Reggel hangos puffanásra ébredtem.
Mi a fene...? - motyogtam álmosan, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Ásítozva felálltam, és halkan az ajtóhoz osontam, és füleltem. Nem hallottam semmi különöset, így annyiban hagytam és visszavánszorogtam az ágyba, de már cseppet se voltam álmos. A plafont bámulva feküdtem egy ideig, aztán meguntam, így felpattantam és előkerestem egy lila ruhát a szekrényből. Felkaptam magamra, aztán hátra fogtam a hajamat, és megmostam az arcomat. Közben eldöntöttem, hogy mit is fogok csinálni.
Síri csendben kisurrantam az ajtón, és halkan lépkedve, - hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit, - végigsétáltam a folyosón. A kastély másik vége felé vettem az irányt. A könyvtárba.
A könyvtár hatalmas volt, - egy óriási terem, ahol a polcok a tetőig értek, és minden telis-tele volt könyvekkel. Körbenéztem, és kiszúrtam magamnak egy könyvet valahonnan a magasból. Könnyedén felmásztam érte, lefújtam róla a port, és kimentem a kertbe olvasni.
Leültem egy tölgyfa árnyékába, kinyitottam a régi könyvet és olvasni kezdtem. Teljesen belemerültem, nem is nagyon figyeltem másra, aztán egyszer csak halk sóhajt hallottam a fákon túlról. Felpillantottam a könyvből, és akkor megláttam Szabit. A fűben feküdt a napon, amit én biztosan nem csináltam volna soha. Nem kedveltem túlzottan a napot.
Pár másodperc után lesütöttem a tekintetemet a könyv lapjaira. Szerintem azt se tudja, hogy itt vagyok.
Nem akartam bámulni, nem is akartam foglalkozni vele, de egyszerűen képtelen voltam a könyvre összpontosítani. Annyi eszem azért még volt, hogy az arcom előtt tartsam.
Ismételten felpillantottam, de nem kellett volna, mert többet nem tudtam róla levenni a szememet. Felült, de a tekintetét nem emelte fel. A szél, és a nap sugarai könnyedén játszadoztak vörös hajával, ami ebben a fényben olyan árnyalatot vett fel, mint a perzselő tűz. Az arcom elvörösödött, és észrevétlenül megráztam a fejemet hogy kitisztuljon, de a tekintetemet nem tudtam elszakítani tőle.
Megrázta a haját, - nekem meg kihagyott a szívverésem. A kastély egyik ablaka felé pillantott, pontosabban a hálószobájuk ablaka felé. Aztán nagyon halkan suttogott valamit. Nem értettem tisztán, ezért felemeltem a fejemet és némán hallgatóztam.
- Hugi, Hugi... - suttogta nagyon halkan, miközben még mindig az ablakot fürkészte. Lesütöttem a tekintetemet, magam elé húztam a könyvet és olvastam tovább. De a szemem előtt már nem azok a képek jelentek meg, amikről olvastam. Attól gondolatban nagyon, nagyon messze jártam.
Hallottam, hogy feláll és elkezd sétálgatni a kertben, de nem mertem ránézni. Olvasni próbáltam, figyelmesen fürkésztem a betűket, összeraktam őket szavakká majd mondatokká, de a jelentésük elveszett. A szemem előtt még mindig ugyanaz a kép lebegett, és sehogyan sem tudtam kiverni őt a fejemből.
Volt egy pont, amikor egyszerűen elegem lett a saját hülyeségeimből. Felpattantam a fa árnyékából, összecsaptam a könyvet és sietősen megindultam a kastély felé. De legnagyobb szerencsétlenségemre Szabi észrevett.
- Bocsáss meg, megzavartalak? - Kérdezte az arcomat fürkészve. Megtorpantam, de képtelen voltam a szemébe nézni.
- Dehogy.
- Oké - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Aprót bólintottam, hihetetlenül zavarban éreztem magam. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Nem tudtam, hogy tűnhetnék el a közeléből, mégpedig a lehető leggyorsabban.
- Hát akkor... akkor én megyek is vissza, a könyvtárba - habogtam hülyén, miközben átkoztam magamat. Nem válaszolt, de a szíve nagyon hangosan vert, amit nem tudtam mire vélni. Fél valamitől? Megijedt? Esetleg... gyanakszik?
Muszáj volt az arcára néznem, hogy kiolvashassak valamit a tekintetéből. Lassan felemeltem a fejemet és rápillantottam, de ő sarkon fordult és elrohant a kert másik végébe, eltűnt a növények között.
Egy darabig merengve néztem utána, majd észbe kaptam és villámgyorsan berohantam a kastélyba, egyenesen a könyvtár felé. A kezemben lévő könyvet egy mozdulattal visszatettem a helyére, és leültem az egyik sarokba. A kezeim közé temettem az arcom és felsóhajtottam. Mi a fene bajom van nekem?
Amikor sikerült összeszednem magamat felálltam, és lassan kiballagtam a kertbe. A kastély csendes volt, hát még a kert...
Akkor döbbentem rá.
Elmentek.
Onnantól fogva minden ugyanúgy ment, mint azelőtt. Darren és én is tökéletesen megvoltunk a saját kis világunkban, a gondolatainkba feledkezve tettük automatikusan azokat a dolgokat, amiket általában csináltunk. Néha váltottunk egy-két szót, de soha nem beszéltünk semmi konkrét, vagy fontos dologról. Csak voltunk, és kész. Semmi több.
Két hétig ki sem mozdultam a kastély környékéről, ahogy általában. Vadászni természetesen elmentem, de amikor az erdő és a falu határához értem, mindig elmerengtem egy pillanatra. Vajon mi lehet velük? Elfelejtettek már minket? Biztosan. De sohasem folytattam ezt a gondolatmenetet, inkább csak sarkon fordultam és visszamentem az erdőbe. A kastély körül sétálgattam, amikor egy hangra lettem figyelmes. Megtorpantam egy pillanatra. Nem, az nem lehet... - győzködtem magamat, majd egy nagy levegővétel után tovább indultam.
Valamivel később, amikor visszamentem a kastélyba, még a szokottnál is nagyobb csend volt. Darren sehol. Biztos vadászik... - futott át az agyamon, aztán hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat.
Megkapaszkodtam a lépcső korlátjába, és lehunytam a szememet. próbáltam meggyőzni magamat hogy csak képzelődöm, de Szabolcs illata az egész kastélyban tisztán érezhető volt. Úgy éreztem, nem bírom tovább, megőrülök...
Kirohantam a kastélyból, egyenesen az erdőbe. Fogalmam sem volt, merre rohanok; a célom az volt, hogy minél messzebb kerüljek ettől az átkozott vidéktől. Amikor elfáradtam, leguggoltam egy kis patak mellé, és megmostam az arcomat. Kinyitottam a szememet, és csak néztem a tükörképemet. A bőröm eszméletlenül világosnak tűnt a hajam mellett, a szemem szokásosan vörös volt. Az ajkaim fehérek. Valami hülye növény akadt a hajamba, de meg se próbáltam kiszedni. Csak néztem a vizet, mozdulatlanul.
Hirtelen egy tengerkék szempár jelent meg mellettem a víztükörben. Szabi szemei.
Felsikkantottam, és a kezemben lévő követ belehajítottam a vízbe, és azzal a lendülettel hátrébb ugrottam. Eszem ágában sem volt megfordulni, hisz tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem egy nagyon veszélyes játékot.
A víztükörben láttam, hogy leguggol mögöttem. De nem, nem guggolhat le, hisz nincs is itt. A rohadt életbe!
- Szofi... - ejtette ki halkan suttogva a nevemet. Lehunytam a szemeimet, veszettül kapkodtam a levegőt, és megtámaszkodtam remegő kezeimen magam mellett. Nem is tudtam, hogy az őrületnek van ilyen fajtája...
Felállt és elém sétált, letérdelt velem szembe, a tekintetem egy vonalba került az övével. Aggódva fürkészte az arcomat.
- Megijesztettelek?
Némám megráztam a fejem, és kezdtem rájönni, hogy ez a valóság. Muszáj volt rákérdeznem, hogy ugyan mit csinál itt, az erdő közepén, ahol a vámpír se jár, - de természetesen a kivétel erősíti a szabályt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan. Elmosolyodott.
- Téged.
Elakadt a lélegzetem.
- Itt vagyok - mondtam halkan, mivel jelenleg többre nem futotta. Nem szólalt meg, csak mosolygott, nekem pedig szép lassan kitisztult a fejem. Szabi valószínűleg Darrent keresi.
Feltápászkodtam és leporoltam a szoknyámat.
- Nem tudom, hol van Darren - mondtam őszintén.
- Lorennél - jelentette ki mosolyogva. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, aztán lesütöttem a szemet.
- Világos. Akkor... miért jöttél?
Nem láttam az arckifejezését, amit utólag már bánok is. Halkan felsóhajtott.
- Hiányoztál.
Kis híján felnevettem ekkora képtelenség hallatán.
- Hogy én? - Kérdeztem nagy szemekkel. Még mindig mosolygott.
- Igen, te - felelte egyszerűen. Lassan megingattam a fejemet, nem tudtam elhinni. Végül rápillantottam, és úgy döntöttem, kimondom az igazságot, hisz semmi értelme tagadni.
- Te is hiányoztál - motyogtam halkan, lehajtott fejjel. Leült mellém a fűbe, és némán hallgatott. Nem láttam az arcát, ezért muszáj volt rápillantanom, de egek, bár ne tettem volna! Engem nézett. Azokkal a kavargó, tengerkék szemeivel. Éreztem, hogy elvörösödöm. Rögtön elkaptam a tekintetemet, és idegesen félretűrtem a hajamat.
- Mit nézel? - Kérdeztem a kelleténél talán egy kicsit idegesebben, miközben a víztükörre pillantottam. Az arcom olyan vörös volt, hogy most aztán senki sem mondhatta, hogy holtsápadt vagyok. Emberinek néztem ki, de nem gondolkoztam ezen sokáig, ugyanis egy forró kéz érintette a hajamat.
- A hajadat... - suttogta halkan, és csak akkor jöttem rá, hogy ez most a válasz a kérdésemre. Végigsimított az arcomon, a bőre ezerszer forróbb volt az enyémnél. - ...az arcodat... - mélyen a szemebe nézett, pillantása fogva tartotta az enyémet, - ... és a szemeidet.
Elképesztő mosolyát látva a szívem ezerszer hevesebben vert, és elakadt a lélegzetem. Csak néztem a szemeit, teljesen elvesztem a kék tengerében...
Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, és egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy normalizáljam a légzésemet. Amikor kinyitottam, még mindig engem nézett, és olyan közel hajolt hozzám, hogy nem éreztem a levegőréteget közöttünk.
- Gyönyörű vagy... - suttogta. Képtelen voltam megszólalni, ehelyett csak mélyen a szemébe néztem.
Lassan, nagyon lassan hozzáérintette az ajkait az enyémekhez. Éreztem a testéből áradó forróságot, aminek hatására kellemes borzongás futott végig rajtam. Nem gondolkoztam többet; lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam, az ajkaim elnyíltak. Éreztem, hogy elmosolyodik, és megcsókolt, leírhatatlanul finoman.
Szinte azonnal visszacsókoltam, a szívem hevesen vert, az arcom kipirult. Az egyik kezével támaszkodott, a másikat a nyakamra simította. Az érintése mintha elektromos lett volna. Felsóhajtottam, és eszem ágában sem volt elhúzódni. Megfogalmazni sem tudom azt az érzést, annyira élveztem...
Az ajkai egy picivel követelőzőbbek lettek, egyre vadabbul csókolt. Az egyik kezemmel végigsimítottam a karján, az ujjaitól egészen a nyakáig. Végigsimítottam a tarkóján, és a hajába markolva húztam közelebb magamhoz. Egész testébe hozzám simult, ami elképesztően jó érzés volt. Akaratlanul is megremegtem, és ismét felsóhajtottam. Nagyon gyengéden megszorította a tarkómat, és úgy húzott még közelebb magához. A szabad kezemet a mellkasára fektettem, a másik pedig vörös hajtincseivel játszott.
Az ajkai elváltak az enyémektől. Lehajolt, és alig érintve a bőrömet, egy csókot lehelt a nyakamra. Nem vettem levegőt, mozdulatlanul ültem, és nem érzékeltem mást, csak az ő érintéseit, de azokat aztán nagyon...
Apró csókokat lehelt a nyakamra, majd finoman beleharapott, és játékosan megszívta a nyakamat. Erőtlenül megkapaszkodtam a vállába, és lehunyt szemmel próbáltam megszólalni.
- Mit... mit csinálsz? - Kérdeztem akadozó lélegzettel, mert imádtam, amit velem művelt. De egy szempillantás alatt vége lett, elhúzódott és aggódó tekintete az arcomat fürkészte.
- Túl gyors? - Kérdezte aggódva. Megráztam a fejemet.
- Nem, csak... nézz körül. Az erdőben vagyunk - mondtam, és a mondat végére nem tudtam visszafojtani a vigyoromat.
- Ezen segíthetünk! - Jelentette ki magabiztosan vigyorogva. Értetlenül néztem rá.
- Mire gondolsz? - Kérdeztem kíváncsian. Odahajolt hozzám, nagyon, nagyon közel.
- Menjünk vissza a kastélyba - suttogta az ajkaim közé, majd finoman megcsókolt.
Elakadt a lélegzetem, de némi fáziskéséssel visszacsókoltam, és egyetértően bólintottam. Te jó isten, mi lesz ebből...
Felálltam, de még mindig az előbbi csók hatása alatt voltam, így beletelt egy percbe, mire megtaláltam az egyensúlyomat. Végül sikerült egy helyben megállnom, és roppant büszke voltam magamra. Szabi jót mulatott rajtam, aztán kuncogva felállt, és elindultunk vissza a kastélyba.
Csendesen mentünk, nem szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondani. Szabi a kezem után nyúlt, és összefűzte az ujjait az enyémekkel. Elmosolyodtam, megtorpantam egy pillanatra, lábujjhegyre álltam és egy csókot leheltem a nyakára. Lehajolt hozzám, hogy hosszabb legyen a csók, és pedig vágyakozva megcsókoltam az ajkait. Emlékeztetnem kellett magam, hogy még mindig az erdőben vagyunk, így kénytelen voltam elhúzódni tőle, amire egy mosoly volt a válasz.
Nemsokára visszaértünk a kastélyba. Ahogy bementünk, Szabi átkarolta a derekamat, én pedig megfordultam a karjaiban és mosolyogva átöleltem a nyakát. Egy percig hallgatóztam; odafentről általános hangok szűrődtek le. Darren idegesen járkált a szobájában, a fürdőből pedig víz csobogását lehetett hallani.
- Tényleg itt van a húgod - jegyeztem meg mosolyogva. Felkuncogott.
- Kételkedtél? - Kérdezte incselkedve. Elvigyorodtam.
- Oh, dehogy!
Nem tudtam mást mondani, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta, ezzel megakadályozva a beszédben. Azonnal visszacsókoltam, ő pedig elmosolyodott.
- Menjünk fel - mondta, én pedig bólintottam. Felmentünk a szobámba, és megszokásból becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordultam.
Szabi vigyorogva engem nézett, majd kitárta a karjait és rámmosolygott.
- Gyere ide! - Kérte, én pedig habozás nélkül odaléptem elé. Átölelt, és vágyakozva csókolt meg, amit ugyanúgy viszonoztam. Átkaroltam a nyakát, és a lehető legszorosabban hozzábújtam, élveztem a testéből áradó forróságot.
Szabi hátrált két lépést, aminek az lett az eredménye, hogy nekiütközött az ágynak. Leült a szélére majd lassan hátradőlt, engem is magával húzva. Egy pillanatra ledermedtem, de egy percig se tiltakoztam. Hagytam, hogy lehúzza rólam a pólómat majd a nadrágot is, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a csípőjén. Lehajoltam, feljebb tűrtem a pólóját és lassan végigcsókoltam a felsőtestén. Halkan sóhajtozva tűrte, egészen addig, amíg megszabadítottam a pólójától. Azután következett a nadrágja, majd visszaültem a csípőjére, megtámaszkodtam a mellkasán, előrehajoltam és a szemébe néztem. A szemei szikrákat szórtak, figyelte minden mozdulatomat. Egészen közel hajoltam az arcához, kisimítottam egy vörös tincset a homlokából és végtelenül gyengéden megcsókoltam. Összeszorította a szemeit és visszacsókolt, de éreztem, hogy valami nincs rendben...
Azonnal elhúzódtam.
- Valami... valami baj van? - kérdeztem félénken, miközben kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Mosolyogva nézett, és hanyagul megrázta a fejét. Borzasztóan megkönnyebbültem.
Hirtelen kiabálást hallottunk Darren szobája felől. Egy idegen hang volt. Férfihang.
- Mi volt ez? - Kérdezte Szabi, de nem válaszoltam. Egy szempillantás alatt felpattantam és az ablakhoz rohantam. Kinéztem rajta amennyire csak tudtam, de nem láttam be a szobába. Szabi is felkelt és odajött mellém, de most ez érdekelt a legkevésbé. Mivel nem láttam mindent tisztán, egy mozdulattal felálltam a párkányra és úgy hajoltam ki. Aztán megpillantottam a sötétben valakit. Egy idegen vámpírt.
Hosszan kifújtam a levegőt és visszaléptem a párkányról. Végig magamon éreztem Szabi tekintetét.
- Mi az? - Kérdezte. Talán aggódott.
- Semmi - feleltem egyszerűen és becsuktam az ablakot. Furcsán nézett rám.
- Biztos?
Elmosolyodtam és bólintottam. - Biztos.
- Oké - mondta mosolyogva és mit sem sejtve, majd elterült az ágyon. Lehuppantam az ágy szélére, de nem tudtam ránézni. Bűntudatom volt, mert el kellett volna mondanom neki, de nem tettem. Felsóhajtottam és lehasaltam mellé az ágyra, de folyamatosan ezen kattogott az agyam. Ezt Szabi is észrevette, mert átölelte a derekamat és megcsókolt.Viszonoztam, de csak még jobban mardosott a bűntudat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj - mosolygott, de még így se tudott megnyugtatni.
Aprót bólintottam.
- Hát persze - suttogtam vékony hangon, majd felálltam és hátráltam egy lépést. Figyelte minden mozdulatomat, én pedig elnézést kérve berohantam a fürdőbe. Bezártam az ajtót, aztán vettem egy nagy levegőt és felálltam a párkányra. Körbepillantottam odakint, de az idegent nem láttam sehol. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, - ezek szerint tényleg elment.
Lepattantam a párkányról és megmostam az arcomat, majd egy nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót és visszamentem a szobába. Szabi az ágyon feküdt, és a plafont bámulta. Csendesen, lehajtott fejjel lefeküdtem mellé. Arra gondoltam, hogy most biztos nagyon megbántottam.
- Ne haragudj - mondtam halkan, de nem mertem ránézni. A válasz meglepett.
- Miért haragudnék? - Kérdezett vissza értetlenül. Rápillantottam.
- Akkor másképp mondom. Sajnálom, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem az imént.
Szabi felkuncogott, aztán megcsókolt. Nem értettem, miért teszi, de visszacsókoltam.
Aztán kopogtak.
- Gyere - suttogta a hajamba, én pedig aprót bólintottam és kibújva a karjai közül felálltam.Ő is így tett, majd kinyitotta az ajtót. A látványtól szóhoz se jutottam.
- Darren, te...? - Kérdeztem az előttem álló fiútól. Tetőtől talpig csupa kosz és sár volt, a ruhái szétszakadtak, és a tekintete olyan kétségbeesett volt, mint még soha azelőtt. Elképzelni se tudtam, mit művelhetett.
- Elvesztettem - suttogta elgyötört hangon. Azonnal tudtam, hogy Lorenre gondol, de nem akartam elhinni.
- Hogy... hogy mondod? - suttogtam.
- Dominic elvitte. - Halkan és gyorsan beszélt, hogy Szabi ne érthesse, mit mondd. - Egy darabig tudtam követni, de utána hiába. Semmi. Elvesztettem.
Erre a kijelentésére lehunytam a szememet és vettem egy mély levegőt. Aztán kinyitottam és rájuk néztem. Darren rettenetesen ki volt fáradva és látszott rajta hogy már feladta ezt az egészet, Szabinak pedig halvány lila gőze sem volt a történésekről. Szó nélkül elindultam lefele a lépcsőn, hogy Lory keresésére induljak.
Hárman kerestük őt egészen hajnalig, de még csak egy kis nyomot se találtunk. Láttam Darrenen, hogy nagyon el van keseredve, de még akkor se adta fel. Végül beláttam, hogy így nem megyünk semmire, és fáradtan lehuppantam egy nagyobb kőre.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fel, de ők nem így gondolták. Szabi leguggolt elém, és mélyen a szemembe nézett.
- Szerinted fel kellene adnunk? - kérdezte halálosan komolyan. Hevesen megráztam a fejem, és azonnal rávágtam a válaszomat.
- Nem! - Egy kicsit elhalkult a hangom. - Csak... ez így reménytelen, hisz már mindenhol kerestük...
Darrennek támadt egy nagyon jó ötlete.
- Nem mindenhol. A folyó és a tó közelében még nem. - Mondta. Rápillantottam.
- Azonnal induljunk - pattantam fel, és órák óta először éreztem értelmét a keresésünknek. Darren bólintott, és abban a pillanatban egy kétségbeesett kiáltás rázta meg az egész erdőt. Loren.
Darrennel egymásra néztünk, majd futni kezdtünk a hang irányába, ami tényleg a vízesés felől jött.
Odaérve olyan látvány fogadott minket, hogy egyikünk se jutott szóhoz. A vízesés mögötti barlangban tisztán érezhető volt Loren illata. Az egyik sziklához egy lánc volt erősítve, olyan erős, hogy egy ember képtelen lett volna kiszabadulni a fogságából. A fal tiszta vér.
Láttam Darren arcát, és nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Lassan tettem egy lépést a szikla felé, és alaposan megvizsgáltam. A vér még nagyon friss volt, és a porban tisztán kivehető volt minden. Darrenre pillantottam.
- Nem ölte meg, - végighúztam az ujjamat a szikla oldalán - csak átváltoztatta.
Darren kicsit értetlenül, de reménykedve pillantott rám.
- Miből gondolod? - suttogta.
- Ez a vér még friss - mondtam magától értetődően, majd a por felé intettem. - Itt feküdt. - Háttal nekidőltem a barlang hideg falának. - És itt változtatta át. - Ellöktem magam a sziklától és Darren felé fordultam. - Mindezt alig fél órája.
Rámnézett, és láttam rajta, hogy kezdi érteni. Bólintott, megpróbálta feldolgozni a dolgokat és elfogadni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem fog neki sikerülni. Addig biztosan nem, amíg itt állunk.
- Gyere, Darren, menjünk vissza - suttogtam halkan, de észre sem vette. Csak ott térdelt a homokban és egyszerűen nem akart mozdulni, én pedig nem akartam kényszeríteni semmire. Megfordultam és kisétáltam a barlangból, hogy megkeressem Szabit és visszamenjünk a kastélyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése