- DARREN!!! - kiabáltam le dühösen a földszintre, és abban a pillanatban már ott is termettem az említett előtt. Dühösen meredtem rá, szerencsétlen meg fülét farkát behúzva nézett velem farkasszemet.
- Mi van már megint? - morogta halkan, miközben látványosan kerülte a tekintetemet. Meglengettem az idióta feje előtt a hajkefémet, hátha leesik neki.
- Szerinted ez kié?! - tettem el a költői kérdést, miközben kihúztam egy rövid, fekete hajszálat a fésűmből. - Nem az enyém, és nyilván a macskáé se, más élőlény pedig nem nagyon van a környéken. Nos?
Ütemesen dobolva a lábammal számoltam a másodperceket, de Darren nem volt hajlandó válaszolni. 26 másodpercnél meguntam az egészet és dühösen kifújva a levegőt feltrappoltam az emeletre, még egyszer áthajolva a korláton hangosan lekiabáltam neki:
- Többet hozzá ne merészelj nyúlni a cuccaimhoz! - És hangosan becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. A fésűt behajítottam a fiókba, és eldőltem az ágyon. Perceken keresztül csak feküdtem és nem csináltam semmit, aztán végül meguntam és felültem az ágyon. Kisimítottam egy idegesítően göndör tincset az arcomból és az éjjeliszekrényen tornyosodó könyvkupacra esett a pillantásom. Most nincs kedvem olvasni.
Sóhajtozva felálltam és halkan az ajtóhoz settenkedtem. Egy másodpercig hallgatóztam, végül elégedetten elkönyveltem magamban, hogy Darren már felvonult a szobájába, és kinyitottam az ajtót, hogy felfedezőútra induljak a kastélyban.
Már csaknem három hete éltem itt, de még egyszer sem néztem körül úgy, igazán. Mióta Darren átváltoztatott és idehozott, teljesen megszűnt a kapcsolatom az emberekkel és a külvilággal. Nem hagytam el a kastély területét, kivéve vadászatkor. De a falut soha nem közelítettem meg, mindenki érdekében.
Csendesen sétálgattam a folyosón a Keleti-szárny elé. A kastély óriási volt és gyönyörű. A kertről és a könyvtárról nem is beszélve. Volt, hogy napokig ki sem jöttem a polcok közül, és csak olvastam, mindenféle mesét és történetet. Hiába, mit csinálhatna a vámpír, ha halálosan unatkozik?
A rózsakertet is imádtam. Ott is gyakran sétálgattam egyedül, mivel az egyetlen normális társaságom a macska volt, de az is csak akkor tűnt el a színen, ha megéhezett...
Hirtelen valami éktelen ordítást hallottam odalentről. Összerezzentem, - egy idegen lány hangja volt.
Mindenféle gondolkodás nélkül rohantam le a földszintre egy másodperc töredéke alatt. A nagyteremben olyan látvány fogadott, amire egyáltalán nem számítottam. Két ismeretlen állt az ajtóban, egy lány és egy fiú. Darren természetesen betegesen féltette a területét, ezért azonnal támadásba lendült. Lefogta a lányt és nem szándékozta elengedni, akármennyire is fenyegetőzött. Az egészből végül egy szabályos verekedés lett. Megszeppenve álltam egy ideig, végül mérlegeltem a helyzetet; ki kell élvezni a pillanat varázsát, elvégre ilyen nem történik minden nap! Vigyorogva felpattantam az asztalra, vetettem egy gyors pillantást a fiúra is aztán visszafordultam Darren és a lány felé, akik javában verekedtek.
- Ha nem eresztesz el két másodpercen belül, megszabadítalak attól a bizonyos dologtól, amitől férfinak érzed magad, te bunkó vadállat! - üvöltötte a lány, engem pedig a röhögőgörcs kerülgetett. A szám elé kaptam a kezemet hogy elfojtsam a kitörni készülő nevetésemet, és hangosan oda kiáltottam Darrennek.
- Hajrá Darren! - bíztattam vigyorogva, mire az ismeretlen fiú is odakiabált a lánynak.
- Hajrá hugi, mutasd meg neki!
Nevetve figyeltem az eseményeket, miközben megállás nélkül drukkoltam Darrennek. Végül az események kezdtek elfajulni; Darren olyannyira felkapta a vizet, hogy lefogta a lány kezeit és leszorította a földre. Az öklét a magasba emelte, kész volt ütni. Na, akkor kellett közbelépnem.
Feltartott kezekkel közéjük léptem.
- Na jó, mostmár elég lesz... Darren! - Megsemmisítő pillantást vezettem az említettre, mire lesütötte a szemeit. Elszégyellte magát.
- Ha megmered...! - kezdte a lány, aztán újrafogalmazta a mondandóját. - Vagyis, gyerünk csak, tedd meg, ha mered! - Sziszegte dühösen. Darren szemei szikráztak a haragtól, de végül erőt vett magán és lecsillapodott.
- Lányokat nem bántunk - közölte azt, ami nyilvánvaló, miközben felállt és leporolta a ruháját.
- Che! Az előbb még nem így gondolkodtál! És ez sem épp arra utal! - Felhúzta a pólója ujját; a karján tisztán kivehetőek voltak Darren ujjainak nyomai. Hogy mekkora hülye ez a gyerek!
Előreléptem és nemes egyszerűséggel fejbevágtam.
- Bunkó.
A lány elmosolyodott és elém lépett.
- Azt hiszem, mi jól megleszünk. - Mondta, és kezet nyújtott felém és bemutatkozott. - Loren.
Visszamosolyogtam és bizonytalanul kezet fogtam vele.
- Szofi.
- Na, nyugi - mosolygott. - Amúgy ez a seggfej az öcséd? - Kérdezte, egyértelműen Darrenre célozva.
- Hála a jó égnek nem. Ez annál... bonyolultabb - A padlóra szegeztem a tekintetemet, nem akartam, hogy Loren bármit is kiolvasson belőle. Kedvesen elmosolyodott.
- Képes vagyok felfogni - biztosított, de eszem ágában sem volt vele közölni, hogy kik is vagyunk. Flnéztem az arcába és halványan elmosolyodtam, el akartam terelni a témát valami egész más irányba.
- És... hogy is kerültetek ide? Egyáltalán... mit kerestek itt?- Soroltam a kérdéseimet kíváncsian. Darren soha egy szóval se említette, hogy erre járnak halandó emberek, és látszólag ő is meglepődött.
A lány a kérdésemre elvörösödött, és szégyenlősen rámpillantott.
- Nos... - kezdte halkan, - összetörtem a Bátyuskám méregdrága kocsiját, és nem tudjuk, merre kellene hazamennünk, és ez volt az egyetlen fényforrás... Ha nem nagy gond, itt maradhatunk éjszakára?
Zavartan felnevettem, ez a kérdés őszintén meglepett. Elgondolkodtam egy másodpercig, aztán azonnal válaszoltam.
- Öööm... persze, miért is ne? - Mosolyogtam. - A nyugati vagy a keleti szárnyban óhajtotok szobát foglalni? - Kérdeztem kuncogva. A lány elvigyorodott.
- Ahol csöndesebb - válaszolta egyszerűen. Pislogtam kettő a kijelentésére, bólintottam, miközben hálát adtam az égnek hogy nem értem, majd intettem nekik, hogy kövessenek. Átmentünk a kastély másik felébe, a Keleti-szárnyba, és a szobához vezettem őket. Megálltam az ajtó előtt és halványan rájuk mosolyogtam.
- Remélem, ez a szoba megfelel. Találtok tiszta törülközőket a szekrényben, ha pedig éhesek vagytok, nyugodtan szóljatok - a mondat végére hirtelen elhallgattam. Hiszen nincs is emberi táplálék a kastélyban! Hülye, hülye, hülye! A franc...
- Oké, köszi - mosolygott Loren. Semmit se tudtam kiolvasni az arcából. Bólintottam, és lesütöttem a szememet.
- Hát akkor... jó éjszakát - összehoztam valami mosoly félét, ami egész eredetire sikeredett.
- Jóéjt! - Sarkon fordultam és a szobám felé vettem az irányt. Az ajtó előtt megtorpantam, és úgy döntöttem, inkább kiszellőztetem a fejemet, és elmegyek vadászni. Emberi tempóban lerohantam a lépcsőn, ki a kastélyból, egyenesen a kertbe. Egy mozdulattal átugrottam a kerítést és futni kezdtem. Nem mentem túl messzire, pár száz méter után megálltam és sétálni kezdtem. Nem sokkal később meghallottam egy állat neszelését az egyik bokor felől. Nem voltam szomjas, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ezért úgy 10 perccel később teljesen jóllakva indultam el vissza. A fehér hálóingemet is sikerült összevéreznem, amiért halkan gratuláltam magamnak. A kapu elé érve zajt hallottam odabentről. Nem akartam így beállítani, féltem hogy valaki megláthat, aztán meg magyarázkodhatok. Megkerültem az épületet, és egy könnyed mozdulattal felugrottam az ablakhoz, és máris a végtelen hosszú folyosó végén találtam magam. Bosszúsan felsóhajtottam, mert csak akkor jutott eszembe, hogy az út a szobámig tele van mozgásérzékelő lámpákkal. Remek!
Nesztelenül lépkedve, a falhoz simulva indultam el az ajtó felé, ügyelve arra, hogy nehogy felkapcsoljak akár egyetlen lámpát is, mert akkor a többi 200 is kapcsol - szó szerint. Vámpírhoz méltó ügyességgel mentem végig a folyosón, de az utolsó lámpa valahogy kiszúrta a jelenlétemet, és azonnal felkapcsolódott. Halkan szitkozódva villámgyorsan berohantam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. Összerezzentem, - lehet, hogy ez egy kicsit hangos volt? Remélve, hogy senkit sem ébresztettem fel fáradtan eldőltem az ágyamon és lehunytam a szememet. Hirtelen valaki bekopogott. Azonnal felpattantak a szemeim, és abban a másodpercben már rajtam is volt egy hosszú köntös, ami eltakarta a ruhámon virító alvadt vért.
- Egy pillanat!
A tükörhöz léptem és nagyjából letöröltem az arcomról az odaszáradt vért, majd az ajtóhoz léptem és kinyitottam. Enyhén szólva meglepődtem. Szabolcs állt az ajtóban.
- Hát te? - Kérdeztem sűrűn pislogva. Nem értettem semmit. Nem találja a törülközőket, vagy mi...?
- A barátodról szeretnék beszélni veled - mondta kifejezéstelen arccal.
- Mármint Darrenről? - Hátrapillantottam, aztán visszafordultam hozzá. - Ömm... persze. Gyere csak be. Kijjebb tártam az ajtót. Szabolcs megköszönte, bejött, én pedig becsuktam mögötte az ajtót. Felhuppantam az asztalra és összehúztam magamon a köntöst, miközben mélységesen reméltem, hogy sikerült minden nyomot és bizonyítékot eltüntetnem.
- Mondd.
- Nos... miért támadta meg a Húgomat? - kérdezte. Felsóhajtottam.
- Darren... tudod... hát, hajlamos túlreagálni a dolgokat - nevettem fel. - Nyilván azt hitte, hogy valami rossz szándékkal jöttetek - magyaráztam.
- Aha. Értem. - Úgy nézett rám, hogy azonnal gyanakodni kezdtem. Te jó isten, ugye... nem jött rá?
- Baj van? - Kérdeztem félénken.
- Nem - mosolygott. - Csak kissé... vérszag van. Megsérültél?
Erre a kijelentésére még jobban elsápadtam. Hevesen megráztam a fejemet.
- Nem, jól vagyok, köszi. Hát akkor, ezt meg is beszéltük! - Felpattantam és szélesre tártam az ajtót. - Nem is tartalak fel tovább legyen szép estéd - mosolyodtam el halványan. Elvigyorodott.
- Erős célzás, hogy mostmár takarodjak?
Nagyokat pislogva megráztam a fejemet.
- Nem, dehogyis! Csak... - lehajtottam a fejemet, a padlót kémleltem. - Nem akarlak feltartani. Nyilván mennél vissza - valahogy rámosolyogtam, ami nem sikerült túl vidámra.
- Szóval... remélem, nem hiszed, hogy Lory a barátnőm! - Gyanakodva méregetett, én meg elvörösödtem. Hogy jön ez most ide? Nem értem...
- Nem, persze hogy nem! - Keltem azonnal saját magam védelmére. - De... hogy jön ez most ide?
Kíváncsian néztem az arcát, nem értettem semmit.
- Csak... meglehetősen távolságtartó va... - hirtelen elhallgatott, nagyon elcsodálkozott valamin. Követtem a tekintetét, és akkor megláttam Lorent és Darrent. A fiú a karjaiban cipelte az alvó lányt. Elmosolyodtam, ez kellemes meglepetésként ért. Elvégre alig 2 órája még szó szerint marták egymást!
Loren bátyja láthatóan nem volt ennyire feldobva. Sóhajtozva fürkésztem az arcát.
- Félsz, hogy elveszíted, igaz? - Kérdeztem azt, ami amúgy is egyértelmű. Aprót biccentett.
- Ez a dolgom. Hogy féltsem és megvédjem az ilyen alakoktól, mint ez a Darren fazon...
Visszafojtottam a kikívánkozó mosolyomat.
- Értem.
- Na jó... holnap majd minden más lesz... a Húgom a Húgom marad, Darren pedig... az, aki volt.
Egyetértően bólintottam.
- Így van. Jó éjszakát - mosolyogtam rá. Visszamosolygott.
- Jóéjt.
Sarkon fordult és visszament a szobájába, én pedig becsuktam az ajtót és nekidőltem. Kifújtam a levegőt, percekig álltam mozdulatlanul, aztán egy gyors jéghideg zuhany után ágyba bújtam, és a holnap gondolatával aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése