A véleményeteket kérlek kommentben közöljétek! Nagyon megköszönném!
Jó olvasást!
Ariel
Hatalmas sebességgel száguldottunk át az erdőn, ami most kisebbnek tűnt. A szélénél hegyekbe ütköztünk, amit eddig csak magasabb pontokból láthattunk. Jól tudtuk, hogy mögötte valahol ott van egy másik, nagyobb falu. Úgy tűnt, pont oda tartunk, de egyszer csak Sham lassítani kezdett, majd megállt.
- Mi az, Sham? Mi a baj? - Kérdeztem aggódva, de ő csak megint lehajolt, én meg tudtam, mit szerene. Gyorsan leszálltam róla, ő meg visszaváltozott. Kis híján röhögőgörcsöt kaptam, amikor megláttam. Ő persze nem értette.
- Mi van? - nagy szemeket meresztett rám.
- Azt... azt hiszem, így nem mehetsz emberek közé, Drága bátyám! - Fuldokoltam a visszafolytott nevetésemől. Amikor végignézett magán, és rájött, hogy kissé hinyos az öltözéke -a ruhái még otthon szétszakadtak-, kivörösödött.
- Ouh... - Olyan képet vágott, ami már sok volt nekem. Kitört belőlem a röhögés. - Nem vicces! - Olyan vörös volt a feje, mint valami főttrák.
- Deh... Dehogynem!!! - Nem bírtam állva maradni a nevetéstől. Nekidőltem egy fának, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. - Azt hiszem, vissza kéne mennünk néhány ruháért, nem gondolod?
- Öh... lehet... - Grimaszolt. - Menjünk. - Azzal gyorsan visszaváltozott, és lehajolt elém.
- Inkább nem. Nem szeretnék tengeribeteg lenni... - Fintorogtam, mire kérdően félrebiccentette a fejét. - Majd futok melletted. - Mosolyogtam a bizalmatlanságán. - Na, menjünk! - Előre futott, én meg -mindkettőnt legnagyob meglepetésére- könnyedén tartottam a tempót. Nem kellett túl sok idő, hogy hazaérjünk, de a látványra, ami fogadott minket, két érzés fogott el: sírógörcs és hányinger. Nagyot nyeltem. Nem bírtam megszólalni.
A két hatalmas farkas darabokra tépve, véresen hevert előtünk. Remegtem, alig bírtam megállni a lábamon. Tehetetlen gyűlölet kerített a hatalmába. A összeszorítottam a fogaimat és mélyeket lélegeztem.
- Sham... - A hangom remegett.
- Itt vagyok, hugocskám. - Maga felé fordított, majd a ház felé menet mindíg úgy helyezkedett, hogy betöltse a látóteremet, amiért nagyon hálás voltam neki. Amint beértünk a házba, felrohantam a szobámba, és minden olyan ruhát betuszkoltam a hátizsákomba, amit szerettem. Plusz még néhány cipőt, majd olyan gyorsan futottam le a lépcsőn, hogy lent felborítottam a bátyámat.
- Aú! Hé, Ariel! Elhiszem, hogy mennél már, de nem kéne tombolnod! - Nevetett, pedig a helyzet egyálltlán nem volt nevetséges. Teljesen ki voltam akadva. Vissza akartam kapni anyut és aput.
- Hagyj békén! - Kiabáltam, majd sírvafakadtam. Magához húzott és szorosan megölelt. A pólóját teljesen átáztatták a könnyeim. Nem tudtam nem sírni. Az eddig felhalmozódott feszültségem nem hagyta, hogy megnyugodjak. Amikor elfáradtam a sírásba, Shamnek kellett megtartania, hogy össze ne essek, mivel állva elaludtam.
Pár óra múlva ébredtem csak fel. A bátyám nem volt ott mellettem. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy két sír előtt áll. Mikor megnéztem a két nevet, könnyek szöktek a szemembe. Shamino képes volt eltemetni őket egyedül. Büszke voltam rá, de sajnáltam is. Kimentem hozzá és letérdeltem mellé.
- Hiányozni fognak. De most inkább menjünk, rendben? Nem bírom nézni... A sírokat, meg egyálltalán ezt a helyet! - A hangom most is sírósra sikeredett.
- Rendben. Menjünk. - Folytott hangjában annyi keserűség volt, hogy az már szinte fizikailag fájt.
Futva mentünk, nem néztünk hátra, csak előre. Előre, egy új élet felé.
A hegyek között találtunk egy romos kis viskót. Azt vettük birtokba. Kissé poros, piszkos és romos volt, de nekünk megfelelt. Nagyon is.
- Nézzünk szét! - Ajánlottam, és már mentem is volna fel a lépcsőn, de Sham megállított.
- Nem, nem! Én megyek előre! - Azzal maga mögé húzott. - Ha valami veszélyes van odafent, szeretnélek megvédeni. - Ez abszolút rá vall. Sóhajtva engedtem neki. Ha nem lettek volna olyanok az előzmények, nem tettem volna. De most nem akartam még több fájdalmat okozni neki.
- Jól van, rendben. - Fintorogva mentem utána. Hirtelen az egyik lépcsőfok megrroppant a lábam alatt. - Jaj! - Sham azonnal megfogta a karomat. - Nyugi, csak reccsent! - Nyugtattam meg nevetve.
- Aham... De le is szakadhatott volna! - Aggodalmaskodott, mire megforgattam a szemeimet.
- Ne legyél már ennyire pesszimista! - Megmozgattam a karomat vasmarkának szorításában. - Öm... Khm... Lennél szíves elengedni?
- Nem! - Csattanó hangjára visszahőköltem, ami kár volt. Elvesztettem az egyensúlyomat és legurultam a lépcsőn.
- Au, au, aúúúú! - Mikor földet értem, nem tudtam fölkelni, annyira fájtak a bordáim és a hátam. - Aú... - Csak ennyit bírtam kinyögni.
- ARIEL!!! - Sham villámgyorsan lerohant, és ott termett melettem. - Jaj, hugocskám, én... Annyira sajnálom! - Hallottam a hangján, hogy sírás szorongatja a torkát. Nagyon fájt így látnom őt. A nagy és erős bátyámat... Shaminot!
- Jo... Jól vagyok, Sham... - Az oldalamra fordultam, de fel is szisszentem. - Au...
- Mid fáj, Ariel? - Kérdezte aggodalmasan.
- A... A gerincem! - Feleltem minden erőmet összeszedve.
- Lehet, hogy eltört pár csigolyád... De még a bordatörés sem kizárt... - Meglepetten hallgattam.
- Honnan tudsz ennyi mindent?
- Az most nem lényeg. - A hangja határozott volt, és parancsoló. - Maradj nyugton. Hívom a mentőket!
- És mit mondasz nekik? Hol vagyunk? Az erdőben egy régi viskóban? - Ugyan a hangom gyenge volt, de elég éles ahoz, hogy megértse, hogy TÉNYLEG haragszok rá.
- Igen, valami ilyesmi gondoltam! - Fájdalmas képet vágott.
- Jó. És szerinted idetalálnak? - Kérdeztem maró gúnnyal.
- Muszály lesz. Te itt maradsz, én meg majd elnavigálom őket ide.
- Mi az, hogy itt maradok?! - Megpróbáltam felüli, de vissza is hanyatlottam a fájdalomtól. Sokat mondóan nézett rám. Útáltam ezt a fölényes tekintetét. - Auh... Jó, rendben ittmaradok! - Lehunytam a szemem.
- Ariel... Ariel!!! - Nagyon megijedhetett.
- Nyugi már, nem ájultam el! Na, menj én hozz segítséget! De lehet, hogy a régi házunkhoz könnyebben odatalálnának. És különben is. Jobb ha az új otthonunk rejtett és titokzatos marad a kívülállók számára. - Megértette a célzásomat és óvatosan felemelt.
- Aúúúúú!!! - A gerincemen úgy futott végig a fájdalom, mint a villámcsapás. Aggódva méregetett, majd megváltoztatta a fogását, hogy a hátam és a nyakam alá legyen támasztva. Így rohant vissza a volt házunkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése