- Mi legyen a kicsivel?
- Szerintem az abortusz lenne a legjobb megoldás. - Nézett rám óvatosan. Könnyeztem, én is erre gondoltam, de mégis fájt.
- De ugye nem miattam? - Hitetlenkedve nézett rám.
- Dehogy miattad. - A kezei közé fogta az arcomat. - Szerintem nem tudnánk gondját viselni egy gyereknek. Szerinted? - Lesütöttem a szemeimet.
- Én biztos nem. - Kisimított az arcomból egy hajtincset.
- Na látod. - Úgy éreztem, meg kell mutatnom neki a vizsgálat eredményét, ami szerint gyengébb a szívem, mint az átlag. Elővettem a papírokat a rejtekhelyükről, miközben értetlenül nézett. Odaadtam neki a kórházi lapokat. - Ezért nem tudom uralni az átváltozásokat. - Seth átolvasta őket, és sokáig nem szólalt meg.
- A bátyád tudja ezt? - Emelte meg a kartont.
- Nem. - Néztem le a takaróra, mintha valami érdekeset látnék rajta. Felsóhajtott, és átölelt.
- Nincs erre valami... gyógyszer, vagy kezelés, vagy bármi? - Szomorúan megingattam a fejemet.
- Minden nap futok az erdőben, de nem. Nem használ semmi! - Elsírtam magam, és átöleltem a hasamat, amíg Seth átölelt, és megpróbált megvigasztalni.
- Sssh... - Nem nagyon használt a nyugtatása, zokogtam. Sokáig nem szólalt meg, csak szavak nélkül igyekezett megvigasztalni. Kis idő múlva óvatosan megszólalt. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha... elvetetnénk.
- De... - Néztem rá rémülten.
- De? - Nézett vissza rám.
- Nem merem... - Húztam össze magam kis gombóccá. - Nem merek elmenni oda.
- Miért nem? - Nem igazán értett.
- Mert félek!
- Mitől félsz?
- A beavatkozástól! Hallottam már olyanról, hogy úgy megsérült a nő, hogy soha többet nem lehet gyereke! - Magyaráztam, Seth meg átölelt.
- Nem lesz semmi baj. - Visszaöleltem, igyekeztem elhinni neki.
- Akkor... menjünk. - Bólintott, és megpuszilt, majd elmentünk az orvoshoz, és elmondtuk a döntést. Megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e a döntésünkben. Könnyeztem, de bólintottam, hang nem jött ki a torkomon. "Ég veled, kicsikém." Búcsúztam el gondolatban.
A beavatkozás gyors volt, és fájdalommentes, a nyugtatók teljesen kiütöttek, szinte fel se fogtam, mi történt, és már vége is volt. Seth végig mellettem maradt, és fogta a kezemet, bár lassan kezdtem elmerülni az öntudatlanságba, kicsit sok volt a nyugtató, még az én farkas szervezetemnek is.
Eltelt egy kis idő, és valami kellemes hűvös dolgot éreztem a homlokomon, viszont az a bűz, ami megcsapta az orromat, kicsit se volt kellemes, viszont felébresztett. Nyöszörögve néztem Sethre, akinek az arcán hatalmas megkönnyebbüléssel.
- Mi... mi történt? - Seth felsóhajtott és megsimította az arcomat.
- Semmi, minden rendben. - Mosolyodott el.
- Hazamehetünk?
- Igen, de otthon pihenned kell. - Jelentette ki szigorúan, mire csak becsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.
- Oké. - Mikor végighallgattuk, hogy mi mindent nem szabad, végre hazamehettünk. Amint visszaértünk a házba, némán, senkire nem nézve felbaktattam a szobámba, és bezárkóztam. Vani átjött, hogy beszéljen velem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Az ablakban ültem, égő, vörös, kisírt szemekkel. Szomorúan felsóhajtott, és leült mellém. Ránéztem, kezdtem kíváncsi lenni, hogy mivel fog előállni. Nem szólt semmit, csak átölelt. Visszaöleltem, és kitört belőlem az eddig elfojtott zokogás. Vanessa még mindig nem szólalt meg. - Nincs többé... Nincs! - Zokogtam, és szorongattam Vani pólóját, mint egy kétségbeesett kicsilány. Megvárta, amíg lecsillapodok, ami pár perc múlva teljesült, mikor már csak hüppögtem.
- Minden rendben lesz. - Suttogta. Nem bírtam itt, nem akartam lemenni, se a többiek szemébe nézni. Elhatároztam, hogy elmegyek egy időre. - Tudok segíteni valamiben?
- Nem akarok lemenni.
- Nem kell. - Elmosolyodott, legalább ő jól volt, ha én nem is. Elmondtam, mit mondott az orvos.
- Szóval egy ideig ágyfogságra vagyok ítélve... De nem akarom látni se Sethet!
- Rendben. - Bólintott, majd elhallgatott egy kicsit. - A bátyáddal azért szerintem... beszélned kéne. Majd. - Megráztam a fejemet, nem akartam senkit se látni.
- Rajtad kívül senkivel. - Bólintott.
- Rendben. - Még egyszer megölelt, biztatóan, hogy minden rendbe fog jönni. - Megyek, megkeresem a bátyádat. Hozzak neked valamit?
- Nem, köszi. - Mosolyogtam rá, majd visszafeküdtem az ágyamra. - Inkább csak... alszok egy kicsit.
- Rendben. - Mosolygott, és behúzta a függönyöket, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam a kellemesen sötét szobában, és elaludtam, ami csoda számba ment. Azt álmodtam, hogy újra terhes vagyok, de nem vetettük el. A gyermekem megszülethetett, és boldog család voltunk. Én a pici és... Josh? Igen, Josh. Az ágyon feküdtem a kicsivel, a takaró lecsúszott rólunk, de Joshua betakart bennünket. Szusszantottam, ahogy éreztem a puha, meleg takarót magamon. Josh még egy kicsit nézett, majd elindult ki a szobából.
- Josh. - Mosolyogva mondtam ki a nevét. Még hallotta, de becsukta az ajtót, és hagyott pihenni. Sokáig aludtam, ott maradtam abban a világban, ahol semmi nem fáj, és együtt lehetek azzal, akit igazán szeretek. Lassan kezdtem ébredezni, azért, mert fájt a hasam. - Vani? - Nyöszörögtem. Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, hogy picit enyhítsem a fájdalmat. Vanessa bejött és leült az ágyam szélére.
- Mi a baj?
- Fáj a hasam!
- Szeretnéd, hogy felhívjam a Dokit? - Könnyezve bólogattam. Vani nem kérdezősködött tovább, csak felhívta Dokit, aki negyed órán belül kiért, a barátnőm meg felvázolta a helyzetet, miközben nekem egyre jobban fájt a hasam. A doki megvizsgált, és azonnal látta, mi a baj, kijelentette, hogy egy pár órás műtétre lesz szükség, mire azonnal frászt kaptam, elég volt egy nap egy műtét.
- Ne!! Csak azt ne! Műtétet nee!! - Vani azonnal próbált megnyugtatni.
- Lory, figyelj rám. Ha a Doki most nem végzi el ezt a műtétet, akkor egyre rosszabbul leszel. Kérlek, bízz meg benne. - Remegve néztem rá.
- De félek!
- Nem kell félned, nem lesz semmi baj, megígérem. - Mosolygott.
- Oké... - Bólogattam aprókat. Vanessa Dokira nézett.
- Ezt meg kell beszélnem Lory bátyjával. Azonnal visszajövök. - Mire Vani visszajött, a doki már be is adta a nyugtatót, és várta, hogy hasson. Vani Natre nézett, aztán bólintott Doki felé, aki kiküldte őket, és amint elaludtam, elvégezte a mentő műtétet.
Több, mint három és fél órával később kábán feküdtem az ágyon. Vani jött be hozzám, és leült a székre az ágyam mellé.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte suttogva.
- Jobban. - Mondtam nagyon-nagyon halkan. Halványan elmosolyodott, és bólintott.
- Örülök neki. - Behunytam a szemem, és bólintottam. - Hagylak pihenni. Csak szólj, ha szükséged van valamire.
- Ne menj! Nem akarok egyedül maradni. - Néztem rá könyörgően.
- Nem szeretnél beszélni a bátyáddal? Nagyon aggódott érted.
- A szememre vetné, hogy nem voltam óvatos, meg hogy hogy lehettem ennyire meggondolatlan... Inkább nem, köszönöm. - Felsóhajtott.
- Nem, nem tenné. De rendben, itt maradok veled. - Mosolyodott el. Kinyújtottam felé a kezemet, amibe Doki infúziót kötött. Vani mosolyogva megfogta bekötözött kezemet, aminek a hőmérséklete hasonlatos volt a jéghez. - Egy kis pihenés, és sokkal jobban leszel. - Mosolygott. - Fázol? Érzem, hogy hideg a kezed.
- Egy kicsit. - Bólintottam. Becsukta az ablakot, és betakart, odakint már sötétedett. - Köszönöm. - Mosolyogtam rá hálásan, mikor visszaült a helyére. - Josh... Észrevetted, mennyire helyes? - Felkuncogott.
- Igen. - Elkezdtem szinte áradozni Joshuáról. Vanessa mosolyogva hátradőlt a székben, és hallgatta a beszámolómat. Vani az ajtó felé pillantott, majd kuncogva vissza rám.
- Mi az? - Néztem rá furán.
- Josh hallgatózik. - Suttogta olyan halkan, hogy Joshua ne hallja.
- Vele álmodtam! - Tátogtam elvörösödve, mire elvigyorodott.
- Azt hiszem, ő is szívesen beszélne veled. Biztosan aggódik miattad.
- Akkor... beszéljek vele szerinted? - Mosolyogva bólintott.
- Gyere be nyugodtan, Josh! - Mosolyogtam én is. Lassan kinyílt az ajtó, ahol Josh állt lehajtott fejjel, tudva, hogy lebukott, szégyellte magát. - Nem jössz ide? - Mosolyogtam rá gyengén, de bátorítóan. Az ágyam mellé kullogott, kicsit tétovázott, de végül is leült. - Mennyit hallottál? - Rám pillantott, és elmosolyodott.
- Mindent. - Elpirulva félrenéztem.
- Oh... - A mosolya szélesebb lett.
- És hogy érzed magad? Seth elmondta, mi történt. - Szótlanul ránéztem, tudtam, hogy látszik rajtam, hogy még mindig pocsékul vagyok. Lesütötte a szemét, és zavartan felnevetett. - Ne haragudj, ez tényleg hülye kérdés volt. - Becsuktam a szemeimet.
- Ne örülj, nem lesz a házban kisbaba. - Bizonytalanul a kezem után nyúlt. Megfogtam a kezét, ami kellemesen meleg volt. Cirógatta a kezemet, miközben a lepedőt fürkészte.
- Nagyon sajnálom. - Halkan, de őszintén mondta. Megszorítottam a kezét, könnyeztem. Ő is gyengéden megszorította a kezemet, az arcomra pillantott, vigasztalóan elmosolyodott. Elméletileg nem szabadott volna felülnöm, de megtettem, hogy átöleljem Josht. Óvatosan visszaölelt, vigyázva rám, és az infúzióra is. Az arcomat erős vállába temettem, megnyugtatott a közelsége. A hajamba fúrta az arcát, a szíve kicsivel gyorsabban vert, mint ami normális. Kinyitottam a számat, de meggondoltam magam, és becsuktam. Kicsit hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.
- Valami baj van? - Válasz helyett csak megcsókoltam, úgy éreztem, ez jobban elmond mindent, mint bármi más. Kicsit ugyan meglepődött, de azonnal visszacsókolt, nyilván régóta várta már ezt a percet. Ezután még hosszan csókolóztunk, és ebben a csókban minden benne volt, mint egy két órás lelkizésben. Még több is. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és a Doki lépett be rajta.
- A kisasszonynak most pihennie kell. - Mosolygott kedvesen. Elvörösödtem, csúnyán rajtakapott minket.
- P... Persze, bocsánat... - Josh zavartan lesütötte a tekintetét, én meg visszacsúsztam az ágyra, megértettem, miért nem szabadott volna ülnöm, mert megfájdult a hasam. Doki elmosolyodott, és gyorsan elvégzett néhány vizsgálatot, és megkérte Joshuát, hogy hagyjon pihenni. Mielőtt kiment volna, kicserélte az infúziót is. - Josh azért bent maradhat? - Kérdeztem óvatosan. Joshra nézett.
- Bent maradhat, ha leül szépen oda - Bökött a szék felé. - és hagyja pihenni Loryt. - Mosolygott, de a tekintete és a hangja is szigorú volt. Elvigyorodtam, és én is a fiúra néztem.
- Bizony, Josh, hagyj pihenni! - Josh szó nélkül leült a székre, mint egy jól nevelt kiskutya, bármit megtett, csak ne kelljen kimennie. Kuncogtam, kicsit visszaéltem a helyzetemmel. - Mellesleg igazán hozhatnál valamit enni, éhen halok! - Azonnal felpattant, szolgálatra készen.
- Igenis! Mit kérsz? - Várta a választ.
- Hmm... - Gondolkoztam egy kicsit, majd elvigyorodtam. - Egy big burgert. - Felnevetett.
- Oké! Inni valamit esetleg?
- Mentes ásványvizet. - Bólintott.
- Máris hozom! - Azzal el is tűnt, én meg vigyorogtam, és kivettem egy müzlit a szekrényemből, azt megeszegettem, utána elaludtam, mielőtt Josh visszaért volna. Mikor betakargatott, megöleltem a kezét, mintha egy plüssállatka lenne, amivel a kicsik szoktak aludni. Hallottam, hogy kuncog, de nem mozdult meg, nem akart felébreszteni. Nem engedtem el, így két választása volt:
1., elveszi a kezét, amivel felébreszt
2., mellettem alszik.
Kicsit gondolkozott, hogy mit tegyen, de végül is óvatosan befeküdt mellém. Szusszantottam, és fészkelődtem egy picit. Kisimította az arcomból a hajamat, ezután már viszonylag nyugodtan végigaludtam az éjszakát.
- De... - Néztem rá rémülten.
- De? - Nézett vissza rám.
- Nem merem... - Húztam össze magam kis gombóccá. - Nem merek elmenni oda.
- Miért nem? - Nem igazán értett.
- Mert félek!
- Mitől félsz?
- A beavatkozástól! Hallottam már olyanról, hogy úgy megsérült a nő, hogy soha többet nem lehet gyereke! - Magyaráztam, Seth meg átölelt.
- Nem lesz semmi baj. - Visszaöleltem, igyekeztem elhinni neki.
- Akkor... menjünk. - Bólintott, és megpuszilt, majd elmentünk az orvoshoz, és elmondtuk a döntést. Megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e a döntésünkben. Könnyeztem, de bólintottam, hang nem jött ki a torkomon. "Ég veled, kicsikém." Búcsúztam el gondolatban.
A beavatkozás gyors volt, és fájdalommentes, a nyugtatók teljesen kiütöttek, szinte fel se fogtam, mi történt, és már vége is volt. Seth végig mellettem maradt, és fogta a kezemet, bár lassan kezdtem elmerülni az öntudatlanságba, kicsit sok volt a nyugtató, még az én farkas szervezetemnek is.
Eltelt egy kis idő, és valami kellemes hűvös dolgot éreztem a homlokomon, viszont az a bűz, ami megcsapta az orromat, kicsit se volt kellemes, viszont felébresztett. Nyöszörögve néztem Sethre, akinek az arcán hatalmas megkönnyebbüléssel.
- Mi... mi történt? - Seth felsóhajtott és megsimította az arcomat.
- Semmi, minden rendben. - Mosolyodott el.
- Hazamehetünk?
- Igen, de otthon pihenned kell. - Jelentette ki szigorúan, mire csak becsuktam a szemeimet, és kifújtam a levegőt.
- Oké. - Mikor végighallgattuk, hogy mi mindent nem szabad, végre hazamehettünk. Amint visszaértünk a házba, némán, senkire nem nézve felbaktattam a szobámba, és bezárkóztam. Vani átjött, hogy beszéljen velem, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Az ablakban ültem, égő, vörös, kisírt szemekkel. Szomorúan felsóhajtott, és leült mellém. Ránéztem, kezdtem kíváncsi lenni, hogy mivel fog előállni. Nem szólt semmit, csak átölelt. Visszaöleltem, és kitört belőlem az eddig elfojtott zokogás. Vanessa még mindig nem szólalt meg. - Nincs többé... Nincs! - Zokogtam, és szorongattam Vani pólóját, mint egy kétségbeesett kicsilány. Megvárta, amíg lecsillapodok, ami pár perc múlva teljesült, mikor már csak hüppögtem.
- Minden rendben lesz. - Suttogta. Nem bírtam itt, nem akartam lemenni, se a többiek szemébe nézni. Elhatároztam, hogy elmegyek egy időre. - Tudok segíteni valamiben?
- Nem akarok lemenni.
- Nem kell. - Elmosolyodott, legalább ő jól volt, ha én nem is. Elmondtam, mit mondott az orvos.
- Szóval egy ideig ágyfogságra vagyok ítélve... De nem akarom látni se Sethet!
- Rendben. - Bólintott, majd elhallgatott egy kicsit. - A bátyáddal azért szerintem... beszélned kéne. Majd. - Megráztam a fejemet, nem akartam senkit se látni.
- Rajtad kívül senkivel. - Bólintott.
- Rendben. - Még egyszer megölelt, biztatóan, hogy minden rendbe fog jönni. - Megyek, megkeresem a bátyádat. Hozzak neked valamit?
- Nem, köszi. - Mosolyogtam rá, majd visszafeküdtem az ágyamra. - Inkább csak... alszok egy kicsit.
- Rendben. - Mosolygott, és behúzta a függönyöket, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam a kellemesen sötét szobában, és elaludtam, ami csoda számba ment. Azt álmodtam, hogy újra terhes vagyok, de nem vetettük el. A gyermekem megszülethetett, és boldog család voltunk. Én a pici és... Josh? Igen, Josh. Az ágyon feküdtem a kicsivel, a takaró lecsúszott rólunk, de Joshua betakart bennünket. Szusszantottam, ahogy éreztem a puha, meleg takarót magamon. Josh még egy kicsit nézett, majd elindult ki a szobából.
- Josh. - Mosolyogva mondtam ki a nevét. Még hallotta, de becsukta az ajtót, és hagyott pihenni. Sokáig aludtam, ott maradtam abban a világban, ahol semmi nem fáj, és együtt lehetek azzal, akit igazán szeretek. Lassan kezdtem ébredezni, azért, mert fájt a hasam. - Vani? - Nyöszörögtem. Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, hogy picit enyhítsem a fájdalmat. Vanessa bejött és leült az ágyam szélére.
- Mi a baj?
- Fáj a hasam!
- Szeretnéd, hogy felhívjam a Dokit? - Könnyezve bólogattam. Vani nem kérdezősködött tovább, csak felhívta Dokit, aki negyed órán belül kiért, a barátnőm meg felvázolta a helyzetet, miközben nekem egyre jobban fájt a hasam. A doki megvizsgált, és azonnal látta, mi a baj, kijelentette, hogy egy pár órás műtétre lesz szükség, mire azonnal frászt kaptam, elég volt egy nap egy műtét.
- Ne!! Csak azt ne! Műtétet nee!! - Vani azonnal próbált megnyugtatni.
- Lory, figyelj rám. Ha a Doki most nem végzi el ezt a műtétet, akkor egyre rosszabbul leszel. Kérlek, bízz meg benne. - Remegve néztem rá.
- De félek!
- Nem kell félned, nem lesz semmi baj, megígérem. - Mosolygott.
- Oké... - Bólogattam aprókat. Vanessa Dokira nézett.
- Ezt meg kell beszélnem Lory bátyjával. Azonnal visszajövök. - Mire Vani visszajött, a doki már be is adta a nyugtatót, és várta, hogy hasson. Vani Natre nézett, aztán bólintott Doki felé, aki kiküldte őket, és amint elaludtam, elvégezte a mentő műtétet.
Több, mint három és fél órával később kábán feküdtem az ágyon. Vani jött be hozzám, és leült a székre az ágyam mellé.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte suttogva.
- Jobban. - Mondtam nagyon-nagyon halkan. Halványan elmosolyodott, és bólintott.
- Örülök neki. - Behunytam a szemem, és bólintottam. - Hagylak pihenni. Csak szólj, ha szükséged van valamire.
- Ne menj! Nem akarok egyedül maradni. - Néztem rá könyörgően.
- Nem szeretnél beszélni a bátyáddal? Nagyon aggódott érted.
- A szememre vetné, hogy nem voltam óvatos, meg hogy hogy lehettem ennyire meggondolatlan... Inkább nem, köszönöm. - Felsóhajtott.
- Nem, nem tenné. De rendben, itt maradok veled. - Mosolyodott el. Kinyújtottam felé a kezemet, amibe Doki infúziót kötött. Vani mosolyogva megfogta bekötözött kezemet, aminek a hőmérséklete hasonlatos volt a jéghez. - Egy kis pihenés, és sokkal jobban leszel. - Mosolygott. - Fázol? Érzem, hogy hideg a kezed.
- Egy kicsit. - Bólintottam. Becsukta az ablakot, és betakart, odakint már sötétedett. - Köszönöm. - Mosolyogtam rá hálásan, mikor visszaült a helyére. - Josh... Észrevetted, mennyire helyes? - Felkuncogott.
- Igen. - Elkezdtem szinte áradozni Joshuáról. Vanessa mosolyogva hátradőlt a székben, és hallgatta a beszámolómat. Vani az ajtó felé pillantott, majd kuncogva vissza rám.
- Mi az? - Néztem rá furán.
- Josh hallgatózik. - Suttogta olyan halkan, hogy Joshua ne hallja.
- Vele álmodtam! - Tátogtam elvörösödve, mire elvigyorodott.
- Azt hiszem, ő is szívesen beszélne veled. Biztosan aggódik miattad.
- Akkor... beszéljek vele szerinted? - Mosolyogva bólintott.
- Gyere be nyugodtan, Josh! - Mosolyogtam én is. Lassan kinyílt az ajtó, ahol Josh állt lehajtott fejjel, tudva, hogy lebukott, szégyellte magát. - Nem jössz ide? - Mosolyogtam rá gyengén, de bátorítóan. Az ágyam mellé kullogott, kicsit tétovázott, de végül is leült. - Mennyit hallottál? - Rám pillantott, és elmosolyodott.
- Mindent. - Elpirulva félrenéztem.
- Oh... - A mosolya szélesebb lett.
- És hogy érzed magad? Seth elmondta, mi történt. - Szótlanul ránéztem, tudtam, hogy látszik rajtam, hogy még mindig pocsékul vagyok. Lesütötte a szemét, és zavartan felnevetett. - Ne haragudj, ez tényleg hülye kérdés volt. - Becsuktam a szemeimet.
- Ne örülj, nem lesz a házban kisbaba. - Bizonytalanul a kezem után nyúlt. Megfogtam a kezét, ami kellemesen meleg volt. Cirógatta a kezemet, miközben a lepedőt fürkészte.
- Nagyon sajnálom. - Halkan, de őszintén mondta. Megszorítottam a kezét, könnyeztem. Ő is gyengéden megszorította a kezemet, az arcomra pillantott, vigasztalóan elmosolyodott. Elméletileg nem szabadott volna felülnöm, de megtettem, hogy átöleljem Josht. Óvatosan visszaölelt, vigyázva rám, és az infúzióra is. Az arcomat erős vállába temettem, megnyugtatott a közelsége. A hajamba fúrta az arcát, a szíve kicsivel gyorsabban vert, mint ami normális. Kinyitottam a számat, de meggondoltam magam, és becsuktam. Kicsit hátrébb húzódott, és a szemembe nézett.
- Valami baj van? - Válasz helyett csak megcsókoltam, úgy éreztem, ez jobban elmond mindent, mint bármi más. Kicsit ugyan meglepődött, de azonnal visszacsókolt, nyilván régóta várta már ezt a percet. Ezután még hosszan csókolóztunk, és ebben a csókban minden benne volt, mint egy két órás lelkizésben. Még több is. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és a Doki lépett be rajta.
- A kisasszonynak most pihennie kell. - Mosolygott kedvesen. Elvörösödtem, csúnyán rajtakapott minket.
- P... Persze, bocsánat... - Josh zavartan lesütötte a tekintetét, én meg visszacsúsztam az ágyra, megértettem, miért nem szabadott volna ülnöm, mert megfájdult a hasam. Doki elmosolyodott, és gyorsan elvégzett néhány vizsgálatot, és megkérte Joshuát, hogy hagyjon pihenni. Mielőtt kiment volna, kicserélte az infúziót is. - Josh azért bent maradhat? - Kérdeztem óvatosan. Joshra nézett.
- Bent maradhat, ha leül szépen oda - Bökött a szék felé. - és hagyja pihenni Loryt. - Mosolygott, de a tekintete és a hangja is szigorú volt. Elvigyorodtam, és én is a fiúra néztem.
- Bizony, Josh, hagyj pihenni! - Josh szó nélkül leült a székre, mint egy jól nevelt kiskutya, bármit megtett, csak ne kelljen kimennie. Kuncogtam, kicsit visszaéltem a helyzetemmel. - Mellesleg igazán hozhatnál valamit enni, éhen halok! - Azonnal felpattant, szolgálatra készen.
- Igenis! Mit kérsz? - Várta a választ.
- Hmm... - Gondolkoztam egy kicsit, majd elvigyorodtam. - Egy big burgert. - Felnevetett.
- Oké! Inni valamit esetleg?
- Mentes ásványvizet. - Bólintott.
- Máris hozom! - Azzal el is tűnt, én meg vigyorogtam, és kivettem egy müzlit a szekrényemből, azt megeszegettem, utána elaludtam, mielőtt Josh visszaért volna. Mikor betakargatott, megöleltem a kezét, mintha egy plüssállatka lenne, amivel a kicsik szoktak aludni. Hallottam, hogy kuncog, de nem mozdult meg, nem akart felébreszteni. Nem engedtem el, így két választása volt:
1., elveszi a kezét, amivel felébreszt
2., mellettem alszik.
Kicsit gondolkozott, hogy mit tegyen, de végül is óvatosan befeküdt mellém. Szusszantottam, és fészkelődtem egy picit. Kisimította az arcomból a hajamat, ezután már viszonylag nyugodtan végigaludtam az éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése