam és letörtem egy darabot a csoki érintetlen feléből. A fiú nagyon örült a kajának, mint mindig. Amint jobban voltam, fel akartam kelni. A bátyám ugyan nem pártolta az ötletet, de kimentem Vanihoz, és leültem mellé a lépcsőre, mire rám pillantott. - Minden okés?
- Persze. - Valahogy mosolygott, és ebből már tudtam, mi a baj.
- Nem bírnak. Igaz?

A szelemló - 1. fejezet

Nina edzője tapsolva nézte, ahogy a lány átugratja a halálfalat kedvenc lovával, Harmattal.
- Egyre jobbak vagytok!
- Köszönjük! - Nevetett Nina, és odaügetett Harmattal az edzőjéhez, Karolhoz. - Készülünk a holnapi versenyre.
- Na azt jól teszitek. Kemény ellenfelek lesznek, és ha ilyen tempóval mentek, nem fogtok nyerni. Ez nem te vagy, Nina. Láttalak már, ahogy a többiekkel versenyzel kint a mezőn. Úgy száguldottatok, mint az őrjöngő hurrikán! Próbáld meg ide is áthozni azt a sebességet. - Mosolygott, és megveregette a ló nyakát. - Hagyd menni. - Megfordult, és kiment, remélve, hogy a lány megértette az üzenetét.
Nina a pályára nézett, majd a lovára.
- Hajrá, kislány. - Rövidre fogta a szárat, és teljes sebességgel ment neki az akadályoknak. Harmat az akadály előtt nem sokkal elrugaszkodott, és átlendült a rudak felett. Ninának olyan érzése volt, mintha lassított felvételként, kívülről látná magukat, ahogy átrepülnek az akadály felett. Mikor a ló mellső két patája a földre puffant, mind a ketten magához tértek a repülés mámorából. A lány hallotta, ahogy ver a szíve, a tüdejét égette a hirtelen belevágó levegő, zihálva nézett maga elé a lova nyakára támaszkodva. - Huh... - Eldöntötte magában, hogy a versenyen is engedni fogja, hogy Harmat száguldjon. Ekkor Mike robbant be a pályára, fakó lova, Fox hátán. A ló onnan kapta a nevét, hogy mindig kitalált valamit, amivel gazdája idegeire mehet. Hol kiszökött, hol megrágcsálta az izzasztót, de volt olyan is, hogy elcsórta a kefét, és Mikenak vagy fél órán keresztül kellett kergetnie.
- Na mizu van, csajok? - Nina lehajtotta a fejét.
- Heló, Mike! - Köszönt vissza jóval kisebb lelkesedéssel, mint a fiú. - Épp ugrattunk.
- Menjünk ki terepre gyakorolni! - Vigyorgott továbbra is a srác, Nina pedig megadóan bólintott.
- Menjünk. De a többiek merre vannak? - Kérdezte érdeklődve.
- Ők már várnak. Kempingezünk. Engem küldtek érted, mert tudják, hogy mennyire szeretsz! - Rebegtette meg a szempilláit, amin a lány elnevette magát.
- Aj, de hülye vagy!
- Én? Én nem is! - Vágott sértődött fejet Fox lovasa.
- Versenyezzünk! - Kiáltott fel Nina, és állásból vágtába ugratta Harmatot.
- Na! Nem is mondtad, hogy rajt! - Rugdosta Mike a lova oldalát, aki ugyan ugrált, mint valami lefulladt motorú trabant, elindult vágtába Harmat után.
Az úton egy ideig Harmat és Nina vezetett, de a lány lassított, és bevárta a barátját, mert nem tudta, merre vannak a többiek. Mike duzzogva ugyan, de odavezette őket a Pegazus-patakhoz, ahol a többiek már nagyban meséltek mindenféle történetet, nagyrészt a patakról, meg egy rejtélyes szellemlóról, aki vigyáz az eltévedt lovasokra.
- Ugyan már! Szellemek nincsenek! - Nevetett Nina.
- Miből gondolod? - Kötözködött legjobb barátnője, Leslie. - Lehet, hogy tényleg léteznek! Én hiszek bennük. - Nina könnyedén leugrott Harmat hátáról, és kikötötte a másik öt ló mellé, és Mikehoz fordult.
- Te is hiszel a szellemekben? - Kérdezte suttogva, a fiú meg biccentett.
- Láttam Pegazust. Eltévedtem, és senki nem látott, nem tudták, merre vagyok. Akkor nyerítést hallottam, és Fox elkezdett arrafelé vágtázni, utána egyszer csak kijutottunk az erdőből, és láttam Pegazust, ahogy figyel minket az erdő széléről, felágaskodik, megfordult, és visszamegy a fák közé. Fenséges állat, nekem elhiheted! - A lány érdeklődve végighallgatta barátja beszámolóját, és lenyergelte Harmatot.
- Ez érdekes... - Gondolkodott el. - Biztos vagy benne, hogy nem a legelőre kicsapott lovakat hallottad? Harmat is kint volt.
- A legelő a másik irányban volt. - Grimaszolt a fiú, mire Nina elnevette magát.
- Rendben, rendben! Pegazus megmentett. De most menjünk enni. - Tudta, hogy ezzel telibe trafált, mivel Mike imádott enni, bár ez az alakján alig látszott. Leültek a kiterített pokrócra, ahol a kis műanyag tányérokra már nagyrészt kikerültek a szendvicsek, meg a sütemények. Mike nem fogta vissza magát, de mikor a barátnője, Sally rászólt, hogy ne egyen olyan mohón, elvörösödött, és teleszájjal pampogott valamit, mire Sally kedvesen fejbe csapta.
- Nyeld le, mielőtt beszélnél! - A fiú nagyot nyelve leküldte a falatot, és rávigyorgott.
- Csak annyit mondtam, hogy bocsánat, máskor majd lassítok. - Azzal újabb hatalmasat harapott a szendvicsébe. Nina megingatta a fejét, és felállt.
- Megyek, sétálok egy kicsit, mindjárt jövök. - Mosolygott a többiekre, akik bólintva nyugtázták a dolgot.
- Oké, menj csak. De siess vissza! - Aggodalmaskodott Peter, aki szinte a húgaként nézett a lányra, aki sóhajtva bólintott, majd elment sétálni egy kicsit az erdőbe.
Elgondolkozva baktatott, mikor észrevett a földön egy díszt, amit a levelek nagyrészt eltakartak.
Biztos egy kantárról eshetett le. Gondolkozott, de felvette a díszt, és zsebre tette, mikor hangos nyerítés hangzott fel valahonnan a távolból, utána patadobogás, és szárny suhogás. Mikor Nina odanézett, még pont láthatta, ahogy egy gyönyörű szép fehér mén bevágtat a nyírfák törzsei közé, és eltűnik az erdőben.

A szellemló - Bevezetés

Hűvös tavaszi reggel volt. Amelie, a tizenkét éves kislány az istállóban töltötte az éjszakát, kedvenc lova, Rózsaszirom mellett. A világos deres kanca hasa hatalmasra fel volt puffadva, a csikója születéséig már nem volt sok idő. Az estét még nyugodtan végigaludta a lány mellett, aki a fekvő ló nyakán pihentette a fejét, és simogatta kedvence oldalát.
Reggel viszont a kanca zihált, sikoly szerű nyerítése rázta meg az egész istállót. Amelie berohant a házba, és felkeltette szüleit, akik azonnal kimentek a lóhoz, és világra segítették a kiscsikót. Rózsaszirom már nem láthatta a hófehér kiscsikót, meghalt, mikor világra jött.
Amelie rengeteget sírt a lova után, de a kiscsikót nem hagyhatta egyedül. Mellette volt minden este, cirógatta a kicsi selymes orrát, megvakargatta a homlokát, és rengetegszer elmondta neki, hogy mennyire szereti. Hozott neki egy plüssjáték lovacskát is, alvójátéknak, hogy ha a szülei nem engedik, hogy kint aludjon ne érezze magát annyira egyedül.
A csikó és a lány együtt nőttek fel, és együtt fejlődtek, mígnem a legjobb ugrató páros lett belőlük. A fehér csődör úgy ugrotta át az akadályokat, mintha repült volna. Amelie mikor ezt felismerte, végre nevet adott a lónak: Pegazus. Minden akadályt legyőztek, és szinte egyé váltak. Egyé váltak a száguldásban, egyé váltak a repülésben. Először csak normál nyereggel és kantárral gyakoroltak, de később Amelie szülei vettek ugratáshoz szükséges felszerelést.
Pegazus előtt nem maradt semmi, amit ne tudott volna átugrani a pályákon. A gazdája egyszer kivitte az erdőbe ugratni. Amelie nevetett, mikor Pegazussal könnyedén átrepültek egy nagyobb rönk felett.
- Ez gyerekjáték volt, igaz, Bajnok? - A ló egyetértően nyihogott. A lány szétnézett, hogy van-e a szintjüknek megfelelő akadály. Volt egy szélesebb patak. - Gyerünk, ott a vizesárok! - Nekihajtotta a lovát az ároknak, de akkor olyasmi történt, aminek nem kellett volna. Amelie telefonja megcsörrent. A szülei hívták, hogy a kanca tulajdonosa jelentkezett, hogy szeretné fedeztetni a lovát Pegazussal, de a fehér csődör megijedt az éles hangtól, megugrott, és egyenesen a kisebb folyó felé vette az irányt. A közelében elrugaszkodott, de a patája a túlparton lecsúszott a vizes kőről, és mind a ketten a mederbe zuhantak.
Amelie a halott mén oldalára esett. A ló ily módon megmentette a lovasát. Az életét áldozta érte. A ló vére a lány könnyeivel keveredve csorgott le a csobogó vízbe, amely hűen vitte a hírt, hogy a lány túlélte az esést, de a hűséges paripa belehalt.

Egy héttel később Amelie már nem bírta a bűntudatot, és öngyilkos lett, abban a reményben, hogy így újra a lovával lehet, és megnyugvásra lelhet. Nem is sejtette, hogy Pegazus szelleme az erdőben kóborolva óvja a lovakat, és a lovasokat az életveszélyes helyektől, megnyugvást soha nem lelve.

ÚJ, ÚJ, ÚJ!!

Figyelem!

Új történetet indítunk a blogon, lehet, hogy kicsit késni fog, de igyekszünk!
Türelmeteket köszönjük!

Vámpírok és Farkasok // 6. fejezet

- Hátööö... - Vörösödtem el. - Úgy... Valahogy... A házban van ruha, nem? - Elvigyorodott.
- Igen, van.
- Na, akkor haladjunk! - Felkaptam a ruháimat, és berohantam a házba, egyenesen fel abba a szobába, ahol először voltam, és felvettem egy régi, fűzős ruhát, amivel nem nagyon boldogultam, Dominic meg csak az ajtófélfának dőlve nézte a kínlódásomat, melyet hisztériás hangok kísértek, válogatott káromkodásokkal cifrázva, amiben megemlítettem annak a bizonyos zsinórnak azt a bizonyos anyját. Dominic csak vigyorgott rajtam, de csak akkor jött oda segíteni, mikor már megunta a szenvedésemet. Amint meghúzta a madzagot, épp amennyire kellett, felvisítottam. - Áááá! Megfojtasz! - Felnevetett, és engedett egy kicsit, hogy ne legyen annyira szoros. - A londoni nők nem vettek levegőt, vagy mi? - Kérdeztem fojtott hangon.
- De, egy kicsit. - Kuncogott, és maga felé fordított. - Kész is vagy. - Természetellenesen vékony lettem, a fűző összenyomorította a bordáimat, ezzel kölcsönözve tökéletes derekat, és pompás alakot. Roppant kényelmetlen volt, viszont remekül néztem ki benne. Dominic lassan végigmért, majd a szemembe nézett. - Nem muszáj ám ezt viselned, rengeteg másik ruha is van a szekrényben. - Volt a hangjában egy kevés lemondás is, nem nagyon akarhatta, hogy leváltsam egy másik ruhára. A bordó szín remekül kiemelte a szemeimet, az arany mintázatok pedig roppant elegáns megjelenést adtak.
- Jó ez... Cipő nincs hozzá? - Kuncogtam, bár reméltem, hogy a válasz nemleges lesz, de elrablóm vigyorából ítélve elég valószínű, hogy az is van.
- De van. - Ettől féltem, hogy ezt mondja.
- Lássuk a medvét. - Elővett a szekrényből egy pár magassarkút, aminek a sarkával akár ölni is lehetett, és ordított róla, hogy ha ezt felveszem, kitörik a bokám, és mehetek az ügyeletre. Aggodalmas képet vágtam, nem voltam biztos benne, hogy fel akarom én ezt venni. - Biztos, hogy ezt én még fel is vegyem?
- Én nem kényszerítelek semmire. - Tette le a cipőket a földre. Felsóhajtottam, és rettentő óvatosan beleléptem.
- Maradj itt, különben kinyírlak! - Felkuncogott, nem vette komolyan a fenyegetést.
- Oké. - Meginogtam, és kis híján elvágódtam, nem voltam hozzászokva a magassarkúhoz, szerencsére Dominic elkapott, mielőtt elvágódhattam volna. Ezután még kellett egy kis gyakorlás, mire megtaláltam az egyensúlyomat. Mosolygott rajtam, de türelmes volt. Egy idő után kezdtem egészen belejönni.
- Hé, én megyek! - Ennek örömére sikeresen hasra estem. - A fenébe... - Dominic ugyan halkan nevetett, de segített megállni a két lábamon.
- Biztos nem akarod levenni ezt a cipőt?
- Van alacsonyabb? - Néztem rá reménykedve, ő meg felkuncogott.
- Nem tudom, nézd meg a szekrényben. - Intett a cipős szekrény felé, ahol egy darabig kotorásztam, míg találtam magamnak a sok gólyaláb között egy normális, közepes magasságút, abban kényelmesen járkáltam.

- Tökéletes! - Vigyorogva nézett, és én is elégedett voltam, hogy végre nem vágódok el. - Na ehhez vagyok én hozzászokva. - Mentem oda elé. 

- Csinos vagy. - Mosolygott rám. Még így is fölfele kellett rá néznem, de jelentősen csökkent köztünk a különbség.

- Köszönöm. - Mosolyogtam vissza, jólesett a bók. Mosolyogva lejjebb hajolt, és megcsókolt, ami még tovább növelte az önbizalmamat. Ekkor odalentről hangos nevetés szűrődött fel, nyilván megérkeztek Dominic társai. Kérdezgettük tőlük, hogy min nevetnek ennyire.

- Szétvertük! Laposra, bele a sárba, háh! Gyönge ficsúr! - Röhögte az egyik srác, mire Dominic elvigyorodott, és pacsiztak.

- Szép volt! - Elsápadtam, belegondoltam, hogy Darren most odakint fekszik valahol az erdőben.

- Darren? - Dominic rám nézett, de nem mondott semmit. Kikerültem a kis csapatot, hogy kimenjek Darrenhez, és visszakísérjem a várba, de Dominic megragadta a karomat, és nem engedett ki.

- Várj! Hova mész?

- Vissza Darrenhez. - Nem engedte el a karomat, ami már kezdett fájni.

- Nem mehetsz vissza! - Jelentette ki. - Itt sokkal jobb neked. Darrennek semmi baja.

- Jah, csak épp beleverték a földbe. - Megrázta a fejét. 

- Nem! Ne aggódj, a többiek már biztosan megtalálták. - Megkíséreltem kiszabadulni a szorításából.

- Eressz el, ez már fáj! - Nem hallgatott rám, nem engedett el. Könnyeztem, a karom már vörös volt a szorítása alatt. A többiek elállták a kijáratot, Dominic meg keményen meredt rám.

- Nem mehetsz sehová! - Elegem lett, kitéptem magam a szorításából.

- Hagyj békén! Gyűlöllek!! - Ordítottam, majd felrohantam a szobába, bevágtam az ajtót, és lehasaltam az ágyra zokogni. Az ajtó és az ablak elé is lettek "őrök" állítva, hogy még véletlen se tudjak megszökni. Egy ideig nem zavartak, Dominic hagyott lenyugodni, de utána se gondoltam meg magam, nem nyitottam ki az ajtót, inkább éhen pusztultam volna, de nem engedtem be. A többiek hoztak be nekem vért, de aki a küszöbnél beljebb merészkedett, arra rámordultam. - Kifelé! - Lerakta a vért az ajtóban, és kiment, de hozzá se értem az ételhez, arra hivatkoztam, hogy nem vagyok éhes, ami persze nem volt igaz, de ha ki akarok szabadulni, azt kell mondanom, hogy jobban szeretem én magam elkapni a zsákmányt. 

Dominic mindentől függetlenül mindig ellátott friss vérrel, és megpróbált beszélni velem, ami igen körülményes volt, mivel csak néztem kifele a koszos ablakon, és nem szóltam hozzá. Dominic felsóhajtott, ami egyfajta megadás volt.

- Lory, nem csinálhatod ezt örökké... kérlek! - Engesztelt gyengéd hangon.

- Hm! - A karomon még mindig ott virítottak a vörös foltok, amiket a szorítása okozott. Hozzám lépett, gyengéden megfogta a kezemet.

- Nagyon fáj? - Simított végig hűvös ujjaival az égő foltokon, mire megnyikkantam.

- Igen. - Egy pillanatra eltűnt, és kötszerrel, meg valami krémmel jött vissza, és szó nélkül bekente és bekötötte a kezemet. Összeszorított fogakkal sziszegtem. - Te okoztad.
- Nagyon sajnálom. - Bűntudatos arccal nézett rám, látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
- Engedj ki. Vadászni akarok.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... - Kissé bizonytalan volt a hangja, mire megvontam a vállamat.
- Ahogy gondolod. De ezt... - Mutattam a hozott vérre. - ...nem iszom meg. - Farkasszemet nézett velem, de végül sóhajtva bólintott, megadta magát.
- Rendben van, kimehetsz az erődbe vadászni, de én is veled megyek.
- Felőlem! - Vontam meg a vállamat, számítottam rá, hogy ezt ki fogja kötni. Kimentünk az erdőbe vadászni, és úgy tettem, mintha a zsákmányom direkt arra futna, ahol a kastély van, pedig csak én tereltem arrafelé, hogy jelt tudjak adni a többieknek magamról.
Dominic figyelt rám, nem engedte, hogy túlságosan megközelítsem a hatalmas épületet. Mikor kb száz méteren belül kerültem, hívtam a bátyámat.
- Szabiii!!!

Vámpírok és Farkasok // 5. fejezet (Loren)

Reggel elég sokáig aludtam. Halványan érzékeltem, hogy valaki ledől mellém az ágyba, nem sokkal később pedig megéreztem Darren illatát. Szusszantva megfordultam, és átöleltem. Hiányzott ez a mozdulat, ez az érzés. A biztonság, amit a közelsége nyújtott. Óvatosan átölelte a derekamat, ügyelve, hogy ne ébresszen fel, én pedig nyugodtan szuszogtam tovább a melkasán fekve.
Sikeresen aludtam még két órácskát, ami már nagyon hiányzott. Darren végig mellettem maradt, egészen addig, amíg felébredtem. Nyöszörögve kinyújtóztattam elzsibbadt karjaimat.
- Jó reggelt. - Mondtam kómás hangon, mire elmosolyodott.
- Neked is. Jól aludtál? - Simított ki egy hajtincset az arcomból.
- Igen. Végre. - Mosolyogtam rá. - Viszon szomjas vagyok.
- Akkor menjünk el vadászni. Gyere. - Állt fel mosolyogva, én meg készségesen felpattantam, és felkaptam magamra valamit. Ekkor megláttam egy szarvasbikát.
- Nézd! Pont jól jön. - Ugrottam ki az ablakon, és kergetni kezdtem az állatot. Végül elkaptam, amit nevetve be is jelentettem. - Megvan! - Darren is nevetett, és megállt mellettem, de mintha tartott volna valamitől. Éberen őrködött felettem, amíg én a friss, meleg vér szívogatásával voltam elfoglalva. Aggódva fürkészte az erdőt, majd védelmezően közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét.
- Rossz előérzetem van. - Suttogta.
- Na, nyugi már. - Mosolyogtam rá enyhén véres szájjal. - Menjünk tovább, szomjas vagyok. - Felsóhajtott, nyugtalan maradt, de bólintott. Óvatosan lépkedve tovább mentem, és egyszer csak idegen szagok csapták meg az orromat. Ismeretlen vámpírok. - A barátaid erre vannak? - Kérdeztem Darrentől, aki értetlenül megrázta a fejét.
- Nem. Miért? - Szimatoltam egy kicsit, hátha tévedek, mivel Darren nem érezte, de nem, nem tévedtem.
- Idegenek. - Hirtelen védekező pózba ugrott, és rám parancsolt.
- Ne mozdulj! - Teljesen ledermedtem, eddig nem beszélt velem így soha.
- Öööö...Oké... - Darren körbepillantott, de sehol semmi. Síri csend volt mindenhol, ami nagyon gyanús volt, még egyetlen állatot sem lehetett hallani. Kissé hülye pózban dermedtem mozdulatlanná, és kezdtem elveszteni az egyensúlyomat. - Eldőlhetek? - Fél másodperc múlva el is dőltem. Darren rám kapta a tekintetét, és hirtelen vámpírok bukkantak fel a semmiből. Kettő lefogta Darrent, és egy harmadik segítségével elkezdték püfölni, amíg engem Dominic felkapott, és elvitt.
Sikítozva vertem a hátát.
- Eressz el!! Tegyél le, te vadállat!! - Nem reagált, és "biztonságos távolságban" lelassított sétatempóra, és úgy ment tovább, én meg feladtam a küzdelmet, és krumplis zsákként lógtam a vállán. - Letennél végre? - Kérdeztem higgadt hangon. - Tengeribeteg leszek, ha még sokáig lóbálsz. - Végre méltóztatott letenni, de szemmel tartott.
- Meg se próbálj elszökni, úgy sem jutnál messzire. - Közölte közömbös hangon.
- Hm! - Játszottam a sértődött hercegnőt, ő meg normál tempóban tartott a ház fele, de én tüntetőleg nem mozdultam. Felsóhajtott, megállt, és felém fordult.
- Örökké duzzogni akarsz? Gyerekesen viselkedsz! - Szomorúan néztem le a földre, majd leültem, és átöleltem az oldalamat. Dominic leült mellém, nézett, és várta, hogy mondjak valamit, de ehelyett csak halkan elsírtam magam. Egy ideig csak csendben ült, érzelmek nélkül, de utána, mikor tovább sírtam, felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzám.
- Miért sírsz?
- Azt... Azt hi... hittem, sze... szeretsz. - Hüppögtem.
- Én szeretlek. - Közömbös hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Erre felnéztem rá, az arcom maszatos, és ragacsos volt a könnyektől.
- Akkor már átöleltél volna! - Vetettem a szemére. - Netán kaptam volna egy puszit, csókot, vagy valamit. - Elfordultam, és sírtam tovább. Finoman megérintette a vállamat.
- Lory... - Nagyon halkan, gyengéden ejtette ki a nevemet. Remegve felnéztem rá, mire lélegzetelállítóan rám mosolygott, és megcsókolt. Egy másodpercig nem kaptam levegőt, minden izmom megfeszült, majd ellazultam, és visszacsókoltam. Halványan elmosolyodott, majd a nyakamra fektette az egyik kezét, és gyengéden közelebb húzott magához, és úgy csókolt tovább. Egyre kevésbé tudtam ellenállni neki, egy halk sóhaj kíséretében az egyik kezemmel letámaszkodtam mellé, a másikat a mellkasára fektettem, úgy viszonoztam tovább a csókját. Kicsivel még közelebb vont magához, és kicsivel hevesebben csókolt, de még mindig gyengéd maradt hozzám. Teljesen elégedett voltam, elmosolyodtam. Kicsivel hátrébb húzódott, rám nézett, ő is mosolygott.
- Hihető. - Kuncogtam fel, ő pedig velem kuncogott.
- Ezek szerint jól játszottam? - Tehát csak játék. Elkomorodtam, és félrenézve biccentettem.
- Jól. - Gyengéden rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Tudod, hogy szeretlek. - A hangja teljesen komoly volt, ahogy az arca is. Szomorú szemekkel pislogtam rá, majd eszembe jutott, hogy valamit soha nem fejeztünk be, ezért lenyomtam az avarra.
- Viszont soha nem fejezted be, amit elkezdtél. - Vigyorogtam rá. Elvigyorogott.
- Most bizonyítottad, hogy jól csinálom. Amit elkezdtem. - Megsimította a nyakamat, lehúzott magához, és megcsókolt.
- Amit elkezdtél, azt igen. - Suttogtam. - De a befejezést nem tudom véleményezni. - Csókoltam vissza a mondat végén. Elvigyorodott, maga alá fordított, és úgy csókolt tovább. Megfeszítettem a hátamat, így a hasam az övéhez simult, így húzódtam közelebb hozzá. Elmosolyodott, végigsimított az oldalamon, és megtartott, miközben gyengéden csókolt tovább. Halkan felsóhajtottam, az ajkaim lassan elnyíltak, teret engedve birtoklási vágyának. Befejezte, amit elkezdett, így tudtam véleményezni. Fantasztikus volt vele lenni, és még az se zavart, hogy pont az erdőben fekszünk. Az avar horzsolása határozottan ösztönzően hatott mind a kettőnkre, de utána rájöttem, hogy fáj. - Fáj a hátam. - Jelentettem ki. Felkuncogott, mint aki nem hisz nekem, ezért felkeltem, az avar alattam tiszta vér volt, az ágak rendesen kikarmolták a hátamat, akárcsak Dominic, aki felszisszent a látványra.
- Mennünk kéne... - Bólintottam, de a véres hátamra nem igazán akartam visszavenni a pólót.
- Én így vissza nem veszem a pólómat! - Háborodtam fel, mire felvonta a szemöldökét.
- Így akarsz mászkálni?