Válaszok

/Rachael/

Jóformán észre se vettem, hogy hazaértem, annyira elkalandoztak a gondolataim.
Otthon a szokásos kép fogadott: Bertha takarított, Peter a nappali padlóján gubbasztott és a TV-t bámulta, anyu pedig éppen öltözködött, estélyi ruhába. Estélyi ruhába?!
Amikor meglátott, odakiáltott nekem:
- Rachael, légyszíves, kivinnéd a húgodat egy kicsit? Apád most hívott. El kell mennem vele egy megbeszélésre, addig Bertha vigyáz rátok. Jól viselkedjetek, rendben? - hadarta, miközben felvette a kabátját. Odakintről dudálást hallottam. Szóval megjött apu.
Visszafordultam anyuhoz, aki még mindig a válaszomra várt.
- Persze, jók leszünk. - motyogtam mosolyogva. Nálunk ez azt jelentette, hogy nem csinálunk semmi törvénybe ütközőt.
- Akkor jó. - mosolyodott el anyu is. Közelebb hajolt, és homlokon csókolt. - Este jövünk!
És már ott sem volt.
Sóhajtozva odafordultam Bertha-hoz.
- Az este pontosan mit is jelent? - kérdeztem unottan. Erre az öcsém válaszolt:
- Olyan fél kettő körül. - vonogatta vállát, majd a tekintete visszakúszott az óriási képernyőre.
Hosszan kifújtam a levegőt. Egy perc hezitálás után ismételten megszólaltam, de egyértelműen Berta-hoz intéztem a szavaimat.
 - Elvihetem megsétáltatni Sarah-t? - vigyorogtam. Magas hangon felnevetett.
- Megsétáltatni? - kérdezett vissza kiguvadt szemekkel. Határozottan bólintottam.
- Igen. Adok rá egy pórázt, és elviszem sétálni.
- Hát, Tücsök, ha nem szó szerint értetted, akkor.. természetesen mehettek. - egyezett bele.
Fél óra múlva már útrakészek voltunk mind a ketten. Igazándiból én két perc alatt elkészültem, de amíg a húgocskámat sikerült becserkészni, az tartott 15 percig. Plusz az öltözködés.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy kicsit meglepődtem. Esett az eső.
Berta mögém állt, és a vállamra tette a kezét.
- Biztos, hogy ki akartok menni? - kérdezte aggodalmasan. Lelkesen bólintottam, és már rángattam is kifelé Sarah-t az udvarra.


Imádom az esőt... - futott át az agyamon, életem során vagy már századszorra. Elmosolyodtam saját magamon.
Hátradöntöttem a fejemet, és úgy élveztem a friss záport. Sosem fogom megunni... ahogy a vízcseppek végigcsurognak az arcomon, hogy aztán lecsöppenjenek a sáros földre. Érzem a vihar illatát, azt az igazi, frissítő illatot. Nincs benne semmi mesterséges.
Egyszerűen csak természetes és gyönyörű.
- Tücsök! Tücsök! Idenézz! - a vékonyka hang irányába kaptam a fejem, és a látványtól hangosan felnevettem.
A hároméves húgocskám ott állt a fák alatt. Citromsárga esőkabátja valahogy nagyon nem illett ide, talán mert a nap színét hordozta magában. Bár ha jobban belegondolok, Sarah a ruhadarab nélkül is maga a napsugár.
Ott volt a szemem előtt a bizonyíték, - tündéri volt, még az is, ahogy ácsorgott. Hosszú, világosbarna göndör haja csurom vizes lett az esőtől, és a hátára tapadt. Arcocskáját felfelé tartotta, szemeit behunyta. Ajkain mosoly bujkált. Nagyra tátotta pici száját, és a biztonság kedvéért még a nyelvét is kinyújtotta, hogy könnyebben megízlelhesse az esővizet.
- Ez nem hó, Sarah! - kuncogtam, - Ne butáskodj!
Felálltam, hogy elkapjam a kis grabancát, de amint meglátta, mire készülök, azonnal futásnak eredt a másik irányba. Nevetve rohantam utána.
- Megállj csak! Most elkaplak! - kiabáltam neki, de erre csak még jobban nevetett.
Gyorsítottam egy kicsit, így már csak méterek voltak közöttünk.
- Sarah! - megpróbáltam elkomolyodni, nem sok sikerrel. A hangom inkább bosszús volt, mint határozott.
Egy jól irányzott mozdulattal utána nyúltam, megragadtam vizes kapucniját, és magamhoz rántottam. A nagy lendülettől mindketten hátraestünk, egyenesen bele egy jókora pocsolyába.
S mind a ketten boldogan felkacagtunk.


- Jézusom, hát veletek meg mi történt?! - kérdezte aggodalmasan Bertha. Odarohant hozzánk, és kikapta a kezemből a csurom vizes, vigyorgó Sarah-t. Mondjuk és sem voltam sokkal különb.
- Sétáltunk. - válaszoltam röviden, és elindultam felfele a szobámba, hogy megszabaduljak a vizes ruháimtól. Útközben még összeborzoltam Sarah nedves haját, ami az esőtől teljesen begöndörödött, és egy pillanatra cinkosul összenéztünk. De tényleg csak egy másodperc volt, ugyanis én már rohantam is tovább.
Odafönt becsaptam magam mögött az ajtót, kinyitottam az óriási ruhásszekrényt, és elkezdtem kidobálni néhány szóba jöhető ruhadarabot. Végül úgy döntöttem, inkább lezuhanyozom.
A zuhanyzásból végül fürdés lett: hajat mostam, (ez eltartott fél óráig), aztán mivel kifogyott a kedvenc samponom, ki kellett szállnom a kádból, és átmenni anyámék szobájába, hogy csórjak egyet.
Hajszárítás és fogmosás után felvettem a pizsamámat. Nem bonyolítottam túl: apám pólóját vettem fel, meg egy melegítő nadrágot.
Még utoljára lementem, és bejelentettem, hogy lefekszem aludni. Peter már a szobájában volt, Bertha pedig éppen Sarah-t próbálta elkapni, hogy felcipelje aludni. A húgom különleges ismertetője az volt, hogy soha nem tudott a seggén nyugton megmaradni. Gőzöm sincs, kitől örökölte.
Odafönt a szobámban azonnal lekapcsoltam a villanyt. Nem volt sötét, sőt, épp ellenkezőleg; a hold fénye bevilágította az egész szobát. Az eső már rég elcsendesedett, nem maradt más belőle, csak a jellegzetes, vihar utáni varázslatos hangulat.
Normál esetben kiültem volna az ablakba, mint minden éjszaka, de most olyan hulla fáradt voltam, hogy azonnal rádőltem az ágyra, és már aludtam is.


/Másnap reggel/ 

A reggel fantasztikusan indult. Senki sem rángatott ki az ágyból, otthon csak négyszer tücsköztek le, és apa a Nissannal jött értem, hogy suliba vigyen. Remélem, a folyatás is ilyen klassz lesz!
Az első órám matek volt. Jókedvűen sétáltam be a terembe, de a küszöbön megtorpantam. Éreztem, hogy valaki figyel, - és amint körbenéztem, hirtelen minden világos lett.
Ariel kíváncsian fürkészte az arcomat, aztán halványan elmosolyodott. Elmosolyodott? Na, ez új.
Nem láttam még mosolyogni, - egyiküket sem.
Észrevétlenül körbetekintettem a teremben, hogy megbizonyosodjak róla, hogy biztos nekem szólt-e ez a kedves mosoly. Hát, nagyon úgy tűnt, hogy igen. Nekem szólt.
Meglepettem és ugyanakkor tanácstalanul ácsorogtam a terem közepén. Tiszta hülyének éreztem magamat.
Végül Ariel intett, hogy menjek oda hozzá. Oké, ez egyre furcsább... de azért gyorsan, - már amennyire ebben a félkómás állapotban tudtam, - leraktam a holmimat a székemre, és vonakodva ugyan, de odasétáltam Arielhez. A legrosszabb az volt az egészben, hogy a hátamon éreztem a fél iskola érdeklődő tekintetét.
Megálltam a pad előtt, és észrevétlenül körbepillantottam a teremben. Ariel bátyja, Shamino nem volt sehol.
Ezt nagyon furcsának találtam, hiszen tegnap még el sem mozdult mellőle. Ma meg... még csak itt sincsen. Lehet, hogy beteg?
Ariel még mindig a tekintetemet keresve mosolyogva megpaskolta a mellette üresen tátongó ülőhelyet.
Haboztam pár másodpercig, de aztán leültem mellé. A mosolya még mindig tökéletesen hibátlan volt, és engem nézett. Az arcomra erőltettem egy mosoly-félét, de nem nagyon sikerült, mivelhogy még mindig a meglepetés hatása alatt voltam. Aztán Ariel megszólalt.
- Mi is a neved? - tudakolta kedvesen. A hangja olyan volt, mint egy rég' ismert, kellemes dallam.
- Rachael. - válaszoltam akadozva. Basszus, a saját nevemet csak meg tudom már mondani...!
Ariel felnevetett, és rámvillantott egy ezerwattos mosolyt.
- Biztos vagy benne? - kérdezte még egyszer, a biztonság kedvéért. Nyeltem egy nagyot, és bólintottam.
Aztán folytatta.
- Nos, Rachael... már ha valóban így hívnak... nem tudtam nem észrevenni, hogy te nem bámulsz meg minket annyira, mint az iskola többi diákja.
Ezen elgondolkoztam egy kicsit. Végül is, valamilyen szinten igaz volt.
- Annyira. - feleltem. Ariel biccentett.
- Biztos vagyok benne, hogy neked is lenne egy pár kérdésed. - mondta, már jóval komolyabb hangon. Magamban felnevettem, - hogy pár?! Az nem kifejezés...
- Egy pár.
- Akkor, tedd fel az elsőt. - noszogatott kedvesen. Azonnal eltűnődtem, amit ő is észrevett. - Csak semmi kapkodás.
Nem is kellett nagyon gondolkoznom, az első kérdésem már két napja ott volt a nyelvemen.
- Shamino miért ilyen?  kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy a kérdésem tökéletesen egyértelmű, a hülye is leszűrné, mire gondolok. És mivel Ariel nem hülye, azonnal válaszolt.
- Félt engem. - itt egy pillanatig habozott, de a szememmel biztattam, hogy folytassa. - Nem mindig volt ilyen. Régebben nagyon is barátságos volt. Csak azóta ilyen, mióta elvesztettük a szüleinket.
Itt egy pillanatra ledermedtem, de nem akartam, hogy Arielnek ebből feltűnjön bármi is, ezért rögtön reagáltam.
- Oh, részvétem... De hogy történt? - ennyire udvariatlan is csak én lehetek! Általában nem vagyok betegesen kíváncsi, de ez most egy teljesen másik alkalom. Ezt egyszerűen tudnom kellett.
- Autóbaleset. Valami idióta frontálisan beléjük hajtott. Természetesen padlógázzal. Mind a két autó ripityára tört, a kocsiban ülők meg azonnal meghaltak. Amikor a kórházból hívtak, le akartam rohanni, hogy még egyszer utoljára láthassam őket, de megbotlottam, és legurultam a lépcsőn. Engem is bevittek a sürgősségire, és másfél hétig kómában tartottak. - keserűen elmosolyodott. - Aztán még egy hét megfigyelésre bent tartottak. Ennyi.
Elhallgatott. Én pedig nem bírtam megnyikkanni.
Egyszerűen az agyamban nem volt annyi szabad lemezterület, hogy telepíteni lehessen még egy ilyen információcsomagot.
Ariel az ajtó felé pislogott, aztán felém fordult.
- Rachael, azt hiszem jobb, ha most visszamész a helyedre.
Öööö, oké, ez egyre furcsább. Felálltam, és visszavánszorogtam a helyemre, ahol Lily és Steven már vártak.
- Hát ez meg mi volt...? - kérdezte Lil, de mivel még magam sem tudtam, és különben sem akartam most belekezdeni, csendre intettem, - úgy, ahogy ő szokott engem, - és leültem a helyemre.
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Shamino lépett be rajta. Szinte mágnesként vonzotta az érdeklődő tekinteteket, amiből én sem voltam kivétel. Most az egyszer. Egek, kit áltatok... sohasem leszek kivétel.
Elfordítottam a tekintetemet, és inkább kinéztem az ablakon. 
Hallottam, hogy az utolsó padban beszélgetés folyik. Aztán Shamino egyszer csak felpattant, megragadta Ariel csuklóját, és gyengéden kirángatta a teremből.
Akármennyire is füleltem, nem sikerült elcsípnem a beszélgetést. Jézusom, már hallgatózok is? Lehet, hogy orvoshoz kéne mennem?
Kis idő múlva újra megjelentek. Látszólag minden rendben volt; Ariel mosolygott, Shamino pedig felvette azt a kifejezéstelen állarcot, - most már biztos voltam benne, hogy az, - és úgy sétáltak hátra a padukhoz.
Amikor elmentek mellettem, Ariel szívélyesen rámmosolygott. Ez egy tiszta mosoly volt, nem pedig olyan, amilyet a plázamániás pompomlányok produkálnak, ha akarnak valamit. Huh, nagyon rászálltam erre a pompomlány témára.
Bizonytalanul visszamosolyogtam, és mire az Elválaszthatatlanok leültek a helyükre, kezdődött is az óra.


Tesióra előtt átöltöztünk. Amikor Ariel belépett, minden szempár rá szegeződött, és addig nem is engedték el, amíg ki nem ment a teremből. Aztán természetesen megindult a sugdolózás.
- Hogy lehet ennyire izmos? - kérdezte tőlem panaszosan Lily. Tudtam, hogy nagyon szívesen lenne Ariel helyében. Bárki nagyon szívesen lenne Ariel helyében.
- Nem tudom. - feleltem az imént elhangzott kérdésre. Lilian nem kérdezett többet. Gyorsan átöltöztem, és csak akkor jutott eszembe, hogy az üvegemet a bioszteremben hagytam.
Sóhajtozva felálltam, és otthagytam a pletykás lánysereget, akik akkor éppen azzal voltak elfoglalva, hogy megvitassák, milyen fehérnemű jön be a pasiknak. Helyettük is szégyelltem magam.
Hogy lehetnek ennyire...? Mindegy. Nem fárasztom ezzel az agyamat.
Amikor beléptem a terembe, egy kicsit meglepett, hogy Arielt és Shaminot ott találtam. Sőt; nem is kicsit.
A terem közepén voltak, méterekkel a másiktól. Egyre jobban közelítettek egymás felé, miközben a szemkontaktust egy pillanatra sem szakították meg. Annyira koncentráltak, hogy szerintem észre sem vették, hogy bejöttem.
Ekkor Ariel cselekedett; egy jól irányzott mozdulattal a levegőbe ugrott, és elvileg egyenesen a bátyján landolt volna, de Shamino megragadta a derekát, és magasabbra lendítette. Ariel cipője hangos puffanással ért földet.
Ekkor Shamino hirtelen felegyenesedett, és lassan megfordult. Minden mozdulata kimért volt és fegyelmezett, nem úgy, mint az imént.
Ariel kedvesen rámmosolygott, de én meg sem tudtam szólalni.
- Szia, Rachael! Mit keresel te itt? - kérdezte Ariel társalgó hangnemben. Összeszedtem magamat, és félig-meddig megtaláltam a hangomat.
- Ööö... én csak... az italomért jöttem. - dadogtam zavartan. Ariel mosolya még szélesebb lett.
- Táncolunk. - mondta, amikor észrevette, hogy nem nagyon értem a helyzetet. - Tánccal kombinált harcművészet. Még nem hallottál róla?
- Nem igazán... - aprót ráztam a fejemen.
- Tartsunk neki egy kis bemutatót? - fordult Ariel a bátyjához. Vártam, hogy mit fog válaszolni.
Egy kis habozás után Shamino is megszólalt.
- Hát jó. De ha rosszat fog álmodni, nem vállalok felelősséget! És akkor sem, ha netán halálra rémülne. - az arckifejezése véresen komoly volt, miközben a szavakat ejtette. Lesütöttem a szemem, - borzasztóan éreztem magam. Most már biztos voltam benne, hogy Shamino utál. És hogy miért? Azt nem nehéz kitalálni. Csak úgy idejöttem, és befurakodtam az ő világukba. Magamban azt kívántam, hogy inkább küldjenek el a francba, de ne kelljen Shamino szemébe néznem még egyszer.
Csalódnom kellett: Ariel teljesen fellelkesedett.
- Hé, ne aggódj! Nem olyan félelmetes. - világosított fel Ariel. Nyilván félreértette a hallgatásomat.
- Folytathatjuk? - kérdezte Ariel a bátyját. Shamino bólintott.
Közelebb léptek egymáshoz, összecsapták a tenyerüket, és újra beálltak az eredeti helyükre.
Most Shamino lépett először.
Ő szöges ellentéte volt a húgának: megfontoltan viselkedett.
Hirtelen aztán nekifutott, és el akarta kapni Arielt, de ő gyorsabb volt, és kihajolt előle. Beharaptam az alsó ajkam, hogy elfojtsak egy mosolyt. Ez a mozdulat eléggé... félreérthető volt.
- Huh, ez egy kicsit sztriptízes volt. - nevetett Ariel. Shamino vele együtt felkacagott.
- Semmi kétség, Hugi.
Elmosolyodtam. Két okból. Az első: életemben nem láttam még Shaminót mosolyogni. Másodszor pedig fantasztikus volt nézni, hogy mennyire boldogok.
Volt egy alkalom, amikor azt hittem, megáll a szívem. Ariel elkapta Shamino karját, és a dereka köré tekerte egy másodperc töredék alatt. Szabályosan átlendítette a feje fölött.
Shamino hangos csapódással ért földet, de szinte azonnal felpattant. Megragadta a húga tarkóját, és egy könnyed mozdulattal leszorította a hideg parkettára.
- Héló! Mi ez már?! - nevetett Ariel.
- Az, hogy győztem! - jelentette ki büszkén Shamino. Annyira oda-meg vissza volt magától, hogy nevetnem kellett.
- Azt csak hiszed! - mondta Ariel, és egy mozdulattal átfordította mindkettőjüket, így Shamino meg se tudott mozdulni. Ariel elégedetten vigyorgott.
- Nos? Mi az utolsó szavad? - kérdezte Ariel incselkedve. Shamino felsóhajtott.
- Jól van, győztél!
- Bezony! - Ariel nevetve felállt, és felém fordult.
- Tetszett a műsor? - mosolygott kíváncsian. Egy kis habozás után bólintottam.
Ekkor csöngettek. Szó nélkül visszamasíroztunk az öltözőbe, és vártuk, hogy a tanár megérkezzen.
Fél perc múlva kopogtak, és nyílt az ajtó. Beálltunk a folyosón sorba, és elindultunk a tornaterem felé. Amikor beálltunk tornasorba, Lily azonnal a kérdéseivel kezdett el bombázni.
- Hol voltál? Eltűntél. Mit csináltál?
Megráztam a fejemet, de nem tudtam elhallgattatni.
Éreztem, hogy valaki megérinti a karomat hátulról. Ariel volt az. Intett, hogy ne mondjak semmit a teremben történtekről, én pedig engedelmesen bólintottam.
Lilianhez egy szót se szóltam többet.

Odakint az udvaron aztán épphogy újra faggatni kezdett Lily, megjelent Ariel.
- Rachael... - kezdte bizonytalanul. Kedvesen rámosolyogtam.
- Igen?
Ariel egy kicsit félrenézett, én pedig követtem a pillantását.
- Szeretnék valakivel beszélni, megtennéd, hogy eltereled rólam a bátyám figyelmét?
Ördögien elmosolyodtam, s egy határozott bólintás után visszafordultam Lilian-hez.
- Lily, figyelj csak! - suttogtam oda barátnőmnek, - Shamino éppen téged néz - böktem a mögöttünk álló fiú felé. - Szerintem bejössz neki!
Lily, mint akit kupán vágtak, magából kikelve sikítozni kezdett.
- Na, ne! Úristen! Komolyan? - erre bólintottam.
- Szerintem menj oda hozzá - folytattam a sugdolózást. - És a biztonság kedvéért vidd a pom-pom csapatot is. Biztosan le fogja nyűgözni, hogy te vagy a csapatkapitány!
Abban a pillanatban nagyon szemétnek éreztem magam. Több okból. Először is borzasztóan sajnáltam Shamino-t. Másodszor pedig hazudtam Lilynek; Ariel bátyja valószínűleg fél Lilientől és utálja ezt a megszállott rajongást. De hát egyszer van gyereknap!
Lily lelkesen bólogatva magához hívatta a lányokat, és együtt indultak egy a mit sem sejtő Shamino felé.
- Kösz, Rachael! - mondta Ariel megkönnyebbülten, - Jövök neked egyel!
- Nem tesz semmit. - legyintettem, s vigyorogva figyeltem tovább, ahogy azok az üresfejű csajok megpróbálják elcsavarni Shamino fejét. Amikor már az ingjét kezdték el tépkedni, szabályosan a földön fetrengtem a röhögéstől.
Szerencsétlen srác meg totál nem értette a helyzetet. Kezdtem megsajnálni, - de annyira azért nem, hogy véget vessek egy ilyen klassz előadásnak. Végül Ariel mentette meg a tulajdon bátyját.
- Rachael, azt hiszem, Shamnek segítségre van szüksége. - mosolygott. Felpattantam.
- Máris. - vigyorogva odamentem Lilyhez, és kiráncigáltam a tömegből.
- Hé, Lily! Szerintem most hagyjátok egy kicsit Shaminot, hadd dolgozza fel a dolgokat... lelkileg.
A mondat végére megint a röhögőgörcs kerülgetett, de megpróbáltam visszafojtani, több-kevesebb sikerrel.
- Hát jó. - egyezett bele végül, és visszavonulót fújt a lányokkal együtt.
Shamino ott maradt, látszólag még mindig nem sikerült felfognia az elmúlt percek eseményeit.
Ariel odament hozzá, és vidáman köszönt neki.
- Mizujs, Bátyus? Látom, akadt egy-két rajongód.
- Te csináltad, igaz? - kérdezte Arieltől. Ő persze rögtön tagadni kezdett.
- Én ugyan nem! Csak egy kicsit eltávolodtam tőled!
Beharaptam az alsó ajkamat, hogy elfojtsam a kitörni készülő kacagásomat.
Shamino hirtelen rám nézett. Gondolom, - mivel nem sült bolond,- leesett neki. Odarohant hozzám, és ordibálni kezdett.
- Ezt mégis hogy képzelted, mi?!
- Ugyan micsodát? -adtam az ártatlant, de őt nem tudtam átverni.
- Hogy az egész pom-pom lány csapatot rámküldted! - emelte fel a hangját.
- Nem kellett azokat küldeni! Mentek maguktól is! - kuncogtam. De Shamino ezt egyáltalán nem találta viccesnek.
- Érdekes, hogy eddig nem jöttek a közelembe! - vágta a fejemhez vicsorogva.
- Jó' van na. Lehet, hogy egy kicsit rásegítettem. De nem értem, mit vagy úgy oda. Vagy húsz csaj mászott rád egyszerre, te meg teljesen kiakadtál. Ennyi erővel meg is köszönhetnéd. - közöltem nemes egyszerűséggel.
- Köszönöm. - morgott. A szemei villámokat szórtak. Tényleg nagyon mérges volt, - rám.
Ekkor megjelent Ariel, hogy elráncigált a bátyját.
- Ööö, bocs, Rachael, de nekünk most van egy kis megbeszélnivalónk!
Azzal mind a ketten eltűntek.


Még meglepődni sem volt időm, ugyanis a tanár úr közölte, hogy kimegyünk az udvarra. Mindenki őrült módjára ujjongani kezdett, - az udvari tesi egyet jelentett a szabadfoglalkozással.
Odakint mindenki lefoglalta magát. Ariel és Shamino úgy döntöttek, táncolnak. Nem is nagyon voltam meglepve, hogy ők ilyet is tudnak. 
A fél iskola odagyűlt, hogy őket figyelje, persze nem ok nélkül. Nagyon jól táncoltak.
Amikor már lement két szám, Ariel lekapcsolta a zenét, és felkapta a magnót. A többiek csalódottan morogtak, amin Ariel csak nevetett.
- Sajnáljuk, de a bemutatónak vége! - jelentette ki magabiztosan. Aután kivette a CD-t, és elindult valamerre. Nem igazán figyeltem, hogy hova, ugyanis meghallottam azt a félreérthetetlen sikítozást a mai nap folyamán immáron másodszorra. Sóhajtozva megfordultam; a hajrá lányok már megint Shamino ruháját tépkedték.
Elvigyorodtam, - vajon ez örökre így fog menni?
Borzasztóan jól szórakoztam. Egy ideig.
Aztán kezdtek feltűnni dolgok; észrevettem, hogy Shamino egyáltalán nem élvezi a helyzetet. Láttam az arcán, hogy iszonyatosan zavarban van, és bármit megtenne, hogyha megszabadulhatna azoktól a lányoktól. Szégyellem, - mert nem szabadott volna, - de kezdtem megsajnálni. Elfordítottam a tekintetemet, és inkább a földet fixíroztam. De azok a kísértő hangok akkor is eljutottak a fülemig, sehogy se tudtam kizárni őket.
Néma csatát vívtam magammal, - az egyik felem, a jobbik felem oda akart menni és segíteni. A másik felem pedig, - hozzá kell tenni, a józanabbik felem, - itt akart maradni, és kinevetni szerencsétlen srácot.
Újra felnéztem. Nagyjából semmi sem változott. A lányok teljesen körül ugrálták Shaminot, még szinte levegőt sem hagytak neki. Teljesen felháborodtam, - ez azért egy kicsit sok! Ha a helyébe lennék, úgy elkergetném azokat a tyúkokat, hogy többet eszükbe sem jut követni.
A kezem önkéntelenül is ökölbe szorult. Hirtelen pattantam fel,  olyan hirtelen, hogy még engem is meglepett.
Elindultam a pom-pom csapat felé, és tisztában voltam azzal, hogy életem legnagyobb hülyeségét fogom elkövetni.
Megálltam a tömeg előtt, vettem egy nagy levegőt, és adtam magamnak egy pillanatot, hogy észhez térhessek. Mivel az a pillanat sehogyan sem akart eljönni, erőt vettem magamon, s átfurakodtam a tömegen. Megálltam Shamino mellett, és átkaroltam. Teljesen belepirultam a műveletbe, de ez nem akadályozott meg abban, hogy megszólaljak;
- Ő az enyém - jelentettem ki magabiztosan, miközben huszonegy szempár méregetett utálkozva.
Shamino közelebb hajolt, és értetlenkedve a fülembe suttogott:
- Mi bajod van?!
Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Kussolj! És segíteni próbálok - suttogtam vissza nagyon halkan, hogy a többi lány még véletlenül se hallja meg. Úgy láttam, Shamino elfojtott egy mosolyt, de nem voltam benne biztos. Egyetlenegy gondolat keringett a fejemben: kijutni innen.
Egy másodpercig csak álltam, és farkasszemet néztem mind a huszonegy lánnyal egyszerre, aztán hirtelen futni kezdtem, magammal húzva Shaminot. Olyan gyorsan rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Fogalmam sem volt, hova megyünk, de igazándiból mindegy volt. Csak el innen minél messzebbre.
Az egész pom-pom csapat sikítozva rohant utánunk. Shamino megragadta a karomat, és húzni kezdett valamerre. Először nem értettem, de aztán beugrott.
Ariel ott állt a lépcső alatt, Steven és David társaságában. Ilyen messziről nem láttam pontosan, de úgy tűnt, hogy a fiúk veszekednek valamin.
Akkor és ott nem tulajdonítottam a dolognak különösebben nagy figyelmet. Odarohantunk Arielhez, s elrángattuk a srácok karmai közül, majd tovább futottunk, míg végül találtunk egy eldugottabb sarkot.
Majdnem hasra estem a röhögéstől, de sikerült valamennyire moderálnom magam.
- Ez húzós volt - fulldoklott Ariel. Tökéletesen egyetértettem vele.
- Igen, az volt - nevetett Shamino, aztán felém fordult, és utálkozva végigmért. Végül halkan megszólalt:
- Amúgy kösz, hogy megmentettél.
Ökölbe szorult a kezem. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy feleljek-e erre valamit, de végül csendben maradtam. Ehelyett a szemébe néztem, de amit ott láttam, az enyhén szólva meglepett.
Nem úgy nézett rám, mint máskor, hanem egészen máshogy. Nem tudok rá példát, mert még soha nem nézett így senkire sem. Legalább is én nem tudok róla.
Shamino a húga felé pillantott, aztán vissza rám. És megint úgy nézett.
- Baj van, Sham? - kérdezte Ariel. Ő is aggódott, akárcsak én, látszott, hogy nem érteti ezt az egészet.
- Nem, nincs semmi baj - jött a válasz egy kis fáziskéséssel. Egy pillanatig még Shamino hangját se ismertem fel, annyira furcsa volt. Ariel nem hitt neki, ezért összeszűkült szemekkel közelebb lépett, és elkezdett a szeme előtt legyezgetni.
- Egész biztos, hogy jól vagy? - válasz helyett Shamino megragadta Ariel csuklóját, és nem eresztette.
- Auuuu! Hé! Eressz már el! - de Shamino meg se hallotta. Még mindig engem bámult, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt 5 percben egyet se pislogott. - Sham... Sham? Shaminoooo!
Na jó, oké, ez egyre furcsább. Aztán Shamino egyszer csak megszólalt.
- Semmi bajom, és légyszíves, ne zavard a kilátást! Olyan gyönyörű!
Leesett az állam. Azt hittem, rosszul hallok. Akaratlanul is a hátam mögé pillantottam, hogy nincs-e véletlenül mögöttem valaki, de egy árva lélek se volt a környéken rajtunk kívül. Hitetlenkedve meredtem Shaminora. Ez most tényleg rólam beszél?
Arielre pillantottam, aki elgondolkodva fürkészte a bátyát. Aztán úgy tűnt, megértette, és türelmetlen hangon megszólalt.
- Oké, Rómeó, ideje indulni! Mindjárt becsöngetnek!
- Muszáj? - Már megint az a hang...
- Igen, muszáj! - Ariel felém fordult - Gyere, Rach!
Kirángatta a helységből Shaminót, én pedig követtem őket. Ahogy az öltöző felé tartottunk, végig a hátamon éreztem Shamino pillantását. Amikor beértünk az öltözőbe, és becsukódott mögöttünk az ajtó, habozás nélkül Ariel felé fordultam.
- Shaminonak meg mi baja? - kérdeztem. Megrázta a fejét.
- Áh, semmi - összeráncoltam a szemöldökömet. - Tényleg semmi.
Szúrósan néztem rá. Engem ugyan nem tud átverni!
Ariel zavartan felnevetett, aztán eszébe jutott, hogy hogyan tudna egy jó időre levakarni magáról.
- Szerintem csak belédszeretett.
Mindentudóan rámkacsintott, és pedig végképp összezavarodtam. Ez még viccnek is rossz, hiszen Shamino enyhén szólva utál engem. Na jó, hol a kandi-kamera? 



A nap további része elég gyorsan eltelt, egészen ebédig. Ariel megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem ma velük enni, én pedig egy kis habozás után igennel feleltem. Most meg rendesen bűntudatom van, ugyanis Lily tutira ki fog nyírni. Remélve, hogy talán megkönyörül rajtam, úgy döntöttem, a saját asztalunkhoz ülök le. Egy gyors és fájdalommentes halál gondolatában reménykedve foglaltam helyet ott, ahol már több mint négy éve ülök ebédnél. De nem sokkal később felbukkant Ariel és Sham is. Elvették az ebédjüket, és egyenesen az asztalunk felé indultak, hogy elhívjanak engem és Davidet. Amikor Shamino megkérdezte, hogy nem ülnék-e át az ő asztalukhoz, bólintottam és felálltam. Akármennyire is kerültem, még így is sikerült kiszúrnom Lilian utálkozó tekintetét. Lesütöttem a szememet, és a legnagyobb szemétnek éreztem magam, akit valaha a hátán hordott a Föld.
Amint leültünk, Ariel azonnal bemutatta egymásnak a két fiút.
- Sham, ő itt David. Dave, ő itt Shamino, a bátyám - mosolyogva magyarázott, és láttam az arcán, hogy nagyon feszeng valami miatt. Nem is csodálom; elég volt ránézni Shamre, az embert máris kirázta a hideg, olyan sötéten méregette Davidet.
- Heló, Sham - David megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de Shaminot nem nagyon nyűgözte le. De azért udvariasan biccentett.
Ariel közelebb hajolt hozzá, és mondott neki valamit, amit nem értettem. Sham válaszolt, de olyan rettentő halkan, hogy nem hallottam. Egy kisebb beszélgetésbe kezdtek, aztán Ariel hirtelen kinyújtotta a nyelvét Shamino felé, ami elég viccesre sikeredett. Már azt hittem, sikerült megtörni a feszült légkört, de csak akkor jöttem rá, hogy tévedtem, amikor megláttam, Shamino úgy istenigazából hogy néz Davidre...