- Miért ide? - Kérdeztem rá.
- Mert így hihető lesz, hogy megbotlottál és lezuantál a lépcsőn! - Válaszolt higgadtan, majd tárcsázta a mentők számát. - Haló? - Bemondta az adatokat, majd a címet. - A hugom begbotlott és lezuhant a lépcsőn. Kérem sürgősen jöjjenek ki!... Azt hiszem eltört pár csontja... Nem, nem ájult el... Viszont hallásra! - Azzal letette a telefont és rámnézett. - Most már csak annyi a dolgunk, hogy várjuk a mentőket. Illetve még annyi dolgod van, hogy ne ájulj el. - Felnyögtem, majd bólintottam.
A mentőknek nem kellett tíz perc, hogy odaérjenek a házunkhoz. Óvarosan felraktak a hordágyra, majd legnagyobb rémületemre rámkötöttek egy infúziót. A bátyám alig tudott megnyugtatni, kishíján sikoltozni kezdtem. El is rohantam volna, de ebben két dolog megakadályozott: fájt mindenem és oda voltam szíjazva a gurulóágyhoz. Még nyakmerevítőt is rámraktak, amit én már túlzásnak éreztem. Pluszba még, mintha nem lett volna így is pánikhangulatom, Shamet sem akarták beengedni mellém, egész addig, amíg ki nem vertem a hisztit.
- Shamino!!! Ne hagyj itt!!! Engedjék ide!!! SHAMINOOO!!! - Mivel nem tudtak elhallgattatni, kénytelenek voltak beengedni mellém a mentőautóba. Kinyújtottam felé a kezemet, ő pedig két hatalmas tenyere közé vette. Olyan törékenynek tűntem mellette. Mint valami porcelánbaba. És úgy is bánt velem.
- Ne mocorogj! - Utasított. Folyton a mellettünk ülő mentősre pislogott, aki mogorván méregetett bennünket.
- Félek, bátyám! Mit fognak tenni velem?! - A pánik egyre jobban eluralkodott rajtam.
- Nyugodj meg, hugom. Semmi baj nem lesz! Nem engedem, hogy bántsanak! - Próbált csitítani. Nagyot nyeltem, és inkább csöndben maradtam... Illetve igyekeztem nem folyamatosan sikoltozni a csontjaimba nyilaló fájdalomtól. Minden lélegzetvételnél keserves küzdelmet folytattam a kitörni készülő sikításommal. Ha a karomat megemeltem, el is kellett lazítanom, különben sírni tudtam volna. A fejem majd' szétrobbant, a bordáim és a gerincem, meg minden egyes csontom lüktetett, szúrt és égett.
Mikor megérkeztünk, nem bírtam tovább. Az első döccenésnél elsírtam magam.
- Áúúúúú!!! - Utána már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Zokogtam. Az egyik mentős megpróbált csitítani.
- Megröngeneznek, és kapsz fájdalomcsillapítót, rendben? - Nyöszörögve bólintottam -már amennyire a nyakmerevítő engedte. - Helyes! - Mondta elégedetten, majd a többiek felé fordult. - Óvatosan srácok! Ne rázkódjon! - Meghatott a kedvessége. Feltűnt, hogy ő is milyen forró. Pont mint mi. És ugyanolyan bronzos árnyalatú, de mégis valahogy világos bőre volt, mint Shamnek. Szólni akartam a bátyámnak az észrevételemről, de ő már nem volt mellettem. Majdnem megint pánikrohamot kaptam, de az idősebb férfi megérintette a karomat. - Nincs itt. Kint megvár. - Majd a fülemhez hajolt. - Pár óra múlva kiviszlek innen. - Meglepett ez az ígéret. Vajon miért mondta? Tud valamit? Semmit nem értettem.
Amíg ezen rágódtam, megálltunk, és arra lettem figyelmes, hogy átraknak egy másik hordágyra. Áthelyezés közbn többször feljajdultam. Borzasztó érzés volt, ahogy a törött csontvégek dörzsölik egymást. Legszívesebben sikítottam volna, de tudtam, hogy nem lehet, mert akkor a bátyám frászt kap. Ígyhát inkább csöndesen sírdogáltam.
Begurítottak egy nagy röntgengéphez, és megállapították, hogy szinte az összes létező csontom el van törve, és több repedést is találtak. Ennek aztán nagyon tudtam örülni. Elég jól ismertem Shamet ahhoz, hogy ismerjem az ítéletét: 24 órás őrizet. Már a gondolattól is roszul voltam, hogy korlátoznák a szabadságomat.
Mikor a röntgeneredményeket átkülték az orvosokna, kiderült, hogy műteni kell, mert több csont szilánkosan tört szét. Nyöszörögem, amikor mondták, hogy elaltatnak. Mélyen kellett lélegeznem, hogy az altatógáz hatni tudjon. Két három levegővétel után lecsukódott a szemem.
Amikor felébredtem, csak valami idegesítő csipogást hallottam. Egyenletes, és nagyon éles. Bántotta a fülemet. Ráadásul amikor meg akartam mozdítani a kezemet, mert valami gúzsba kötötte. Mikor kinyitottam a szemem, halálra rémültem. Mindenféle madzagok jöttek ki belőlem különböző kijelzőkhöz csatlakozva. A csipogás most annyira felgyorsult, mint a szívverésem. Egy ápolónő rontott be hozzám.
- Nyugodj meg, különben a végén még szírohamot kapsz! - Aggodalmaskodott.
- Hol van a bátyám?! A bátyámat akarom!!! Most azonnal küldje be a bátyámat!!! - A hangom kissé hisztérikusan csengett, de nem érdekellt. Látni akartam Shaminot. A gép most még gyorsabban pittyegett.
-Rendben, behívom! - Azzal kiment. Hallottam, amint kérdezi, hogy ki a bátyám. Pár másodpercel rá Sham óvatoskodott be hozzám.
-Itt vagyok, Hugocskám. Mostmár nem lesz semmi baj. - Ígérte. Bár tudtam, hogy az ő szavai nem jlentenek valami sokat, de hittem neki. A hangja most is oly biztos volt... De valahogy mégis nyugtalanul csengett. Éreztem rajta, hogy valami nincs rendben.
- Mi a baj, Sham? - Kérdőn, és kicsit félénken néztem rá.
- Semmi, csak... Hosszú volt a hét, mert nem voltál mellettem. - Ezen nagyon meglepődtem. Milyen egy hét? Dehát csak egy nap volt az egész! Még csak reggel zuhantam le a lépcsőn!
- Micsoda? - Teljesek összezavarodtam, és ki is voltam akadva. - Milyen egy hét? Miről beszélsz?
-Ja, persze, te nem is tudhatsz róla... Egy hétig tartottak mesterséges kómában, hogy nyugodtabban tudj pihenni és gyorsabban gyógyulj. - Magyarázta. Így már nekem is világos volt.
- Ja... Így már érthető... Aú! - Nagy levegőt vettem, de kár volt. Akkorár nyilalltak a bordáim, hogy könnyek szöktek a szemembe. Shamino átnyúlt felettem, és megnyomott valami gombot, mire egy női hang szólalt meg. Sham kért egy adag fájdalomcsillapítót a nevemben. - Csúnyán néztem rá. - Ezt igazán nem kellett volna! Én is tudok gyógyszert kérni!
- Tudom, de nem kértél volna!
- Még szép, hogy nem! Nem kell nekem tabletta! - Felszisszentem, mert amior megemeltem a fejem, az egész hátam belesajdult a mozdulatba.
- Na látod? Kell az a fájdalomcsillapító! - Düjösen szusszantottam, de most is megfájdult őle az oldalam.
-Rendben, csak siessen! Nagyon fáj. - Az arcom megrándult. Mintha valami végszó lett volna az utolsó mondatom, egy nővér trappolt be, egy injekcióval a kezében. Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból a tű látványára. Ezt a nővér is észrevette.
- Nyugalom, kedvesem! - Azzal a fecskendő tartalmát az infúzióba ürítette. - Mindjárt jobb lesz. - Megnyugodva bólíntottam.
Amikor kiment a nővér, ismét Shamre néztem.
- Vigyél haza! - Sírtam kétségbeesetten. Ekkor résnyire nyílt az ajtó, és az a mentős jött be, aki megígérte, hogy kivisz engem innen.
- Inkább majd én. - Kedvesen rámmosolygott. - Egyedül nem fognak kiengedni, ezt elhiheted! De majd kitalálok valamit. Hm... - Gondolkozni kezdett. - Várjunk, csak! Te ugye Ariel vagy? - Nézett rám.
- Öh, igen. - Nagy szemekkel néztem.
- Te meg Shamino! Ugye? - Nézett a bátyámra, aki meglepetten bámult rá, de bólintott. - Az én nevem Christian. De szólítsatok csak Chrisnek. - Bátorító mosolyt küldött felénk. - Ha nincs ellenetekre, a szüleitek megkértek, hogy vigyázzak rátok, ha velük valami baj történne. - Mind a ketten meglepetten néztünk.
- Szóval... - Próbáltam összegezni a hallottakat. - Azt mondja, hogy elvállalná, hogy felnevel minket és vigyáz ránk, mint a nevelőapánk?
- Pontosan. - Biccentett helyeslően.
- Hm... Neked mi a véleményed, Sham? Mert én a magam részéről benne vagyok. - Várakozóan néztem a bátyámra.
- Hát... Végül is... Szükségünk van egy családra, nem igaz? És én egyedül kevés lennék. Úgyhogy felőlem is rendben. - Mosolygott.
- Akkor ez eldöntve. - Nevettem. - Apu. - A szó hallatán meghatott könnyek szöktek Chris szemébe.
- Kicsi lányom. - Odajött mellém. - Már nem sokáig kell itt kibírnod. Egy hét. - Rámmosolygott.
- Oh, remek! - Visszaejtettem a fejemet a párnára. - Egy hét... Hogy fogom n azt túlélni?! Ágyfogságban egy teljes hétig! Váááá! - Együtt nevettek a reakciómon.
- Inkább pihenj, hugi, rendben? - Azzal Sham megpuszilt és kiment. Chris is vele tartott, én meg újra egyedül voltam a fehér kórházi szobában. Mivel nem volt jobb dolgom, ezért elszundítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése