- Szerinted hogy hívják? - Kérdeztem kíváncsian, mire a bátyám nagy szemeket meresztett rám.
- Kit hogy hívnak? - Kérdezte meglepetten. Sokszor mondta, hogy lassítsak, mert nem tudja követni a villámgyors témaváltásaimat.
- Azt a göndör hajú lányt. Tudod, aki nem annyira bámult meg minket! És akinek a szemébe néztem az ebédlőben! - Magyaráztam.
- Ja, hogy azt... - A hangja és a tekintete megváltozott. Valahogy szelíd és gyöngéd lett. Pont, mint amikor rólam vagy a családunkról beszélt. - Nem tudom.
- De szeretnéd tudni, ugye? - Kérdeztem gúnyos hangsúllyal, mire kissé bepöccent.
- Ugyan már, Ariel! - Tényleg nagyon dühös lett, amit onnan tudtam, hogy a nevemen szólított. - Elég ha téged ismerlek! - Huh... Ez komolyan hangzott...-gondoltam, és jót kuncogtam. - Na... Menj a tudodhova! - Teljesen kiment a fejemből, hogy tud olvasni a gondolataimban, ha akar.
- Vacsizni? - Kérdeztem, mivel már hat óra volt. Eddig csak kint kószáltunk az erdőben, és megbeszéltük a napot.
- Például. - Füstölgött. Jóízűen kacagtam rajta. Ekkor belépett a nappaliba Chris.
- Szia, apu! - Köszöntöttem lelkesen.
- Szia, Air. Jó hírem van számodra. - Erre felélénkültem. - Holnap leveszik a karodról a gipszet! - Mosolygott.
- Juhú! - Ugrottam fel. - Szupiii! Szabadsááág! - Örvendeztem.
- Ne örülj annyira, Hugi! - Szólt közbe Sham. - Még hetekig be lesz fáslizva.
- Egy hét. - Kontrázott rá Christian.
- Remek! - Lelkendeztem. Mosolyogva nézték, ahogy körbetáncolom a lakást örömömben.
- De most inkább vacsizzunk, oké? - Kérdezte a nevelőapánk.
- Oké, oké! - Próbáltam lecsillapodni, persze nem sok sikerrel. - Na, menjünk mááár! - Azzal kimentem... Nem is. Inkább kitáncoltam a konyhába, és előszedtem minden kaját, amit csak találtam a hűtőben.
- Csillapodj már, Hugicám! Ma pizzát vacsizunk! - Vigyorgott Shamino. - Várj, segítek visszapakolni! - Szinte fél perc alatt visszarámoltunk mindent. Chris már tárcsázta a pizzéria számát, és kérte, hogy írjuk le, mit kérünk feltétnek. Gyorsan előkaptam egy tollat meg egy cetlit, és jegyzetelni kezdtem: pizzaszósz, gomba, ananász, sonka, sajt. Odaadtam a nevelőapámnak, és vártam, hogy ők is felírják a rendelésüket.
Két perc múlva már a palzmatévé előtt ülve vártuk, hogy hívjanak, hogy kész a pizza. Nem sokára csöngött is a készülék, és Chris odafordult hozzánk.
- Na, gyerekek! Itthagyhatlak benneteket? - Kérdezte kedves évődéssel. - Ugye nem fogjátok lebontani a házat amíg távol vagyok? - Erre mind a hárman elnevettük magunkat.
- De, igen! Pont azt terveztük, hogy a levegőbe repítjük a házat! - Intettem körbe az ép kezemmel. Shamino is vette a lapot.
- Jaj, Hugi, most miért árultad el? - Nevetett. Chris elment a pizzáért, és egy perc múlva már vissza is ért.
- Ki kér pizzát? - Kiabáltott be az ajtóból.
- ÉÉÉN! - A bátyámmal kórusman kiabáltunk ki, mire a nevelőapukánk behozta a három illatozó dobozt.
- Egy neked... - Odarakta az ölembe az egyiket. - Egy neked... - Nyújtott át a másikat Shaminonak. - És végül egy ennek a jóképű fickónak itt! - Ült le mellénk nevetve. - Jó étvágyat!
- Köhi! - Mondtam, miközben nagyot haraptam az egyik szeletből. - Ümm... Finyom.
- Hé! Teli szájjal nem beszélünk! - Szólt rám a bátyám. Nagyot nyeltem, hogy lemenjen a falat a torkomon.
- Ti nem is! Csak én. - Vigyorogtam rá, mire hátrahőkölt.
- Mi van? - Nem értettem a reakcióját.
- Ja, jó. Oké. Csak kechup van a fogaidon. - Nevetett.
- Ha, ha! - Beleboxoltam a vállába, mire le kellett, hogy támaszkodjon, hogy ne terüljön el.
Mikor végeztünk a vacsorával -amit csoda, hogy meg tudtunk enni a Red Riding Hood közben-, felmentünk lezuhanyozni. Nem kellett sok idő, hogy kész legyek, és felvegyem a pizsamának csúfolt, hatalmas, itt-ott lyukas pólót.
Leültem az ágyamra, majd a hátamra feküdve, morogva fészkelődtem, helyet készítve magamnak. Anyu régen mindig azt, monta, hogy ilyenkor olyan vagyok, mint egy kiskutya. Majd ez oldalamra fordulva elaludtam.
A szüleimmel álmodtam. Újból átéltem azt a végzetes napot, és sokszor felriadtam. Végül sikerült végre úgy elaludnom, hogy nem álmodtam semmit.
Reggel arra ébredtem, hogy a bátyám költöget.
- Ariel! Ariel, ébredj! - A hangja sürgető volt.
- Jó, jó, kelek már! - Mondtam morcos, rekedtes hangon. Most a szokásosnál jóval előbb kész lettem a reggeli teendőkkel, bekaptam két pirítóst, és már rángattak is kifelé. Sham szokás szerint kinyitotta a kocsiajtót, de most inkább belökött, pillanatok alatt eligazgatott, megkerülte a porschet, és már vágódot is be az anyósülés felőli ajtó.
Amit beült, már indultunk is. Szó szerint belelapultam az ülésbe, olyan sebességgel indított Chris. Utána fél perc alatt bent voltunk az iskolánál, akkor meg előreestem a hirtelen fékezéstől.
- Aú! - Nyögtem, és felkapaszkodtam. Sham már mozdult, de leintettem. - Kösz, de egyedül is ki tudom nyitni az ajtót! - Közöltem, azzal kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiugrottam, majd besétáltam matekra. Shamino mondta, hogy majd jön ő is, ezért nyugodt szívvel mentem be a terembe.
Vártam, mikor ér be az a lány, akivel beszélni akartam. Lassan kedtek befelészállingózni a többiek. Egyre jobban figyeltem, majd amikor megjelent az ajtóban, felkaptam a fejemet. A pillantásom azonnal megtalálta az övét. Halványan rámosolyogtam, és jót mulattam magamban, amikor körülnézett, hogy biztosan rá néztem-e. Intettem, hogy üljön ide mellém. Kissé habozott, majd -láttam rajta, hogy igyekszik gyorsan mozogni, de ez nem nagyon ment neki- letette a táskáját, és odajött mellém. Fél méterre tőlem megtorpant. Én ezalatt, miközben figyeltem, nem komolyodtam el, megtartottam a derűs mosolyomat. Jeleztem neki, hogy üljön csak le, nem harapok.
Mikor megtette, igyekeztem lágy, kedves hangot megütni, és megkérdeztem:
- Mi is a neved? - Kissé oldalra fordítottam a fejem, mint egy kíváncsi farkaskölyök.
- Rachael. - Válaszolta még mindig kómás hangon dadogva, amit nem tudtam megállni kuncogás és egy kis csipkelődés nélkül.
-Biztos vagy benne? - Néztem rá vigyorogva. Tudtam, hogy az arcom most ragyog, mint a telihold. Nagyot nyelt, de bólintott, amin ismét muszály volt halkan nevetnem. - Nos, Rachael... Már ha valóban így hívnak... Nem tudtam nem észrevenni, hogy te nem bámulsz meg minket annyira, mint az iskola többi diákja. - Kíváncsian méregettem, és vártam, mit felel, de csak elgondolkozva nézett.
- Annyira. - Felelte kis tűnődés után, mire biccentettem.
- Biztos vagyok benne, hogy neked is lenne egy pár kérdésed. - Komolyodtam el.
- Egy pár. - Vízhangozta.
- Akkor, tedd fel az elsőt. - Bíztattam. Gondolkozott egy kicsit, hogy mit kérdezzen. - Csak semmi kapkodás. - Mondtam évődően.
- Shamino miért ilyen? - Ebből azonnal tudtam, mire gondol.
- Félt engem. - Válaszoltam egyszerűen, mire sürgetően nézett rám. Tudtam, hogy azt akarja, hogy folytassam. - Nem mindig volt ilyen. - Kezdtem el a történetünket. - Régebben nagyon is barátságos volt. Csak azóta viselkedik így, amióta elvesztettük a szüleinket. - Mikor ezt kimondtam, együttérzően nézett rám.
- Oh, részvétem. De... hogy történt? - Láttam rajta, hogy nagyon kíváncsi, ígyhát villámgyorsan ki kellett találnom egy bejövős hazugságot.
- Autóbaleset. Valami idióta frontálisan beléjük hajtott. Természetesen padlógázzal. Mind a két autó ripityára tört, a kocsiban ülők meg azonnal meghaltak. Amikor a kórházból hívtak, le akartam rohanni, hogy még egyszer utoljára láthassam őket, de megbotlottam, és legurultam a lépcsőn. Engem is bevittek a sürgősségire, és másfél hétig kómában tartottak. - Keserűen elmosolyodtam. Ez nem tartozott éppen a kedvenc emlékeim közé. - Aztán még egy hét megfigyelésre bent tartottak. - Idéztem fel. - Ennyi. - Mikor felnéztem, láttam az arckifejezésén, hogy teljesen le van döbbenve és próbálja megemészteni a hallottakat. Ekkor valahogy tudtam, hogy a bátyám mindjárt megérkezik. - Rachael, azt hiszem jobb, ha most visszamész a helyedre. - Ezt nem nagyon értette, de engedelmeskedett. Pár pillanat múlva megjött Sham.
Mikor odaért mellém, farkaspuszival üdvözöltük egymást: az orrunkal megböktük a másik nyakát.
- Beértél csöngetés előtt. - Felvettem azt a kifejezéstelen arcot, amit a közelében szoktam. - Gartulálok!
- Kösz. - Gyorsan helyet foglalt. Ugyanolyanok lettünk, mint első nap. Különlegesek, félelmetesek, különcök, akiket mindenki megbámul.
- Rachael. Ez a neve. - Intettem észrevétlenül a göndör hajú lány felé.
- Hogy derítetted ki? - Kérdezte kíváncsian, majd ő is szemügyre vette.
- Egyszerűen. Beszélgettem vele. - Ezt úgy mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ő viszont úgy tűnt, nem örül neki. Megragadta a csuklómat, és kivezetett a teremből. Amikor a folyosó egy néptelenebb szakaszába értünk, szembefordult velem.
- Ezt mégis hogy képzelted?! - Csak picit emelte meg a hangját, de már ez is félelmetesen hangzott. Legalább is tőle. - Megbeszéltük, hogy senkihez nem kerülhetünk közel, mert a végén még kiadná a titkunkat!
- Bocsánat, hogy próbáltam új barátokat szerezni! - Közel álltam a síráshoz, és ezt ő is észrevette.
- Jaj, Hugi! - Magához húzott és szorosan megölelt. - Nem ezt mondtam! Én örülök, ha barátkozol. Nagyon is. Csak legyél egy kicsit óvatosabb! Rendben? - Nem tudtam visszatartani egy-két kósza könnycseppet, amit gyengéden letörölt az arcomról.
- Rendben. - Bólintottam. - De vissza kéne mennünk órára. Mindárt csöngetnek. - Pici mosolyt erőltettem magamra.
- Oké. - Kedvesen nézett le rám, majd átkarolta a derekamat, magához húzott, és visszamentünk az osztályba. Némán, kecsesen. Mikor elmentünk Rachael mellett, még egyszer halványan rámosolyogtam, úgy, ahogy a legjobb barátnők szoktak egymásra. Sham is gyorsan helyet foglalt. Mire elhelyezkedett, már csöngettek is és kezdőtött az óra.
A biosz halálunalmas volt. Csak az a tudat vígasztalt bennünket, hogy beszéltünk a testneveléstanárral, és megengedte, hogy óra előtt a szünetben bent legyünk a teremben.
Amikor beért mindenki az öltözőbe, elkezdtünk átöltözni. Levettem a pulcsimat, és hirtelen mindenkinek a tekintete rám villant. Nem értettem miért, ezért gyorsan átöltöztem és bementem a terembe.
A bátyám már várt rám.
- Kezdhetjük? - Kérdeztem. Ezt egy kívülálló símán félreérthette volna, de mi tudtuk, mire értem. Bólintott. Széles kört írva kezdtük kerülgetni egymást. Mint akik keringőznek. Tompán még érzékeltem, hogy valaki bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Megéreztem Rachael illatát. Szóval ő jött be.
A körök egyre csökkentek, végül már csak másfél méteres sugarú lett. Ekkor cselekedtem: nekiugrottam Shamnek. Ő hárította a támadást, így inkább balettugrásra hasonlított, amikor fellendített a levegőbe. Nagy csattanással ért földet a cipőm talpa.
Shamino felfigyelt Rachaelre.
- Várj. - Modta halkan, és felegyenesedett a játékos tartásból. Merev, és érzéstelen lett, mint egy szobor.
- Szia, Rachael! - Köszöntem vidáman. - Mit keresel te itt?
- Ööö... én csak... az italomért jöttem. - Felelte dadogva, mire kedvesen rámosolyogtam.
- Táncolunk. - Világosítottam fel. - Táncal kombinált harcművészet. Még nem hallottál róla?
- Nem igazán... - Bizonytalanul megrázta a fejét. Shaminora néztem.
- Tartsunk neki egy kis bemutatót? - Picit félrebiccentettem a fejem. Rachael is várt, hogy mi lesz a bátyám döntése.
- Hát jó. De ha rosszat fog álmodni, nem vállalok felelősséget! És akkor sem, ha netán halálra rémülne. - Felelte Sham komoly arccal. Erre felvillanyozódtam.
- Szupi! - Rachael csak lesütötte a szemét Shamino válaszára. - Hé, ne aggódj! Nem olyan félelmetes! - Nyugtattam a kicsit megszeppent Rachaelt. - Folytathatjuk? - Néztem a bátyámra. Ő csak komolyan bólintott.
Odaléptünk egymáshoz, és pacsiztunk, majd újra méterekre távolodtunk, és előről kezdtük a körözést. Most hagytam, hogy Sham támadjon. Ő óvatosabb volt, mint én. Kicsivel jobban kiszámolta a mozdulatait, és engem figyelt. Amikor már csak másfél méterre voltunk, hirtelen nekifutott, és el akart kapni. Én kihajoltam, és jót nevettem a mozdulatomon.
- Huh, ez egy kicsit sztriptízes volt. - Shamino is velem nevetett.
- Semmi kétség, Hugi. - Vigyorgott rám. Mind a ketten élveztük ezt a fajta játékot. Tizenöt percig játszhattunk. Addig rengetegszer földhöz csaptuk egymást. Egyszer, amikor Sham nekifutásból próbálkozott, elkaptam a kezét, egy fordulattal a derekam köré tekertem a karját, és a lendületét kihasználva átröpítettem a fejem fölött. Ő meg nagyot nyekkent a padlón, majd azonnal felpattant, a nyakamnál fogva picit megemelt, majd belecsapott a padlóba, és a karjával szinte szó szerint odaszögezett a parkettához.
- Héló! Hát mi ez már?! - Nevettem jóízűen.
- Az, hogy győztem! - Vigyorgott a képembe.
- Csak hiszed! - Egy fordulattal én kerültem felülre, és lefogtam. Moccanni sem tudott. - Nos? Mi az utolsó szavad? - Most én vigyorogtam az ő arcába.
- Jól van, győztél! - Mondta megadóan.
- Bezony! - Elégedetten felálltam és Rachaelre néztem. - Tetszett a műsor? - Kérdeztem mosolyogva. Rachael meg sem tudott nyikkanni. Végül összeszedte magát, és bólintott.
Ebben a pillanatban becsöngettek, és nekünk vissza kellett menni az öltözőbe.
Amikor sorakozó volt, hallottam, hogy Rachaelt elkezdi faggatni az egyik barátnője. Megérintettem Rach karját. Megfordult, én meg intettem, hogy ne mondjon semmit rólunk.
Amikor elfordítottam a fejemet, a tekintetem találkozott egy arany színű szempárral. Mikor megnéztem, hogy ki a gazdájuk, a falhoz kellett dőlnöm, hogy el ne essek a meglepetéstől. Majdnem röhögőgörcsöt kaptam. Ő az a srác, akire Sham rámordult.
Ma az udvarra mentünk ki, mivel nagyon jó idő volt. Örültem ennek a fejleménynek, mivel így egy kicsit könnyebben tudok beszélni azzal a sráccal. Odamentem Rachaelhez, miközben Sham tekintetét állandóan magamon éreztem.
- Rachael... - Kissé félénk voltam. Nem tudtam, hogy kezdjem.
- Igen? - Fordult felém érdeklődő tekintettel. Én Sham felé néztem, és erős célzást adtam, hogy le kéne foglalni.
- Szeretnék valakivel beszélni, megtennéd, hogy eltereled rólam a bátyám figyelmét? - Könyörgően néztem, mire bólintott és vigyorogva fordult az egyik barátnőjéhez. Én reménykedve figyeltem őket, és hallgattam, hogy mit terveznek.
- Lily, figyelj csak! - Kezdte nagyon halkan Rachael. - Shamino éppen téged néz. Szerintem bejössz neki! - Erre a lány elkezdett visítozni.
- Na, ne! Úristen! Komolyan?! - Rachel erre csak bólintott.
- Szerintem menj oda hozzá. És a biztonság kedvéért vidd a pom-pom csapatot is. Biztosan le fogja nyűgözni, hogy te vagy a csapatkapitány! - Bíztatta kedvesen a felpörgött lányt. Ránéztem és biccentettem, hogy menjen csak, nem fog harapni, bár már előre sajnáltam szerencsétlen bátyámat. Csöndben kuncogtam.
- Kösz, Rachael! Jövök neked egyel. - Mosolyogtam rá hálásan.
- Nem tesz semmit. - Mosolygott vissza. Odamentem hát a sráchoz, és óvatosan megszólítottam.
- Szi... szia... - Félénken néztem az aranyszemű fiúra.
- Oh, szia! Ariel vagy, ugye? - Vigyorgott rám. A mosolya csak úgy saccra ezer wattos volt. Félénken bólintottam.
- Hát... Igen. - Lehajtottam a fejem, a földet kezdtem vizsgálgatni.
- És, hogy tetszik a suli? - Kérdezte, még mindig vigyorogva.
- Nos, egész jó. Bár még nem nagyon ismerek senkit a bátyámon kívül. - Megengedtem magamnak egy félénk mosolyt, és a fufrum alól felpislogtam rá.
- Hát, mostmár engem is ismersz. - Láttam rajta, hogy zavarban van.
- Még nem teljesen. A nevedet nem tudom. - Kuncogtan kedvesen.
- Steven. - Steven... Szép név.
- Nos, Steven... Volna kedved beszélgetni? - Néztem rá kedvesen mosolyogva, miután leküzdöttem a zavaromat.
- És a bátyád...? - Aggódóan pislogott Sham felé.
- Hát... Én úgy látom, hogy el van foglalva... - Kuncogtam. Shaminot körbevette egy csomó lány, és mind flörtölt vele. Steven is elvigyorodott a látványra. - Nos? Akkor van kedved beszélgetni, vagy sem? - Kissé türelmetlen volt a hangom.
- Persze. - Válaszolta, mire biccentettem.
- Akkor az udvaron találkozunk. - A mosolyom kissé flörtölőre sikeredett. Úgy döntöttem, hogy megmentem Shamet. Szerencsétlent szinte szétszedték a lányok. - Rachael, azt hiszem, Shamnek segítségre van szüksége. - Vigyorogtam.
- Máris. - Vigyorgott vissza és odament a pom-pom csapat vezetőjéhez és kirángatta a tömegből. - Hé, Lily! Szerintem most haggyátok egy kicsit békén Shaminot, had dolgozza fel a dolgokat... Lelkileg. - Vigyorgott.
- Hát jó. - A lány lemondóan sóhajtott, majd intett a többinek, akik még midnig Sham körberajongásával voltak elfoglalva. - Csajok! - Amint meghallották a csapatkapitány vezérszavát, azonnal odasereglettek, és félrevonultak. Szerencsétlen bátyám meg ott maradt, még mindig sokkos állapotban a sok símogatástól, amivel az izmait méregették a lányok.
- Mizujs, Bátyus? Látom akadt egy-két rajongód. - Nevettem, mire kábán bólintott.
- Te csináltad, igaz? - Nézett rám számonkérően.
- Én ugyan nem! Csak egy kicsit eltávolodtam tőled! - Ártatlanul pislogtam. Rachaelra nézett, és megvilágosodott. Odament hozzá, és gyilkos pilantást vetett rá.
- Ezt mégis, hogy képzelted, mi?! - A hangja gyilkos dühvel volt tele.
- Ugyan mit? - Ártatlanul pislogott a bátyámra.
- Mondjuk azt, hogy az egész pom-pom lány csapatot rámküldted!!! - Kezdte megemelni a hangját.
- Nem kellett azokat küldeni! Mentek azok maguktól is! - Kuncogott.
- Érdekes, hogy eddig nem jöttek a közelembe! - Vicsorogta. Behúztam a nyakam.
- Jó' van na. Lehet, hogy egy kicsit rásegítettem. De nem értem, mit vagy úgy oda. Vagy húsz csaj mászott rád egyszerre, te meg teljesen kiakadtál. Ennyi erővel meg is köszönhetnéd. - Vigyorgott. Csak bámultam, milyen merész.
- Köszönöm! - Morgott. Most döntöttem úgy, hogy közbelépek.
- Ööö, bocs, Rachael, de nekünk most van egy kis megbeszélnivalónk! - Azzal elrángattam. Tudtam, hogy Rachael is látja, mennyire meg vagyok rémülve, de nem érdekellt. Mikor távolabb értünk, nekirontottam. - Ezt mégis hogy képzelted?! Nem gondolod, hogy a morgás feltűnő?! - Szinte már kiabáltam.
- De. Igazad van, bocs, Hugi. Csa annyira felidegesített, hogy az nem igaz! - Láttam rajta, hogy nem túloz.
- Nyugi már, Bátyus! - Próbáltam csitítani. - Na, menjünk! A többiek már elindultak kifelé. - Mosolyogtam.
- Oké. - Nagy levegőt vett, majd mi is kifelé vettük az irányt.
Az edző szabadfoglalkozást hirdetett. A fiúk fociztak, a lányok meg vagy röplabdáztak, vagy szurkoltak. Láttam, hogy Steven már vár rám. Észrevétlenül intettem neki, hogy várjon, majd lesz alkalmunk beszélni, de nem most.
- Hé, Bátyus! Van kedved táncolni? Tudod, amit hip-hopon tanultunk! Az egyiket. - Fel voltam pörögve.
- Hát, legalább addig sem zaklatnak a lányok. - Nézett a pom-pom csapat felé, mire kuncogtam.
- Akkor, kérjünk egy magnót, és hozom a CD-t. - Azzal szétváltunk. Én intéztem a Cd-t, ő a magnót. Volt egy szabad, füves pálya, oda mentünk. Beraktam, és elindítottam a zenét.
A Lady Gaga - Beautiful dirty rich-et választottam. Indult a zene, mi meg tökéletes szinkronban mozogtunk egymástól tíz méterre, úgy, hogy még csak egy pillantás erejéig sem néztünk a másik felé. Aztán közelítettünk, egy másodpercre sem hagyva abba a táncot. Egy méterre megálltunk, és teljesen egy ütemre mozogtunk. Nemsokára néhányan már odajöttek a pálya szélére, és onnan csodáltak bennünket. Mi nem jöttünk zavarba, mivel hozzá voltunk szokva a nagy nyilvánossághoz. Elvégre nem egy fellépésen táncoltuk már el ugyanezt.
Utána jött a Kesha - Blow. Egyre több szempár figyelt minket. Teljesen nyugodtan táncoltunk, oda sem figyeltünk az osztályra. Mikor kifáradtunk, leállítottam a zenét. Majdnem elnevettem magam, amikor elégedetlen zúgolódás támadt.
- Sajnáljuk, de a bemutatónak vége! - Mondtam határozottan, és kivettem a CD-t a lejátszóból. Végignéztem az oszló tömegen, és megakadt a szemem az egyik srácon. Ugyanolyan aranyszínű szemei voltak, mint Stevennek, de ez a srác sokkal jobban tetszett. Magas volt, és nagyon csinos. Az Alkonyat egyik szereplője jutott róla eszembe. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Carlisle ilyen korában. Még a szám is tátva maradt. Majd meghallottam a pom-pom lányok sikítozását a hátam mögött. Elégedetten nyugtáztam, hogy Shamet lefoglalják a visítozó plázapudlik.
Odamentem a fiúhoz, aki nagyon megtetszett, és óvatosan megszólítottam.
- Szia. - Halványan, zavartan rámosolyogtam.
- Szia Ariel. - Teljesen elbűvölt a hangja. A hideg furhározott a hátamon.
- Ho... Honnan tudod a nevem? - Megilletődve néztem rá, mire elmosolyodott. Ilyen elbűvölő mosolyt sem láttam még soha.
- Nincs olyan ember a suliban, aki ne tudná a nevedet.
- Oh... - Elvörösödtem, és már a sírás határánál jártam. Biztosra vettem, hogy hidegen hagyom. - Hát persze. Csak én nem tudom szinte senkinek a nevét. - Könnyek szöktek a szemembe, a hangom remegett, és ezt ő is észrevette.
- Hé, minden rendben? Jól vagy? - Aggódóan méregetett. Olyan volt, mint egy angyal. Megráztam a fejem. Hogy lennék már jól?! A könnyeim lecsordultak az arcomon, mire elfordultam, hogy ne lássa, hogy sírok.
- Ariel, nézz rám! Hé. Semmi baj. Nyugodj meg. - Közelebb lépett hozzám, és átölelt. Kissé meglepődtem, de hagytam magam, nem húzódtam el tőle. Símogatta a hátam, hogy meg tudjak nyugodni.
- Sa... Sajnálom... - Próbáltam megnyugodni, de csak még jobban zokogtam. Odavezetett egy padhoz, és leültünk. Egy pillanatra sem engedett el, majd amikor letelepedtünk, odahúzott magához, és hagyta, hogy a vállába temessem az arcomat. Odahajolt a fülemhez, és bársonyos hangon belesuttogott.
- Egy csóktól jobban lennél? - Erre meglepetten, könnyes arcal felnéztem rá. Ezt most komolyan mondta? Az arca komoly volt. Bizonytalanul bólintottam. - De ugye most csak poénkodtál? - Kérdeztem, még mindig sírós hangon.
- Nem én! - Közölte, majd közelebb hajolt hozzám. Figyeltem minden mozdulatát, minden rezzenését. Megpuszilta a szám sarkát, majd elővett egy zsepit, és gyengéden letörölte a könnyeket az arcomról.
- Köszi... - Hüppögtem. - De ez nem is csók volt! - Még midnig a sírás szélén álltam. De ez nem akadályozott meg abban, hogy reklamáljak egy picit.
- A kis telhetetlen! - Nevetett, én meg csak ültem mellette. A hangja teljesen megbabonázott és a hatalmába kerített.
- Nem is vagyok az! - Duzzogtam.
- Hát persze, hogy nem... - Mosolyogva összeborzolta a hajamat. Mostmár biztos voltam benne, hogy nem tetszek neki, ezért sírva felálltam, és el akartam rohanni, de elkapta a csuklómat.
- Hová mész? Ilyen könnyen nem menekülsz tőlem! - Mosolygott, de most egyálltalán nem tudott meghatni.
- Most miért nem eresztesz? Úgysem tetszek neked, akkor meg? - Zokogtam.
- Ezt meg honnan veszed? - Mosolygott rám, amin nagyon, de nagyon meglepődtem.
- Hát az előbb nem épp úgy viselkedtél... - Feleltem sírva.
- Miért, hogy viselkedtem? - Nézett rám meglepetten.
- Úgy, mintha dedós lennék! Azoknak borzolják csak így össze a haját! - Egyre nagyobb könnycseppek gurultak le az arcomon. Láttam rajta, hogy tétovázik, majd hirtelen döntést hozott. Egyszerűen csak odarántott magához, és megcsókolt. Ezen nagyon meglepődtem, de elégedett voltam a jóvátétellel. Főleg, hogy nem húzódott el azonnal. Sőt! Átkarolt a derekamat, és magához húzott. Alig hittem el, hogy ez tényleg igaz. Vagy fél percig állhattunk ott, majd lassan eltávolodott. Belenéztem a szemébe, és vártam, hogy mit fog mondani. Én a magam részéről örülök, hogy így alakult, de nem tudtam, hogy ő is is így van-e ezzel.
- Most már elhiszed, hogy tetszel nekem? - Kedvesen mosolygott rám. Mint egy angyal.
Alig kaptam levegőt, így egy kis időre volt szükségem, hogy össze tudjak kaparni egy értelmes monatot.
- Hát... Talán igen. - Rejtélyes mosolyt küldtem felé a fufrum alól. Fájdalmasan sóhajtott, majd eszébe jutott valami.
- Én tudom a te neved, de te még nem tudod az enyémet. - Már megint az az angyali mosoly... Ha így folytatja, a végén még elolvadok! Erőtlenül biccentettem.
- Ez igaz. - Megpróbálkoztam én is egy mosollyal, de nem nagyon jött össze.
- Az én nevem David. De szólíts csak Davenek. - Kacsintott. Úgy éreztem, kiszalad a talaj a lábam alól, a szívem hevesen vert, azt hittem, menten kitöri a bordáimat.
Ekkor meghallottam Steven hangját a hátam mögül. Szinte megfagyott az ereimben a vér, annyira megijedtem hirtelen felcsattanó hangjától. Határozottan kellemetlen volt David bársonyos, lágy hangja után.
- Hé! David! Mit művelsz a barátnőmmel, mi?! - Erre mind a ketten megperdültünk.
- Mi bajod van, öcskös?! - Hatalmas szemeket meresztett, de még így is gyönyörű volt.
- Az, hogy Ariel az ENYÉM!!! - Jelentette ki, jelentőségteljesen. Erre már én is beszálltam a vitába.
- Mi van?! Nem vagyok én senkié sem! - Háborodtam fel, és titokban azt kívántam, bár elsüllyednék. A testvérpár elkezdett veszekedni, hogy melyiküké is vagyok. A helyzetem kezdett nagyon szorult lenni.
Ekkor meghallottam valami éktelen sivalkodást a hátam mögül. Mikor megfordultam, majdnem felkiáltottam örömömben, de rögtön utána röhögőgörcs kerülgetett. Rachael és Sham közeledett felént, mögöttük meg ott csörtetett az egyész pom-pom csapat, és persze úgy visítoztak, mint akiket nyúznak. Sham megragadta a karomat, és csak annyit vakkantott oda nekem, hogy:
- Gyere, Hugi! - Én nem kötöszködtem vele. Mostmár hárman menekültünk a csajok elől, egy csendesebb zugba, ahol nevetve lihegtünk.
- Ez húzós volt. - Már mind a hárman sírtunk a nevetéstől. Végül már azon nevettünk, hogy a másik kettő hogy nevet.
- Igen, az volt. - Fuldokolta Sham is, majd Rachaelhez fordult. - Amúgy, kösz, hogy megmentettél. - Kicsit morcosan hangzott, de utána úgy láttam, mintha megszédült volna. Felém fordult, és értetlenül pislogott. Aztán megint Rachaelre tekintett. Én is, és Rachael is értetlenül állt. Nem értettük Shamet.
- Baj, van, Sham? - Kérdeztem aggódóan.
- Nem, nincs semmi baj. - Felelte, és megbabonázva nézte Rachaelt. Még a hangja is olyan volt, mint valami holdkórosé.
- Egész biztos, hogy jól vagy? - Legyezgettem a szeme előtt, mire keményen megfoga a csuklómat. - Aú! Hé! Eressz már el! - Görcsösen szorított, mintha csak kapaszkodna belém. - Sham... Sham? Shaminoooo!!! - Nem reagált, én meg kezdtem aggódni. Rachaelnek is feltűnt, hogy valami nem stimmel a bátyámmal.
- Semmi bajom, és légyszíves, ne zavard a kilátást! Olyan gyönyörű! - Erre elkerekedett a szemem, majd leesett. Hiszen Sham bevésődött! Megtalálta a számára tökéletes párt. Ennek egyszerre tudtam örülni, és ijedtem meg tőle. Szép, de ugyanakkor veszélyes dolog. Tartottam tőle, hogy túl hamar mondja el, hogy mik vagyunk, és még attól is féltem, hogy Rachael elmondja valakinek, és futótűzként fog szétterjedni a hír.
- Oké, Romeó, ideje indulni! Mindjárt becsöngetnek! - Türelmetlenkedtem.
- Muszály? - Mint aki álmában beszél, úgy hangzott Sham panaszkodása.
- Igen, muszály! Gyere, Rach! - Azzal elrángattam Shaminot, aki végre-valahára magához tért. Újra a régi lett. Felvette az érzéstelen maszkot, és elvezetett, de közben szemmel tartotta Rachaelt. Tisztára mint valami őrző-védő kutya!
Amint visszaértünk, sorakozó volt, és már mentünk is befelé az öltözőbe. Mikor bent voltunk, Rachael megtette, amitől féltem. Rákérdezett.
- Shaminonak meg mi baja? - Kérdezte aggódó hangon.
- Áh, semmi. - Legyintettem mosolyogva, de láttam rajta, hogy nem hiszi el nekem. Tudtam, hogy feltűnt neki Sham viselkesése, és gyanakodni kezdett. - Tényleg semmi. - Zavartan nevettem, mert úgy nézett rám, hogy majdnem elmondtam. - Szerintem csak belédszeretett. - Kuncogtam, és rákacsintottam.
Elég gyorsan átöltöztünk, és mentünk kifelé. Shamino szokás szerint már várt rám. Fegyelmezetten jött mellettem, és ez a komor hangulat rám is átragadt. Egész nap egy szót sem szóltunk senkihez, még egymáshoz sem.
A következő óra biosz volt. Lepakoltunk az utolsó padhoz, és kimentünk az udvarra. Amint kiértünk, Dave már ott is volt mellettem, és ezer wattos mosolyt küldött felém. Én a bátyámra néztem.
- Odamehetek beszélgetni? - Kérlelően néztem rá, mert tudtam, hogy ennek nem tud ellenállni.
- Menj csak, de figyellek! - Figyelmeztetett, mire megforgattam a szemeimet.
- Ki gondolta volna? - Forgattam meg a szemeimet egy grimasz kíséretében, majd odasétáltam Davidhez. - Heló, Dave! - Mosolyogtam rá kedvesen. Szinte abban a pillanatban megperdült, és a szemembe nézett. A pillantása, ahogy eddig, most is rabul ejtett. Arany színű szempár.
-Szia, Ariel! - Mosolygott rám. Úgy éreztem, kiszalad alólam a föld, és a világ elkezd forogni körülöttem, de szerencsére ez nem történt meg. Minden a helyén maradt, csak éppen én voltam a felhők között. - Ugye nem haragszol, amiért az öcsémmel előtted balhéztunk össze... - Láttam, hogy kissé zavarban van. Olyan édes volt, hogy nem bírtam ki egy halk kuncogás nélkül.
- Nem, egyálltalán nem haragszok. - Visszamosolyogtam rá.
- Uh. Akkor jó. - Megkönnyebbülten elvigyorodott. Majd eltöprengett valamin, de addig nem tudtam, hogy pontosan min is, amíg ki nem bökte. - Első nap annyire külön ültetek le. - Várakozóan pillantottam rá. - Arra gondoltam, hogy... Esetleg... Lenne-e kedved velem... - Picit megrázta a fejét és pontosított. - Akarom mondani velünk ebédelni. A mi asztalunknál. - Láttam a szemében, hogy elég égőnek érzi a dadogását.
- Hm... Persze. Szívesen. A bátyám is jöhet? - Kedvessen mosolyogtam rá.
- Hát... Szerintem jöhet. - Ez már végképp nem volt egy magabiztos válasz. Shamet nem nagyon csípték, leszámítva persze a lányokat.
- Szupi. - A hangom most elég kislányosan csengett, de ez nem nagyon érdekellt. - Akkor az ebédlőben találkozunk. - Ekkor eszembe jutott valami, és elbizonytalanodtam. - Ööh... Nem ülnél át inkább te? - Reménykedve pislantottam rá.
- Nos... Felőlem nincs akadálya. - Tudtam, hogy most arra gondol, hogy ha én ott vagyok, nem lehet baj.
- Oksi, köszike. - Édesen rámosolyogtam, és visszatáncoltam a bátyámhoz. Illetve csak akartam, mivel idő közben Sham teljesen eltűnt. Rémülten néztem szét. Hirtelen hátulról rátette a vállamra a kezét, és meg hatalamsat ugrottam, és kishíján sikítottam. - Jesszusom, Sham! A frászt hozod rám! - Ekkor megláttam mögötte Rachaelt, és ez mindenért kárpótolt.
- Bocs, Hugi, de ezt nem hagyhattam ki. - Pofátlanul a képembe vigyorgott. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy most azonnal elverjem, de inkább visszafogtam magam, és Rachaelre tereltem a figyelemet.
- Hé, Rachael! - Rámosolyogtam. - Nem lenne kedved ma inkább velünk ebédelni? - Tudtam, hogy a szemem most úgy csillog, mint egy kölyökkutyusé.
-Ööö... Persze, szívesen. - Bizonytalanul dadogott. Mikor megfordultam, láttam, hogy az én édes drága bátyám most legszívesebben megfolytana.
- Mielőtt még leszednéd a fejem, inkább menjünk be órára. Mindjárt csöngetnek.és ez az utcsó óra, szóval... - Kaján vigyort küldtem felé, mire röviden rámvicsorgott, és elindultunk befelé angolra.
Az angol nagyon gyorsan elment, és már mehettünk is ebédelni, Sham legnagyobb "örömére".
Mikor beértünk az ebédlőbe, a többiek már ott voltak. Most is ugyanakkora érdeklődéssel fordult felénk mindenki, akár csak tegnap. Most emelt fővel néztünk szét és megkerestük Davet és Rachaelt. Miután elvetük az ebédünket, az ő asztalukhoz mentünk. Sham Rachaelt hívta el, én Davet.
Jöttek is, nem ellenkeztek. A többiek viszont összesúgtak a hátunk mögött. Ezt már megszokhattuk volna, de akkor is idegesített. Mintha legalább is más bolygóról jöttünk volna!
- Na. - Ültem le a sarokasztalhoz, amit első nap "lefoglaltunk" magunknak. - Sham, ő itt David. - Mutattam be őket egymásnak. - Dave, ő Shamino, a bátyám. - Kicsit aggódtam, hogy Sham ki fogja verni a balhét, de szerencsére eddig minden símán ment.
- Heló, Sham. - Láttam, hogy David kissé zavarban van, de nagyon jól titkolja. Kicsitt jobban belegondolva ki ne lenne zavarban, ha a bátyámmal kellene farkasszemet néznie?
Shamino csak összeszorított fogakkal biccentett.
- Sham, csitulj már! - Nagyon halkan és rettentő gyrsan beszéltem, így én és a bátyám értettük. Úgyanígy válaszolt.
- Idegesítenek a srác gondolatai. - Nagyon halkan felmordult, és Dave felé intett, mintha nem lenne nyilván való, hogy rá gondolt. Megforgattam a szemeimet.
- Akkor is! Nyugi van. - Ezzel a magam részéről le is zártam a témát. Mikor David leült mellém, alaposan megfigyeltem, és feltűnt, hogy az illata nem olyan, mint az embereké, de a miénkre sem hasonlított. Sokkal édesebb mind a kettőnél. "Hm... Nagyon kellemes."- Az én édes drága Sham bátyám persze figyelte a gondolataimat, és lesújtó pillantást vetett rám. Olyat, amitől másnak megfagy a vér az ereiben. Csakhogy én ÉN vagyok, és nem MÁS. Kinyújtottam a nyelvem hegyét Sham felé, mire jót nevettünk a kislányos reakciómon. "Mássz már ki a fejemből!" - Nem akartam hangosan kimondani, mivel:
egy: fölösleges
kettő: hülyének néznének.
Elég érthető indokok. Úgy gondolom.
Dave kissé megijedt amikor a tekintete találkozott a bátyáméval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése