Új diákok

/Rachael/

Aznap reggel nem gondoltam előre, hogy fog valami különösebb dolog is történni. Pedig mekkorát tévedtem... Már ott gyanús volt a dolog, amikor Lily messziről integetve szalad elém, még meg se várta, hogy betegyem a lábamat az osztályterembe. A folyosó elején elkapott, és kék szemeit rám emelte. Nagyon lelkes volt, bár nem értettem miért.
- Rachael! Rachael képzeld... - közelebb hajolt, és suttogni kezdett. - ... van két új diák. És nagyon furik. Gyere, megmutatom! Hajrá!
Megragadta a csuklóm, és rángatni kezdett a terem felé. Még megszólalni sem volt időm, csak arra eszméltem, hogy szabályosan belökdösött az osztályterembe.
- Ott vannak, nézd! - pusmogta iszonyat halkan, és a helység legvégébe mutatott, miközben erőteljesen célozgatott a szemével. Követtem a pillantását.
Egészen hátul, az utolsó padban ketten ültek. Egy lány és egy fiú. Egykorúnak tűntek velünk, talán a srác egy kicsivel idősebb volt. De nem sokkal.
Semmi kétség, mind a ketten eléggé furcsák voltak. Még a ruhán keresztül is tisztán látszódott, hogy mennyire izmosak. Talán edzeni járnak... - futott át az agyamon egy pillanatra. De a gondolataim tovább kalandoztak.
A lány bőre nagyon érdekes volt. Egészen világos árnyalatú, és olyan hatást keltett, hogy egyszerre volt törékeny és sebezhetetlen. Semmi kétség, remekül illett hosszú, mélybarna hajához, amibe aranyszínű csíkokat festett a nap, és elbűvölő barna szemeihez. A keze gipszbe volt, és a padlót kémlelte, - csak néha-néha pillantott fel, ilyenkor a tekintete kíváncsian végigszántotta az osztály diákjait.
A mellette ülő fiú egy kicsit másképp viselkedett: egyik kezével védelmezően átkarolta a lány oldalát, és gyilkos pillantást vetett az összes emberre, akik másfél méteres körzetben megmerte közelíteni őket. Olyan volt, mint valami ragadozó állat, aki elszántan védi a zsákmányát minden ellensége elől, - akár az élete árán is.
Sötétbarna haja nem volt se rövid, se hosszú. Amikor egy pillanatra hátrafordult, a lámpa fényében tisztán látszódott a hajában megbúvó vöröses árnyalat. Nem mondom, hogy kócos volt, egyszerűen csak a haja tincsekben meredezett össze-vissza az arca körül.
- Ugye, milyen furik? - kuncogott Lily mellettem, miközben az újoncokat méregette. - Mondjuk a srác nagyon bejövős... tutira idevaló, a nyolcadikba? Hmm...
- Nem tudom, Lill. - feleltem eltűnődve, - De azt viszont tudom, hogy nem lesz nekik egy álom ez az iskola.
Amint ezt kimondtam, a fiú hirtelen felénk fordult, és rámemelte aranyszínű tekintetét. Egyenesen a szemembe nézett, de úgy éreztem, ellát a lelkemig. Kirázott a hideg a gondolatra is, de nem fordultam el, farkasszemet néztem vele.
Egy picit oldalra döntötte a fejét, de nem mosolygott. Az arckifejezése rideg volt, a testtartása fenyegető. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki barátkozni akar. Elmosolyodtam, - Lily teljesen le lesz sújtva.
- Hé, Rachael! - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül, a következő pillanatban pedig már Steven vigyorgott a képembe.
- Láttad a két csodabogarat? - suttogta, miközben egyértelmű célzást adott, hogy kikre gondolt. Mintha nme lenne amúgy is egyértelmű...
- Neked is jó reggel Steven. És igen, nem vakultam meg. - grimaszoltam, mire elvigyorodott.
- A csaj nagyon dögös. Szerinted a másik gyerek a barátja? - faggatott türelmetlenül. Megforgattam a szememet.
- Pontosan annyit tudok róluk, mint te. De menj oda, és kérdezd meg. - kuncogtam, mire Stevennek az arcára fagyott a vigyora. Félénken pillantott rám.
- Nem mennél inkább te? - pislogott.
- Ja, persze... szerinted hogy nézne az ki, ha odamennék a lányhoz, és... na jó, inkább el se magyarázom. Amúgy sem értenéd meg. - sóhajtottam.
Lily eközben csendben mosolygott a beszélgetésünkön, de most hirtelen hátba vágta Stevent.
- Mire vársz még? Menj már! - bíztatta kedvesen mosolyogva, de én nagyon jól tudtam, hogy Lilynek pontosan mi is a szándéka. Egy jót akar röhögni.
Steven vonakodva ugyan, de megindult előre. A léptei nagyon óvatosak voltak, minden mozdulatát pontosan kiszámolt. A feszültség tapintható volt, - és ahogyan a pad felé közeledett, egyre jobban terjedt át az egész osztályra.
Steven megállt a pad előtt egy méterrel, nem mert tovább menni. A két új diák felkapta a tekintetét, - a lány félénken, de ugyanakkor kíváncsian kémlelte a lökött haveromat, de a fiú teljesen másképp viselkedett.
Amikor Steve rászánta magát, hogy végre megnyikkanjon, a srác felmordult. Először nem hittem a fülemnek, - ez most komolyan morgott?
Nem csak nekem tűnt fel. A osztály háromnegyede a kiselőadást nézte.
De a legjobban mégiscsak Steven lepődött meg. Egy pillanatra elhallgatott, - bizonyosan ő is azt hitte, hogy rosszul hall, - de aztán újra szóra nyitotta a száját. Azonban most még ki sem tudta nyitni teljesen, ugyanis a fiú hangosan morogni kezdett. Nem hittem a fülemnek - hát nem lesz könnyű nekik a beilleszkedés, annyi szent...
Steven pattant egyet, és szinte futótempóban visszahátrált Lily és én közém. A srác pillantása végig ott volt rajta, csak akkior eresztette el a halálra rémült Steve tekintetét, amikor már az szó szerint elsüllyedt a padba.
Az osztály suttogni kezdett. Lily csodálattal bámulta a srácot, jó, hogy ki nem folyt a nyála.
Odahajoltam hozzá, és ezt suttogtam:
- Csukd már be szádat, Lilian!
Erre csak annyi volt a válasza, hogy csendre intett. Hát, oké. Nekem nyolc.
Lehuppantam a helyemre. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a csengő, és a tanárnő, Miss Kreaton megjelent az ajtóban. Mindenki felpattant, miközben Miss Kreaton a papírjait rendezgette. Amikor végzett, intett, hogy leülhetünk, és félkézzel, (még mindig a holmija között matatva) odabökött a két új gyerek felé.
- Osztály, gondolom feltűnt nektek is, hogy két új diák érkezett hozzánk. Ő itt Ariel, - mondta, miközben a szemével futólag vetett egy pillantást a lányra. - ő pedig Shamino. Testvérek. - mosolygott, és máris a tábla előtt szavalta a legújabb anyagot.
De az osztály képtelen volt figyelni. Mindenki Arielt, vagy éppen Shaminot bámulta. Néhányan utálattal, egyesek kíváncsian, de a legtöbben mégis csak azok voltak, akik csodálattal néztek fel a testvérpárra.
Nem is tudom, melyikőjüket sajnáltam jobban: Arielt, vagy Shaminot. Ariel nyakán ott fog csimaszkodni Steven, és valószínűleg még egy páran. Shamino nyomában pedig ott fog csörtetni az egész pompom csapat, Lilian vezetésével, természetesen.



 

- Fúj, már megint főzelék! - nyafogott Lily, miközben a konyhásnő odanyomott egy óriási adagot a tányérjára, abból a főzeléknek nevezett, azonosíthatatlan tárgyból. Én köszöntem nem kértem, de azért még odapasszolt nekem is egy jó nagy kanállal. Hurrá.
Leültünk a szokásos asztalunkhoz, az ebédlő jobb hátsó sarkába. Heten voltunk, - Steven, Mark, Lily, és az ikrek; Marie és Clarie, Steven bátyja: David, meg persze én.
Az ebéd sosem telt csendesen, de most méginkább folyt a beszélgetés. Mondanom se kell, hogy a téma Ariel és Shamino voltak. Mindenki talált egy-egy megfelelő kis részletet, amit részletesen elemezhetett, és akár még ki is forgathatott. Nem is tudom, talán én voltam az egyetlen, akit érdekelt annyira a szerencsétlen testvérpár sorsa, hogy még csak meg se mukkantam. Mondjuk nem hiszem, hogy ez számított volna valamit is, mivelhogy már úgyis mindenki velük volt elfoglalva.
Hátra sem kellett fordulnom ahozz, hogy tudjam, mikor léptek be a helységbe. Minden szempár a bejáratra szegeződött, és teljes csönd lett a teremben. A vállam fölött hátrapillantottam, miközben megfogadtam magamban, hogy ez volt az utolsó olyan alkalom, hogy úgy bámulok valakit, mintha egy másik bolygóról jött volna. Sőt, ez volt az utolsó alkalom, hogy egyáltalán megbámulok valakit.
Shamino lépett be először, de a küszöbön megtorpant. Körbefuttatta aranyszínű tekintetét az embertömegen, - látszólag meglepődött, nem számított ilyen fogadtatásra.
A nyomában szorosan jött a testvére, Ariel. Amikor odaért mellé, Shamino átkarolta a derekát, és közelebb húzta magához. Elvették az ebédjüket, és csendesen, lehajtott fejjel, kecsesen mozogva leültek egy üres asztalhoz.
Még mindig őket figyeltem. Azzal nyugtatgattam magamat, hogyha már ez az utolsó ilyen alkalom, akkor legalább rendesen megnézem magamnak mind a kettejüket.
Ariel észrevette, hogy bámulom, és felemelte a fejét. A tekintete azonnal megtalálta az enyémet, és nem eresztette a pillantásomat. Akármennyire is szerettem volna elfordulni, nem ment. Éreztem, hogy ég az arcom, és átkoztam magamat, hogy pont most kellett elpirulnom. Életemben nem csináltam még ilyet...
Aztán Ariel megkönyörült rajtam, és végre-valahára elfordult. Én pedig lesütöttem a tekintetemet, miközben igyekeztem normalizálni a szívverésemet.
- Neked meg mi bajod? - bökött oldalba Lily, mire bizonytalanul megráztam a fejemet.
- Semmi.
- Ne kamuzzál. Olyan vörös vagy, mint Steven, amikor tavaly osztálykiránduláson elaludt a napon. - nevetett jókedvűen. Elmosolyodtam, mivelhogy az agyamba bekúszott a kép.
Az ebéd további részét csendben töltöttem. Nem is fordultam hátra, hű maradtam a saját magamnak tett fogadalomban. Egyszer csak hallottam, hogy az ebédlőben tartózkodó összes gyerek megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Hátrafordultam, de a különös testvérpár már nem volt sehol.
Megettem az almát, amit a főzelék mellé adtak, belekortyoltam a vízbe, aminek mosogatószer íze volt, felkaptam a tálcámat és kisiettem a teremből. El sem köszöntem a srácoktól, csak rohantam, egyenesen a parkolóig.
Odakint megszokásból körbepillantottam, de szemem megakadt egy fekete porchén. Nem tudok sok mindent az autókról, leszámítva azokat a dolgokat, amiket apámtól hallottam, amikor egy-egy új kocsijáról áradozott. Számomra ez az autó sem lett volna különösebben érdekes, és már éppen fordultam volna el, amikor megjelent Ariel az ajtóban, a nyomában Shaminoval.
A lány kecsesen lépkedve táncolt el a kocsiig. Shamino megelőzte, és kinyitotta neki az ajtót. Ariel egy mozdulattal beröpítette a táskáját a hátsóülésre, majd ő is követte. Shamino szállt be utolsónak, becsukta maga mögött az ajtót, és a fekete autó villámgyorsan elhajtott.
Az órámra néztem, és sóhajtozva megállapítottam, hogy apám már 10 perce késik. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a számot. A negyedik csöngésre fel is vette.
- Igen? - szólt bele a tőle megszokott, komoly, hivatalos hangján. Hiába, ha valaki ügyvéd, elvárják tőle ezt a viselkedést.
- Szia Apu, én vagyok az, Rachael.
- Tücsök! Miért hívtál? - kérdezte.
- 10 perce a sulim előtt kéne lenned. Ráérsz, vagy menjek gyalog?
- Oh, basszus... teljesen kiment a fejemből! Sajnálom, Tücsök... haza tudsz menni gyalog? - kérdezte reménykedve. Halványan elmosolyodtam, bár ő erről nem tudhatott.
- Persze. Szia, Apu.
- Szia Tücsök.
- Tedd le. - közöltem céltudatosan. Felnevetett, és kinyomta a telefont.
Ez a "tedd le" dolog nagyon régi történet. Amikor kicsi voltam, folyton elfelejtettem, melyik gombbal kell kinyomni a telefont. Ezért mindig közöltem a vonal túlsó végén lévő személlyel, hogy tegye le ő. Így megmaradt ez a hülye szokásom.
Zsebrevágtam a telefont, és elindultam hazafelé, miközben a gondolataim valahol egész máshol keringtek.