/David/

Mikor hazaértem, elkezdtem bepakolni a ruháimat a táskámba. Hallottam, amint édesanyám odaáll az ajtóba.
- Kicsim! Hova mész? - Kérdezte kedves hangon.
Ránéztem és mosolyogtam. Meg akartam nyugtatni, ezért nem a teljes igazságot mondtam el neki.
-  Elmegyünk egy kicsit kirándulni a haverokkal... az erdőben fogunk sátrazni. - Magyaráztam, reméltem, hogy elhiszi. Hogy mekkorát tévedtem!
- Haverokkal, mi? - Mosolygott rám megértően. - Engem ne akarj becsapni. Azt hitted, nem vettem észre, hogy este sosem vagy itthon? - Odajött hozzám és gyengéden megsimogatta az arcomat. - Nyugodtan elmondhatod.
Lesütöttem a szemeimet, majd felnéztem anyura.
- Tudod, van egy lány... - Egészen máshol jártam. Visszarepültem Arielhez, és tudtam, hogy ez meg is látszódik rajtam. - ...Van egy lány, akit szeretek.
- És, hogy hívják a szerencsést? - Kérdezte mosolyogva és leült az ágyra, engem is leültetve maga mellé. Az ablakra pillantottam és eszembe jutott, hogy vár, ezért elmosolyodtam.
- Ariel... Ariel a neve. - Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.
- Mesélj erről az Arielről. - Kíváncsian nézett.
- Ariel egyszerűen tökéletes... még sohasem találkoztam hozzá hasonló lánnyal. Ő gyönyörű, okos, vicces, és elbűvölő...­ - Ez kicsit elfogultan hangzott, de nem érdekellt. Igaz volt.
- Értem. Ha jól veszem ki, teljesen bele vagy esve ebbe a lányba. - Mosolygott. - Végre találtál valakit. És mond csak, viszont szeret téged? - Nézett rám nagyon komolyan.
- Azt hiszem, igen... Ő is szeret engem. - Mosolyogtam.
- Bemutatod nekünk is? - Mosolygott rám.
- Persze, de most... Indulnom kéne. - Álltam fel. Anyu kuncogott egy kicsit.
- Ne várakoztatsd meg! Hölgyeket nem illik! - Küldött el kedvesen, mire megforgattam a szemeimet.
- Ajj, mama... - Adtam egy puszit az arcára, felkaptam a hátamra a táskámat és fejcsóválva leszaladtam a lépcsőn. Rohantam, ahogy csak tudtam, nem akartam túlságosan megvárakoztatni kedvesemet.