/Rachael/
Ahogy Shamino pillantása találkozott Davidével, megfagyott körülöttük a levegő. Magamban azért imádkoztam, hogy Davenek legyen annyi esze, és forduljon el, de nem tette. Farkasszemet nézett Ariel bátyjával.
Ez így ment percekig. Végül Ariel szakította meg a kínos pillanatot, úgy, hogy oldalba bökte Davidet. A fiú felé fordult, és elmosolyodott. Shamino hirtelen erősebben szorította a fa asztal szélét, ami megrepedt a keze alatt. Hitetlenkedve bámultam rá, de neki látszólag semmi se tűnt fel belőle. David megsimogatta Ariel arcát, hozzáhajolt és megcsókolta. Tényleg meg akar halni, - ez volt az egyetlen gondolatom.
Ekkor valami csattanást hallottam. A zajforrás irányába kaptam a tekintetem, de a körülményekhez képest egy kicsit sem lepett meg, amit láttam. Shamino akkora lendülettel pattant fel a helyéről, hogy a szék felborult, az asztal pedig kis híján a megszeppent Davidre és Arielre dőlt.. Aztán magából kikelve ordítozni kezdett.
- Ezt mégis hogy képzelted, mi?! Hogy merészeled megcsókolni a húgomat?! Most magadbabolondítod, hogy aztán egy kis idő múlva összezúzd a szívét, mi?! Előre szólok, hogy nem fog menni!
Az egész ebédlőben síri csend honolt, leszámítva persze Sham fékevesztett üvöltözését. De még nem volt vége. Még csak most kezdődött.
- Eddig meg tudtam őt védeni és ezután is védelmezni fogom, megértetted?! Ha csak egy fél szóval is meg mered bántani, beverem azt a mocskos képedet! Világos?!
David sokkos állapotban ült a helyén. Aztán valami elszánt fény csillant a szemében, felállt, és olyat tett, amit nem kellett volna. Az egész ebédlő a mi asztalunkat figyelte.
- Képzeld, megértettem! Nem vagyok hülye!!
Na, - gondoltam, - most jön az évszázad bunyója...
Sham villámgyorsan David mellett termett, és behúzott neki egyet ököllel. A fiú elterült a hideg padlón, de felállt, és viszonozta Shamino előbbi ütését. Nem úgy néztek ki, mint akik a közeljövőben abbahagyják.
Kétségbeesetten pillantottam Arielre, aztán körbenéztem az ebédlőben, de csalódnom kellett. Egy árva lélek sem volt rajtunk kívül, aki szét akarta volna őket választani, sőt. Még szurkoltak is nekik; néhányan Davidnek, főleg a barátai, és még rengeteg srác, aki utálta Shamet; Shaminonak pedig a jelenlévő pom-pom csapat visítozott, és persze főként lányok... voltak, akiknek mindegy volt, csak azért drukkoltak, hogy legyen verekedés.
Aztán Ariel is végképp megelégelte, felállt, és odajött hozzám.
- Te fogd meg a bátyámat, én Davidet, oké?
Borzasztóan féltem, de bólintottam.
Közelebb léptünk és vártunk. Amikor Dave karja lendült, Ariel megragadta, én pedig lefogtam Shamet, már amennyire ez lehetséges volt. Kirángattuk a fiúkat az udvarra. Shamet direkt háttal fordítottam Arieléknek, hogy még véletlenül se lássa Davidet. Megálltam Shamino előtt, és azonnal kérdőre vontam.
-Mondd, te mégis... normális vagy? Az csak egy csók volt! David nem tet semmi olyat, amiért okod lenne jelenetet rendezni! - fakadtam ki.
- Ariel a húgom és megvédem! - mondta elszántan. - És nem is a csók zavart, hanem ahogy megcsókolta...!
Vadul morgott, és nem nézett a szemembe. Tudtam, hogy hazudik.
- Miért, hogy csókolta meg? - tettem fel a költői kérdést, és tök hülyén éreztem magam.
- Ezt te nem érted - mondta halkan.
- Oh, szóval ez magas nekem. Oké. Nézd, megértem hogy utálsz, de én csak segíteni próbálok! De sokkal könnyebb lenne, ha hagynád.
- Nem te vagy a testvére! Ariel... még soha... ilyet soha...
Csendben vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem tette. Lehajtotta a fejét, és egy kis idő múlva halkan megszólalt:
- Bocs, nem rád vagyok dühös... csak aggódok a hugomért.
- Miért félted annyira? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal a hangomban.
- Mert egyszer... már majdnem elveszítettem - suttogta elgyötört hangon. Megsajnáltam. - A szüleinket elveszítettük. Megígértem, hogy vigyázni fogok rá. És meg is teszem!
Elmosolyodtam. Annyira aranyos volt, ahogy a húgát akarta védeni.
- Megértem, hogy meg akarod védeni, de ez az ő élete. Tud magára vigyázni, és David különben se olyan veszélyes... - kuncogtam. Erre megint felkapta a vizet, és magyarázni kezdett.
- Nem akarom, hogy egy fiú miatt sírjon! Könnyen megbánthatja a húgomat, és Ariel olyan törékeny... És különben se tetszik nekem, ahogy ránéz, és...
Csak álltam ott, és néztem az ajkait. Azon törtem a fejem, hogy hogyan lehetne elhallgattatni... aztán eszembe jutott valami.
A józan eszemet száműztem jó messzire, és megpróbáltam nem gondolkodni. Sikerült.
Vettem egy mély lélegzetet, és lehunytam a szememet. Aztán megcsókoltam. Gyengéden, óvatosan, alig érintve az ajkait.
A meglepetéstől először lefagyott, de amint feleszmélt, szinte azonnal visszacsókolt. Az ajkai elnyíltak, és felsóhajtott. Megragadta a derekamat, és közelebb húzott magához. Kezeim bizonytalanul a hajába kúsztak, és nyugtatólag simogattam a tarkóját. Engedett a feszült testtartásán, és én elégedetten vettem tudomásul hogy sikerrel jártam. Tovább csókoltam, egészen addig, amég a levegőm engedte. Aztán ellöktem magamtól.
Kinyitottam a szememet, és a pimasz vigyorával találtam szembe magamat. Elvörösödtem, és csak akkor jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam.
- Ne vigyorogj! - vágtam a fejéhez, de csak még szélesebb lett a mosolya. - Csak azért kaptad, hogy bekussolj.
- Tényleg, Rachael? Biztos vagy benne?
Sejtelmesen mosolyogva tett felém egy lépést, én pedig hátráltam. Nem akartam, hogy szórakozzon velem.
Megálltam, és elhatároztam, hogy nem fogok onnan mozdulni. Teljes lelki nyugalommal álltam a tekintetét, és próbáltam kitalálni, mi járhat a fejében.
Kitartóan nézett mélyen a szemembe, de aztán a hátam mögé pillantott. Másodpercekig szemöldökráncolva bámult ugyanarra a pontra, én pedig el nem tudtam képzelni, mi ilyen érdekes. De amikor megpróbáltam hátrafordulni, olyat tett, amire végképp nem számítottam.
Megragadta a karomat, és visszarántott magához. Még kérdőre vonni se volt időm, ugyanis ajkait az enyémekre tapasztotta, és lágyan megcsókolt. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. A szívem a torkomban dobogott, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jól csinálja...
Az egyik kezével még mindig a csuklómat fogta, a másikkal pedig végigsimított az arcomon. Gyengéden összekulcsolta az ujjainkat, és kisimított az arcomból egy kósza hajtincset. Elolvadtam.
Amikor percek múlva elhúzódott és rámmosolygott, csak akkor jöttem rá, hogy mennyire befolyásolható vagyok. Mérgesen fújtam egyet, és lesütöttem a szememet. Erre felnevetett.
- Utállak... - motyogtam a mellkasába. A hülye is leszűrné, hogy ez szín tiszta hazugság.
Körém kulcsolta a karját, közelebb hajolt, forró lélegzetét a nyakamon éreztem.
- Én nem - felelte egyszerűen, - sőt... határozottan kedvellek.
Akaratlanul is elvigyorodtam. Győzelem!
- Szerintem vissza kéne mennünk - közöltem, és lefejtettem magamról a karjait. Elindultam, de ismételten visszarántott magához. Átkarolta a derekamat, és mivel láttam a fején, hogy csak így hajlandó elindulni, egy megadó sóhaj kíséretében hozzábújtam.
Otthon nem ismertem magamra.
A nap hátralévő részében folyamatosan vigyorogtam. Segítettem az öcsémnek megírni a leckéjét. Elmosogattam Bertha helyett. Megfürdettem a húgomat. És beágyaztam. Pedig soha nem szoktam beágyazni.
Este fél tizenegyig forgolódtam az ágyamban, de nem tudtam elaludni. Nem tudom, talán a Hold miatt.
Végül felkeltem, felöltöztem, és úgy döntöttem, sétálok egyet a faluban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése