Már egy hete nem látogattak meg, pedig azt mondták, bejönnek. Nem tudtam, miért nem tartják be az ígéretüket. Minden nap, amikor nyílt az ajtó, reménykedve pislogtam oda, és mindig csalódnom kellett. Csak egy nővér volt. Leellenőrizték az állapotomat, töltögették a kartonomat, és ostobaságokkal próbálták tartani bennem a lelket.
Az első három nap után leszoktam arról, hogy felkapjam a fejem az ajtónyitásokra. Ismét nyílt a lengőajtó, de most nem néztem oda.
- Hugi! Ennyire haragszol? - Sham hangja olyan volt számomra, mint az áramütés. Ha nem lettem volna odaszíjazva az ágyhoz, tutira felpattantam volna.
- Shamino! - Nagyon örültem neki. - Azt hittem, már megfelejtkeztél rólam! Egész héten nem jötél be! Se te, se apu! - Kissé sértődötten és számonkérően hangzott.
- Bocsi, de mással voltunk elfoglalva. Meglátod majd, mivel! De miért szíjaztak ide? - Kissé meglepődött.
- Monduk azért, mert nem bírtam nyugton maradni. - Mondtam morcosan.
- Ja, értem. Akkor szólok egy nővérnek. Hazaviszünk. - Erre nagyot néztem.
- Mi van?
- Hazaviszünk! - Shamino arca ragyogott.
- Oké. - Biccentettem.
Nem sokkal később már kint is voltam a kórház ajtaja előtt. A karomon még mindig gipsz volt. Sham egy fekete kocsihoz vezetett. Elállt a lélegzetem. A csillogó kocsira nem emlékeztem, bárhogy is erőltettem a memóriámat.
- Ez meg mi? - Kérdeztem az autó felé bökve. A hatalmas fekete terepjáró sekinek nem kerülte el a figyelmét. Mondjuk igaz, ami igaz, elég feltűnő volt.
- Ez kérlek szépen egy Porsche. Porsche Desing Edition három. - Felelte büszkén kihúzva magát.
- Jó, eddig én is eljutottam, de HONNAN van? - A szemeim kikerekedtek.
- Oh, majd meglátod! - Vigyorgott rám. Ebből a nézéséből már rosszat sejtettem.
- Másfél hétig voltam altatva. Hogy a frászba tudtatok addig beszerezni egy ilyen gyönyörűséget?
- Hugi! Mondom. Majd meglátod. - Azzal a derekam mögé emelte a karját, és szó szerinte odatolt a bal hátsó ajtóhoz, és kinyitotta nekem, mivel én a gipszelt karommal elég nehézkesen tudtam volna kinyitni.
- Köszönöm. - Mondtam kissé gúnyosan.
- Igazán szívesen, hölgyem! - Erre rámordultam, bár ez inkább egy kölyök morgására hasonlított, és ezt ő is észrevette.
- Ne röhögj! Inkább szállj be és haladjunk! - Duzzogtam. Ő persze még mndig nevetve beszállt az anyósülésre.
- Irány haza! - Fordult hátra mosolyogva Chris. - Ma korán elmentek lefeküdni, aztán holnap irány az új suli!
- MICSODA?! - Ezen teljesen kiakadtam. - Még csak most jöttem ki a kórházból, el van törve a karom, de máris menjek iskolába! - Háborogtam. Mind a ketten jót vidultak rajtam.
Mikor hazaértünk -nem kellett hozzá másfél perc- elakadt a lélegzetem. A ház teljesen fel volt újítva. Alig ismertem fel.
- Biztos ez a mi házunk? - Kérdeztem elképedve.
- Igen. Tutifix. - Felelt Sham, majd kipattant a kocsiból, és már nyitotta is az ajtót. Kiszálltam, és belülről is szemügyre vettem a házat. Teljesen át volt alakítva. Semmi nem úgy volt, ahogy akkor, amikor először néztünk szét itt. - A hálószobák fent vannak. Csak három van elfoglalva, és van pluszban még vendégszoba is . - Magyarázta. - Három emelet van. A legfelsőn vannak a hálószobák, a másodikon a fürdőszoba, meg a dolgozók...
- DolgoZÓK? - Kérdeztem nyomatékosan.
- Igen. Egy neked, egy nekem, egy Chrisnek. - Nézett rám ártatlan szemekkel. - Szóval. És itt van lent a konyha meg a nappali. És gondolom rájüttél, hogy most épp az előszobában állunk. - Fejezte be a kisbeszámolóját a házról.
- Aha. - Ennyit tudtam hozzáfűzni. Grimaszoltam a roppant elmés megnyilvánulásomon.
- Ja, és még annyi, hogy a szobákra fel vannak rakva a nevek, így nem tévedhetsz el. - Kacsintott rám. - A te szobád az enyém és Chris szobája között van, hogy tudj szólni, ha szükséged van valamire. Például fájdalomcsillapítóra. - Nézett le a törött karomra.
- Oké. Köszi. - Bizonytalanul rámosolyogtam. Már zúgott a fejem attól a sok mindentől, amit ma végighallgattam. Szerencsére pont esteledett, így elmehettem zuhanyozni, és miután beadtak két fájdalomcsillapítót -mivel iszonyúan fájt a karom, annyira, hogy sírni tudtam volna-, lefeküdtem aludni.
/másnap/
Reggel megint arra ébredtem, hogy valaki vagdossa és szúrkálja a karomat egy éles, hegyes késsel.
- Aúúú! - Mikor valamelyest magamhoz tértem, rájöttem, hogy rajta fekszek a törött karomon. - Au, áu, ájjujj... - Fejtettem ki a véleményemet a dologról. - Miért kell ennyire fájnia az életnek? - Ekkor a bátyám dörömbölt be az ajtómon. - Gyere! - Amikor bejött, a kezében felfedeztem azt, amire most a legnagyobb szükségem volt: a fehér tablettát, és egy pohár vizet.
- Hallottam, hogy megint fáj a karod. Ezért hoztam gyógyszert. - Kissé megemelte a tenyerén heverő segítséget.
- Au... Köszi... - Utánanyúltam, de ő hirtelen rázárta az ujjait. Nem értettem.
- Nem-nem! Nyitsd ki a szád! - Sóhajtottam, ésengedelmeskedtem. Ő a nyelvemre ejtette a keserű tablettát, és az ép kezembe adta a poharat. Én mohón kiittam az utolsó cseppig, és csak akkor jöttem rá, milyen szomjas is voltam.
- Köszönöm. - Visszaadtam neki a nagy poharat, majd fölkeltem. - Ja, és mellesleg köszi a pólót! - Vigyorogtam rá. Amelyik pólót ő már nem veszi fel, azt álltalában kisajátítottam, és pizsamának használtam. Kitűnően megfeleltek erre a célra, mivel jóval nagyobb volt nálam. Én sem voltam egy gyönge kismadár, de ő volt vagy másfélszer akkora, mint én. Mind a kettőnknek erős csontozata volt, éseddig is erősek voltunk, de most, hogy farkasok lettünk, inkább az izmaink nőttek meg.
- Igazán nincs mit. - Nevetett. Mikor elvette tőlem a poharat, alaposan szemügyre vettem a kezét.
Shamnek ugyanolyan fehér bőre volt, mint nekem, de az övében volt egy pici bronz árnyalat is. Én csupán hófehér voltam, és mint ilyen, az ereim tisztán meglátszottak. Ez nem fog épp segítséemre lenni a beilleszkedésnél. Miközben ezen tűnődtem, felállt mellőlem, és visszafordult.
- Na, Hugi! Ideje a reggeli készülődésnek! - Vigyorgott, mire felpattantam.
- Rendben! Lent talizunk! - Azzal elrohantam a fürdőszoba felé. Két perc alatt elkészültem, de az öltözéssel akadt némi gondom. - Váááh! - Sikítottam, majd nagy puffanással elterültem a földön. - Au... - Sham azonnal ott volt az ajtómban, és már kopogott is.
- Kell segítség, Air? - Kérdezte óvatosan.
- Igen, jól jönne! - Kiabáltam ki, mire bejött. Láttam rajta, hogy röhögés folytogatja. Segített feltápászkodni a földről, majd feladta rám a pólómat és a pulcsimat. - A farmerommal majd inkább szenvedek egy sort, köszönöm. - Nevettem, majd félkézzel köszönet képp megöleltem.
- Szívesen, Hugocskám. - Mosolyogtt rám. Én meg szavamhoz híven szenvedtem egy sort a cipzárral, meg a gombal, ami sehogy se akart engedelmeskedni nekem.
Végül mégis én győztem, és lementem reggelizni. A szokásos volt: Cheerios tejjel, meg pirítóssal. A kedvenc reggelim.
Gyorsan bekapkodtuk, és már indultunk is a suliba. Chris nagyon gyorsan vezetett, így egy-kettőre bertünk. Sham szokás szerint ajtót nyitott nekem, és meg megpróbáltam kikászálódni a kocsiból, csakhogy ez félkézzel kissé nehézkesnek bizonyult. Fájdalmas pillantást vetettem rá, erre ő vette a célzást, és félkézzel KIEMELT az ülésről.
- Köszi. - Mosolyogtam rá, majd elindultunk a terem felé. Úgy tűnt, ő már jól ismeri a járást. Amint beléptünk az osztályterembe, minden szempár felénk fordult. Éreztem, amint Shamino megfeszül mögöttem. Halkan felmordult, mire én a könyökömmel megböktem a hasát. - Inkább üljünk le, rendben? - Azzal az utolsó pad felé vettem az irányt. Nagy testünk ellenére gyorsan, kecsesen mozogtunk.
Mikor leültünk, már javában folyt a sugdolózás, természetesen rólunk. Ugyan a sarokban lévő utolsó padot választottam, de még így is megtaláltak a mohó, kíváncsiságtól égő szempárok. A padlót fixíroztam, néha kíváncsian végigpásztáztam az osztályt, majd újra a fa burkolatot kedtem vizsgálgatni.
Az egyik lány kirohant a teremből, és kicsivel később egy másikat vonszolt be maga után. Annak a lánynak rövid, göndör, barna haja volt, és barna szeme. Úgy vettem szemügyre, hogy ne vegyék észre. Magamban jót kuncogtam. Rajtam kívül senki nem rejtette véka alá a kíváncsiságát. Szemérmetlenül bámultak minket. Sham védelmezőn átkarolta a derekamat, és úgy ült mellettem, mint egy igazi fenevad. A szemei villámlottak, a testtartása fenyegető volt.
Nekem az a hármas tűnt fel, amelyikhez az előbbi két lány és még az egyik fiú tartozott. Ők is sugdolóztak, majd egyszer csak a srác összeszedte a bátorságát, és óvatosan -nagyon óvatosan- elindult felénk. Majdnem hangosan felkacagtam. Mit akar ez? Becserkészni, vagy csak símán beszélgetni? Megrándult a szám széle. Egy méterre a padunktól lecövekelt. Én érdeklődve fordultam felé, nem úgy, mint a bátyám. A fiú szóra nyitotta a száját, de ekkor a Shamino felmordult mellettem. A srác, és az egész osztály meglepődött Sham reakcióján. Nagy levegőt vettem és halkan kifújtam. Jaj, mi lesz ebből? Már előre aggódtam. Mikor a fiú újból összeszedte magát, még ki sem nyithatta a száját, de Sham egyértelműen, félre nem érthetően, de elsősorban hangosan rámorgott. Az a szerencsétlen halál sápadtan, már szinte futólépésben hátrált vissza a két lány közé.
- Ezt igazán nem kellett volna. - Motyogtam, mire megsímogatta a hátam.
- Bocsánat, de nem bízok benne. - Mormolta annyira halkan, hogy csak én halljam.
Ekkor végre megszólalt a csengő. Egy tanárnő viharzott be, egy csomó könyvvel a kezében, amik pillanatokkal később nagy puffanással landoltak az asztalon.
Gyors bemutatással kezdtünk, utána az óra nagyon lassan telt. Mikor végre mégis túl voltunk az összesen, lepakoltunk oda, ahova mindenki, és követtük a tömeget az ebédlőbe.
Mikor beléptünk, mindenki elhallgatott és felénk fordult. Mi csak csöndben végigentünk, elvettük az ebédünket, és az egyik teljesen üres asztalhoz ültünk le. Óvatosan nézedlődtem, és észrevettem, hogy még az a lány is megbámul bennünket, akire reggel felfigyeltem. Gyors mozdulattal felnéztem, és elkaptam a tekintetét, és nem eresztettem. Mikor láttam rajta, hogy kezd zavarba jönni, eleresztettem, és visszafordultam a bátyámoz. Ő is kíváncsian méregette, de nem olyan fedetlenül, mint én az előbb. Inkább csak az asztallapot fixízozta, és ugrásra készen pásztázta a termet, hogy ha bárki gyanús mozdulatot tenne, azonnal meg tudjon védeni. Átnyúltam az asztal fölött, és megérintettem ökölbe szorult kezét.
- Nyugalom! Lazíts. Nem lesz semmi baj. - Erre engedett feszült tartásán. Gyorsan megebédeltünk, visszavittük a tálcát és kimentünk. Amint kiléptünk az ajtón, aki csak a teremben volt, mindenki egy emberként lélegzett fel.
A suli előtt már ott várt Chris a fekete Porcheban. Szinte repültem odáig, és mikor a bátyám kinyitotta nekem az ajtót, én szép ívben hajítottam be a táskámat, majd némi segítséggel én magam is beültem. Mikor bezárult mellettem az ajtó, fellélegeztem. Chris kíváncsian fordult hátra.
- Na, milyen volt az első napotok? - Kérdezte lelkesen, mire felnyögtem.
- Ezt inkább majd otthon, rendben? - Feleltem fáradtan. - Szeretnék minél előbb hazajutni! - Sham is egyetértett velem, így Chris óvatosan kitolatott, de csak azért, hogy utána rakétaként, a motort nem kímélve végigszáguldjon az úton az erdő felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése